8. Ön-kutatás – Az Önvaló feltárulása (Ramana Maharsi, Nisargadatta Maharaj)
Szövegek 1/4 (Ramana Maharsi – próza)
RAMANA MAHARSI: KI VAGYOK ÉN?
„Mivel minden élőlény (dzsíva) állandó, szenvedéstől mentes boldogságra vágyik, mivel az elsődleges szeretet (parama prijam) mindenkiben kizárólag önmagára irányul, s mivel ez a szeretet csak arrafelé fordul, amerre boldogságot talál, ahhoz, hogy az ember elérje ezt a boldogságot – amely tulajdonképpeni természetét alkotja, s amely az elme működésétől mentes mélyalvás állapotában naponta megtapasztalható –, meg kell ismernie saját valóját. Ennek alapvető eszköze (mukhja szádhana) egyedül a »Ki vagyok én?« kérdésén alapuló kutatás (dnyána vicsára).
1. Ki vagyok én?
Nem én vagyok a hét alkotóelemből (dhátu) álló durva [anyagi] test; nem én vagyok az öt megismerő képesség, nevezetesen a hallás, a tapintás, a látás, az ízlelés és a szaglás képessége, amelyek a nekik megfelelő tárgyakat, vagyis a hangot, a tapintást, a színt, az ízt és az illatot érzékelik; nem én vagyok az öt akarati képesség, nevezetesen a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és a nemzés képessége, amelyek a nekik megfelelő funkciókkal, vagyis a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és gyönyörérzés funkcióival rendelkeznek; nem én vagyok az öt életszél, vagyis a prána és a többi, amelyek a belégzésnek és a többi négy lélegzési funkciónak felelnek meg; de nem én vagyok a gondolkozó elme sem; s ugyanígy nem vagyok azonos a [mélyalvásban megvalósuló] tudatlansággal sem, amely mit sem tud a [mentális] objektumokról, amelynek nincsenek funkciói, s amely a tárgyaknak csupán visszamaradó benyomásait (vászana) hordozza.
2. Ha ezek közül egyikkel sem vagyok azonos, akkor ki vagyok én?
Miután a fent említett azonosítások mindegyikét a »sem ez [nem vagyok]«, »sem az [nem vagyok]« válaszokkal elutasítottuk, egyedül maga a tudatosság marad: az, hogy vagyok.” (57–58. o.)
„7. Mikor mondhatja azt az ember, hogy sikerült eltávolítania a világot, vagyis a látás tárgyát?
A világ akkor tűnik el, ha az összes megismerés és az összes cselekvés forrásául szolgáló elme lecsillapodik.
8. Mi voltaképpen az elme?
Amit »elmének« neveznek, az egy Önvalón belüli rendkívüli hatalom. Az elme az összes gondolat megjelenésének oka. Minthogy az elme lényege a gondolkozás, gondolatoktól függetlenül létező elméről nem beszélhetünk. S [ugyanígy] a világról mint gondolatoktól független entitásról sem beszélhetünk. Az álomtalan mélyalvásban nincsenek gondolatok és nincsen világ. Az ébrenléti és az álomállapotban viszont vannak gondolatok és van világ is. Ahogy a pók kiereszti magából hálója fonalát, hogy aztán újra visszahúzza magába, úgy vetíti ki magából az elme is a világot, hogy aztán ismét magába vonja. Amikor az elme kilép az Önvalóból, megjelenik a világ. Ezért amikor a világ megjelenik, az Önvaló rejtve marad; és amikor az Önvaló felragyog, a világ eltűnik. Ha az ember állhatatosan tanulmányozza az elme természetét, akkor az végül is eltűnik, s ami visszamarad, az az Önvaló lesz. Amikor az Önvalóról beszélünk, akkor ez alatt az átmant értjük. Az elme mindig csak valami durva objektummal együtt jelentkezik; egyedül képtelen fennmaradni. Amit szubtilis testnek vagy léleknek (dzsíva) nevezünk, az az elme.
9. Milyen módon kell kutatnia az embernek, ha meg akarja érteni az elme természetét?
Ami a testben »énként« jelenik meg, az az elme. Ha az ember megvizsgálná, hogy a testben hol jelenik meg először az »én« gondolata, rájöhetne arra, hogy az először a Szívben bukkan fel. Innen ered az elme. Ha az ember egyszerűen csak folytonosan arra gondolna, hogy »én«, »én«, akkor is eljutna az elme forrásához. Az elmében megjelenő összes gondolat közül az »én« gondolata a legelső. Csak e gondolat megjelenése után jelenik meg a többi gondolat. A második és a harmadik személyű személyes névmás csupán az egyes szám első személyű személyes névmás megjelenése után születik meg; az egyes számú személyes névmás nélkül nem születhet meg a második és a harmadik sem.
10. Hogyan csendesíthető le az elme?
A »Ki vagyok én?« kérdés segítségével. A »Ki vagyok én?« kérdés gondolata az összes többi gondolatot elpusztítja, s miként a halottégető máglya piszkálgatására használt bot, végül maga is elpusztul. Ekkor következik be az Önvaló megvalósítása.
11. Hogyan lehetséges folyamatosan kitartani a »Ki vagyok én?« gondolata mellett?
Ha más gondolatok bukkannak fel, az embernek nem szabad követnie azokat, hanem a következő kérdést kell feltennie magának: »Kinek a gondolatai ezek?« Hogy mennyi gondolat bukkan fel, az ezúttal érdektelen. Amint egy gondolat felbukkan, késlekedés nélkül fel kell tenni a kérdést: »Kinek a gondolata ez?« Az erre adandó válasz: »Az én gondolatom.« Ha ezek után az ember felteszi azt a kérdést, hogy »Ki vagyok én?«, akkor az elme visszatér saját forrásához, a felbukkanó gondolat pedig elenyészik. Aki kitartóan folytatja e gyakorlatot, annak elméje egyre könnyebben fog megmaradni forrásában. Amikor a szubtilis elme az agyon és az érzékszerveken keresztül kifelé irányul, megjelenik a nevek és formák durva világa; ha viszont megmarad a Szívben, a nevek és formák világa eltűnik. »Befelé fordulásnak« (antar-mukha) azt nevezik, amikor az ember nem engedi, hogy az elme kifelé irányuljon, hanem megtartja a Szívben; »kifelé fordulásnak« (bahir-mukha) azt nevezik, amikor az ember engedi, hogy az elme kilépjen a Szívből. Amikor az elme a Szívben marad, az összes gondolat forrását képező »én« eltűnik, s felragyog az örökké létező Önvaló. Bármit is tegyen az ember, azt az »én« énsége nélkül kell tennie. Ha az ember ekképpen cselekszik, akkor mindenben Sivát fogja látni.
12. Vannak-e még más módjai is a mentális nyugalom elérésének?
A kutatáson (vicsára) kívül nincs más kielégítő módszer. Ha az ember más módon igyekszik uralma alá vonni elméjét, akkor bizonyos eredményt ugyan elérhet, elméje azonban később ismét működésbe lendül. Az elme lecsendesítését a légzés feletti uralom révén is el lehet érni; viszont az elme csak addig marad nyugalomban, amíg a légzés uralása tart, s amint megszűnik a légzés ellenőrzése, az elme a visszamaradó benyomások hatására ismét mozgásba lendül, és erre-arra kezd vándorolni. Az elme és a légzés forrása [ugyanis] ugyanaz. Az elme lényege valójában a gondolkozás. Az »én«-gondolat az elme első gondolata; és ez az énség. Ahonnan az énség ered, onnan ered a légzés is. Ezért amikor az elme lecsendesül, a légzés is szabályozottá válik, és a légzés szabályozásával az elme is lecsendesül. Mindazonáltal hiába csendesül le az elme az álomtalan mélyalvásban, a légzés mégsem áll le. Ez Isten akaratának köszönhető, ő ugyanis ekképpen gondoskodik a test fennmaradásáról, s arról, nehogy mások halottnak gondolják a testet. Amikor az elme az ébrenléti állapotban a szamádhi során elcsendesül, a légzés is szabályossá válik. A légzés az elme durva formája. A légzést a halál pillanatáig az elme tartja fenn a testben; amikor pedig meghal a test, az elme magával viszi a légzést. Ezért a légzés ellenőrzése csupán segédeszköze lehet az elme lecsendesítésének (manónigraha), s önmagában nem képes arra, hogy elpusztítsa az elmét (manónása).
A légzésszabályozáshoz hasonlóan az isteni formákon való meditáció, a mantrák ismételgetése, a táplálék korlátozása és a többi hasonló módszer is csupán az elme lecsendesítésének lehet segédeszköze. Az isteni formákon való meditáció és a mantrák ismétlése révén az elme [kétségtelenül] egyhegyűvé válik – [egyébként azonban] hol erre, hol arra fog vándorolni. Ahogy az elefántnak egy láncot adnak, hogy azzal foglalja le [ide-oda himbálózó] ormányát, s azután már csak a láncot fogja vele, semmi mást, épp ilyen módon foglalja le az elmét egy név vagy egy forma, amikor egyedül csak azzal foglalkozik. Amikor az elme számtalan gondolatra osztódva szerteárad, mindegyik gondolat elerőtlenedik; a gondolatok felszámolásával azonban az elme egyhegyűvé és erőssé válik; az ilyen elme számára az Önvaló kutatása már nem okoz különösebb nehézséget.
Minden olyan korlátozás, amely arra irányul, hogy csak szattvikus élelmet vegyünk magunkhoz – s azt is csak kis mennyiségben –, kifejezetten hasznos; e szabályt betartva az elme egyre szattvikusabb lesz, s ez komoly segítséget jelent az Önvaló kutatása során. (59–62. o.)
13. A tárgyak visszamaradó benyomásai – vagyis a gondolatok – vég nélküliek, akárcsak az óceán hullámai. Mikor sikerülhet az embernek eltávolítania az összeset?
Ahogyan az Önvaló fölötti meditáció egyre magasabb és magasabb szintre emelkedik, úgy fognak a gondolatok is megsemmisülni.
14. Elképzelhető-e az, hogy a tárgyak visszamaradó benyomásai, amelyek az idők végtelensége óta áradnak, elenyésszenek, s hogy egyedül a tiszta Önvaló maradjon fenn az emberben?
Anélkül, hogy a »Lehetséges-e, vagy nem lehetséges?« kételynek helyet adna, az embernek állhatatosan ki kell tartania az Önvaló fölötti meditációban. Még ha nagy bűnös volna is, akkor sem volna szabad ekképpen aggodalmaskodnia és panaszkodnia: »Ó, én bűnös, hogyan menekülhetnék meg?« Ha az ember megszabadul a »bűnös vagyok« gondolatától, figyelmét pedig állhatatosan az Önvaló fölötti meditációra rögzíti, akkor joggal reménykedhet a sikerben. Nincs két elme – egy jó és egy gonosz elme; csak egyetlen elme létezik. A visszamaradó benyomások azok, amelyek kétfélék: kedvezőek vagy kedvezőtlenek. Amikor az elme kedvező befolyások hatása alá kerül, akkor jónak nevezik; amikor pedig kedvezőtlen befolyások hatása alá kerül, akkor gonosznak tekintik.
Nem szabad hagyni, hogy az elme a világi tárgyak és a többi emberrel kapcsolatos dolgok irányába csapongjon. Bármennyire is rosszak legyenek az emberek, a törekvőnek nem szabad gyűlöletet éreznie irántuk. A vágyaktól éppúgy tartózkodnia kell, mint a gyűlölettől. Mindazt, amit az ember másoknak ad, valójában önmagának adja. Ha az emberek megértenék ezt az igazságot, ki tarthatná vissza őket attól, hogy másoknak adjanak? Amikor az ember felébred, [vele együtt] minden felébred; amikor elcsendesül, [vele együtt] minden elcsendesül. Amilyen mértékben alázatosak vagyunk, olyan mértékben fog ez a beállítottság jó eredményeket előidézni. Ha az elme elcsendesül, az ember bárhol élhet.
15. Meddig kell a kutatást gyakorolni?
A »Ki vagyok én?« kérdést mindaddig fel kell tenni, amíg az elmében tárgyak benyomásai jelennek meg. Amint felbukkannak a gondolatok, ott és akkor, közvetlenül megjelenésük pillanatában kell őket a vizsgálódás révén elpusztítani. Ha az ember szakadatlanul az Önvaló kontemplációjába merülne, mindaddig, amíg az Önvalót el nem érné, akkor ez [a »Ki vagyok én?« kérdésének vizsgálata nélkül] önmagában is elegendő volna. Mindaddig, amíg a várban ellenséges erők vannak, újra és újra támadásba lendülnek; ha azonban felbukkanásuk pillanatában elpusztítjuk őket, a vár a mi kezünkre kerül.
16. Mi voltaképpen az Önvaló?
Ami valójában létezik, az egyedül az Önvaló. A világ, az egyéni lélek és az Isten, akárcsak a gyöngyház ezüstös csillogása, csupán az Önvalón belüli tünékeny jelenségek; e három ugyanabban a pillanatban jelenik meg és ugyanabban a pillanatban tűnik el.
Az Önvaló ott található, ahonnan az »én«-gondolat teljesen hiányzik. Ezt nevezik »csendnek«. Az Önvaló maga a világ; az Önvaló maga az »Én«; az Önvaló maga az Isten. Minden Siva – [vagyis] minden az Önvaló.” (59–64. o.)
„18. Ki tekinthető legnagyobbnak a törekvők közül?
Aki Önmagának, azaz Istennek szenteli magát, az a legkiválóbb törekvő. Önmagunkat Istennek szentelni annyit jelent, mint állandóan az Önvalóban maradni anélkül, hogy az Önvaló gondolatán kívül teret engednénk bármilyen más gondolat megjelenésének.
Bármekkora terhet rakunk is Istenre, Ő elbírja azt. Ha egyszer mindent Isten legfelső hatalma mozgat, miért nem vetjük alá magunkat ennek a hatalomnak, és miért engedjük, hogy folytonosan olyan gondolatok nyugtalanítsanak bennünket, hogy mit és hogyan kell tennünk, illetve mit és hogyan kell elkerülnünk? Ha egyszer tudjuk, hogy miután felszálltunk a vonatra, minden terhünket az viszi, miért tartanánk csomagjainkat kényelmetlenül a fejünkön ahelyett, hogy leraknánk azokat, és kényelembe helyeznénk magunkat?
19. Mit jelent a ragaszkodástól való mentesség?
A ragaszkodástól való mentesség nem más, mint a felbukkanó gondolatok teljes és maradéktalan elpusztítása születésük pillanatában. Mint ahogy a gyöngyhalász egy derekára kötött kő segítségével merül le a tenger fenekére, hogy ott gyöngyöket kutasson fel, úgy kell az embernek is a ragaszkodástól való mentesség segítségével alámerülnie önmagába, hogy hozzájuthasson az Önvaló igazgyöngyéhez.” (65. o.)
„21. A megszabadulás után vágyakozónak meg kell-e ismernie a [mindenséget alkotó] princípiumok (tattvák) természetét?
Mint ahogyan annak, aki a konyhai hulladékot ki akarja hajítani, semmi szüksége sincs arra, hogy a szemetet megvizsgálja, s megnézze, hogy mit dob ki, éppúgy annak sincsen szüksége a tattvák számbavételére avagy jellegzetességeik kutatására, aki az Önvalót akarja megismerni. Amit tennie kell, az az Önvalót eltakaró valamennyi kategória elutasítása. A világra úgy kell tekintenie, mint egy álomra.” (66. o.)
„23. Van-e valamilyen haszna a könyvek olvasásának azok számára, akik a megszabadulás után vágyakoznak?
Az összes szent szöveg azt mondja, hogy a megszabadulás előfeltétele a nyugodt elme; ebből következően azt tanítják, hogy az elmét le kell csillapítani. Ha egyszer ezt megértette az ember, semmi szükség a könyvek vég nélküli olvasgatására. Az elme lecsendesítéséhez az embernek csupán saját Önvalóját kell felkutatnia magában – s Önmagát vajon hogyan találhatná meg a könyvekben?! Önmagunkat saját bölcsességünk szemével kell felismernünk. Az Önvaló az öt burok mögött lelhető fel; a könyvek azonban a burkokon kívül találhatóak. S minthogy az Önvalót csak az öt burok eltávolítása után lehet megtalálni, hasztalan lenne azt a könyvekben keresni.
Eljön majd az idő, amikor az embernek mindazt el kell felejtenie, amit valaha is megtanult.
24. Mi a boldogság?
A boldogság az Önvaló voltaképpeni természete. A boldogság és az Önvaló nem két külön dolog. A boldogság a világ egyetlen tárgyában sem lelhető fel – tudatlanságunknak köszönhetően [mégis] azt képzeljük, hogy a tárgyakból boldogságot meríthetünk. Amikor az elme kifelé irányul, szenvedéssel kénytelen szembesülni. Valójában akkor teljesülnek be az elme vágyai, amikor visszatér saját forrásához és elmerül a boldogságban – vagyis az Önvalóban. Az álomtalan alvás közben, a szamádhi alatt és az eszméletlenség állapotában, illetve vágyainak tárgyát elérve avagy az ellenszenves tárgyakat eltávolítva éppen ez történik: az elme befelé fordul és tiszta ön-boldogságot élvez. Az elme tehát megállás nélkül, nyughatatlanul vándorol, s hol kilép az Önvalóból, hol visszatér oda. A fa alatti árnyék kellemes; az árnyékon kívül, a szabad ég alatt a hőség kibírhatatlan. Aki a tűző napról az árnyék oltalmába siet, azt kellemes hűvösség lengi körül. Aki viszont önszántából újra meg újra elhagyja az árnyék hűvösét és kimegy a tűző napra, majd utána ismét az árnyék hűvösébe menekül, azt mi másnak nevezhetnénk, mint bolondnak? A bölcs ember állandóan az árnyékban hűsöl. Hasonlóképpen, annak az embernek az elméje, aki ismeri az igazságot, soha nem hagyja el Brahmant. Ezzel szemben a balgatag ember elméje, miközben ide-oda fordul a világban, csak szenvedést tapasztal, és csak egy kis időre tér vissza Brahmanhoz, hogy a boldogságot megízlelje. Amit világnak neveznek, az valójában csupán egy gondolat. Amikor a világ eltűnik – vagyis a gondolatoktól mentes állapotban –, az elme boldogságot tapasztal; amikor pedig újra megjelenik a világ, az elme ismét belemerül a szenvedésbe.
25. Mit jelent a bölcsesség megpillantása (dnyána-dristi)?
A bölcsességet megpillantani annyit jelent, mint csendben maradni. Csendben maradni annyit jelent, mint feloldani az elmét az Önvalóban. A telepátia, a múlt-, jelen- és jövőbeli dolgok ismerete és a tisztánlátás korántsem egyenlő a bölcsesség megpillantásával.
26. Milyen viszonyban van egymással a vágytalanság és a bölcsesség?
A vágytalanság – bölcsesség. E kettő nem különbözik egymástól. Ugyanazok. A vágytalanság védi meg az elmét attól, hogy valamilyen tárgy irányába elmozduljon. A bölcsesség a tárgyak megjelenésének vagy felmerülésének hiányát jelenti. Más szavakkal az elkülönülés és a vágytalanság nem más, mint kizárólagosan az Önvaló keresése; a bölcsesség pedig nem más, mint megmaradás az Önvalóban.
27. Mi a különbség a kutatás (vicsára) és a meditáció (dhjána) között?
A kutatás az elme megmaradása az Önvalóban. A meditációban az ember önmagának és a létezéssel, tudattal és üdvösséggel egyenlő Brahmannak az azonosságára irányítja gondolatait.
28. Mi a megszabadulás?
A megszabadulás rabságban senyvedő önmagunk eredendő természetének felkutatása és valódi természetünk megvalósítása.” (66–68. o.)
RAMANA MAHARSI: ÖN-KUTATÁS
1.
„Tanítvány: Mester! Mi a módja annak, hogy elérjük az örök boldogság minden nyomorúságtól mentes állapotát?
Mester: A Védák kijelentik, hogy ahol test van, ott szükségszerűen jelen van a szenvedés is, de ez az emberek közvetlen tapasztalata is egyben. Ezért az embernek kutatnia kell igaz természete után – mely örökké test nélküli –, és akként is kell maradnia. Ilyen módon érheti el az említett állapotot.
2.
T: Mit jelent az, hogy az embernek fel kell kutatnia és meg kell értenie igaz természetét?
M: Az olyan tapasztalatok, hogy »(én) elmentem«, »visszajöttem«, »ez és ez voltam«, »ezt és ezt tettem«, természetesen jelennek meg mindenki számára. Vajon ezekből a tapasztalatokból nem tűnik úgy, hogy az »én«-tudatosság az alanya ezeknek a különféle cselekedeteknek? E tudatosság igaz természetének felkutatása és az, hogy önmagaként időzik: ez a módja annak, hogy az ember megértse – kutatás révén – igaz természetét. (2. o.)
3.
T: Hogyan kell kutatni, hogy »Ki vagyok én?«
M: Az olyan cselekedetek, mint a »jövés« és a »menés«, csupán a testhez tartoznak. Amikor tehát valaki azt mondja, hogy »(én) elmentem«, »visszajöttem«, akkor mintha azt mondaná, hogy a test az én. Ám lehet-e azt állítani a testről, hogy az az »én«-tudatosság? Hiszen nem létezett a születése előtt, az öt elem alkotja, nem létezik a mélyalvás állapotában, és a halál után tetemmé válik. Hát kijelenthetjük-e erről a testről, mely élettelen, mint egy fadarab, hogy az »Én-Én«-ként ragyog? Tehát az »én«-tudatosságra, mely először a testre vonatkozóan merül fel, különféle módon utalnak: úgy, mint önhittség (tarbódham), egoizmus (ahankára), nemtudás (avidjá), májá, tisztátalanság (mala) és egyéni lélek (dzsíva). Vajon elmulaszthatjuk-e, hogy ezt megvizsgáljuk? Vajon nem a mi kutatás általi megváltásunk miatt jelentik ki a szent iratok, hogy az »önhittség« felszámolása a megszabadulás (mukti)? Ezért – miközben a test-tetemet tetemként békén hagyjuk, és ki sem ejtjük az én szót – így kell lelkesen vizsgálódnunk: »Mi az, ami „én”-ként felmerül?« Ekkor felragyogna a Szívben egyfajta szavak nélküli megvilágosodás az »Én-Én« alakjában, azaz a határtalan és egyetlen tiszta tudatosság önmagától felragyogna, miután a határokkal rendelkező és számos gondolat eltűnt. Ha az ember nyugalomban marad, anélkül hogy elhagyná ezt [a tapasztalást], akkor az egoizmus, azaz a különálló személyiség »én a test vagyok« alakjában megjelenő érzete teljesen megsemmisül, míg végül az utolsó gondolat, vagyis az »én«-forma is ellobban, mint a kámfor tüze. A nagy bölcsek és a szent iratok kijelentik, hogy egyedül ez a megszabadulás.
4.
T: Amikor az ember felkutatja az »önhittség« gyökerét, melynek formája az én, akkor úgy tűnik, hogy számtalan különféle gondolat merül fel, nem pedig valamiféle elkülönült »én«-gondolat.
M: Akár megjelenik az alanyeset (mely az első eset), akár nem, azoknak a mondatoknak, melyekben a többi eset előfordul, az alanyeset az alapjuk. Hasonlóképpen mindazoknak a gondolatoknak, melyek felmerülnek a szívben, az énség az alapjuk, mely az »én« első elmebeli változata, az »én a test vagyok« alakjának észlelése. Ekképpen az énség megjelenése minden egyéb gondolat oka és forrása. Ebből az következik, hogy ha felszámoljuk az énség alakjában felmerülő önhittséget – mely a szanszára illuzórikus fájának a gyökere –, akkor az összes többi gondolat tökéletesen elpusztul, mint a gyökerestől kitépett fa. Bármilyen gondolat merüljön is fel az ember szádhanájának akadályaként, az elmét nem szabad abba az irányba engednie, hanem el kell nyugtatnia önmagában, ami nem más, mint az Átman. Az embernek szemtanúnak kell maradnia, bármi is történjék, a következő szemléletmódot téve magáévá: »Bármilyen különös dolog történik is, hadd történjen, lássuk csak!« Ez legyen a gyakorlat. Más szavakkal, soha nem szabad azonosulni a látszatokkal, az ember soha ne hagyja el Önvalóját. Ez az elme elpusztításának (manónása) megfelelő módszere. Az elme természete olyan, hogy a testet az Önvalónak látja, s az elme az előbb említett akadályok oka. Ezt a módszert, mely könnyedén felszámolja az énséget, jogosan nevezzük önátadásnak (bhakti), meditációnak (dhjána), összpontosításnak (jóga) és bölcsességnek (dnyána). Mivel Isten mindig azonos az Önvaló lényegével, »énként« ragyogva a szívben; mivel a szent iratok kijelentik, hogy maga a gondolat a kötöttség, ezért a legmegfelelőbb módszer nyugodtnak maradni anélkül, hogy valaha is elfeledkeznénk Róla (Istenről, az Önvalóról), miután – mindegy, milyen módon – feloldottuk Benne az elmét, melynek alakja az »én«-gondolat. Ez a szent iratok bizonyító erejű tanítása.
5.
T: A kutatás egyedül annak az eszköze, hogy eloszlassuk azt a téves elképzelést, mely szerint önnön valónk a durvatest, vagy eloszlatja azt a téves elképzelést is, hogy a finom- és az okozati testtel azonos?
M: A durvatesttől függnek a többi testek. Az a téves elképzelés, mely szerint »én a test vagyok«, az öt burokból álló mindhárom testet magában foglalja, s annak a téves elképzelésnek a felszámolása, hogy önnön valónk a durvatest, egyben a többi testtel való téves önazonosítást is megszünteti. A kutatás tehát az az eszköz, mellyel eloszlathatjuk azt a téves elképzelést, hogy önmagunk a három testtel azonos.” (25–28. o.)
11.
„T: Lehetséges az Ön-megtapasztalás az elme számára, melynek természete a szakadatlan változás?
M: Mivel a szattva az elme természete, s mivel az elme tiszta és makulátlan, mint az éter, amit elmének hívunk, az valójában bölcsességtermészetű. Amikor ebben a természetes (vagyis tiszta) állapotában időzik, akkor még az »elme« név sem illik rá. Csupán a téves tudást nevezzük elmének, mely az egyik dolgot a másikkal összetéveszti. Ami (eredetileg) a tiszta szattva-elme volt, természete szerint tiszta bölcsesség, az most elfeledkezik bölcsességtermészetéről a nemtudás következtében, és a tamasz befolyása alatt a világgá válik. A radzsasz befolyása alatt azt képzeli, hogy »én a test vagyok, a világ pedig valós«, és a ragaszkodás, idegenkedés és az ehhez hasonló dolgok miatt erényt és érdemtelenséget halmoz fel. A visszamaradó benyomások (vászanák) révén születésben és halálban van része. Ám az olyan elme, mely megszabadult a szennyeződéseitől (a bűntől) a számos születésen keresztül végzett ragaszkodás nélküli cselekvés által, az meghallja a szent iratok tanításait egy igaz tanító szájából, elmélkedik a tanítások jelentésén, és meditál, hogy elérje az elme létmódjának természetes állapotát. Ez a természetes állapot nem más, mint az Önvaló, vagyis az »én a Brahman vagyok« alakja, mely a Brahman felett végzett szakadatlan kontempláció eredménye. Ily módon szűnik meg az elme világgá alakulása a tamasz következtében. Amikor ez megtörtént, az elme szubtilis és mozdulatlan marad. Csak a tisztátalan, a radzsasz és a tamasz befolyása alatt álló elme miatt nem tapasztalható meg a Valóság (azaz az Önvaló), éppen úgy, ahogy egy hatalmas emelőrúddal sem lehet megvarrni egy finom selyemruhát, vagy ahogy egy apró dolog részleteit sem lehet alaposan megszemlélni a szél által ide-oda fújt láng fényénél. Ám a tiszta elmében, melyet a fent vázolt meditáció kifinomulttá és mozdulatlanná tett, feltárul az Önvaló üdvössége (vagyis a Brahman). Minthogy elme nélkül nem létezhet megtapasztalás, a megtisztított, rendkívül finom módosulásokkal (vritti) megáldott elme számára lehetséges megtapasztalni az Önvaló üdvösségét azáltal, hogy abban a formában (vagyis a Brahman formájában) marad. Ekkor az ember tisztán megtapasztalja, hogy Önmaga Brahman-természetű.
12.
T: Még a tapasztalati létezés állapotában is lehetséges az említett Ön-megtapasztalás annak az elmének, amelynek cselekedeteket kell végrehajtania prárabdhájának megfelelően?
M: Noha egy bráhmin számos szerepet játszhat el egy színdarabban, attól még az a gondolat, hogy ő bráhmin, nem hagyja el a tudatát. Hasonlóképpen, miközben az ember különféle cselekedeteket tapasztal, legyen szilárdan meggyőződve arról, hogy »én az Önvaló vagyok«, anélkül hogy az »én a test vagyok« és az ehhez hasonló téves képzeteket engedné felmerülni. Ha az elme elhagyja saját állapotát, akkor az embernek azonnal vizsgálódnia kell: »Óh! Óh! Én nem a test vagyok! Ki vagyok én?« Így kell visszahoznia elméjét abba a (tiszta) állapotba. A »Ki vagyok én?« vizsgálódás a legfontosabb módja minden szenvedés eloszlatásának és a végső boldogság elérésének. Amikor az elme ily módon elnyugszik saját állapotában, az Ön-megtapasztalás önmagától, akadálytalanul megjelenik. Ezután az érzékszervek öröme és fájdalma nem fogja befolyásolni az elmét. Minden (jelenség) úgy jelenik majd meg, ragaszkodás nélkül, mint az álomban. Sohasem elfeledkezni az ember teljes Ön-megtapasztalásáról: ez a valódi bhakti (önátadás), jóga (uralkodás az elmén), dnyána (bölcsesség) és minden más vezeklés. Így mondják a bölcsek.
13.
T: Amikor aktívan munkálkodunk, akkor mi e munkáknak sem a cselekvői nem vagyunk, sem az élvezői. A tevékenység a három eszközhöz (azaz az elméhez, a beszédhez és a testhez) tartozik. Ha ekképpen gondolkodunk, (nem kötődőek) maradhatunk?
M: Miután az elmét arra bírtuk, hogy megmaradjon az Önvalóban, mely az elme Istensége, és közömbössé tettük a tapasztalható dolgok iránt – hiszen nem kóborol el az Önvalótól –, miképpen gondolkodhatna a fentebb említett módon? Hát nem béklyót eredményeznének az ilyen gondolatok? Amikor egy ilyen eszme megjelenik a visszamaradó benyomások (vászanák) miatt, akkor az embernek meg kell akadályoznia az elmét, hogy abba az irányba áramoljon, törekednie kell megtartania az Önvaló állapotában, és közömbössé kell tennie a tapasztalati dolgokkal szemben. Nem szabad helyet adnia az elméjében az olyan gondolatoknak, hogy: »Ez a jó? Vagy az a helyes? Ezt meg lehet tenni? Vagy mégsem szabadna?«
Az embernek ébernek kell lennie már a hasonló gondolatok megjelenése előtt, és az elmét arra kell bírnia, hogy megmaradjon veleszületett állapotában. Ha bármilyen kis teret is enged neki, az ilyen (felkavart) elme ártalmára lesz, miközben barátjaként tetszeleg. Mint az ellenségünk, aki barátnak álcázva közelít, és romlásba dönt bennünket. Hát nem azért merülhetnek fel ilyen gondolatok és okozhatnak egyre több rosszat, mert elfeledkezünk az Önvalóról? Noha igaz, hogy ha a megkülönböztetést alkalmazva azt gondoljuk, hogy »Nem én teszek semmit, minden tevékenységet a cselekedetek eszközei végeznek el«, az lehet eszköz az elme vászanákkal való kiáramlásának megakadályozásában, de vajon nem következik-e ebből az is, hogy csak ha az elme a gondolat-vászanákkal kiáramlik, akkor van szükség a fentebb említett megkülönböztetés révén megzabolázni? Vajon az az elme, amely az Önvaló-állapotban marad, képes-e úgy gondolkozni, hogy »én«, vagy hogy »én tapasztalatilag így és így viselkedem«?
Az embernek minden lehetséges módon arra kell törekednie, hogy ne feledkezzen el (igaz) Önvalójáról, mely nem más, mint Isten. Ha ezt elérte, mindent elért. Az elmét nem kellene semmilyen más dologhoz terelni. Még ha az ember esetleg mint egy őrült végzi is cselekedeteit prárabdha karmájának következményeként, az elméjét az Önvaló-állapotban kell megtartania, nem engedvén felmerülni az »én teszem« gondolatát. Hát nem végezte rengeteg tapasztalati cselekedetét számtalan bhakta a felülemelkedett egykedvűség hozzáállásával?
14.
T: Mi a szannjásza (lemondás) valódi célja?
M: A szannjásza csak az »én«-gondolatról való lemondás, nem pedig külső tárgyak visszautasítása. Aki lemondott (az »én«-gondolatról), az ugyanaz marad akár egyedül van, akár a kiterjedt szanszára (tapasztalati világ) kellős közepén. Éppúgy, mint amikor az elme egyetlen tárgyra összpontosít, és nem vesz észre más dolgokat, melyek pedig a közelében vannak, a bölcs ugyanúgy számtalan tapasztalati cselekedetet végrehajthat, valójában mégsem hajt végre semmit, hiszen az elméjét az Önvalóban nyugtatja, nem engedvén felmerülni az »én«-gondolatot. Mint amikor valaki álmában látszólag orra esik, jóllehet a valóságban meg sem mozdult, hasonlóképpen a tudatlan személy is – azaz akiben az »én«-gondolat nem szűnt meg –, merüljön akár szakadatlan meditációba, gyakorlatilag maga végzi el minden tapasztalati cselekedetét. Ekképpen mondják a bölcsek.” (31–35. o.)
27.
„T: Melyek a jóga tagjai?
M: Jama, nijama, ászana, pránájáma, pratjáhára, dháraná, dhjána és szamádhi. Részletesebben:
(…)
6. Dháraná: Az elme rögzítése egy meditációra alkalmas helyre. A nyilvánvalóan alkalmas helyek a meditációra a szív és a Brahma-randhra (a fejtetőn található nyílás). Az embernek azt kell gondolnia, hogy az e helyen lévő nyolcszirmú lótusz közepén lángként ragyog az Istenség, mely az Önvaló, azaz a Brahman, és abban kell rögzítenie az elmét. Ezután következzen a meditáció.
7. Dhjána: Annak a gondolatnak a segítségével végzett meditáció, hogy »én Ő vagyok«, vagyis hogy az ember nem különbözik az előbb említett fény természetétől. Sőt, ha a »Ki vagyok én?« kutatásába fog az ember, akkor – összhangban a szent iratokkal, amelyek szerint »a mindenütt jelen lévő Brahman Önvalóként, az értelem tanújaként ragyog a szívben« – fel fogja ismerni, hogy az Isteni Önvaló az, ami a szívben ragyog »Én-Én«-ként. A szemlélődésnek e módja a legkiválóbb meditáció.
8. Szamádhi: Az említett meditáció eredményeként az elme feloldódik a meditáció tárgyában anélkül, hogy helyet adna az olyan elképzeléseknek, hogy »én ilyen és ilyen vagyok; ezt és ezt teszem«. Ez a szubtilis állapot, melyben még az »Én-Én« gondolata is eltűnik, a szamádhi. Ha az ember mindennap gyakorolja ezt, ügyelve rá, hogy az alvás be ne következzen, akkor Isten hamarosan részesíti őt az elme békességének legfőbb állapotában.” (42–44. o.)
29.
„T: Mi a célja annak a tanításnak, hogy az embernek az »én Ő vagyok« gondolata révén azon az igazságon kell meditálnia, hogy nem különbözik az önfényű Valóságtól, mely tűzként ragyog?
M: (…) Ha hosszú ideig zavartalanul meditálunk az Önvalón az »én Ő vagyok« gondolatával, mely az Önvalón történő szemlélődés módszere, akkor a nemtudás szívben honoló sötétsége eloszlik, és minden akadály – mely e nemtudás következménye – eltűnik, s elérjük az abszolút bölcsességet.
A Valóság ilyen felismerése a szívbarlangban, mely (a Brahman) város(á)ban, vagyis a testben található, ugyanaz, mintha a mindig tökéletes Istent ismertük volna fel. Könnyedén időzik a bölcs a kilenckapus városban, amely a test.
A test a templom, a dzsíva Isten (Siva). Ha az ember az »én Ő vagyok« gondolatával tiszteli Őt, akkor elnyeri a megszabadulást.
Az öt burokból álló test a barlang, a Magasztos pedig, aki abban lakozik, a barlang ura. Így mondják a szent iratok.
Mivel az Önvaló minden isten valósága, a tőlünk nem különböző Önvalón történő meditáció a legnagyszerűbb minden meditáció közül. Ebben minden más meditáció benne foglaltatik. Azért javasolják a többi meditációt, hogy ezt elérjük. Ezt elérve a többire nincs szükség, Önvalónkat ismerve Istent is ismerjük.” (45–47. o.)
RAMANA MAHARSI: SZELLEMI ÚTMUTATÁS
I. Útmutatás – Upadésa
„10. Mi a célja a tudás (dnyána) ösvényének, vagyis a védántának?
Annak az igazságnak a megismerése, hogy az »Én« nem különbözik az Úrtól (Ísvara), valamint annak a tudatnak a felszámolása, miszerint »én vagyok a cselekvő« (kartritva, ahamkára).
11. Milyen megfontolások alapján jelenthető ki az, hogy mindkét ösvény ugyanoda vezet?
Bármilyenek is legyenek az eszközök, a cél az »én« és az »enyém« tudatának felszámolása; s minthogy ezek kölcsönösen függnek egymástól, bármelyikük felszámolása a másik felszámolásához vezet. Így hát ahhoz, hogy a gondolatokon és szavakon túli csend állapotát elérjük, éppúgy célravezető az »én« érzését eltávolító tudás (dnyána) ösvényének követése, mint az »enyém« érzését eltávolító odaadás (bhakti) ösvényének követése. Ilyenformán kétségtelen, hogy az odaadás és a tudás ösvényének célja egy és ugyanaz.
12. Miről ismerhető fel az ego?
Az ego az »én« formájában megnyilvánuló egyéni lélek. A tudat (csit) természetével rendelkező Önvaló nem ismeri az »én« érzését – és az érzéketlen test sem ismeri az »én«-érzést. Az illuzórikus egónak az érző és az érzéketlen lét közötti rejtélyes megjelenése képezi minden baj gyökerét. E gyökérok bármilyen módon történő felszámolását követően Az, ami valóban létezik, akként tárul fel, Ami. Ezt nevezik megszabadulásnak (móksa).
II. Gyakorlás – Abhjásza
1. Mi a gyakorlás módja?
Minthogy az Ön-megvalósítás végrehajtását megkísérlő ember Önvalója nem különbözik [magától] az [Ön-megvalósításra törekvő] embertől, s minthogy [Önmagán kívül] semmi más vagy magasabb rendű nem létezik, amit el kellene érnie (ugyanis az Ön-megvalósítás egyszerűen a tulajdon természet megvalósítása), a megszabadulás keresője kétségek és tévedések nélkül, az örökkévalót a mulandótól megkülönböztetve valósítja meg valóságos természetét, és természetes állapotától sohasem fordul el. Ez az, amit úgy neveznek: »a tudás gyakorlása«. E kutatás (vicsára) vezet az Ön-megvalósításhoz.
(…)
Tökéletességre jutni a dhjánában annyit jelent, mint az Önvalóban tartózkodni [tadákáranilai – szó szerint: »az Az formájában tartózkodni«]. S mivel a meditáció révén a gyakorló már egészen közel jár az elme forrásához, könnyen felismerheti annak feltámadását és elmerülését.
Ami a jógát illeti, a légzésnek és az elmének ugyanaz a forrása; ezért az egyik lecsendesítése szükségképpen a másik lecsendesüléséhez is vezet. Az elme légzésszabályozás (pránájáma) révén való lecsendesítését nevezik jógának. Miközben a jógík a pszichikus centrumokra, például a szahaszrárára, vagyis az ezerszirmú lótuszra rögzítik elméjüket, korlátlan ideig képesek testtudat nélkül maradni. Mindaddig, amíg ez az állapot tart, a jógík láthatólag egyfajta boldogságba merülnek. Amikor azonban a lecsillapodott elme feltámad, vagyis amikor ismét aktívvá válik, újra belemerül világi gondolataiba. Ezért kell a kifelé fordult elmét olyan gyakorlatokkal edzeni, mint amilyen a dhjána. Ilyen módon fog az elme elérni abba az állapotba, amelyben már nincs sem lecsendesülés, sem feltámadás.
A dnyána az elme megsemmisülése, amelyben a meditáció (dhjána) vagy a kutatás (vicsára) állandó gyakorlása révén az elme az Önvaló formáját ölti magára. Az elme kialvása az az állapot, amelyben minden erőfeszítés megszűnik. Azok, akik megállapodtak ebben az állapotban, többé már nem fordulnak el igazi természetüktől. A »csend« (mauna) és a »nem-cselekvés« kifejezések egyedül erre az állapotra vonatkoznak.
Megjegyzések:
1. Valamennyi gyakorlat csak az elme összpontosításával folytatható. Mivel minden mentális aktivitás (emlékezet, felejtés, vágy, gyűlölet, vonzódás, valamivel való felhagyás és így tovább) mentális modifikáció, így ezek egyike sem tekinthető az ember valódi állapotának. Az ember voltaképpeni természete az egyszerű és változatlan lét. Így hát megismerni az emberi lét igazságát és annak lenni egyet jelent a béklyóktól való megszabadulással és a kötelékek kioldásával (granthi násam). Mindaddig, amíg a törekvő az elmének ezt a nyugalmi állapotát szilárdan el nem éri, gyakorolnia kell az Önvalóban való tántoríthatatlan jelenlétet, s elméjét meg kell őriznie a különféle gondolatok beszennyező hatásától.” (73–77. o.)
„4. Szükség van-e a »csend« (mauna) állapotában az erőfeszítésre – vagy ez az állapot mentes minden erőfeszítéstől?
A csend nem a tunyaság erőfeszítés nélküli állapota. Az összes világi cselekvés – amelyet közönségesen »erőfeszítésnek« neveznek – az elme egy részének segítségével s ugyanakkor gyakori megszakításokkal megy végbe. Azonban az Önvalóval való egység (átma vjavahára), vagyis a benső nyugalom állapotában való időzés olyan intenzív benső aktivitást feltételez, amelyet az elme egészével s ugyanakkor megszakítás nélkül kell gyakorolni.
A káprázatot (májá) semmilyen más módon, csak ezzel a »csendnek« (mauna) nevezett intenzív aktivitással lehet tökéletesen elpusztítani.” (78. o.)
„10. Miért merülnek fel az elmében a különféle tárgyakra vonatkozó gondolatok még akkor is, amikor már nincs kapcsolata a külső tárgyakkal?
Az efféle gondolatok megjelenése a lappangó hajlamoknak (púrva szamszkára) tulajdonítható. [Mindazonáltal] ezek a gondolatok csak a valódi természetéről megfeledkező és kifelé forduló egyéni tudatban (dzsíva) jelennek meg. Amikor az ember a különféle dolgokat érzékeli, a »Ki az, aki ezeket látja?« kérdést kell feltennie magának; akkor azonnal eltűnnek.” (80–81. o.)
„14. Mi a dhjána (meditáció)?
A dhjána az, amikor az ember megmarad Önmagában a voltaképpeni természetétől való legcsekélyebb elfordulás nélkül, még anélkül is, hogy tudatában lenne magának a meditáció végzésének. Mivel ekkor az ember egyáltalán nincs tudatában a különböző állapotoknak (ébrenlét, álom és így tovább), az alvás úgyszintén [egyfajta] dhjánának tekintendő.” (83. o.)
„16. Mire kell odafigyelni a dhjána során?
Annak, aki szilárdan megállapodott Önmagában (átma nisthá), mindenekelőtt arra kell ügyelnie, hogy a legcsekélyebb mértékben se forduljon el ettől az elmélyedéstől. Valódi természetétől elfordulva [ugyanis] ragyogó sugárzást láthat maga előtt, szokatlan hangokat hallhat, vagy valóságosnak vélheti a benne vagy rajta kívül megjelenő isteneket. De ezeknek [a jelenségeknek] nem szabad félrevezetniük őt: nem engedheti meg, hogy ezek eltereljék figyelmét önmagáról.
Megjegyzések:
1. Ha az ember azokat a pillanatokat, amelyeket a különféle tárgyakra – vagyis nem Önmagára – figyelve veszteget el, Önmaga utáni kutatásra fordítaná, akkor az Ön-megvalósítást igen rövid idő alatt elérhetné.
(…)
3. Ahelyett, hogy az ember vég nélkül az olyan bhávanák gyakorlásába merülne, mint az »én vagyok Siva« vagy »én vagyok Brahman« – amelyeket [összefoglalóan] nirgunópászanának [a tulajdonságok nélküli Brahman kontemplációjának] neveznek –, az önmagára kérdezés módszerét kellene gyakorolnia, mihelyt az efféle upászana [kontempláció] eredményeként megjelenő mentális erőt elérte.” (83–84. o.)
„18. Meddig kell folytatni a gyakorlást?
Mindaddig, amíg az elme el nem éri a fogalmaktól való mentesség erőfeszítés nélküli és természetes állapotát, avagy az »én« és az »enyém« érzetének megszűnését.
19. Mi az értelme a magányos életnek (ékánta vásza)?
Mivel az Önvaló mindent átható, a magány nem a tartózkodási hely függvénye. A »magányos élet« a mentális fogalmaktól mentes állapotot jelenti.” (85. o.)
„21. Ha minden a [prárabdha] karma [a múltban elkövetett cselekedetek következménye] szerint történik, akkor hogyan győzhetők le a meditáció (dhjána) akadályai?
A prárabdha csak a kifelé forduló elmét érinti, az önmaga felé fordulót nem. Azt, aki valódi Önmagát keresi, nem fogja elijeszteni semmiféle nehézség.
22. Szüksége van-e aszkézisre (szannjásza) annak, aki az Önvalóban való megállapodottságot (átma nisthá) tűzte ki céljául?
Az az erőfeszítés, amelynek révén az ember a saját testéhez való ragaszkodásától igyekszik megszabadulni, valójában az Önvalóban tartózkodásra irányul. Egyedül a gondolkozás és a kutatás érettsége szünteti meg a testhez való ragaszkodást, s nem az életszakaszok (ásrama) rendjének követése, melynek első lépcsője a tanulmányozás stádiuma (brahmacsarja). A ragaszkodás ugyanis az elme ragaszkodása, míg az életszakaszok a testhez kapcsolódnak. S vajon miképpen tudnák a testi állapotok az elmében gyökerező ragaszkodást kiküszöbölni? Minthogy a gondolkozás és a kutatás érettségéről [csak] az elme vonatkozásában beszélhetünk, egyedül csak ez az elme képes eltávolítani a kutatás révén azokat a béklyókat, amelyek saját figyelmetlensége következtében kerültek rá. Mivel azonban az aszketikus fegyelem (szannjászásrama) a szenvedélytelenség (vairágja) elérésének eszköze, s mivel a szenvedélytelenség a kutatás eszköze, az aszkéták rendjéhez való kapcsolódást bizonyos módon úgy lehet tekinteni, mint a szenvedélytelenségen keresztül végbemenő kutatás eszközét. [Ám] ahelyett, hogy az ember arra vesztegetné életét, hogy időnap előtt az aszkéták rendjéhez csatlakozna, sokkal inkább helyénvaló a családfő életét élnie. Ahhoz, hogy az ember az Önvalóban – vagyis voltaképpeni természetében – rögzítse elméjét, mindenekelőtt a képzelődések (szamkalpa) és kétségek (vikalpa) családjától kell elkülönítenie azt: vagyis az embernek mentálisan kell megtagadnia családját (szamszára). Ez a valódi aszkézis.” (85–86. o.)
III. Tapasztalás – Anubhava
„7. Mi az alapja annak a kijelentésnek, hogy Brahmant felfoghatja az elme, s ugyanakkor Brahmant mégsem foghatja fel az elme?
A Brahmant a tisztátalan elme nem foghatja fel, ellenben a tiszta elme felfoghatja.
8. Mi a különbség a tiszta elme és a tisztátalan elme között?
Amikor felfoghatatlan ereje révén Brahman elválasztja magát önmagától, és a tudat tükörképével (csidábhásza) egybeolvadva különböző formákat ölt magára, akkor azt »tisztátalan elmének« nevezzük. Amikor az elme a megkülönböztetés révén a tudat tükröződésétől mentessé (ábhásza) válik, akkor azt »tiszta elmének« nevezik. [Az elme] Brahmannal való egységének állapota Brahman felfogásával egyenlő. A tudat tükröződése által kísért energiát tisztátalan elmének nevezik, és ennek Brahmantól való elválasztottsága azt jelenti, hogy nem fogja föl Brahmant.
9. A prárabdha karmáról azt állítják, hogy egészen a testi lét végéig fennmarad. De vajon nem győzhető-e le a karmának ez a része még a testi lét folyamán?
De legyőzhető. Ha az a tényező, amelynek a karma a függvénye, nevezetesen az ego – amely a test és az Önvaló között jön létre – belemerül forrásába és elveszíti formáját, hogyan élhetne tovább az a karma, amely ennek a függvénye? Ha nincs »én«, nincs karma. (91–92. o.)
IV. Célba érés – Árúdha
„1. Mi jellemzi a tudás elérésének állapotát?
Ez az állapot megingathatatlan és erőfeszítés nélküli jelenlét az Önvalóban, amelynek során az elme eggyé válik az Önvalóval, s így már soha többé nem merül fel újra. Vagyis ahogy testét tartva szem előtt rendszerint mindenki magától értetődően úgy gondol önmagára, hogy »én nem vagyok sem kecske, sem tehén, sem bármilyen más állat, hanem ember vagyok«, éppúgy amikor az ember arra gondol, hogy »én nem vagyok azonos a testtel kezdődő és a hanggal (náda) végződő princípiumok (tattva) összességével, hanem az Önvaló vagyok, amely létezés, tudat és üdvözült boldogság«, [vagyis amikor önmagát] az eredendő Ön-tudat[tal (átma prádzsnyá) azonosítja], akkor mondható el róla, hogy a megingathatatlan tudás birtokába jutott.” (93. o.)
Forrás:
Srí Ramana Maharsi összes művei. Ford. Veszprémi Krisztina. Filosz, 2019.
Szövegek 2/4 (Ramana Maharsi – beszélgetések)
RAMANA MAHARSI: MAHARSI EVANGÉLIUMA
In: A nyílegyenes ösvény – Ramana Maharsi tanításai
„Miért nem járja Bhagaván a világot, miért nem hirdeti mindenfelé az igazságot?
Honnan tudja, hogy nem teszem? [Gondolja, hogy] az igazság hirdetése abban áll, hogy az ember emelvényre áll, és szónoklatot intéz a körülötte álló sokasághoz? Az igazság hirdetése egyszerűen a tudás átadását jelenti; s ezt csak csöndben lehet véghezvinni. Mit gondol arról az emberről, aki egy álló órán keresztül hallgat egy prédikációt, s aztán anélkül távozik, hogy élete megváltoztatásának gondolata felmerült volna benne? Vesse össze ezt egy másik ember magatartásával, aki egy szent ember jelenlétében tartózkodik, majd egy idő múlva azzal a meggyőződéssel távozik, hogy élete gyökeresen megváltozott. Melyik a jobb: hangosan, ámbár hatás nélkül prédikálni, vagy csendben ülni és belső erőt sugározni?
Ezenfelül [gondolja csak meg,] hogyan jön létre a beszéd? Először is van egy [minden partikuláris ismerettől] elvonatkoztatott tudás. Ebből emelkedik ki az ego, amelyből gondolatok fakadnak, a gondolatokból pedig szavak. Így a szó az eredeti forrás dédunokája. Ítélje meg ön: ha már a szó is képes kiváltani bizonyos hatást, mennyivel erőteljesebbnek kell lennie a csenden keresztül megnyilvánuló prédikációnak! Csakhogy az emberek nem értik ezt az egyszerű, nyilvánvaló igazságot – mindennapi, állandóan jelenlevő, örökös tapasztalásuk igazságát. Ez az igazság az Önvaló igazsága. Van-e olyasvalaki, aki nincs tudatában Önmagának? Ők azonban mégsem szeretnek hallani erről az igazságról, ellenben mohón keresik a választ arra, hogy mi van a túlvilágon – a mennyben, a pokolban –, s hogy mi a reinkarnáció.
Mivel az emberek a titokzatos dolgokat szeretik, s nem az igazságot, a vallások gondoskodnak arról, hogy végül is Önmagukhoz térjenek. Úgyhogy bármily eszközöket is alkalmazzon, végül önnek is mindenképpen az Önvalóhoz kell visszatérnie: s hát miért ne ütne tanyát Önmagában [már] itt és most? Ahhoz, hogy a túlvilágról spekuláljon, ahhoz, hogy a túlvilág szemlélőjévé válhasson, szükség van az Önvalóra; így hát ezek nem különböznek az Önvalótól. Még a tudatlan ember is, amikor a tárgyakat látja, valójában csak Önmagát látja.” (46. o.)
„Hogyan fékezhető meg az elme?
Ha megvalósította Önmagát, nincs szüksége az elme megfékezésére. Amikor az elme eltűnik, fölragyog az Önvaló. Függetlenül attól, hogy elméje tevékeny vagy tétlen, a megvalósított emberben már csak az Önvaló létezik. Az elme, a test és a világ ugyanis nincsen elválasztva az Önvalótól; és ezek nem is maradhatnának fenn az Önvalón kívül. [Így hát] hogyan is különbözhetnének ezek magától az Önvalótól? Amikor az ember tudatában van Önmagának, miért kellene aggodalmaskodnia ezek miatt az árnyképek miatt? Hogyan gyakorolhatnának hatást ezek az Önvalóra?
Ha az elme pusztán árnyék, akkor az ember hogyan szerezhet tudomást az Önvalóról?
Az Önvaló az önfényű Szív. Az agyat, az elme székhelyét a Szívből származó fény világítja meg. A világot az elmével látjuk; ily módon a világot az Önvaló tükrözött fényének segítségével láthatja. A világot az elme aktusa észleli. Amikor az elme fényt kap, tudatában van a világnak; amikor az elme nem kap fényt, nincs tudatában a világnak.
Ha az elme befelé, a fény forrása felé fordul, az objektív megismerés megszűnik, és egyedül az Önvaló, a Szív ragyog.
A Hold fénye a Nap fényének visszatükröződése. Amikor a Nap lemegy, a Hold világítja meg a tárgyakat. Ha a Nap felkel, senkinek sincs szüksége a Holdra, még ha tányérja látható is az égen. Így van ez az elmével és a Szívvel is. Az elme tükrözött fénye miatt hasznos. Segítségével észleljük a tárgyakat. Amikor befelé fordul, belemerül a magától ragyogó fény forrásába. Ilyenkor az elme olyanná válik, mint a nappal látható Hold.
Amikor besötétedik, lámpára van szükségünk ahhoz, hogy fényt teremtsünk. Ha azonban felkel a Nap, nincs szükség lámpára; a tárgyak láthatóvá válnak. És akkor sincs szükségünk lámpára, ha a Napot akarjuk látni: elég, ha szemünket a magától ragyogó Nap felé fordítjuk. Hasonlóképpen van ez az elmével is: a tárgyak látásához szükségünk van az elméből származó tükrözött fényre. Ha viszont a Szívet kívánjuk látni, elég, ha az elme a Szív felé fordul. Ekkor az elme elveszíti jelentőségét, a Szív pedig magától ontja a fényt.” (47. o.)
„Az emberi individualitás nem oldódik fel a halálban éppúgy – lehetetlenné téve az újraszületést –, mint ahogy az óceánba ömlő folyók is elveszítik egyediségüket?
Csakhogy amikor a víz elpárolog és eső formájában visszatér a hegyekre, újra folyókká válik, s azok újra az óceánba torkollanak. Az individuumok is hasonlóképpen elveszítik egyedi voltukat az alvás során, de samskáráiknak, vagyis régmúlt hajlamaiknak megfelelően mégis individuumokként térnek vissza. S ugyanez történik a halált követően is. Az emberi individualitás a samskárákkal együtt tehát nem veszhet el.
Hogyan lehetséges ez?
Gondoljon arra, hogy ha a fa ágait levágják, azok újra kihajtanak. Mert mindaddig, amíg a gyökérzet ép, a fa újra kihajt. Nos, a halál során a Szívbe visszahúzódó – következésképpen még elpusztítatlan – samskárákkal is hasonló történik: a megfelelő pillanatban ezek is újraszületéshez vezetnek. Így születnek újra a jívák [individuumok].” (52. o.)
„Hogyan sugárzódik ki az individualitás az Abszolút Önvalóból, és hogyan lehetséges visszatérnie bele?
Ahogy a szikra kipattan a tűzből, úgy árad ki az individualitás az Abszolút Önvalóból. A szikrát egónak nevezik. Az ajnání esetében az ego – megjelenésével egyidejűleg – [mindig] valamilyen tárggyal azonosítja magát. Ugyanis ha nem kapcsolódna tárgyakhoz, nem maradhatna fenn.
Ez az összekapcsolódás annak az ajnánának [tudatlanságnak] köszönhető, amelynek elpusztítására irányul erőfeszítésünk. Ha az embernek sikerül elpusztítania ezt az objektumokkal való identifikációs hajlamot, akkor az ego tisztává válik, majd pedig egyesül forrásával. Amikor az ember önmagát alaptalanul testével azonosítja, azt nevezzük dehátmabuddhinak, vagyis »én vagyok a test«-gondolatnak. Ahhoz, hogy az ember sikerre vigye erőfeszítését, ettől kell megszabadulnia.
Hogyan lehet ezt kiirtani?
A susuptiban [a mélyalvás állapotában] ön test és elme nélkül létezik, míg a másik két állapotban mindkettővel rendelkezik. Ha egy lenne a testtel, hogyan létezhetne test nélkül a susuptiban? Ami az ön számára külsődleges, attól elválaszthatja magát, de ami egy önnel, attól nem. Ebből következően az ego nem lehet egy a testtel. Ezt kell felismerni az ébrenléti állapotban. A három állapotot azért tanulmányozzuk, hogy elérjük ezt a tudást.
A [pusztán] két állapothoz kötődő ego hogyan valósíthatja meg azt, ami mindhárom állapotot magában foglalja?
Az ego a maga tisztaságában leginkább két állapot vagy két gondolat között tapasztalható. Az ego olyan, mint a hernyó, amely csak akkor engedi el az egyik levelet, ha már belekapaszkodott a másikba. Igazi természete akkor tárul fel, amikor nem érintkezik tárgyakkal avagy gondolatokkal. A három állapot, a jágrat [ébrenlét], a svapna [álom] és a susupti tanulmányozásából nyert meggyőződés révén ezt a köztességet kell megvalósítania maradandó és változhatatlan valóságként, önnön valódi léteként.
(…)
Az ajnání nem képes sokáig susuptiban maradni, mivel természete arra kényszeríti, hogy kilépjen belőle. Egója nem halott, s ezért újra meg újra felbukkan. A jnání azonban az egót forrásánál pusztította el. Néha úgy tűnik, mintha időnként a prárabdha hatására az ő esetében is felbukkanna az ego. Vagyis a kifelé irányuló szándékok vonatkozásában a jnáni esetében is az a benyomás alakulhat ki [a külső szemlélőben], hogy a prárabdha fenntartja, életben tartja az egót, akárcsak az ajnání esetében. Van azonban egy alapvető különbség közöttük, mégpedig az, hogy amikor az ajnání egója felbukkan (igazából a mélyalvás kivételével sohasem tűnik el), egyáltalán nincs tudatában forrásának: más szavakkal az ajnáni nincs tudatában susuptijának álmában vagy ébrenléte alatt. Ezzel szemben a jnání esetében az ego megjelenése avagy léte csupán látszólagos, és ő az ego látszólagos felbukkanása avagy léte ellenére sem szakad el soha töretlen és transzcendentális tapasztalatától, mivel figyelmét mindig az elme forrására rögzíti. Az ilyen ego [tehát] ártalmatlan; olyan, mint az elégett kötél maradványa – noha még őrzi eredeti formáját, alkalmatlan arra, hogy bármit is megkössenek vele. Ha az ember folytonosan az elme forrására összpontosítja figyelmét, az ego éppúgy eltűnik ebben a forrásban, mint a sóbábu a tengerben.” (53–54. o.)
„Hogyan érhetem el az Ön-megvalósítást?
A megvalósítás nem valami távoli, elérendő cél; a megvalósítás már [az idők kezdete előtt] végbement. Mindössze attól a gondolattól kell megszabadulnia, hogy »még nem értem el a megvalósítást«.
Nyugalom és béke: ez a megvalósítás. Nincs olyan pillanat, amelyben az Önvaló ne létezne. Mihelyt kétsége merül fel a megvalósítással kapcsolatban, vagy úgy érzi, hogy a megvalósítást még nem érte el, próbálja megszabadítani magát az ilyen gondolatoktól. Ezek a kétségek Önmaga nem-Önmagával való azonosításából fakadnak. Ami a nem-Önvaló eltűnése után egyedül fennmarad, az az Önvaló. Ha teret akar adni neki, akkor azt nem valahol másutt kell megtennie; pusztán az akadályokat kell eltávolítania.” (55. o.)
„Mi az értelme a samádhinak, és megmarad-e a gondolkozás a samádhi állapotában?
Egyedül a samádhi képes feltárni az igazságot. A gondolatok elfátyolozzák a valóságot, s így az a maga mivoltában csak a samádhi állapotában ismerhető fel.
A samádhiban csak az »én vagyok« érzése van jelen; gondolatok nincsenek benne. Az »én vagyok« megtapasztalása nem más, mint csendben maradni.
(…)
Az ember időnként élénk tudatfelvillanásokat tapasztal, amelyek középpontja már kívül van a normális »én«-en, és amelyek valamiképpen mindent magukban foglalnak. Ha most eltekintünk a filozófiai fogalmaktól, Bhagaván szerint hogyan lehetne ezeket a ritka tudatfelvillanásokat elérni, megtartani és meghosszabbítani? Ha ilyen tapasztalatokra akarok szert tenni, akkor az abhyása [spirituális praxis] érdekében esetleg vissza kellene vonulnom a világból?
Ön azt mondja: »kívül«. De kin belül vagy kin kívül? A »kívül« és a »belül« csak addig létezik, amíg a szubjektum és objektum kettőssége fennáll. Továbbá ki tapasztalja ezeket [a tudatfelvillanásokat]? Vizsgálódása folytán rá fog jönni arra, hogy ezek csupán a szubjektumban léteznek. Vizsgálja meg, hogy ki ez a szubjektum, s akkor majd kutatása el fogja vezetni abba a tiszta tudatba, amely túl van ezen a szubjektumon.
Ön azt mondja: »normális én«. A »normális én« az [ön számára] az elme. Az elmének megvannak a maga korlátozottságai. A tiszta tudat túl van a korlátozottságokon, és a vizsgálódás révén érhető el.
Ön azt mondja: »elérni«. Az Önvaló mindig jelen van. Önnek pusztán el kell távolítania azt a fátylat, amely az Önvaló megnyilatkozását akadályozza.
Ön azt mondja: »megtartani«. Ha egyszer megvalósítja Önmagát, akkor ön az Önvaló közvetlen és természetes tapasztalatára tesz szert. Az Önvaló sosem vész el.
Ön azt mondja: »meghosszabbítani«. Az Önvaló [tapasztalata] nem hosszabbítható meg, mert az Önvaló mindig az, ami – megrövidülés és meghosszabbodás nélkül.
Ön azt mondja: »vissza kellene vonulnom«. Az Önvalóban lenni annyit jelent, mint magányban lenni, hiszen az Önvaló számára semmi sem idegen. Visszavonulni egyik helyről a másikra, egyik állapotból a másikba kell. De az Önvalón kívül sem egyik, sem másik hely nincsen. Minthogy minden az Önvaló, a visszavonulás képtelen és értelmezhetetlen vállalkozás.
Ön azt mondja: »abhyása«. Az abhyása csupán az inherens békét elfedő nyugtalanság elhárítására szolgál. Akár végzi az abhyását, akár nem, ön mindig saját természetes állapotában van. Kétségek és kérdések nélkül megmaradni annak, ami: ez az ön természetes állapota.” (56–57. o.)
„Feladataink közé tartozik-e a haza szolgálata?
Az ön kötelessége az, hogy legyen, s nem az, hogy ez vagy az legyen. A teljes igazságot az »Én vagyok az én vagyok« foglalja össze; a módszert pedig a »Légy csendben!« summázza.
És mit jelent a csend? Azt jelenti: »Pusztítsd el önmagad!«; mert minden név és forma (náma-rúpa) nyomorúsághoz vezet. Az »én én vagyok« az Önvaló; az »én ez vagyok« az ego. Amikor az »én« pusztán »énként« jelenik meg, az az Önvaló. S amikor az »én« a megszokottól eltérően váratlanul azt mondja, hogy »én ez vagy az vagyok, én ilyen vagy olyan vagyok«, akkor az az ego.
Ki akkor az Isten?
Az Önvaló az Isten. Az »én vagyok« az Isten. Ha Isten az Önvalón kívül lenne, akkor Önvalótlan Istennek kellene lennie – márpedig ez képtelenség.
Az Önvaló megvalósításához az embernek pusztán csendben kell maradnia. És hát mi lehetne ennél könnyebb? Ennélfogva az átma-vidyá [az Ön-ismeret] elérése mindennél könnyebb.” (57–58. o.)
„Hogyan kell az embernek megvalósítania az Önvalót?
Kinek az Önvalóját? Derítse ki!
Az enyémet – de ki vagyok én?
Oldja meg a kérdést maga!
De hogyan oldhatnám meg?
Egyszerűen gondolkozzék ezen a kérdésen! Ki mondja azt, hogy »hogyan oldhatnám meg«? Ki az az »én«, aki ebben a kijelentésben rejlik? Mi az, amit nem ismer?
Valaki vagy valami bennem.
Ki az a valaki? [És] kiben?
Talán valamilyen erő.
Derítse ki!
Miért születtem erre a világra?
Ki született? A válasz minden kérdésére ugyanaz.
De hát akkor ki vagyok én?
(Mosolyogva.) Azért jött, hogy engem vizsgáztasson? Önnek kell meghatároznia, hogy kicsoda ön.
Bármennyire is próbálom, úgy tűnik, hogy nem tudom az »ént« megragadni. [Számomra] még nem ismerhető fel egyértelműen.
Ki mondja azt, hogy az »ént« nem tudja felismerni? Talán két »én« van önben, hogy az egyik azt mondja, hogy a másikat nem tudja felismerni?” (63. o.)
„A »Ki vagyok én?« kérdése nyilvánvalóan nem egy üres formula, és az is kétségtelen, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerűen egy mantra ismétléséről. Ha a »Ki vagyok én?« kérdésének vizsgálata egy pusztán mentális kérdésfeltevésben merülne ki, nem sokat érne. Az Ön-kutatás tulajdonképpeni célja az elme egészének fókuszálása saját forrására. Éppen ezért itt nem arról van szó, hogy az egyik »én« elkezdi keresni a másikat. S még kevésbé mondható az, hogy az Ön-kutatás üres formula, hiszen az az egész elme részéről a tiszta Ön-tudatosság szilárd megtartásának intenzív tevékenységét követeli meg.
Az Önvalóra való kérdezés az egyetlen csalhatatlan eszköz, az egyetlen közvetlen módszer ahhoz, hogy megvalósítsa azt a feltételekhez nem kötött, abszolút létet, ami nem más, mint ön.
Miért egyedül az Ön-kutatás tekintendő a jnána egyetlen közvetlen eszközének?
Mert az átma-vicárát kivéve az összes sádhana [gyakorlat] előfeltételezi az elmét mint a sádhana gyakorlásának eszközét, s így azokat az elme nélkül nem lehet végezni. A gyakorlás különböző stádiumaiban az elme különböző és egyre szubtilisebb formákat ölthet magára, de [ilyen módon] soha nem számolható fel.
Amikor Janaka felkiáltott: »Most csíptem nyakon azt a tolvajt, aki kiforgatott mindenemből! Azonnal végzek vele!« – a király valójában az egóra, vagyis az elmére utalt.
De a tolvajt éppígy más sádhanákkal is kiválóan el lehet fogni.
Ha valaki az elmét nem az átma-vicára, hanem más sádhanák segítségével próbálja meg felszámolni, az éppen olyan, mintha a tolvaj rendőrnek tettetné magát, hogy elfogja a tolvajt, azaz magát. Egyedül az átma-vicára képes feltárni az igazságot, hogy valójában sem az ego, sem az elme nem létezik, és egyedül e sádhana révén válik képessé az ember arra, hogy megvalósítsa Önmaga, vagyis az abszolút[um] vegyítetlen és differenciálatlan létét.
Önmagát megvalósítva semmi nem marad, amit még meg kellene ismernie, mert ez a tökéletes boldogság – mert ez a minden.” (65–66. o.)
„Isten kutatása időtlen idők óta folyik. Kimondták-e már a végső szót?
(Egy ideig csendben marad.)
(Zavarban van.) Úgy tekintsem Srí Bhagaván csendjét, mint választ a kérdésemre?
Igen. A mauna Ísvara svarúpa [a csend Isten valódi formája]. Ez az értelme a kijelentésnek: »A legfelső Brahman igazsága a csendes ékesszóláson keresztül nyilatkozik meg.«
Azt mondják, hogy Buddha erről az Isten utáni kutatásról tudomást sem vett…
Ezért nevezték őt súnyavádinnak [nihilistának]… Tulajdonképpen Buddha nem annyira az Istenről szóló akadémikus vitákkal törődött, mint inkább azzal, hogy a keresőt itt és most az üdvösség megvalósítása felé irányítsa.” (68. o.)
„Önmagam megismerése Isten megismerését is magában foglalja?
Igen. Isten önben van.
Akkor mi akadályozza meg önmagam vagy Isten megismerését?
Szétszórtsága és természetellenes szokásai.
Én egy esendő teremtmény vagyok. De a belül lévő Úr legfelső hatalma miért nem távolítja el ezeket az akadályokat?
El fogja távolítani őket, ha ön is törekszik rá.
De miért nem teremti meg bennem a törekvést?
Megteremti, csak mondjon le magáról.
Ha lemondok magamról, akkor az Istenhez szóló imára már nincs is szükség?
A magunkról való lemondás a leghatalmasabb ima.
És mielőtt lemondunk magunkról, előbb nem kell-e megértenünk az Úr természetét?
Ha hisz abban, hogy Isten mindent megtesz az ön számára, amit vár tőle, akkor hagyatkozzék rá. Ha nem, akkor hagyja békén Istent, és ismerje meg önmagát.
Vajon gondot visel-e rám Isten vagy a guru?
Noha Isten és a guru valójában nem két, hanem egy és ugyanazon valóság, bármelyiket is keresi közülük, biztos lehet abban, hogy ők sokkal féltőbb gondoskodással keresik önt, mint azt valaha is el tudná képzelni.
Jézusnak van egy példázata az elveszett pénzérméről, amelyet addig keresett egy asszony, amíg meg nem találta…
Igen, ez a példázat találóan jeleníti meg azt az igazságot, hogy Isten vagy a guru mindig keresi legbuzgóbb keresőit. Ha az érme hamis lett volna, az asszony nem kereste volna olyan sokáig. Érti, hogy ez mit jelent? A keresőnek az odaadás révén alkalmassá kell tennie önmagát [arra, hogy Isten vagy a guru keresse].
Az ember azonban nem lehet teljesen biztos Isten kegyelmében.
Ha az éretlen elme nem érzi Isten kegyelmét, az nem jelenti azt, hogy Isten kegyelme hiányzik; ez ugyanis azt feltételezné, hogy az Isten időnként nem gyakorolja kegyelmét – azaz megszűnik Istennek lenni.
Ez ugyanazt jelenti, mint Krisztus mondása: »Hited szerint méretik neked«?
Igen.
(…)
Isten személyes?
Igen, örökösen ő az első személy, az »én«, aki mindig megelőzi a »te«-t. Minthogy ön a világ dolgainak ad elsőbbséget, úgy tűnik, mintha Isten a háttérbe húzódna. Ha minden egyébről lemond, és egyedül őt keresi, mint Én és mint Önvaló egyedül ő fog fennmaradni.
A megvalósítás végső állapotáról az advaita azt mondja, hogy az az Istennel való abszolút egyesülés, a visístádvaita [Rámánuja advaitája] szerint minősített egyesülés, míg a dvaita azt mondja, hogy egyáltalán nincs is egyesülés. Melyik nézet felel meg az igazságnak?
Miért foglalkozik azzal, hogy mi fog történni a valamikori jövőben? Azzal, hogy az én létezik, mindenki egyetért. Bármelyik gondolkozási iskolához is tartozzék, a komoly keresőnek először arra kell rájönnie, hogy mi az én. Azután majd lesz elég ideje arra is, hogy megismerje, milyen lesz a végső állapot, s hogy vajon az én el fog-e merülni a Legfelső Lényben, vagy rajta kívül marad. Ne vágjunk elébe a végső következtetésnek, hanem tartsuk nyitva a kérdést.
De hát a végső állapot bizonyos fokú megértése nem jelentene-e segítséget még a törekvő számára is?
Most céltalan volna annak meghatározásával próbálkozni, hogy a megvalósítás végső állapota milyen lesz. Ennek ugyanis nincs valós értéke.
Miért?
Mert rossz úton jár. Az ön tisztázási kísérletének egy olyan intellektustól kell függenie, amely az Önvaló fényéből kölcsönzi világosságát. Nem elbizakodottság-e az értelem részéről olyasvalami fölött ítélkezni, aminek ő csupán egy korlátozott megnyilvánulása, és amiből halvány fényét meríti?
Miként lehetne alkalmas e kérdés tisztázására az az értelem, amely sohasem éri el az Önvalót, s amely még kevésbé képes dűlőre jutni a megvalósítás végső állapotának természetével kapcsolatban? Ez éppen olyan, mintha a Nap fényét közvetlenül a forrásánál egy gyertya fényével próbálnánk megmérni.
A viasz még azelőtt elolvadna, hogy a gyertya a Nap közelébe érne. Ahelyett, hogy puszta spekulációba merülne, szentelje magát itt és most arra, hogy felkutassa azt az igazságot, amely örökké önben van.” (68–70. o.)
„Srí Bhagaván úgy beszél a Szívről, mint a tudat székhelyéről, s mint ami azonos az Önvalóval. Tulajdonképpen mi a Szív?
A Szív kérdése azért jelenik meg, mert ön a tudat forrását keresi. Az énnek és természetének kutatása minden mélyen gondolkodó elme számára ellenállhatatlan vonzerővel bír.
Bármilyen névvel is illetjük [ezt a valóságot], akár Istennek, akár Önvalónak, akár Szívnek vagy a tudat székhelyének nevezzük, mind ugyanazt jelenti. A lényeg, amit ezzel kapcsolatban feltétlenül meg kell érteni, az az, hogy a Szív az emberi lény igazi magja, az a középpont, amely nélkül semmi más nem létezhet.
Srí Bhagaván azonban a Szívet egy meghatározott helyen lokalizálta a testen belül, nevezetesen a mellkasban, két ujjnyira jobbra a középvonaltól…
Igen, a bölcsek tanúsága szerint ez a szellemi tapasztalás központja. Ez a szellemi Szív-centrum teljesen más, mint az ugyanezen név alatt ismert fizikai szerv, amely a vérkeringést teszi lehetővé. A szellemi Szív-centrum nem testi szerv. Mindaz, amit ön a Szívről mondhat, annyi, hogy ez lénye igazi középpontja. [Ez] az [a középpont], amellyel ön valójában azonos (mint ahogyan maga a szó is szó szerint ezt jelenti a szanszkritban), akár ébren van, akár alszik, akár álmodik, akár munkájával foglalkozik vagy samádhiba merül.
(…)
A tiszta tudat tulajdonképpen oszthatatlan, nincsenek részei. Nincs formája és nincs alakja, nincs »kívül«-je és nincs »belül«-je. Számára a »jobb« és a »bal« nem létezik. A tiszta tudat, vagyis a Szív mindent magában foglal, s rajta kívül vagy tőle függetlenül semmi sem létezik. Ez a végső igazság.
Ebből az abszolút szempontból a Szív, az Önvaló, vagyis a tudat a fizikai testben semmilyen meghatározott helyhez nem köthető. Miért? Maga a test puszta projekciója az elmének, az elme pedig csupán szegényes tükörképe a ragyogó Szívnek. Hogyan lehetne bezárni a fizikai testbe, vagyis az egyetlen valóság végtelenül kicsiny, fenomenális megnyilvánulásába azt, ami mindent magában foglal?
(…)
A tiszta tudat, amely semmilyen vonatkozásban sem áll a fizikai testtel, és amely transzcendálja az elmét, közvetlen tapasztalásként jelenik meg. A bölcsek éppoly jól ismerik testetlen és örökkévaló létüket, mint ahogy a hétköznapi ember ismeri testi létezését. A tudat tapasztalása azonban éppúgy végbemehet a testi tudatosság jelenléte mellett, mint anélkül. A tiszta tudat testetlen tapasztalásában a bölcs túl van téren és időn, és a Szív helyének kérdése egyáltalán fel se merülhet benne.” (76–77. o.)
„Ha Srí Bhagaván azt mondja, hogy az Önvaló – miközben a Szívben van – bármelyik centrumban vagy cakrában funkcionálhat, akkor nem képzelhető el az, hogy a két szemöldök közötti pontra irányuló intenzív koncentráció vagy dhyána révén ez a centrum váljon az Önvaló székhelyévé?
Nyugodtan irányíthatja figyelmét a test egy bizonyos pontjára, de az Önvaló helyére vonatkozó spekulációk a valósággal sosem lesznek összhangban. Ön szubjektumnak, látónak tekinti önmagát, és ilyen módon az a hely, ahová figyelmét irányítja, a látás tárgyává válik. De ez pusztán bhávana [mentális képzet]. Ha ezzel szemben magára a látóra tekint, akkor az Önvalóba merülve eggyé válik vele. És ez a Szív.” (81. o.)
„Miért nem javasolja nekünk Bhagaván azt, hogy figyelmünket valamelyik központra vagy cakrára összpontosítsuk?
A yoga-sástrák azt mondják, hogy a sahasrára [az agyi cakra], vagyis az agy az Önvaló székhelye. A Purusa Súkta kijelenti, hogy ez a hely a Szív. Hogy a sádhakában semmilyen kétség ne merülhessen fel [az Önvaló helyét illetően], én azt mondom neki, hogy vegye fel az »én« avagy az »én«-ség fonalát, és kövesse nyomon egészen forrásáig. Mert először is az »én«-eszmével kapcsolatban senkinek nem lehetnek kétségei; másodszor pedig, bármilyen eszközt is alkalmazzon [a törekvő]; a végső cél az »én vagyok«-ság forrásának realizálása – s az »én vagyok«-ság az ön tapasztalatának is elsődleges momentuma.
Így hát az átma-vicára gyakorlása révén érheti el a Szívet, vagyis az Önvalót.” (81–82. o.)
„Hogyan leplezhetné le az ego által kezdeményezett kutatás saját valótlanságát?
Ha ön belemerül abba a forrásba, amelyből az »én«-gondolat származik, transzcendálja az ego fenomenális létezését.
De hát az aham-vrtti [»én«-gondolat] nem csupán egyike annak a három formának, amelyben az ego megnyilvánul? A Yoga Vásistha és más ősi szövegek [ugyanis] arról írnak, hogy az ego háromszoros formával rendelkezik.
Így van. Az egót [ezek a szövegek] úgy írják le, mint aminek három teste van: egy durva, egy finom és egy kauzális. Ezt azonban csupán az analitikus kifejtés érdekében teszik. Ha a kutatás módszere az ego formájától függne, joggal gondolhatná, hogy mindenféle Ön-kutatás teljességgel lehetetlen, ugyanis az ego megszámlálhatatlanul sok formát ölthet magára. Ezért az Ön-kutatás sikere érdekében önnek ahhoz a nézethez kell tartania magát, hogy az egónak csupán egyetlen formája van, nevezetesen az aham-vrtti.
De nem biztos, hogy az aham-vrtti [megragadása] elegendő a jnána megvalósításához.
Az aham-vrtti nyomát követő Ön-kutatás éppen olyan, mint amikor a kutya pusztán szaglása révén rátalál gazdájára. Tartózkodjék bár gazdája valamilyen távoli, ismeretlen helyen, ez nem akadályozza meg kutyáját abban, hogy megkeresse. Gazdája szaga tévedhetetlenül nyomra vezeti, és [ezen kívül] semmi más – sem a ruhája, sem a testalkata, sem bőrének színe nem érdekli. A kutya, míg gazdája után kutat, csupán a szag után megy, s végül pusztán a szag nyomán haladva sikerül rátalálnia.
(…)
Noha az »én«-ség vagy »én vagyok«-ság fogalmát a nyelvi konvenciók miatt aham-vrttiként ismerjük, az valójában – ellentétben az elme többi vrttijével – nem vrtti [mentális módosulás]. Ugyanis a többi vrttitől eltérően, amelyeknek nincsen lényegi kölcsönviszonya [egymással], az aham-vrtti az elme mindegyik és összes vrttijéhez ugyanúgy és lényegi módon hozzákapcsolódik. Aham-vrtti nélkül nem lehet más vrtti, de az aham-vrtti fennmaradhat önmagában is anélkül, hogy függne az elme bármely más vrttijétől. Az aham-vrtti ezért alapvetően különbözik a[z összes] többi vrttitől.
Így tehát az aham-vrtti forrása utáni kutatás nem csupán az ego egyik formájának bázisa utáni kutatás, hanem annak a tulajdonképpeni forrásnak a kutatása, amelyből az »én vagyok«-ság keletkezik. Más szavakkal, az aham-vrttiként megnyilvánuló ego forrásának kutatása és megvalósítása szükségképpen magában foglalja az ego transzcendálását lehetséges formáinak mindegyikében.
Tegyük fel, hogy az aham-vrtti tényleg lényegi módon magában foglalja az ego összes formáját. De akkor is fennáll a kérdés: miért egyedül ezt a vrttit kell az Ön-kutatás eszközévé tenni?
Mert ez az ön tapasztalatának másra visszavezethetetlen premisszája, és mert az aham-vrtti forrásának keresése az Önvaló megvalósításának egyetlen használható eljárása. Azt mondják, hogy az egónak van egy kauzális teste [az »én« állapota alvás közben] – de hát azt hogyan tehetné kutatása tárgyává?! Amikor az ego felveszi ezt a formát, ön éppen az alvás sötétségébe van alámerülve.
De a szubtilis és kauzális formájában megnyilvánuló egót az ébrenléti állapotban nem lehet megragadni az aham-vrtti forrására irányuló kutatás során.
Ez nem így van. Az aham-vrtti forrásának kutatása az ego tulajdonképpeni létét érinti. Ezért az ego formájának szubtilitása nem lényegbevágó kérdés.
Mi értelme lehet az aham-vrtti formáját magára öltő egóra irányuló vizsgálatnak, ha egyszer az ember az egótól minden tekintetben független kondicionálatlanságot, az Önvaló tiszta létét igyekszik megvalósítani?
Funkcionális szempontból az egónak mindössze egyetlen jellegzetessége van: az ego a tiszta tudatot képviselő Önvaló, valamint a tehetetlen és érzéketlen test közötti összekötő kapocsként funkcionál. Az egót ezért cit-jada-granthinak [a tudat és a tehetetlen test közötti kapocsnak] nevezik. Miközben az ember az aham-vrtti forrását kutatja, az ego lényegi cit-aspektusát ragadja meg. Ezért a kutatásnak az Önvaló tiszta tudatának megvalósításához kell vezetnie.” (82–83. o.)
BESZÉLGETÉSEK SRÍ RAMANA MAHARSIVAL
„1. Egy vándorszerzetes (szannjászí) próbálta tisztázni kétségét: »Hogyan ismerhetjük fel, hogy az egész világ Isten?«
Maharsi: Ha a bölcsesség nézőpontjából szemléli, úgy fogja találni, hogy a világ maga Isten. Anélkül, hogy ismerné a Legfőbb Szellemet (Brahman), hogyan ismerhetné fel azt, hogy Ő mindent áthat?” (17. o.)
„5. Mr. Maurice Frydman, aki foglalkozását tekintve mérnök, a kegyelemmel kapcsolatban megjegyezte: »A tengerbe merülő sóbabát nem védi meg az esőköpeny.«
Nagyon humoros hasonlat volt, ezért nagy tapsot kapott. A Maharsi hozzátette: »A test az esőköpeny.«
6. Egy szerzetes (szannjászí) azt kérdezte, hogyan lehet megakadályozni, hogy az elme elkalandozzon.
M.: Csak akkor látja a tárgyakat, ha elfeledkezik saját Önvalójáról. Ha szilárdan ragaszkodik az Önvalójához, akkor nem fogja látni a tárgyi világot.” (18. o.)
„12. Egy férfi azt kérte a Maharsitól, hogy mondjon neki valamit. Amikor megkérdezték tőle, mit szeretne tudni, azt felelte, hogy semmit sem tud, és szeretne hallani valamit a Maharsitól.
M.: Tudja, hogy semmit sem tud. Kutassa és fedezze fel ezt a tudást! Ez a megszabadulás (mukti).
13. (…) M.: Az ego hozza létre az efféle nehézségeket, ahogy akadályokat teremt, azután pedig szenved a látszólagos paradoxonok okozta tanácstalanságtól. Fedezze fel, ki az, aki e kérdéseket felteszi, és akkor megtalálja az Önvalót.
(…)
K.: De akkor elalszom.
M.: Semmi baj!
K.: Az egy üres állapot.
M.: Ki számára üres? Azt találja meg és ismerje fel! Sohasem tagadhatja önmagát. Az Önvaló mindig jelen van, és a folytonossága mindegyik állapotban megmarad.
K.: Maradjak abban az állapotban, mint az alvás során, ugyanakkor maradjak éber?
M.: Igen. Az éberség az ébrenlét állapotát jelenti. Így ez az állapot nem alvás lesz, hanem alvás nélküli alvás. Ha követi a gondolatai áramlását, akkor azok messzire viszik, és egy vég nélküli útvesztőben fogja találni magát.
K.: Akkor tehát visszafelé kell haladnom, a gondolatok forrását keresve?
M.: Pontosan. Ily módon a gondolatok el fognak tűnni, és csak az Önvaló marad. Az Önvaló számára nincs kívül és belül. Ezek is csak az ego kivetítései. Az Önvaló tiszta és teljes.
(…)
M.: Vajon létezhetnek-e azok egyáltalán az Önvalótól különállóan? Ezt kutassa és fedezze fel! Azt gondolja, hogy látja őket. A gondolat az Önvalóból vetül ki. Fedezze fel, honnan bukkan fel! Akkor nem fognak többé felmerülni gondolatok, és egyedül az Önvaló marad.” (20–22. o.)
„17. (…) K.: Mi az illúzió?
M.: Ki számára létezik az illúzió? Ezt kutassa és ismerje fel! Akkor az illúzió el fog tűnni. Általában az emberek az illúziót szeretnék megismerni, és nem vizsgálják meg, ki számára létezik. De ez bolondság. Az illúzió kívül van, és nem ismerjük. A keresőről azonban úgy tartjuk, hogy ismerjük, és belül van. Fedezze fel, mi az, ami közvetlen és bensőséges, és ne azt próbálja felismerni, ami messze van, és ismeretlen.
(…)
K.: A munka akadálya az Önvaló felismerésének?
M.: Nem. Az Önvalót felismert ember számára egyedül az Önvaló a Valóság, a tettek csak a jelenségek szintjén léteznek, és nem érintik az Önvalót. Benne akkor sincs meg a cselekvőség érzése, amikor valamilyen tevékenységet végez. A tetteit nem az akarata vezérli, és ő minden ragaszkodás nélkül csak tanúként figyeli őket.
Az ilyen tettnek nincsen célja. Aki a tudás (dnyána) ösvényét járja, még munka közben is gyakorolhat. Ez a kezdők számára eleinte nehézséget jelenthet, de némi gyakorlás után hatékonnyá válik, és a munkát nem fogják a meditáció akadályának találni.
K.: Mi a gyakorlás?
M.: Az énnek, az ego forrásának szakadatlan kutatása. Kutassa és fedezze fel: »Ki vagyok én?« A tiszta én a valóság, az abszolút Létezés-tudatosság-boldogság. Amikor Arról elfeledkezünk, akkor mindenféle nyomorúság jelenik meg, amikor pedig szilárdan kitartunk mellette, akkor a nyomorúság nem érint meg bennünket.” (27–28. o.)
„24. (…) K.: A gondolatok hirtelen eltűnnek, azután ugyanolyan hirtelen az Én-Én merül fel, és meg is marad. Ez csak az érzések szintjén van, és nem az értelemben. Helyes ez?
M.: Biztosan helyes. A gondolatoknak abba kell maradniuk, és az értelemnek el kell tűnnie, hogy az Én-Én felmerülhessen, és érezhessük. Az érzés az elsődleges tényező, nem pedig az értelem.
K.: Ráadásul nem a fejben van, hanem a mellkas jobb oldalán.
M.: Ennek így is kell lennie, mert a Szív ott található.
K.: Amikor észlelem a külsőt, akkor eltűnik. Mit tegyek?
M.: Erősen meg kell ragadni.” (38. o.)
„25. Egy korábbi alkalommal B. V. Naraszinha Szvámí, a Self-Realization szerzője azt kérdezte: »Ki vagyok én? Hogyan találhatom ezt meg?«
M.: Tegye fel magának a kérdést! A test (annamája kósa) és annak a működései nem az én.
Mélyebbre hatolva láthatjuk, hogy az elme (manómája kósa) és annak működései nem az én.
A következő az, hogy fel kell tennünk a kérdést: »Honnan merülnek fel ezek a gondolatok?« A gondolatok önkéntelenek, felszínesek vagy elemző jellegűek. Az intellektusban működnek. Ki az, aki tudatában van a gondolatoknak? Azok létezése, tiszta megjelenése és működése nyilvánvalóvá válik az egyén számára. Az elemzés arra a következtetésre vezet, hogy az egyéniség a gondolatok létezésének és azok egymást követő sorának észlelőjeként működik. Ez az egyéniség az ego, vagy ahogy az emberek mondják, az »én«. A vidnyánamája kósa (az értelem) az énnek csak a burka, de nem maga az én.
Tovább kutatva felmerülnek a kérdések: »Ki ez az én? Honnan ered?« Az én nem volt tudatos alvás közben. Felbukkanásával az alvás álomba vagy ébrenlétbe vált. De most nem foglalkozunk az álommal. Ki vagyok én jelenleg, az ébrenlét állapotában? Ha az alvás az én forrása, akkor elfedi a nemtudás. Az efféle tudatlan én nem lehet az, amiről a szent iratok beszélnek, vagy amit a bölcsek megerősítenek. Én túl vagyok még az alváson is; az énnek itt és most kell lennie, és annak kell lennie, ami az alvásban és az álomban is mindvégig voltam, az efféle állapotok jellemzői nélkül. Az én tehát szükségszerűen a minőségek nélküli alap, amely a három állapot mögött húzódik (meghaladva az ánandamája kósát).
Egyszóval, az én túl van az öt kósán (burkon). Ami hátramarad mindannak elvetése után, ami nem magunk vagyunk, az Önvaló, Szat-csit-ánanda (Lét-tudatosság-üdv).
K.: Hogyan lehet megismerni, megvalósítani az Önvalót?
M.: Haladja meg a jelenlegi relatív létsíkot! Úgy tűnik, egy különálló létező (az Önvaló) tud valami rajta kívül állóról (a nem-Önvalóról). Azaz az alany tudatában van a tárgynak. A látó a drik, a látott a drisja.
E kettő mögött kell lennie egy egységnek, amely »egóként« merül fel. Ez az ego csit (intelligencia) természetű. Az acsit (érzéketlen tárgy) csak a csit tagadása. Így a hátteret alkotó esszencia az alanyhoz hasonlít, nem pedig a tárgyhoz. Ha addig keressük a driket, amíg minden drisja eltűnik, akkor a drik egyre finomabbá válik, és végül csak az abszolút drik marad. Ezt a folyamatot hívják a tárgyi világ eltűnésének (drisja vilaja).
K.: Miért kell elvetni a tárgyakat (drisja)? Nem lehet az Igazságot felismerni, hogy közben a tárgyakat úgy hagyjuk, ahogy vannak?
M.: Nem. A drisja elvetése azt jelenti, hogy az alany és a tárgy elkülönült identitását elvetjük. A tárgy nem valóságos. Minden drisja (az egót is beleértve) tárgy. Elvetve a nem valóságost, a Valóság marad meg. Amikor a kötelet összetévesztjük a kígyóval, elég a kígyó hibás észlelését megszüntetni, hogy az igazságra fény derüljön. Enélkül az igazság nem fog ránk virradni.
K.: Mikor és hogyan lehet elérni a tárgyi világ eltűnését (drisja vilaja)?
M.: Az akkor teljes, amikor a relatív alanyt, azaz az elmét megszüntettük. Az elme teremti az alanyt és a tárgyat, és az az oka a dualista felfogásnak is. Tehát az az oka annak a tévképzetnek, hogy korlátozottak vagyunk, és az efféle hibás felfogásból származó szenvedésnek is.
K.: Mi ez az elme?
M.: Az elme az élet megnyilvánulásának egyik formája. Egy fakockát vagy egy gépezetet nem hívunk elmének. Az életenergia az élet aktivitásaként és az elmének nevezett tudatos jelenségként nyilvánul meg.
K.: Mi a kapcsolat az elme és a tárgy között? Az elme valami tőle különbözővel, nevezetesen a világgal teremt kapcsolatot?
M.: A világot az ébrenlét és az álom állapotában »érzékeljük«, vagyis a világ az érzékelés és a gondolatok tárgya, melyek mindegyike mentális tevékenység. Ha nem lennének olyan tevékenységek, mint az ébrenlétben vagy az álomban megjelenő gondolatok, akkor nem létezne »érzékelés«, illetve nem következtetnénk egy »világra«. A mélyalvás állapotában nincs ilyen tevékenység, és »a tárgyak«, illetve »a világ« nem léteznek számunkra az alvás során. Ezért a »világ valóságát« az ego teremti azáltal, hogy megjelenik az alvásból; és ezt a valóságot nyeli el a lélek, vagy tűnik el a lélekben, amikor az az alváskor eredeti természetét visszanyeri. A világ megjelenése és eltűnése olyan, mint amikor a pók kibocsátja magából a hálóját, majd pedig visszavonja magába. Az a pók, amelyről itt beszélünk, ott húzódik mindhárom állapot – az ébrenlét, az álom és a mélyalvás – mögött; ezt a pókot az emberben Átmannak (Önvalónak) hívjuk, a világ vonatkozásában pedig (melyről úgy tartják, hogy a napból lép elő) a Brahman (Legfőbb Szellem). »Az, aki itt van az emberben / és az, aki ott van a Napban, / egy és ugyanaz« (»Sza jascsájam purusé jascsászáváditjé sza ékah«).
Amíg az Önvaló vagy Szellem nem nyilvánul meg, és nem tevékeny, addig nincsenek viszonylagos kettősségek, például alany és tárgy – drik és drisja. Ha kellő igyekezettel kutatjuk, mi a végső oka maga az elme megnyilvánulásának, akkor azt fogjuk találni, hogy az elme pusztán a Valós megnyilvánulása. Ezt a Valóst másként Átmannak vagy Brahmannak hívjuk.” (38–40. o.)
„26. (…) K.: Nézzük meg először az első esetet: hogyan lehet az elmét megszüntetni, vagyis a relatív tudatosságot meghaladni?
M.: Az elme természeténél fogva nyugtalan. Kezdje azzal, hogy megszabadítja a nyugtalanságától, tegye békéssé, szabadítsa meg a figyelemelterelő tényezőktől, szoktassa arra, hogy befelé tekintsen, váljon ez a szokásává! Ezt úgy teheti meg, hogy nem veszi figyelembe a külső világot, és eltávolítja az elme békéjének útjában álló akadályokat.
K.: Hogyan lehet az elme nyugtalanságát megszüntetni?
M.: Az elmét nyugtalanná teszik a külső kapcsolatok – az önmagán kívüli egyéb tárgyakkal való kapcsolatok. A nem-Önvaló felé irányuló érdeklődés elveszítése (vairágja) az első lépés. Azután a befelé fordulás és a koncentráció szokásai következnek. Ezeket a külső érzékek, a belső képességek és a többi feletti uralom jellemzi (sama, dama stb.), ami végül a szamádhiban (zavartalan elme) végződik.
27. K.: Hogyan kell ezeket gyakorolni?
M.: A külső jelenségek mulandó természetének vizsgálata vairágjához (vágytalansághoz) vezet. Ennélfogva a kutatás (vicsára) az első és legfontosabb lépés, amit meg kell tennünk. Amikor a vicsára folyamatosan és magától zajlik, akkor ennek eredménye a jólét, hírnév, kényelem, élvezet és hasonlók iránti közöny lesz. Az éngondolat világosabban megmutatkozik majd a vizsgálódás számára. Az én forrása a Szív – ez a végső cél.” (42. o.)
„28. (…) K.: Mi ennek a folyamatnak a célja?
M.: A Valós felismerése.
K.: Mi a Valóság természete?
M.: a) Kezdet és vég nélkül létezik, azaz örök. b) Mindenütt létezik, azaz végtelen. c) Minden forma, változás, erő, anyag és szellem mögött ott húzódik. A sok változik és elmúlik (jelenség), az Egy azonban mindig megmarad (Lényeg). d) Ez váltja fel a hármasságokat, amilyen például a megismerő, a megismerés és a megismert. A hármasságok csak a térben és időben létrejövő látszatok, a Valóság viszont azok mögött és azokon túl létezik. Olyanok ezek, mint a Valóságon létrejövő délibáb, és a megtévesztettség eredményei.” (45. o.)
„68. (…) K.: Srí Bhagaván csendje önmagában hathatós erő. Az elme békéjét hozza el számunkra.
M.: A csend soha véget nem érő beszéd. A kimondott beszéd csak akadálya a csend másféle beszédének. A csendben bensőséges kapcsolatban vagyunk a környezetünkkel. Daksinámúrti csendje eloszlatta a négy bölcs kétségeit. Mauna vjakhjá prakatita tattvam (a csend által kifejtett igazság). A csendről azt állítják, hogy magyarázat. Ilyen nagy ereje van a csendnek.
A kimondott beszédhez szükség van a beszéd szerveire, és azok megelőzik a beszédet. De a másik fajta beszéd még a gondolatokon is túl van. Tömören megfogalmazva: az a transzcendens beszéd vagy a kimondatlan szavak (para vák).” (91. o.)
„81. (…) M.: Kinek léteznek a gondolatok? Ha megpróbálja megkeresni az elme helyét, akkor az elme eltűnik, és egyedül az Önvaló marad. Mivel egyedül csak Az van, ezért egyhegyűség vagy nem egyhegyűség nem létezhet.
K.: Ezt olyan nehéz megérteni! Ha valami konkrét dolgot hall az ember, azt mindjárt megérti. A dzsapa, dhjána és a hasonlók jóval konkrétabbak.
M.: A »Ki vagyok én?« a legjobb dzsapa. Mi lehetne az Önvalónál konkrétabb? Azt mindenki minden pillanatban tapasztalja. Miért próbálna valamit kívül megragadni és az Önvalót figyelmen kívül hagyni? Inkább mindenki próbálja megtalálni az ismert Önvalót, ne pedig valami ismeretlent keressen azon túl!
(…)
K.: Hogyan lehet az elmét elfordítani a világtól?
M.: Létezik a világ? Úgy értem, az Önvalótól különálló módon? Mondja-e azt a világ önmagáról, hogy létezik? Ön állítja, hogy létezik a világ. Találja meg az Önvalót, aki ezt mondja!” (100. o.)
„106. K.: (…) Hogyan lehet az üdvösséget elérni?
M.: Az üdvösség nem olyasvalami, amit el lehetne érni. Másrészt ön mindig is az üdvösség. Ez a vágy a hiányérzetből fakad. Kinek jelenik meg ez a hiányérzet? Ezt kutassa! A mélyalvás során ön üdvös állapotban volt, most pedig nem. Mi ékelődött közbe azon üdvösség és eme nem üdvösség közé? Az ego. Keresse meg a forrását, és ismerje fel, hogy ön üdvösség!
Nincs semmi új, amit el kellene érni. Másrészt meg kell szabadulnia a tudatlanságától, amely miatt azt gondolja, hogy különbözik az üdvösségtől. Kinek létezik a tudatlanság? Az egónak. Kövesse az egót a forrásáig! Akkor az ego eltűnik, és az üdvösség marad, mely örök. Ön Az, itt és most… Ez a kulcs minden kétely megoldásához. A kételyek az elmében jelennek meg, az elme az egóból születik, az ego pedig az Önvalóból merül fel. Keresse az ego forrását, és fel fog tárulni az Önvaló – egyedül Az marad. A világegyetem csak a kiterjedt Önvaló, és nem különbözik Attól.” (119. o.)
„151. (…) M.: Csak egy Önvaló létezik. Ön sértve érzi magát, ha okolja vagy kigúnyolja önmagát az elkövetett hibáiért? Ha az Önvalóhoz ragaszkodik, nincs másik személy, aki lekicsinyelhetné. Amikor a világot látja, elengedte az Önvalót. Tegye épp az ellenkezőjét: ne eressze el az Önvalót, és akkor a világ nem fog megjelenni.” (148. o.)
„153. Pésávarból érkeztek néhányan, köztük egy törvényszéki képviselő, valamint egy művelt és komoly fiatalember, aki erősen hitt a Paramátman (Legfőbb Önvaló) létezésében, mely különbözik a dzsívátmantól (egyéni én).
Ő tett fel néhány kérdést. Srí Bhagaván egyetlen kijelentéssel oszlatta el a kételyeit: »Távolítsa el az upádhikat (korlátozó járulékokat) – a dzsívát és a paramát – az Átman elől, és mondja meg, akkor is talál-e különbséget! Ha ezek a kétségek a későbbiekben is fennállnak, tegye fel magának a kérdést: »Ki a kételkedő? Ki a gondolkodó?« Találja meg! A kétségek el fognak tűnni.”
154. Másnap ugyanez a fiatalember a pránájámáról kérdezett.
M.: A pránájáma a dnyána szerint a következő:
»Na aham« Én nem ez vagyok = kilégzés
»Kóham« Ki vagyok én? = belégzés
»Szóham« Én Ő vagyok = légzésvisszatartás
Ez a vicsára, amely meghozza a kívánt eredményt.” (149. o.)
„164. Egy másik amerikai a gondolatformákról kérdezett.
M.: Találja meg a gondolatok forrását, és el fognak tűnni!
K.: A gondolatok anyagot öltenek.
M.: Ha vannak gondolatok, azok anyagot öltenek. Ha eltűnnek, nincs semmi, ami anyagot öltene. Továbbá ha ön fizikai természetű, akkor a világ és a többi is fizikai természetű lesz. Találja meg, vajon fizikai természetű-e!” (155. o.)
„195. (…) K.: Hogyan pusztítsam el az elmét?
M.: Keresse az elmét! Ha keresi, eltűnik.
K.: Nem értem.
M.: Az elme csupán egy halom gondolat. A gondolatok azért jelennek meg, mert van a gondolkodó. A gondolkodó az ego. Ha az egót keressük, automatikusan eltűnik. Az ego és az elme ugyanaz. Az ego a gyökérgondolat, amelyből az összes többi gondolat felmerül.
K.: Hogyan keressem az elmét?
M.: Merüljön mélyen magába! Most már tudatában van annak, hogy az elme belülről merül fel. Merüljön tehát magába, és keresse!
K.: Még mindig nem értem, hogyan kell megtenni.
M.: Ön gyakorolja a légzésszabályozást. A gépiesen végzett légzésszabályozás nem vezet el a célhoz. Csupán segédeszköz. Miközben gépiesen végzi, ügyeljen rá, hogy éber maradjon az elméje, emlékezzen az éngondolatra, és keresse a forrását! Ekkor úgy fogja találni, hogy ahová a lélegzet elmerül, onnan merül fel az éngondolat. A kettő együtt merül alá és merül fel. Az éngondolat is alá fog merülni a lélegzettel. Ezzel egyidejűleg egy másik, ragyogó és végtelen Én-Én fog megnyilvánulni, amely folyamatos és töretlen lesz. Ez a cél, amelyet különböző nevekkel illetnek: Isten, Önvaló, kundaliní sakti, tudatosság, jóga, bhakti, dnyána és így tovább.
K.: Még mindig nem világos.
M.: Ha próbálkozik, az magától elviszi majd a célhoz.” (177–178. o.)
„197. (…) K.: Kezdésként felteszem magamnak a kérdést: »Ki vagyok én?«, majd kizárom a testet mint nem ént, a lélegzetet mint nem ént, az elmét mint nem ént, és ezután nem tudok továbbhaladni.
M.: Nos, eddig ér el az értelem. A folyamat pusztán intellektuális. Valójában az összes szent irat csak azért említi a folyamatot, hogy elvezesse a keresőt az Igazság megismeréséhez. Az Igazságra nem lehet közvetlenül rámutatni. Ezért ez az intellektuális folyamat.
Látja, az, aki kizárja mindazt, ami nem én, nem tudja kizárni az ént. Ahhoz, hogy azt mondjuk, »én nem ez vagyok«, »az vagyok én«, szükségünk van az énre. Ez az én csupán az ego vagy az éngondolat. Az összes többi gondolat az éngondolat felmerülése után merül fel. Ennélfogva az éngondolat a gyökérgondolat. Ha a gyökeret kihúzzuk, azzal az összes többit is kiirtjuk. Keresse tehát a gyökeret, az ént, kérdezze meg magától: »Ki vagyok én?«, és találja meg a forrását! Akkor mindezek eltűnnek, és a tiszta Önvaló marad örökké.
K.: Hogyan tegyem meg?
M.: Az én mindig jelen van: a mélyalvásban, az álomban és az ébrenlét során. Az, aki alszik, ugyanaz, mint aki most beszél. Mindig jelen van az én érzete. Vagy tagadná saját létezését? Nem. Azt mondja: »vagyok«. Találja meg, kicsoda!
K.: Még mindig nem értem. Bhagaván azt mondja, hogy az én most a hamis én. De hogyan zárjam ki ezt a hamis ént?
M.: Nem kell kizárnia a hamis ént. Hogyan zárhatná ki az én önmagát? Mindössze annyit kell tennie, hogy megtalálja az eredetét, és ott marad. Az erőfeszítései csupán eddig terjedhetnek. Akkor a Túlnani gondoskodni fog majd saját magáról. Ott ön már tehetetlen. Semmilyen erőfeszítés nem érheti el azt.” (179–180. o.)
„244. (…) M.: A test érzete egy gondolat, a gondolat az elméhez tartozik, az elme az éngondolat után jelenik meg, az éngondolat pedig a gondolatok gyökere. Ha azt megragadja, a többi gondolat eltűnik. Akkor nem lesz test, nem lesz elme, de még ego sem lesz.
K.: Mi marad hát?
M.: Az Önvaló a maga tisztaságában.
K.: Hogyan lehet eltüntetni az elmét?
M.: Ha nem tesz kísérletet az elpusztítására. Azt gondolni vagy kívánni maga is egy gondolat. Ha a gondolkodót keresi, a gondolatok eltűnnek.
(…)
K.: Miben áll a gyakorlás?
M.: Megtalálni az én forrását.” (216–217. o.)
„251. (…) K.: Hogyan érjem el az Önvalót?
M.: Az Önvalót nem elérjük. Ha el kellene érni, az azt jelentené, hogy most nincs itt, és újonnan kellene megszerezni. Amit újonnan kapunk, azt el is fogjuk veszíteni. Tehát nem állandó. Ami nem állandó, arra nem érdemes törekedni. Azt mondom tehát, hogy az Önvalót nem elérjük. Ön az Önvaló, már most Az. Csak éppen tudatlan üdvös állapota felől. A tudatlanság közbelép, és fátylat von a tiszta üdvösség elé. Az erőfeszítések csupán e tudatlanság eloszlatására irányulnak. A tudatlanság: hamis tudás. A hamis tudást pedig az okozza, hogy az Önvalót tévesen a testtel, az elmével és a többivel azonosítja. Ennek a téves önazonosságnak távoznia kell, és akkor csak az Önvaló marad.
K.: Hogyan történik ez meg?
M.: Azáltal, hogy kutatja az Önvalót.
K.: Ez nehéz. Fel tudom ismerni az Önvalót, Mahárádzs? Kérem, árulja el nekem! Olyan nehéznek tűnik!
M.: Ön már az Önvaló. A felismerés tehát mindenki számára közös. A felismerés nem lesz különbségtétel a törekvők között. Az akadály éppen az a kétség, hogy »fel tudom-e ismerni?«, vagy az érzés, hogy »még nem ismertem fel«. Szabaduljon meg ezektől is!” (225–226. o.)
„293. (…) K.: A meditáció az elmével történik, de hogyan pusztíthatja el a meditáció az elmét, hogy az Önvaló feltárulhasson?
M.: A meditáció az, hogy kitartunk egyetlen gondolat mellett. Ez az egyetlen gondolat távol tartja a többi gondolatot. Az elme elterelődése a gyengesége jele. A folyamatos meditációval megerősödik, vagyis a múlékony gondolatokból fakadó gyengesége átadja a helyét egy állandó háttérnek, amely mentes a gondolatoktól. Ez a gondolatok nélküli kiterjedés az Önvaló. A tiszta elme az Önvaló.” (273. o.)
„294. Mr. Parkhi: Hogyan kell gyakorolni a meditációt?
M.: A meditáció valójában Átma-nisthá (megszilárdulás az Önvalóban). De amikor gondolatok futnak át az elmén, és erőfeszítést tesz az ember arra, hogy száműzze őket, akkor ezt az erőfeszítést rendszerint meditációnak nevezik. Az Átma-nisthá az ön valódi természete. Maradjon meg akként, ahogy van! Ez a cél.
(…)
K.: Azt mondják: »Átmaszansztham manah kritvá« (»az elmét az Önvalóra irányozva szakadatlan«). De az Önvaló elgondolhatatlan.
M.: Miért szeretne egyáltalán meditálni? Mivel vágyik rá, azt mondják: »Átmaszansztham manah kritvá.« De miért nem marad akként, ahogy van, meditáció nélkül? Mi az említett elme (manasz)? Amikor minden gondolatot felszámolt, az elme Átma-szansztha (Önvalóra irányult) lesz.
K.: Egy adott formára tudok meditálni, miközben a többi gondolat elnyugszik, de az Önvaló forma nélküli.
M.: A formákon vagy konkrét tárgyakon végzett meditációt dhjánának nevezik, az Önvaló kutatását pedig vicsárának vagy nididhjászanának.” (274. o.)
„340. Mr. Bósz azt kezdte el mondani: »A testtudatosság visszatérése után…«
M.: Mi a testtudatosság? Először azt árulja el nekünk! Ki ön a tudatosságon kívül? Azért talál testet, mert van testtudatosság, amely az éntudatosságból merül fel, amely pedig a tudatosságból jelenik meg. Tudatosság ⇨ éntudatosság ⇨ testtudatosság ⇨ test.
Mindig van tudatosság, és semmi más nincs, csak az. Amit most testtudatosságnak tart, az a rávetítés eredménye. Ha kizárólag tudatosság van, és semmi más, akkor világossá válik a szent szöveg jelentése: »átmanasztu kámája szarvam prijam bhavati« (»az Önmaga [Önvaló] szeretete miatt kedves az egész mindenség«).
Felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben miért van öngyilkosság. Miért tesz ilyet valaki? Mert boldogtalan, és véget kíván vetni a boldogtalanságnak. Voltaképpen azzal teszi meg ezt, hogy véget vet a test társaságának, amely minden boldogtalanság képviselője. Kell lennie egy gyilkosnak, hogy megölje a testet. Ő az öngyilkosság túlélője – az Önvaló.” (326. o.)
„374. (…) K.: Mi a teremtés célja?
M.: Az, hogy alkalmat adjon e kérdés felmerülésére, a kérdésre adott válasz keresésére és végül a Legfőbben való tartózkodásra, vagy még inkább az eredeti forrásban tartózkodásra, amely magában foglalja az Önvalót. A keresés végül feloldódik az Önvaló kutatásában, és akkor szűnik meg teljesen, ha mindaz, ami nem az Önvaló, kirostálódik, s az Önvaló a maga tisztaságában és dicsőségében felismerődik.
K.: Hogyan kezdjük a keresést?
M.: Az Önvaló mindenki számára nyilvánvaló, és a kiindulópont is nyilvánvaló.
K.: Mi a kiindulópont az én fejlettségi szintemen?
M.: Mindenkinek van módszere az upászanára vagy dzsapára. Ha ezt a lehető legőszintébben, megfelelő állhatatossággal folytatja, akkor az automatikusan elvezet az Önvaló kereséséhez.”
„390. K.: Amikor Srí Bhagaván műveit olvasom, úgy találom, hogy a kutatás az egyetlen módszer az Önvaló felismeréséhez.
M.: Igen, ez a vicsára.
K.: Hogyan kell végezni?
M.: A kérdezőnek el kell fogadnia önmaga létezését. A »vagyok« a felismerés. A felismerésig követni a nyomot a vicsára. A vicsára és a felismerés ugyanaz.
K.: Ez nehezen megfogható. Min meditáljak?
M.: A meditációhoz kell egy tárgy, amin meditálunk, a vicsárában azonban csak az alany van, tárgy nélkül. Ebben különbözik a meditáció a vicsárától.
K.: A dhjána (meditáció) nem a felismerés elérésének az egyik hatékony módszere?
M.: A dhjána az egy tárgyra való összpontosítás, mely eléri azt a célt, hogy a különböző gondolatokat távol tartsuk, és az elmét egyetlen gondolatra rögzítsük, amelynek szintén el kell tűnnie a felismerés előtt. De a felismerés nem valami újonnan elérendő. Már jelen van, ám a gondolatok függönye eltakarja. Minden kísérletünk arra irányul, hogy fellebbentsük ezt a függönyt, és akkor a felismerés feltárul.
Ha az igazi keresők azt a tanácsot kapják, hogy meditáljanak, akkor sokan elégedetten távoznak. De közülük valaki talán visszafordul, és megkérdezi: »Ki vagyok én, hogy egy tárgyon meditáljak?« Neki azt kell mondani, hogy találja meg az Önvalót. Ez a végső. Ez a vicsára.
K.: A vicsára elég önmagában, meditáció nélkül is?
M.: A vicsára a módszer és a cél is. A »vagyok« a cél és a végső valóság. Erőfeszítéssel kitartani mellette a vicsára. Amikor spontán és természetes, akkor felismerés.” (375. o.)
„618. (…) M.: Az intellektus az az eszköz, amellyel nem ismert dolgokat ismerhetünk meg. De ön már most is ismert, mivel nem különbözik az Önvalótól, mely maga a tudás. Tehát ön nem lesz a tudás tárgya. Az intellektus arra készteti, hogy tárgyakat lásson kívül, ne pedig azt, ami a saját forrása.
K.: Igen, de nincs boldogság azon túl.
M.: Az intellektus haszna mindössze idáig terjed: abban segít önnek, hogy elemezze magát. Azután annak el kell merülnie az egóban, önnek pedig az ego forrását kell kutatnia. Ha így tesz, akkor az ego eltűnik. Maradjon meg a forrásként, és akkor az ego nem fog felmerülni.
K.: Nincsen boldogság abban az állapotban.
M.: Az, hogy »nincsen boldogság«, pusztán egy gondolat. Az Önvaló tiszta és egyszerű üdvösség. Ön az Önvaló. Így nem lehet más, csak az üdvösség; ennélfogva nem mondhatja, hogy itt nincs boldogság. Ami ezt mondja, nem lehet az Önvaló. Az a nem-Önvaló, és meg kell tőle szabadulnia, hogy felismerhesse az Önvaló üdvösségét.
K.: Hogyan kell azt megtenni?
M.: Figyelje, honnan merül fel a gondolat! Az az elme. Figyelje meg, ki számára működik az elme vagy az intellektus! Az ego számára. Olvassza bele az intellektust az egóba, és keresse az ego forrását! Az ego eltűnik. A »tudom« és a »nem tudom« alanyt és tárgyat foglal magában, melyek a kettősség miatt léteznek. Az Önvaló tiszta és abszolút, egyetlenegy. Nincs két Önvaló, hogy az egyik tudhatna a másikról. Akkor mi a kettősség? Nem lehet az Önvaló, hiszen az egyetlenegy. Tehát a nem-Önvalónak kell lennie. A kettősség az ego sajátossága. Amikor a gondolatok felmerülnek, akkor a kettősség jelen van. Tudja, hogy az az ego, és kutassa a forrását!
A gondolatok hiányának mértéke mutatja, hogy mennyit haladt előre az Önvaló felismerése felé. De maga az Önvaló felismerése nem tesz lehetővé semmilyen előrehaladást; az mindig ugyanaz marad. Az Önvaló mindig felismert. A gondolatok képezik az akadályt. Az előrehaladás azzal mérhető, milyen mértékben távolította el az ember azokat az akadályokat, melyek annak a megértésnek az útjában állnak, hogy az Önvaló mindig felismert. A gondolatokat tehát úgy kell ellenőrzésünk alá vonni, hogy keressük, kinek jelennek meg. Így eljutunk azok forrásához, ahol már nem merülnek fel.
K.: Mindig merülnek fel kételyek. Ez a kérdésem oka is.
M.: Az egyik kétely felmerül, majd tisztázódik, azután egy másik jelenik meg, és az is tisztázódik, helyet adva egy másiknak, és ez így megy tovább. Az összes kételyt tehát nem lehetséges tisztázni. Azt vizsgálja meg, kinek merül fel a kétely! Menjen a forrásukhoz, és állapodjon meg abban! Akkor nem fognak többé felmerülni. Így kell a kételyeket eloszlatni. »Átma szansztham manah kritvá na kincsidapi csintajét« (»az elmét az Önvalóra irányozva szakadatlan, […] nem gondolva semmi tárgyra, semmiféle gondolatra«).
K.: Egyedül a kegyelem segíthet hozzá.
M.: A kegyelem nem kívül található. Sőt maga a kegyelemre irányuló vágy is a kegyelemnek köszönhető, amely már most is jelen van önben.” (598–599. o.)
„M.: Kell lennie valakinek, aki hallja a hangokat, és látja a fényjelenségeket. Az az én. Ha azt kutatja, feltéve a „Ki vagyok én?” kérdést, akkor az alany és a tárgy egybeolvad. Ezután nincs további keresés. Addig a gondolatok fel fognak bukkanni, a dolgok megjelennek és eltűnnek, ön pedig azt kérdezi magától, hogy mi történt, és mi fog történni. Ha az alanyt ismerjük, akkor a tárgy feloldódik az alanyban. E nélkül a tudás nélkül az elmét a tárgyakra irányítjuk, mert ezek a tárgyak megjelennek és eltűnnek, és nem tudunk róla, hogy igaz természetünk az, ami az Önvalóként megmarad. A tárgyak eltűnésekor félelem jelenik meg. Azaz mivel az elme tárgyakhoz kötődik, szenvedés jön létre, amikor nincsenek tárgyak. De azok átmenetiek, az Önvaló viszont örök. Ha az örök Önvalót ismerjük, akkor az alany és a tárgy egybeolvad, és az Egyetlenegy fog ragyogni.” (610-611. o.)
Források:
A nyílegyenes ösvény – Ramana Maharsi tanításai. Ford. Buji Ferenc, Németh László. Stella Maris, 1998.
Beszélgetések Srí Ramana Maharsival. Ford. Malik Tóth István, Fajd Ernő, Veszprémi Krisztina. Filosz Kiadó, 2018.
Szövegek 3/4 (Ramana Maharsi – költemények)
RAMANA MAHARSI: AZ ÚTMUTATÁS VELEJE
„1. A tett gyümölcsöt terem, az Úr rendelte így,
A karma nem a Legfőbb, hiszen érzéketlen.
2. A gyümölcs eltűnik, de a tett magot vet el,
Mely tett-tengerhez vezet, nem szabadít fel.
3. Az Úrnak átadott, önzetlen cselekedet
Elmetisztító, szabadsághoz vezet.
4. Szemlélés, dzsapa, meditáció:
Test, beszéd, elme szolgálata ez.
5. A szolgálat alatt gondolj az Úrra,
Mindenben őt látni istentisztelet.
6. A dicsőhimnusznál jobb a hangos, a halk dzsapa,
A mentális dzsapa, majd a meditáció.
7. Mint a ghí-sugár vagy a folyó patak,
Az összpontosítás is jobb, ha folyamatos.
8. Másiként látni Őt – ennél megtisztítóbb,
Ha úgy szemlélődünk, hogy »Ő én magam vagyok.«
9. A létben időzünk állapottól mentesen.
Ebből ered a legfőbb önátadás.
10. Ha szív-hajlékában az elme elpihen,
Az tett, önátadás, jóga és tudás.
11. A légzést szabályozva, az elmét szabályozod,
Mint hálóban a madár, az elme elpihen.
12. Elme és práṇa – a gondolat s a tett –
Kettéágaznak, de a gyökerük egy erő.
13. Az elmeszabályozás kétféle lehet:
Ha alámerült, felkél; ha megsemmisült, halott.
14. A légzésszabályozás: uralt gondolat.
Az elme megsemmisül, ha az Egyen meditálsz.
15. Az elméje kihunyt a legfőbb jóginak,
Van-e teendője, ha önlényegébe tért?
16. Ha az elme a tárgyaktól befelé forduló,
Tudatosságot látva igazságot lát.
17. Ha az elme szüntelen kutatja önmagát,
Semmit sem talál. Ez a közvetlen út.
18. Az elme gyökere az én-gondolat.
Az elme: gondolat. Az elme: az ego.
19. Ha azon meditálsz, honnan ered az én,
Az ego eltűnik. Ez az Ön-kutatás.
20. Ha az én-képzet eltűnt, a tiszta Én, a Szív
Feltárul a Lét legfőbb teljességeként.
21. Amit az »Én« jelent, az a Szív, a Tiszta Lét,
Mely az éntelen, mély alvásban sem szűnik.
22. Test, érzék, prána, értelem, nemtudás
Nem lehet a valódi én, hiszen érzéketlen.
23. A létet megvilágítja a tudatosság,
A léttől, az éntől így nem lehet különböző.
24. Isten és egyén természetében egy,
Csak öltözékük más, s tudásuk másmilyen.
25. Ha eltávolítod az öltözékeket,
Meglátod az Önvalód, meglátod az Istent.
26. Ismerd az Önvalót, s akkor te leszel Az,
Hisz kettő nélküli. Ezt tudva Abban maradsz.
27. A tudás és nemtudás nélküli tudatosság
Az igaz tudás, van-e megismerendő más?
28. Mi az Ön-természet? Az Ön-megismerés
Kezdet s vég nélküli, teljes tudatosság-üdv.
29. A legfőbb üdv meghalad rabságot, szabadulást,
Ki azt eléri itt, valóban isteni lesz.
30. Az ego eltűnik, felragyog az Önvaló,
A legnagyobb vezeklés ez. Így tanítja Ramana.” (142–144. o.)
RAMANA MAHARSI: NEGYVEN VERSSZAK A VALÓSÁGRÓL
„Invokáció
1. Ha a Valóság nem létezne, hogyan születhetne róla gondolat? Mivel a Valóság, gondolat nélkül, a Szívként bensőnkben él, miképpen ismerhetjük meg e Szívnek nevezett Realitást? Megismerni Azt annyi, mint Akként létezni a Szívben.
2. Amikor azok, akiket heves halálfélelem gyötör, menedéket keresnek a Legfőbb Úr lábainál, aki nem születik s hal meg, akkor énjüknek és ragaszkodásaiknak vége szakad. Ezután, immár halhatatlanul, nem gondolnak többé a halállal.
A szöveg
1. Minthogy ismerjük a világot, el kell fogadnunk mindannyiunk közös Forrását, mely egyetlen, ám rendelkezik azzal a képességgel, hogy számosnak látszik. A nevek és formák képei, a nézők, a vászon és a fény – valójában mindez nem más, mint Ő.
2. Minden vallás három létezőn alapul: az egyénen, Istenen és a világon. Hogy »az egy hárommá válik«, s hogy »a három mindig három«, azt csupán az mondja, kiben az ego él. Elveszíteni az »ént« és az Önvalóban tartózkodni a legfőbb állapot.
3. »A világ valós.« »Nem, hamis látszat csupán.« »A világ az elme.« »Hogyan is állíthatsz ilyet?« »A világ remek hely.« »Nem jól mondod.« Mi haszna az ilyen beszédnek? Békében hagyni a világot és megismerni az Önvalót, meghaladni az egy és a kettő minden gondolatát: ez az ego nélküli állapot a mindenki által elérendő közös cél.
4. Ha az Önvaló formával bír, akkor a világnak és Istennek szintén alakja van. Ha az Önvaló forma nélküli, ki láthat(ja a világ és Isten) formá(já)t, és miképpen? Létezhet-e látás vagy látvány szem nélkül? Az Önvaló, a valódi szem, végtelen.
5. A testet az öt burok alkotja, a test szó mind az öt burkot magában foglalja. A test nélkül nem létezik a világ. Vajon vannak-e olyanok, akik látták a világot a test nélkül?
6. A világot az érzékelés öt formája alkotja, semmi egyéb. Ezen érzékleteket az öt érzékszerv tárgyaknak érzékeli. Minthogy az elme egyedül az öt érzékszerv segítségével érzékeli a világot, lehet-e a világ egyéb, mint az elme?
7. Bár a világ és az elme együtt születik meg és enyészik el, a világ az elme fénye által ragyog. Mindkettő alapja – melyből erednek, s ahová visszatérnek – az a tökéletesség, amely anélkül ragyog, hogy keletkezne vagy eltűnne: s ez a Valóság.
8. Bármilyen névben és formában tiszteljük is Azt, Az elvezet bennünket a név és forma nélküli Abszolút megismeréséhez. Az Igazság valódi megismerése mégis az, hogy meglátjuk igaz Önvalónkat az Abszolútban, beleolvadunk, és eggyé válunk Vele.
9. A kettősségek és a hármasságok egyetlen dologtól függnek: az egótól. Ha az ember Szívében kutatja, »Mi is ez az ego?«, megleli azt, a kettősségek és a hármasságok eltűnnek. Csak akik felfedezték ezt, azok ismerik az Igazságot. Őket sohasem háborgatja zavarodottság.
10. Tudás nem létezik tudatlanság nélkül, tudatlanság nem létezhet tudás nélkül. »Kié e tudás? Kié e tudatlanság?« Ekképpen vizsgálódni és felismerni az eredendő Önvalót, ez egyedül a Tudás.
11. Anélkül, hogy ismernénk az Önvalót, a megismerőt, ismerhetünk mindent, az csupán tudatlanság. Ha az ember ismeri az Önvalót, a tudás alapját, és tudja, mi a nem-Önvaló, akkor tudás és tudatlanság eltűnik.
12. Az igaz tudás annyi, mint mentesnek lenni a dolgokra vonatkozó tudástól és tudatlanságtól. A dolgok ismerete nem igaz tudás. Mivel az Önvaló saját fénye által ragyog, és nincs semmi, amit meg kellene ismernie, vagy ami Őt megismerné, az Önvaló a tudás. Nem tudatlanság Az.
13. Egyedül az Önvaló, mely tudatosság, a valóság. A különbözőség ismerete nem egyéb hamis tudásnál. Még ez utóbbi — mely nem más, mint tudatlanság — sem létezhet az Önvalón kívül. Az ékszerek különböző formáikban valótlanok, hiszen nem létezhetnek az arany nélkül, mely egyedül valós.
14. »Te« és »ő« csak akkor jelenik meg, ha az »én« felbukkant. Ám amikor az »én« természetét kutatjuk, és az ego megsemmisül, akkor a »te« és az »ő« szintén elenyészik. Ezután az igaz Önvaló egyetlenegyként ragyog.
15. Múlt és jövő a jelen függvénye. Azok, amíg folyamatban vannak, szintén nem különböznek a jelentől. A jelen örökké jelen lévő. Arra törekedni, hogy megismerjük a múltat és a jövőt anélkül, hogy ismernénk a jelen igazságát, éppen olyan, mint megpróbálni számolni az egység, az egy nélkül.
16. Rajtunk kívül nem létezik idő és tér. Ha csupán a test vagyunk, e kettő köt minket, de vajon a test vagyunk-e? Egyek és ugyanazok vagyunk most és mindörökké, itt, ott és mindenütt. Egyedül mi létezünk, tér nélküliek és időtlenek.
17. A test az »én« azok számára, akik ismerik az Önvalót, s azok számára is, akik nem. Ám akik nem ismerik, azoknál az »ént« a test határolja, míg azok számára, akik a testben megismerték az Önvalót, az »Én« határok nélkül ragyog. Ez a különbség közöttük.
18. A világ valós azok számára, akik ismerik az Önvalót, s azok számára is, akik nem. Ám az utóbbiak esetében a Valóságot a világ határolja, míg azoknak, akik felismerték az Önvalót, a Valóság a világ alapjaként forma nélkül ragyog. Ez a különbség közöttük.
19. »A szabad akarat uralkodik, vagy a végzet?« Erről vitatkozni azoknak való, akik nem ismerték fel ezek gyökerét. Akik felismerték az Önvalót, a szabad akarat és a végzet közös forrását, azok túljutottak mindkettőn, és nem is fognak hozzájuk visszatérni többé.
20. Istent látni az Önvaló, a látó látása nélkül nem egyéb, mint az elme kivetítését látni. Csak az látja Istent, aki az Önvalót látja – ekképpen mondják. Ám aki elveszítette az egót, és meglátta az Önvalót, az nem különbözik Istentől.
21. Amikor a szent iratok »az Önvaló és Isten látásáról« beszélnek, mit is értenek ezen? Miképpen láthatná valaki az Önvalót? Minthogy az Önvaló egy, kettősség nélkül, önmaga látása nem lehetséges. S hogyan lássuk Istent? Őt látni annyi, mint általa megsemmisülni.
22. Anélkül, hogy befelé fordulnánk, és egyesítenénk az Úrral az Ő fényét, mely az elménkben ragyog, s mely annak minden fényét kölcsönzi, hogyan is ismerhetnénk meg a Fények Fényét az elme kölcsönkapott fényével?
23. A test nem mondja: »én«. Senki sem állítja azt, hogy az »én« nincs jelen még az alvás állapotában is. Ha egyszer feltűnik, minden (egyéb) megjelenik. Lelkes elmével kutasd, honnan ered!
24. E test, mely anyag csupán, nem mondja, hogy »én«. Az örökkévaló Tudatosság nem születik meg, s nem is enyészik el. A kettő között és a test korlátaihoz szabottan megjelenik az »én« gondolata. Ez a csomó az anyag és a tudatosság között! Ez a kötelék, a dzsíva, a finomtest, az ego. Ez a szanszára, s ez az elme.
25. Egy formát megragadva létrejön, s míg egy formát megőriz, fennmarad. Egy formát birtokolva táplálja önmagát, és nagyra nő, majd ezt feladva egy másikat ölt magára. A keresés elől menekül ez a saját formával nem rendelkező ego-kísértet.
26. Amikor az ego megjelenik, minden más is megszületik. Ha az nem létezik, semmi egyéb sincs. Mivel az ego minden, ennélfogva az ego mibenlétére vonatkozó vizsgálódás a következménye mindennek.
27. Amikor az »én« nem jelenik meg, Az vagyunk. Anélkül, hogy kutatná az ember, honnan ered ez az »én«, hogyan valósíthatná meg önmaga kioltását, amely után az »én« nem éled fel újra? Anélkül, hogy ezt elérnénk, hogyan volna lehetséges saját állapotunkban időznünk, amelyben Az vagyunk?
28. Ahhoz hasonlóan, ahogy az ember alámerül egy vízbe hullott tárgyért, úgy kellene mindenkinek mélyen önmagába merülnie, szabályozva a beszédet és a légzést, s megtalálnia, honnan ered a törtető ego.
29. Hagyj fel minden »énről« szóló beszéddel, és befelé merülő elmével kutasd, honnan ered az »én« gondolata! Ez a bölcsesség útja. Azt gondolni ehelyett: »ez nem én vagyok, Az vagyok én«, lehet segítség a kutatásban, mégsem maga a kutatás.
30. »Ki vagyok én?« Amikor az elme befelé fordul ekképpen kutatva, és beleolvad a Szívbe, akkor az »én« szégyenkezve lehajtja fejét, s az egyetlen »Én« Önmagaként megnyilvánul. Bár »Én-Énként« fedi fel magát, az nem az ego, hanem a valóság, a tökéletesség, az Önvaló lényege.
31. Mi a teendője annak, aki az Önvaló boldogsága, mely az ego halálából született meg? Ő semmi egyebet nem ismer, csupán ezt az Önvalót. Hogyan lehetne képet alkotni állapotának természetéről?
32. A Védák kinyilvánítják: »Az tenmagad vagy.« Ha nem keresed és találod meg Önvalód természetét, s időzöl Abban, hanem ehelyett azt gondolod, »Én Az vagyok, nem ez«, az erőtlenségedet tanúsítja, hiszen Az örökké az Önvalóként időzik.
33. Nevetséges kijelenteni, hogy: »Nem ismerem önmagam«, vagy »Megismertem önmagam.« Hogyan? Létezne két Önvaló, hogy az egyik megismerje a másikat? Csakis egy létezik, mindenki tapasztalatának Igazsága.
34. A természetes és igaz Valóság örökké ott lakozik mindenki Szívében. Ha nem ismerjük Azt fel és időzünk Abban, hanem így vitázunk: »Az létezik«, »Nem, nem létezik«, »Formával bír«, »Nélkülözi a formát«, »Az egy«, »Az kettő«, »Nem is egy, és nem is kettő«, akkor a májá megtévesztésének áldozatai vagyunk.
35. Felismerni az örökké jelen lévő Valóságot és Abban maradni: ez a valódi eredmény. Minden egyéb szerzeményünk olyan, mint az álomban élvezett különféle erők. Amikor felébredünk az alvásból, vajon léteznek-e még? Sohasem csalódnak azok, akik az Igazság állapotában időznek, miután elvetették a valótlant.
36. Ha a testnek véljük magunkat, akkor azt mondani önmagunknak: »Nem, én Az vagyok«, segítség abban, hogy Akként időzzünk. Mégis, minthogy örökké Akként időzünk, miért kellene folyamatosan arra gondolnunk: »Én Az vagyok«? Gondolunk-e szakadatlanul arra: »Én ember vagyok«?
37. »Amíg kutatunk, kettősség, ha már megtaláltuk, Egység« – ez az elmélet szintúgy téves. Bármilyen buzgón is kereste s végül találta meg magát a történetben a tizedik ember, ő volt a tizedik, és senki más. (A példázatban tízen keltek át egy folyón, s ezután meg akartak róla győződni, hogy mindannyian biztonságban megérkeztek. Számoláskor mindegyikük kihagyta önmagát, és így csupán kilencet vett számba, ekképpen azt gondolták, egyikük elveszett. Egy arra haladó vándor mind a tízükre rásuhintott, és számoltatta velük a tíz ütést.)
38. Ha mi vagyunk a cselekedetek végrehajtói, nekünk kell learatnunk azok gyümölcseit is. Ám ha feltesszük a kérdést: »Ki vagyok én, a cselekvő?«, és felismerjük az Önvalót, akkor a tevékenység érzete elvész, s a három karma elillan. Ez a megszabadulás örök.
39. A rabság és a szabadság gondolata csupán addig van jelen, ameddig az ember azt érzi: »Rabságban vagyok.« Ha megvizsgáljuk: »Ki vagyok én, a rabságban lévő?«, akkor a mindig szabad, örök Önvaló marad. A rabság gondolata eltűnik, s vele együtt távozik a szabadságé is.
40. Ha felteszik nekem a kérdést: »A három közül melyik a végső megszabadulás, ahol a forma jelen van, a forma nélküli vagy a formával együtt és anélkül történő?«, én a következőket felelem: »A megszabadulás az ego megsemmisülése. Ez az ego kérdezi, melyik a végső megszabadulás.«” (149–153. o.)
RAMANA MAHARSI: FÜGGELÉK A NEGYVEN VERSSZAKHOZ
„Invokáció
Ami az egész világ alapja, lelke, forrása, célja és ereje, az a látszat mögött meghúzódó Valóság, mely valóban létezik. Töltse el szívünket Az, az Igazság!
A szöveg
1. A bölcsek társaságában a ragaszkodások megszűnnek, s a ragaszkodások felszámolásával a káprázatnak vége szakad. A káprázattól megszabadulva az ember eléri az Állandóságot, s még életében elnyeri a megszabadulást. Keresd tehát a bölcsek társaságát!
2. A legfőbb állapot nem elérhető szentbeszédek hallgatása, könyvek tanulmányozása, erényes cselekedetek vagy egyéb eszközök által. Csak úgy valósítható meg, hogy keressük a bölcsek társaságát, és figyelmesen kutatjuk az Önvalót.
3. Ha egyszer az ember megtanulta szeretni a bölcsek társaságát, mi célt szolgálna az önfegyelem számos módszere? Mi haszna egy ventilátornak, ha a lágy, hűs déli szellő lengedez?
4. A lázat enyhítik a hold hűvös sugarai, a kívánság-fa felszámolja a szűkölködést, míg a bűnöket a Gangesz szent vize mossa el. Mindezen csapásokat együttesen száműzi az egyedülálló bölcs magasztos látványa.
5. A szent folyók – melyek víz csupán – és az istenségek agyagból és kőből készült képmásai nem állhatják ki az összehasonlítást a bölccsel. Azoknak számtalan napra van szükségük, hogy megtisztítsák az embert, ám a bölcs mihelyt ráveti valakire pillantását, azonnal megtisztítja őt.
6. Tanítvány: Ki Isten?
Mester: Az, aki ismeri az elmét.
T.: Önvalóm, a Szellem ismeri az elmémet.
M.: Tehát te vagy Isten. Hiszen a sruti szintén kijelenti, hogy csupán egyetlen Isten létezik: a megismerő.
7. Mester: Milyen fény teszi lehetővé, hogy láss?
Tanítvány: Nappal a nap, éjszaka a lámpa fénye.
M.: Milyen fény által látod ezeket?
T.: A szem által.
M.: Milyen fény által látod a szemed?
T.: Az elme által.
M.: Milyen fény által látod az elméd?
T.: Az Önvalóm által.
M.: Akkor te vagy a Fények Fénye.
T.: Igen, Az vagyok.
8. A szívbarlang középpontjában az egyetlen Brahman ragyog egyedül »Én-Énként«, az Átmanként. Érd el a Szívet azáltal, hogy mélyen elmerülsz az Önvaló utáni kutatásban, vagy azáltal, hogy a légzéssel uralmad alá vonod az elméd, s maradj szilárdan az Átmanban!
9. A Szív-lótuszban tiszta és változás nélküli tudatosság lakik az Önvaló alakjában. Amikor az ego megsemmisül, akkor az Önvaló e tudatossága elhozza a lélek megszabadulását.
10. A test élettelen, mint egy agyagedény. Minthogy annak nincs én-tudatossága, s minthogy a test nélküli alvás állapotában valódi természetünket nap nap után megtapasztaljuk, a test nem lehet az »én«. Akkor ki ez az »én«? S hol található? Azok szívének barlangjában, akik ilyenformán vizsgálódnak, maga az Úr Arunácsala Siva ragyog az »énként«.
11. Ki születik meg? Egyedül az születik meg a Brahmanban, az elsődleges forrásban, aki ekképpen vizsgálódik: »Honnan jöttem a világra?« Ő valóban örökkön megszületik, ő a szentek Ura, ő az örökké új.
12. Vesd el a képzetet, mely szerint a hitvány test vagy, és kutasd az Önvaló szakadatlan boldogságát! Az Önvaló megismerésére törekedni, miközben a mulandó testet dédelgeted, olyan, mint tutajként megragadni egy krokodilt azért, hogy átkelj a folyón.
13. A jótékony cselekedetek, az önmegtartóztatás, az áldozat, a dharma, a jóga és a bhakti útja; a mennyország, a valóság, a béke, az igazság, a kegyelem, a csend, az állandóság, a halhatatlan halál, a tudás, a lemondás, a megszabadulás és az üdvösség célja – mindez nem más, mint felhagyni azzal, hogy úgy véljük: a test az Önvaló.
14. Mi a cselekedet, az önátadás, az egyesülés és a megismerés? Feltenni a kérdést: »Kié e cselekedet, e közömbösség, elkülönültség vagy tudatlanság?« Ha ekképpen vizsgálódunk, az ego elenyészik. Az Önvalóként időzni, melyben az előbb említett dolgok sohasem bukkantak fel, ez az igaz létezés.
15. Némely balga nem ismeri fel, hogy az Energia, mely mozgatja, nem sajátja, és csodás képességek megszerzését hajszolja. Komédiája hasonlít a nyomorék dicsekvéséhez, aki így szól barátaihoz: »Ha lábaimra segítetek, ezek az ellenségek semmivé válnak előttem!«
16. Minthogy egyedül az elme lecsendesítése az igaz megszabadulás, és a csodás képességek nem elérhetők az elme tevékenysége nélkül, hogyan oldódhatnak fel azok a megszabadulás boldogságában – amely minden elmeműködés megszüntetése –, akiknek elméje ilyen képességekre összpontosít?
17. Miközben Isten viseli a világ terhét, a hamis ego grimaszokat vágva magára veszi azt, mint a szobor, mely látszólag a tornyot tartja. Ha egy utazó nem teszi le poggyászát a vonaton, mely bármilyen terhet elbír, hanem fáradságosan a fején szállítja, kinek a hibája ez?
18. A két mell között, a mellkas alatt s a gyomor felett hat különböző színű orgánum található. Ezek egyike a Szív, mely kétujjnyira fekszik a középponttól jobbra, s egy bimbózó liliomhoz hasonlít.
19. Nyílása zárva, üregében súlyos sötétség uralkodik, melyet vágyak töltenek meg. Minden hatalmas ideg itt összpontosul, s ez a lélegzet, az elme és a Tudás fényének hajléka.
20. Az Urat, kinek szállása a Szív-lótusz belseje, a barlang Uraként magasztalják. »Én az ego vagyok« – az ember ezt a képzetet testében megszilárdította, ám ha a gyakorlás erejével az »én vagyok Ő, én vagyok a barlang Ura« érzését állandósítja, és ekképpen a barlang Uraként ragyog, akkor az a káprázat, hogy ő a mulandó test, eloszlik, mint a sötétség a felkelő nap előtt.
21. »Mely hatalmas tükör az, amelyben látjuk a dolgok képmásait? Mi az, amit a világegyetem összes létezőjének szíveként jellemeznek?« – így kérdezte Ráma a bölcs Vaszisthát, s az a következőképpen válaszolt: »Ha elmélkedünk, megmutatjuk, hogy a világ létezőiben két különböző szív dobog.
22. Egyikük méltó arra, hogy elfogadjuk, ám a másik visszautasítandó. Hallgasd, miben különböznek. Az a szívnek nevezett szerv, mely a fizikai test mellkasán belül, egy bizonyos helyen található, elutasítandó. Az a Szív, mely a tiszta tudatosság formájával bír, elfogadandó. Bár eme Szív úgy belül, mint kívül megtalálható, mégis mentes belsőtől és külsőtől.
23. Valóban Az a lényegi Szív, s abban lel hajlékra az egész világ. Az minden dolog tükre, s minden jólét forrása. Ennélfogva a tudatosságot minden létező Szívének nevezhetjük. Az nem a mulandó test része, mely érzéketlen, mint egy kő.«
24. Így hát a törekvés által, hogy az egót a tiszta Szívbe olvasszuk, mely csupa tudatosság, az elme hajlandóságai s a légzés legyőzetnek.
25. »E tiszta, feltételektől mentes tudatosság, azaz Siva, én vagyok.« Ha ekképpen szakadatlanul meditálsz a szívben, az ego minden ragaszkodásától megszabadulsz.
26. Miután kifürkészted a lét különböző állapotait, és elmédben szilárdan megállapodtál a legfőbb Valóság állapotában, játszd el szerepedet a világban, óh, te hős! Felismerted az igazságot, mely minden látszat szívében ott lakozik. Anélkül, hogy valaha elfordulnál ettől a Valóságtól, játssz a világban, amiképpen jólesik!
27. Tűnjön úgy, hogy lelkesedsz és örvendezel, tűnjön úgy, hogy izgalom vagy idegenkedés tölt el, tűnjön úgy, hogy kezdeményező vagy állhatatos vagy, mégis ragaszkodás nélkül játssz a világban! Megszabadulván a ragaszkodás minden kötelékétől, megnyugodott elmével és látszólag minden helyzetben a vállalt szerepeddel összhangban cselekedve, játssz a világban, óh, te hős, amiképpen jólesik!
28. Aki az Átman megismerése által megszilárdult az Igazságban, aki leigázta az öt érzéket – hívd őt a tudás tüzének, a tudás villámjának forgatójának, az idő legyőzőjének és a halált elpusztító hősnek!
29. Éppen úgy, ahogy a tavasz beköszöntével a fák lombkoronája üde szépséggel ragyog, azok, akik meglátták az Igazságot, egyre növekvő fénnyel, értelemmel és erővel tündökölnek.
30. Hasonlóan ahhoz, akinek egy történetet mesélnek, ám gondolatai messze kalandoznak, a ragaszkodásoktól mentes elme is úgy cselekszik, hogy közben tétlen marad. Ám a kötöttségekbe feledkezett elme tevékeny akkor is, ha éppen nem cselekszik, hasonlóan ahhoz, aki mozdulatlanul alszik, miközben álmában hegyet mászik és lebukfencezik.
31. Mint a fogaton alvó utas számára a lovak mozgása, megállás és azok járomból való kifogása, olyan a cselekvés, a kontempláció és az alvás a bölcs számára, aki testének fogatában alszik.
32. Annak, aki kutatja az ébrenlét, az álom és az alvás természetét, létezik egy állapot e hármon túl: az ébren alvás, a turíjának nevezett negyedik állapot. Ám mivel egyedül eme turíja állapota valós, s a három látszólagos állapot illuzórikus, valójában a »negyedik« a transzcendens állapot.
33. Az állítás, mely szerint a dnyání megtartja a prārabdha karmát, míg a szancsita és az ágámi karmától megszabadul, csupán külsődleges válasz a tudatlan által feltett kérdésekre. Ha egy férfiembernek több felesége van, egyik sem menekül az özvegység elől, amint a férj elhalálozik. Ehhez hasonlóan, amikor a cselekvő eltűnik, akkor mindhárom karma elenyészik.
34. A tanulatlan embernek egyetlen családja van, melyet a feleség, a gyermekek és a hozzátartozók alkotnak. Ám azok elméjében, kik rengeteget tanultak, ott a könyvek, az elméletek és a vélemények számtalan családja, melyek akadályai a jógának.
35. Mi haszna a betűknek a művelt ember számára, aki nem törekszik arra, hogy eltörölje a sors könyvét a vizsgálódás által: »Honnan jöttem a világra?« Óh, Arunácsala, olyan ő, mint egy gramofon. Csak tanul, és más szavait ismételgeti anélkül, hogy felfogná azok értelmét.
36. Könnyebb megmenteni a tanulatlant, mint azt, aki bár művelt, nem alázatos. Az előbbi megmenekül a büszkeség démonjának karmai közül, kiszabadul a gondolatok és a szavak örvényéből, a gazdagság őrült hajszolásából, és rengeteg, rengeteg szerencsétlenségtől megmenekül.
37. Tekintsen bár az ember úgy a világra, mint egy szalmaszálra, és ismerje betéve a szent iratokat, mégis nehezen menekül a rabságból, ha enged a hitvány hízelgésnek, annak a szajhának.
38. Ha az ember szakadatlanul Önvalójában tartózkodik, anélkül hogy különbözőnek vélné önmagát másoktól, anélkül hogy eltérne igaz állapotától, akkor ki lehetne számára idegen? Mit számít, hogy mások mit állítanak róla? Mit számít, ha az ember önmagát magasztalja vagy pocskondiázza?
39. Zárd az advaitát a szívedbe, de soha ne fejezd ki a cselekedetekben! Óh, fiam, mindhárom világra alkalmazhatod, ám soha ne alkalmazd a Gurura!
40. Íme, kinyilvánítom a védánta végső tanításának lényegét: Amikor az ego megsemmisül, és Azzá, a tiszta tudatosság természetű Önvalóvá válik, akkor egyedül Az marad.” (154–161. o.)
Forrás:
Srí Ramana Maharsi összes művei. Ford. Veszprémi Krisztina. Filosz, 2019.
Szövegek 4/4 (Nisargadatta Maharaj – beszélgetések)
ÉN AZ VAGYOK – BESZÉLGETÉSEK SRÍ NISZARGADATTA MAHÁRÁDDZSAL
„Kérdező: Mindennapos tapasztalat, hogy amikor felébredünk, a világ hirtelen megjelenik. Honnan bukkan fel?
Mahárádzs: Még mielőtt bármi létrejöhetne, kell, hogy létezzen valaki, aki számára az a valami létrejön. Minden megjelenés és eltűnés valamilyen változás nélküli háttér előtti változást feltételez.
K: Mielőtt felébredtem volna, öntudatlan voltam.
M: Ezt hogy érted? Semmire sem emlékszel, vagy pedig semmit sem tapasztaltál? Hát nem tapasztalsz akkor is, amikor öntudatlan vagy? Létezhetsz-e tudomás nélkül? Az emlékezetkihagyás a nemlétezés bizonyítéka lenne? És beszélhetsz-e igazolhatóan saját nemlétezésedről mint valóságos tapasztalatról? Még azt sem mondhatod, hogy nem létezett volna az elméd. Nem ébredtél-e fel, amikor hívtak? És ébredéskor nem a »vagyok« érzete jelent-e meg először? A tudatosság magjának még alvás idején vagy ájult állapotban is jelen kell lennie. Az ébredés során megjelenő személyes tapasztalatod az, hogy: »én vagyok – a test – a világban«. Ezek látszólag egymást követően felmerülő gondolatok, de valójában egyidejűek:egyetlen gondolata annak, hogy testtel rendelkezel a világban. Lehetséges-e a »vagyok« érzete anélkül, hogy valaki lennél?
K: Én mindig valaki vagyok, annak emlékeivel és szokásaival együtt. Nem ismerek másik »vagyok«-ot.
M: Talán megakadályoz valami a megismerésben? Amikor nem tudsz valamit, amit mások tudnak, mit teszel?
K: Útbaigazításuknak megfelelően kutatni kezdem a tudásuk forrását.
M: Nem fontos-e tudnod, hogy test vagy-e csupán, vagy valami más? Esetleg egyáltalán semmi sem vagy? Nem látod, hogy minden problémád – ennivaló, ruházat, lakás, család, barátok, hírnév, dicsőség, biztonság, életben maradás – a tested problémája, és mindez abban a pillanatban jelentőségét veszti, amint felismered, hogy nem a test vagy?
K: Mi hasznom lenne belőle, ha tudnám, hogy nem a test vagyok?
M: Még azt sem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy nem a test vagy. Bizonyos értelemben minden test, szív és elme te vagy, és még ezeknél is sokkal több. Merülj bele mélyen a »vagyok« érzésébe, és meg fogod találni. Hogyan találsz meg valamit, amit elvesztettél vagy elfelejtettél? Addig töröd a fejedet, amíg eszedbe nem jut. A létezés, a »vagyok« érzése jelenik meg elsőként. Kérdezd meg magadtól, honnét jön, vagy csak szemléld csendesen. Amikor az elme mozdulatlanul a »vagyok«-ban időzik, akkor egy olyan állapotba kerülsz, amely szavakba nem foglalható, de megtapasztalható. Mindössze annyi a tennivalód, hogy újra meg újra próbálkozol. Hiszen a »vagyok« érzése mindig veled van, csak mindenféle dolgot hozzákapcsoltál: testet, érzéseket, gondolatokat, fogalmakat, javakat stb. Minden ilyen önazonosítás félrevezető. Miattuk tekinted magad annak, ami nem vagy.
K: Akkor mi vagyok?
M: Elég, ha azt tudod, mi nem vagy. Nem kell tudnod, hogy mi vagy. Mert amíg a tudás a már ismert dolgok kifejezéseivel történő leírást jelenti – történjen ez a megismerés akár az érzékelés, akár a fogalmak útján –, addig nem létezhet olyasvalami, mint önismeret, hiszen ami vagy, azt nem tudod másként leírni, csak teljes tagadással. Mindössze annyit mondhatsz: »nem vagyok ez, nem vagyok az«. Nem jelentheted ki értelmesen azt, hogy »ez az, ami vagyok«. Egyszerűen ennek nincs értelme. Amire »ekként« vagy »akként« rá tudsz mutatni, az nem lehetsz te. Bizonyos, hogy nem lehetsz »valami« más. Semmi olyan nem vagy, ami észlelhető vagy elképzelhető. Nélküled mégsem lehetséges sem észlelet, sem képzelet. Te észleled a szív érzését, az elme gondolkodását, a test működését; maga az észlelés mutatja, hogy te nem az vagy, amit észlelsz. Létrejöhet-e észlelet, tapasztalat nélküled? Egy tapasztalatnak tartoznia kell valakihez. Kell, hogy legyen valaki, aki a sajátjának vallja. A tapasztaló nélküli tapasztalat nem valóságos. A tapasztaló ad valóságot a tapasztalatnak. Milyen értéke van számodra egy olyan tapasztalatnak, amelyben nem részesülhetsz?
K: Annak az érzése, hogy a tapasztaló vagyok, a »vagyok« érzése nem szintén tapasztalat?
M: Nyilvánvaló, hogy minden megtapasztalt dolog tapasztalat. És minden tapasztalatban megjelenik annak tapasztalója. A folytonosság illúzióját az emlékezet teremti meg. Voltaképpen minden egyes tapasztalatnak saját tapasztalója van, és az önazonosság érzése az összes tapasztaló-tapasztalat kapcsolat gyökerénél meghúzódó közös tényezőnek köszönhető. Azonosság és folytonosság nem ugyanaz. Mint ahogy minden virág a saját színében pompázik, de mindegyik szín előidézője ugyanaz a fény, úgy jelenik meg a sok tapasztalat az osztatlan és oszthatatlan tiszta tudatban: mindegyikük elkülönül az emlékezetben, de lényegükben mégis azonosak. Ez a lényeg a gyökere, alapja, időtlen és korlátlan »lehetősége« minden tapasztalatnak.
K: Hogyan érhetem el ezt a lényeget?
M: Nem kell elérned, mert az vagy. Az fog téged elérni, ha lehetőséget adsz számára. Engedd el a valótlan iránti ragaszkodásodat, és a valóság gyorsan és zökkenőmentesen a helyébe lép. Ne képzeld többé magadról, hogy ez vagy az vagy, hogy ezt vagy azt teszed, és meg fog születni benned a felismerés, hogy te vagy mindennek a forrása és szíve. Ezzel együtt hatalmas szeretet jelenik meg, amelyre nem a választás vagy a részrehajlás, s nem is a ragaszkodás jellemző, hanem egy olyan erő, amely mindent szeretetre méltóvá tesz.” (18–19. o.)
„Kérdező: Mahárádzs itt ül velem szemben, én pedig itt ülök a lábánál. Alapvetően mi a különbség közöttünk?
Mahárádzs: Alapvetően semmilyen különbség nincs közöttünk.
K: Mégiscsak kell lennie valamilyen különbségnek, hiszen én jövök el Mahárádzshoz, és nem fordítva.
M: Azért mész ide-oda valamiféle »felsőbbrendű« embert keresve, mert úgy képzeled, hogy vannak különbségek.
K: Mahárádzs is ilyen felsőbbrendű személy. Azt állítja, hogy ismeri a valóságot, én pedig nem.
M: Mondtam én valaha, hogy te nem ismered, ezért alsóbbrendű vagy? Hagyd a bizonyítást azokra, akik ezeket a különbségeket kiagyalják! Én nem állítom, hogy olyat tudok, amit te nem. Valójában én sokkal kevesebbet tudok, mint te.
K: Mahárádzs szavai bölcsek, viselkedése nemes, kegyelme határtalan.
M: Semmi ilyesmiről nincs tudomásom, és nem látok semmiféle különbséget közted és köztem. Az én életem ugyanúgy események egymásutánja, mint a tiéd. Csakhogy én szenvtelen vagyok, és az élet futólagos dolgait futólagosnak tekintem, te pedig ragaszkodsz a dolgokhoz, és követed őket.
K: Mi tette Mahárádzsot ennyire szenvtelenné?
M: Semmi különös. Úgy történt, hogy megbíztam a Gurumban. Ő azt mondta nekem, hogy nem vagyok más, mint önmagam, és én hittem neki. Megbíztam benne, ennek megfelelően viselkedtem, és nem törődtem többé azzal, ami nem én vagyok, és ami nem az enyém.
K: Mahárádzs miért volt olyan szerencsés, hogy teljesen megbízott a tanítójában, miközben a mi bizalmunk névleges és verbális?
M: Ki a megmondhatója? Így adódott. A dolgok tulajdonképpen ok és értelem nélkül történnek, és végül is mit számít, ki kicsoda? A te nagy véleményed rólam csupán a te véleményed. Bármelyik pillanatban megváltoztathatod. Miért tulajdonítasz jelentőséget véleményeknek, még ha a sajátodéról van is szó?
K: De Mahárádzs mégis más. Elméje mindig csendesnek és boldognak tűnik. És csodák történnek Mahárádzs körül.
M: Semmiféle csodákról nem tudok, és csodálkoznék, ha a természet kivételeket fogadna el a saját törvényei alól, hacsak egyet nem értünk abban, hogy minden csoda. Szerintem ilyesmi nem létezik. Tudatosság van, abban történik minden. Ez teljesen nyilvánvaló, és mindenki tapasztalataival egybevág. Csak te nem figyelsz elég körültekintően. Szemléld helyesen, és lásd, amit én látok!
K: Mahárádzs mit lát?
M: Azt látom, amit te is láthatnál, itt és most, ha nem helytelenül irányítanád a figyelmedet. Nem figyelsz önmagadra. A te elméd mindig csak dolgokkal, emberekkel és gondolatokkal foglalkozik, önmagaddal soha. Állítsd önmagadat a középpontba, tudatosítsd saját létezésedet! Lásd, hogyan működsz, figyeld meg tetteid indítékait és következményeit! Tanulmányozd a börtönt, amelyet figyelmetlenséged miatt építettél önmagad köré! Úgy jutsz el önmagad megismeréséig, hogy megérted, ki nem vagy. Az önmagadhoz való visszatérés az elutasításon, elvetésen keresztül vezet. Egyvalami biztos: a valóság nem a képzelet szüleménye, nem az elme terméke. Még a »vagyok« érzése sem folytonos, bár hasznos iránytű: megmutatja, hol kell keresni, de azt nem, hogy mit. Csak vedd alaposan szemügyre! Ha egyszer meggyőződtél róla, hogy semmilyen más hitelt érdemlő dolgot nem tudsz önmagadról mondani azon kívül, hogy »vagyok«, és hogy semmi, amire rámutathatsz, nem lehetsz te magad, többé nincs szükséged a »vagyok«-ra – többé nem szándékozod szavakban kifejezni, hogy mi vagy. Mindössze arra van szükség, hogy megszabadulj önmagad meghatározásának hajlamától. Minden meghatározás csupán a testedre és annak megnyilvánulásaira vonatkozik. Amint a test téveszméje elmúlik, spontán módon és erőfeszítés nélkül visszatérsz természetes állapotodba. Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy én tudatában vagyok természetes állapotomnak, téged viszont megzavarnak a gondolataid. Mint ahogy az arany ékszer sem értékesebb az aranypornál, hacsak az elme azzá nem teszi, ugyanúgy vagyunk mi is azonosak a létben – csak megjelenésünkben különbözünk. Ezt úgy fedezzük fel, hogy komolyak vagyunk, nap mint nap, szünet nélkül keresünk, vizsgálódunk, kérdezünk, és életünket e felfedezésnek szenteljük.” (19–21. o.)
„M: Ami megszületett, annak meg kell halnia. Csak a meg nem született halhatatlan. Találd meg azt, ami soha nem alszik, és soha nem ébred fel, és aminek az énérzetünk a halvány visszfénye.
K: Hogyan lássak neki a keresésének?
M: Hogyan igyekszel megtalálni valamit? Elmédet és szívedet rajta tartva. Legyen benned érdeklődés, és emlékezz állhatatosan. Észben tartani, amire emlékezni kell – ez a siker titka. Kellő komolysággal el fogod érni.
K: Mahárádzs azt állítja, hogy elegendő a megtalálás puszta akarása? Szerintem mind a megfelelő képességre, mind pedig a lehetőségre szükség van.
M: Ezek meg fognak jelenni a komolysággal. Leginkább az a fontos, hogy legyél mentes az ellentmondásoktól: a cél és az út nem lehetnek különböző szinteken; az élet és a fény nem lehetnek egymásnak ellenségei; a magatartás nem lehet a meggyőződés árulója. Nevezd tisztességnek, őszinteségnek, teljességnek, a lényeg, hogy nem szabad visszalépned, nem szabad meg nem történtté tenned, nem szabad kitépned a gyökerét, nem szabad elhagynod a meghódított terepet. Ha szilárd az elhatározásod, és őszintén törekszel, el fogod érni a célodat.
K: Az állhatatosság és a becsületesség bizonyosan adottságok. Nyomuk sincs bennem.
M: El fognak jönni, ahogy haladsz az úton. Először az első lépést kell megtenned. Minden áldás belülről fakad. Fordulj befelé! Azt tudod, hogy »vagyok«. Légy vele, amikor csak az időd engedi, míg spontán módon vissza nem térsz hozzá. Nem létezik egyszerűbb és könnyebb út.” (28–29. o.)
„Kérdező: Gyermekként elég gyakran tapasztaltam a boldogság tökéletes, eksztázissal határos állapotait. Később ezek megszűntek, de mióta Indiába jöttem, újra megjelentek, különösen miután Maháráddzsal találkoztam. De ezek az állapotok, bármilyen csodálatosak, nem maradandók. Jönnek-mennek, és nem lehet tudni, hogy mikor térnek vissza.
Mahárádzs: Hogyan lehetne bármi állandó egy olyan elmében, amely önmaga nem állandó?
K: Hogyan tudnám az elmémet állhatatossá tenni?
M: Hogyan tudná egy állhatatlan elme állhatatossá tenni magát? Természetesen sehogy. Az elmének az a természete, hogy ide-oda kalandozzon. Mindössze annyit tehetsz, hogy a tudatosság fókuszát az elmén túlra irányítod.
K: Hogyan kell ezt megtenni?
M: Utasíts vissza minden gondolatot, egyet kivéve: a »vagyok« gondolatát. Az elme ellen fog állni kezdetben, de ha türelmes és kitartó vagy, feladja, és elcsendesedik. Amint elcsendesedtél, a dolgok elkezdenek spontán és teljesen természetes módon történni anélkül, hogy te bármiféleképpen beavatkoznál.
K: Elkerülhetem ezt az elmével vívott hosszadalmas küzdelmet?
M: Igen, elkerülheted. Csak éld az életedet, ahogy jön, de éberen, figyelmesen, megengedve, hogy minden úgy történjen, ahogy történik, a természetes dolgokat természetes módon végezve, szenvedéssel vagy örömmel – ahogy az élet hozza. Ez is egy lehetséges mód.
K: Ezek szerint akár meg is nősülhetek, gyerekeim lehetnek, üzletet vezethetek, boldog lehetek.
M: Így van. Légy boldog vagy boldogtalan, fogadd természetesen!
K: Mégiscsak a boldogságot szeretném.
M: A valódi boldogság nem a változó és múló dolgokban található. Élvezet és fájdalom kérlelhetetlenül váltakoznak. Boldogság csak az Önvalóból származhat, és csak az Önvalóban található. Keresd valódi önmagad, és minden más eljön vele.
K: Ha valódi önmagam a béke és a szeretet, akkor miért olyan nyugtalan?
M: Nem a valódi lényed nyugtalan, hanem annak az elmében való tükröződése mutatkozik annak, az elméd nyugtalansága miatt. Olyan ez, mint amikor a szél borzolja a holdfény tükröződését a vízen. A vágy szele felkavarja az elmét, és az »én«, amely csak elmebeli tükröződése az Önvalónak, változékonynak mutatkozik. De a mozgásnak, nyugtalanságnak, élvezetnek és fájdalomnak ezek az elképzelései mind csupán az elmében vannak. Az Önvaló az elme felett áll, éberen, de érintetlenül.
K: Hogyan érhetem el?
M: Te az Önvaló vagy, itt és most. Hagyd az elmét békén, légy éber és egykedvű, és fel fogod ismerni, hogy a kötődés nélküli éberség, a jövő-menő események szemlélése a valódi természeted egyik aspektusa.
K: Mi a többi aspektusa?
M: Végtelen sok aspektusa van. Ismerj fel egyet, és mindet felismered.” (34–35. o.)
„Kérdező: Sok felébredett embert láttam, de megszabadultat soha. Mahárádzs találkozott már megszabadult emberrel, vagy a megszabadulás, sok más dolog mellett, egyben a test feladását is jelenti?
Mahárádzs: Mit értesz felébredés és megszabadulás alatt?
K: Felébredés alatt a békének, jóságnak és szépségnek azt a csodálatos tapasztalatát értem, amikor a világnak értelme van, és jelen van az alap és a lényeg mindenre kiterjedő egysége. Noha egy ilyen tapasztalat nem állandó, mégsem feledhető. Ott ragyog az elmében mint emlékezet, mint sóvárgás. Tudom, miről beszélek, mert voltak ilyen élményeim.
Megszabadulás alatt az ebben a csodálatos állapotban való folyamatos tartózkodást értem. A kérdés az, hogy a megszabadulás összeegyeztethető-e a test túlélésével.
M: Mi a baj a testtel?
K: A test annyira gyönge és mulandó! Szükségleteket és vágyakat teremt, ami súlyosan korlátozza az embert.
M: Na és? Hadd legyenek korlátozottak a fizikai megnyilvánulások! A megszabadulás azonban az Önvaló megszabadulása a hamis és önmagára vett elképzelésektől; ez nem része semmilyen különleges tapasztalatnak, legyen az bármennyire nagyszerű.
K: Örökké fog tartani?
M: Minden tapasztalatnak megvannak az időbeli korlátai. Aminek kezdete van, annak vége is kell hogy legyen.
K: Tehát a megszabadulás, ahogy én értelmezem a szót, nem is létezik?
M: Ellenkezőleg, az ember mindig szabad. Tudatos vagy, és szabadságodban áll tudatosnak lenni. Ezt senki nem tudja elvenni tőled. Valaha is tudod magadról, hogy nem létező vagy öntudatlan vagy?
K: Talán nem emlékszem rá, de ez nem cáfolja azt, hogy olykor öntudatlan vagyok.
M: Miért nem fordulsz a tapasztalattól a tapasztaló felé, és ismered fel a teljes jelentőségét az egyetlen igaz megállapításnak, amelyet tehetsz: »vagyok«?
K: Hogyan kell megtenni?
M: Itt nincs »hogyan«. Csak tartsd észben a »vagyok« érzését, olvadj bele, amíg az elme és az érzés eggyé nem válik. Próbálkozz újra meg újra, és rá fogsz lelni a figyelem és a vonzalom helyes arányára, és elméd szilárdan meg fog állapodni a »vagyok« gondolatában-érzésében. Bármit gondolsz, mondasz vagy teszel, a létnek ez a megváltoztathatatlan és szeretetteli érzete megmarad elméd mindig jelen lévő háttereként.
K: És Mahárádzs ezt megszabadulásnak nevezi?
M: Én ezt normálisnak nevezem. Mi baj az erőfeszítés-mentes és boldog létezéssel, tudással és cselekvéssel? Miért tekintjük annyira rendkívülinek, hogy elvárjuk a test azonnali pusztulását? Mi baj a testtel, hogy annak meg kellene halnia? Változtass a testedhez való hozzáállásodon, és hagyd békén! Ne kényeztesd, ne gyötörd! Csak hagyd, hadd működjön, az idő java részében a tudatos figyelem küszöbe alatt.
K: Kísértenek a csodálatos élményeim. Újra át akarom élni őket.
M: Mivel újra át akarod élni őket, nem részesülhetsz bennük. Ha bármi után vágyakozol, akkor ez az állapot meggátol minden mélyebb tapasztalást. Semmi értékes nem történhet egy olyan elmével, amely pontosan tudja, hogy mit akar. Mert semmi olyannak nincs nagy értéke, amit az elme elképzel és akar.
K: De hát mi méltó arra, hogy akarjuk?
M: A legjobbat akard! A legemelkedettebb boldogságot, a legnagyobb szabadságot. A vágynélküliség a legnagyobb boldogság.
(…)
M: A céljaid kicsinyesek és alacsonyrendűek. Az ilyenek nem hívnak elő többet. Csak Isten energiája végtelen – mert Ő semmit nem akar Magának. Légy olyan, mint Ő, és minden vágyad teljesül. Minél emelkedettebbek a céljaid, és minél hatalmasabbak a vágyaid, annál több lesz az energiád a teljesítésükhöz. Vágyj mindenki javára, és az univerzum veled együtt dolgozik. De ha a saját örömödet keresed, azt keservesebben kell elérned. Mielőtt vágyakozol, érdemeld ki!
K: Filozófiai, szociológiai és pedagógiai tanulmányokat folytattam. Úgy gondolom, több mentális felkészülésre van szükség, mielőtt a felébredésről álmodozhatnék. Jó úton haladok?
M: A kenyérkeresethez bizonyos szakismeretekre van szükséged. Az általános tudás fejleszti az elmét, ez nem kétséges. De ha a tudás halmozásával töltöd az életed, falat építesz magad köré. Az elme meghaladásához nincs szükség kiművelt elmére.
K: Akkor mire van szükség?
M: Ne bízz az elmédben, és hatolj mögé!
K: Mit fogok találni az elme mögött?
M: A létezés, a tudás és a szeretet közvetlen tapasztalatát.
K: Hogyan tud az ember túllépni az elmén?
M: Sok kiindulópont létezik – amelyek mind ugyanahhoz a célhoz vezetnek. Kezdhetsz önzetlen munkával, a cselekedet eredményeiről való lemondással; azután feladhatod a gondolkodást, és végül lemondhatsz minden vágyadról. A kulcstényező itt a feladás (tjága). Vagy egyszerűen nem vesződsz semmivel, amit akarsz, elgondolsz vagy csinálsz, és csak kitartasz a »vagyok« gondolata és érzése mellett, elmédet szilárdan a »vagyok«-ra összpontosítva. Akármilyen élményt élsz át, maradj eltökélten abban a tudatban, hogy minden észlelhető elmúlik, és csak a »vagyok« marad fenn.
K: Nem tudom az egész életemet ilyen gyakorlatoknak szentelni. Kötelességeim vannak, amelyeket el kell látnom.
M: Mindenképpen lásd el a kötelességeidet! Az olyan cselekvés, amelybe nem bonyolódsz bele érzelmileg, amely üdvös, és nem vált ki szenvedést, nem fog megkötni. Számos különböző ügy mellett elkötelezheted magad, és dolgozhatsz hatalmas lendülettel, belül mégis maradj szabad és nyugodt, az elméd pedig legyen olyan, mint a tükör, amely mindent visszatükröz, anélkül hogy az hatással lenne rá.
K: Egy ilyen állapot megvalósítható?
M: Nem beszélnék róla, ha nem létezne. Miért foglalkoznék képzelődésekkel?
K: Mindenki a szent iratokat idézi.
M: Aki csak a szent iratokat ismeri, semmit nem tud. Tudni annyi, mint lenni. Én tudom, amiről beszélek; ez nem az olvasmányaimból vagy hallomásból származik.
K: Szanszkrittanulmányokat folytatok egy professzornál, de valójában csak a szent iratokat olvasom. A felébredést kutatom, és eljöttem, hogy megkapjam a szükséges segítséget. Kérem, Mahárádzs, mondja el, hogy mit kell tennem.
M: Ha olvastad a szent iratokat, miért engem kérdezel?
K: A szent iratok megmutatják az általános irányokat, de az egyénnek személyes utasításokra van szüksége.
M: Saját Önvalód a te végső tanítód (Szadguru). A külső tanító (Guru) pusztán mérföldkő. Csak a belső tanítód lehet az, aki elkísér a célig, mert ő a cél.
K: A belső tanító nem könnyen elérhető.
M: Mivel ő benned és veled van, a nehézség nem lehet komoly. Nézz befelé, és meg fogod találni őt.
K: Amikor befelé nézek, benyomásokat és észleleteket, gondolatokat és érzéseket, vágyakat és félelmeket, emlékeket és elvárásokat találok. Elmerülök ebben a felhőben, és semmi mást nem látok.
M: Ami látja mindezt, és a semmit szintúgy, az a belső tanító. Egyedül ő van, minden más csak úgy tűnik, mintha lenne. Ő a te saját Önvalód (szvarúpa), szabadságod reménye és bizonyossága. Találd hát meg őt, és kapaszkodj belé; akkor megmenekülsz, és biztonságba kerülsz.
K: Hiszek Mahárádzsnak, de amikor éppen megtalálnám ezt a belső Önvalót, úgy látom, elszökik előlem.
M: Hol merül fel az »elszökik előlem« gondolata?
K: Az elmében.
M: És ki ismeri az elmét?
K: Az elmének a tanúja ismeri az elmét.
M: Jött már hozzád valaki, mondván: »én vagyok az elméd tanúja«?
K: Természetesen nem. Ő csak az elme egy másik gondolata lenne.
M: Akkor ki a tanú?
K: Én vagyok.
M: Tehát azért ismered a tanút, mert te vagy a tanú. Nem kell magad előtt látnod a tanút. Ismétlem, lenni annyit jelent, mint tudni.
K: Igen, értem, hogy én vagyok a tanú, a tiszta tudat maga. De mi hasznom belőle?
M: Micsoda kérdés! Miféle haszonra számítasz? Tudni, hogy mi vagy, az nem elég?
K: Mi haszna annak, hogy tudjuk, mik vagyunk?
M: Segít megértened, hogy mi nem vagy, és segít megszabadulnod a téves elképzelésektől, vágyaktól és cselekedetektől.
K: Ha csupán a tanú vagyok, akkor mit számít, mi helyes, és mi helytelen?
M: Ami segít önmagad megismerésében, az helyes. Ami gátol ebben, az helytelen. Ismerni valódi önmagad: boldogság; elfelejteni: szomorúság.
K: A tanútudatosság a valódi önmagam?
M: A tanútudatosság a valós tükröződése az elmében. A valós ezen túl van. A tanú az ajtó, amelyen keresztül oda juthatsz.
K: Mi a meditáció célja?
M: Hamisnak látni a hamist, ez a meditáció. Ezt kell folytatnod szakadatlanul.
K: Azt mondják, rendszeresen kell meditálnunk.
M: Az igaz és a hamis megkülönböztetésének mindennapos, átgondolt gyakorlása és a hamis elvetése a meditáció. Sokféle meditációval lehet kezdeni, de végül mind egybeolvadnak.
K: Mahárádzs, kérem, beszéljen nekem arról, hogy melyik a legrövidebb út a felébredéshez.
M: Egyik út sem rövid vagy hosszú, hanem bizonyos emberek komolyabbak, mások pedig kevésbé komolyak. Beszélhetek saját magamról. Én egyszerű ember voltam, de bíztam a Gurumban. Amire kért, megtettem. Azt mondta, hogy koncentráljak a »vagyok«-ra, és megtettem. Azt mondta, hogy túl vagyok minden észlelhetőn és elképzelhetőn, és elhittem. Neki adtam a szívemet és a lelkemet, a teljes figyelmemet és minden szabad időmet (dolgoznom kellett, hogy fenntartsam a családomat). A hit és a komoly gyakorlás eredményeképpen három éven belül felismertem önmagam (szvarúpa). Azt az utat választhatod, amelyik megfelel számodra. A komolyságod fogja meghatározni haladásod mértékét.
K: Nincs Mahárádzsnak útmutatása számomra?
M: Állapodj meg szilárdan a »vagyok« tudatában! Ez a kezdete és egyben a vége is minden törekvésnek.” (63–68. o.)
„K: Biztos, hogy van egy tárgyi világ, amely mindenki számára közös.
M: A dolgok, az energia és az anyag világa? Még ha lenne is a dolgoknak és erőknek egy ilyen közös világa, az nem az a világ, amelyben mi élünk. A mi világunk az érzések és képzetek, vonzások és taszítások, értékrendek, motivációk és részletcélok világa – egy teljesen mentális világ. Biológiailag nagyon kevésre van szükségünk, a mi problémáink másfélék. A vágyak, félelmek és tévképzetek miatt keletkezett problémák csak az elme szintjén oldhatók meg. Le kell győznöd a saját elmédet, és ehhez meg kell azt haladnod.
K: Mit jelent az elme meghaladása?
M: A testet már meghaladtad, nemde? Nem kíséred figyelemmel az emésztésed, a keringésed vagy a kiválasztásod. Ezek automatikussá váltak. Ugyanígy kell az elme munkájának is automatikussá válnia, a figyelem folyamatos magára vonása nélkülivé válnia. Ez nem következik be, hacsak az elme hibátlanul nem működik. Időnk legnagyobb részében elme- és testtudatosak vagyunk, mivel ezek állandóan segítségért kiáltanak. A fájdalom és a szenvedés csak a figyelemért visítozó test és elme. A test meghaladásához egészségesnek kell lenned, az elme meghaladásához pedig az elmédnek tökéletesen rendben kell lennie. Nem lehet rendetlenséget magad után hagyva továbblépni. A rendetlenség el fog nyelni. »Szedd össze a szemetedet!« Ez egyetemes törvénynek tűnik. És igazságosnak is.
K: Megengedi Mahárádzs, hogy megkérdezzem, hogyan haladta meg az elméjét?
M: A Gurum kegyelméből.
K: Milyen formát öltött az ő kegyelme?
M: Elmondta nekem, hogy mi az igazság.
K: Mit mondott?
M: Azt mondta, én vagyok a Legfőbb Valóság.
K: És Mahárádzs mihez kezdett vele?
M: Bíztam a Gurumban, és eszembe véstem a szavait.
K: Ez minden?
M: Igen, emlékeztem a Gurumra; jól eszembe véstem, amit mondott.
K: Azt akarja Mahárádzs mondani, hogy ennyi elég volt?
M: Mit kellene még tennem ezen kívül? Épp elég volt a Gurura és szavaira emlékezni. Az a tanács, amit neked adok, még ennél is kevésbé bonyolult: csak emlékezz önmagadra! A »vagyok« elegendő ahhoz, hogy az elmédet meggyógyítsd, majd meghaladd. Csak egy kis bizalomra van szükség. Nem vezetlek félre. Miért tenném? Talán akarok valamit tőled? Jót kívánok neked – ilyen a természetem. Miért vezetnélek félre? Még a józan ész is ezt mondja: ha be akarod teljesíteni egy vágyadat, akkor azt észben kell tartanod. Ha meg akarod ismerni igazi természetedet, állandóan észben kell tartanod önmagad, amíg léted titka fel nem tárul.
K: Miért kell az önmagunkra emlékezésnek magunkra ébredést eredményeznie?
M: Mert ez csak két aspektusa ugyanannak az állapotnak. Az önmagadra emlékezés az elmében van, az önmagadra ébredés az elmén túl. A tükörben lévő kép a tükrön túli arcé.” (145–147. o.)
„K: Amit most kérdezek, az nem a tanításra vonatkozik, hanem annak következményeire. Mahárádzs mindkettővel rendelkezik. Készségesen beszél nekünk a tanításról, de amikor a következményekhez ér, azokat nem osztja meg velünk. Vagy azt mondja, hogy állapota túl van a szavakon, vagy azt, hogy nincs különbség; ahol mi különbséget látunk, ott Mahárádzs nem lát semmit. Egyik esetben sem nyerünk semmiféle betekintést az állapotába.
M: Hogyan láthatnál bele az én állapotomba, amikor a saját állapotodba sem látsz bele? Ha maga a belátást szolgáló eszköz hiányzik, nem az a fontos, hogy előbb azt találjuk meg? Ez annak a vak embernek az esetéhez hasonló, aki festeni akar tanulni, mielőtt visszanyerné a látását. Meg akarod ismerni az állapotomat – de ismered-e a feleséged vagy a szolgád állapotát?
K: Csupán némi útbaigazítást kérek.
M: Nos, felhívtam a figyelmedet egy nagyon fontos dologra: ahol te különbséget látsz, ott én nem látok. Számomra ez elegendő. Ha te azt gondolod, hogy nem elegendő, csak ismételni tudom: ennyi elég. Gondold át alaposan, és látni fogod, amit én látok. Úgy tűnik, te azonnali belátást akarsz, elfelejtve, hogy az azonnalit mindig hosszú előkészület előzi meg. A gyümölcs hirtelen pottyan le, de az éréséhez idő kell. Tulajdonképpen amikor azt mondom, bízz bennem, csak rövid időre gondolok, épp annyira, amennyi az elinduláshoz kell. Minél komolyabb vagy, annál kevesebb hitre van szükséged, mert a beléd vetett hited hamarosan igazolást nyer. Azt akarod, hogy a megbízhatóságomat bizonyítsam. Hogyan tudnám, és miért tenném? Végül is, amit neked ajánlok, az a nyugati tudományban ma olyan általánosan elfogadott operatív megközelítés. Amikor egy tudós ismertet egy kísérletet és annak az eredményeit, többnyire az alapján fogadod el az állításait, hogy megbízol benne, és megismétled a kísérletet a leírásnak megfelelően. Ha azonos vagy hasonló eredményt kapsz, nem kell megbíznod benne többé; ettől kezdve a saját tapasztalatodnak hiszel. Nekibátorodsz, hozzáfogsz, és a végén lényegében azonos eredményeket érsz el.” (184–191. o.)
„M: (…) Olyan vagyok, akár egy mozi vetítővászna – tiszta és üres –, amelyen a képek áthaladnak, majd eltűnnek, miközben a vászon olyan tiszta és üres marad, mint előtte volt. A képek semmilyen módon nem befolyásolják a vásznat, és a vászonnak sincs hatása a képekre. A vászon felfogja és visszaveri a képeket, és nem alakítja azokat. Semmi köze a filmtekercsekhez. Azok olyanok, amilyenek, a sors egy-egy darabja, de nem az én sorsomé; a vásznon lévő emberek sorsáé.
(…)
K: Amikor felteszek egy kérdést, Mahárádzs pedig válaszol, mi történik pontosan?
M: A kérdés és a válasz egyaránt a vásznon jelenik meg. A száj mozog, választ beszél – majd a képernyő újra tiszta és üres.
K: Amikor Mahárádzs azt mondja, tiszta és üres, mit ért ezen?
M: Azt, hogy minden tartalomtól mentes. Önmagam számára én sem észrevehető, sem észlelhető, sem elképzelhető; semmi sincs, amire mutathatok, és azt mondhatom:»ez én vagyok«. Te olyan könnyen azonosulsz mindennel, én ezt lehetetlennek találom. Az érzés, hogy »én nem vagyok ez vagy az, és semmi sem az enyém«, olyan erős bennem, hogy amint egy dolog vagy gondolat felmerül, azonnal megjelenik az »ez nem én vagyok« érzése is.
K: Azt akarja Mahárádzs mondani, hogy az idejét az »ez nem én vagyok, az nem én vagyok« ismételgetésével tölti?
M: Természetesen nem. Csupán a te kedvedért foglalom szavakba. Gurum kegyelméből egyszer s mindenkorra felismertem, hogy nem vagyok sem tárgy, sem alany, és nem kell állandóan emlékeztetnem magam erre.
K: Nehéz megértenem, hogy érti pontosan Mahárádzs, hogy sem nem tárgy, sem nem alany. Ebben a pillanatban, miközben beszélgetünk, én nem tapasztalásának tárgya vagyok, és Mahárádzs nem az alany?
M: Nézd, a hüvelykujjam megérinti a mutatóujjamat. Mindkettő érint és érintett. Amikor figyelmem a hüvelykujjamra irányul, a hüvelykujj a tapintó, a mutatóujj pedig az én. Helyezd át a figyelem fókuszát és a kapcsolat megfordul. Úgy találom, hogy valamilyen módon a figyelem fókuszának áthelyezésével éppen azzá a dologgá válok, amelyet megfigyelek, és tapasztalom azt a fajta tudatosságot, amellyel az rendelkezik; az illető dolog belső tanújává válok. Ezt a képességet, hogy be tudok lépni a tudatosság más fókuszpontjaiba, szeretetnek nevezem; te olyan nevet adhatsz neki, amilyet csak akarsz. A szeretet azt mondja: »én vagyok minden«. A bölcsesség azt mondja: »semmi nem vagyok«. A kettő között áramlik az életem. Mivel az idő és a tér bármelyik pontján lehetek akár a tárgya, akár az alanya a tapasztalásnak, úgy fejezem ezt ki, hogy azt mondom:mindkettő vagyok, egyik sem vagyok, és mindkettőn túl vagyok.
K: Mahárádzs rendkívüli dolgokat állít önmagáról. Miért mond ilyeneket? Hogyan érti, amikor azt mondja, túl van téren és időn?
M: Kérdezel, és megérkezik a válasz. Figyelem önmagam – figyelem a választ, és nem látok ellentmondást. Világos számomra, hogy igazat mondok neked. Mindez nagyon egyszerű. Csak el kell hinned, hogy úgy értem, ahogy mondom, hogy teljesen komoly vagyok. Amint mondtam már neked, a Gurum megmutatta valódi természetemet – és a világ valódi természetét. Felismervén, hogy egy vagyok a világgal, és mégis azon túl vagyok, minden vágytól és félelemtől megszabadultam. Nem következtetés útján jutottam arra, hogy szabadnak kell lennem, hanem szabadnak láttam magam – váratlanul, a legkisebb erőfeszítés nélkül. Ez a vágytól és félelemtől való szabadság velem maradt azóta is. A másik, amit észrevettem, hogy nem kell erőfeszítést tennem:a tett késlekedés és ellenállás nélkül követi a gondolatot. Azt is felfedeztem, hogy a gondolatok önbeteljesítőkké váltak; a dolgok simán és a megfelelő módon a helyükre kerültek. A legfontosabb változás az elmémben következett be; mozdulatlan és csendes lett, gyorsan reagál, de nem állandósítja a válaszreakciót. A spontaneitás életforma lett, a valós természetessé, a természetes pedig valóssá vált.” (285–288. o.)
„Kérdező: Nem érzem jól magam. Eléggé gyenge vagyok. Mit kell tennem?
Mahárádzs: Ki érzi rosszul magát, te vagy a test?
K: A testem, természetesen.
M: Tegnap jól érezted magad. Mi érezte jól magát?
K: A test.
M: Örültél, amikor a test jól volt, és szomorkodsz, amikor a test nincs jól. Ki az, aki az egyik nap örül, a másikon pedig szomorú?
K: Az elme.
M: És ki ismeri a változékony elmét?
K: Az elme.
M: Az elme a megismerő. Ki ismeri a megismerőt?
K: Nem a megismerő ismeri önmagát?
M: Az elme nem folyamatos. Újra meg újra kikapcsol, mint például az alvás, az ájulás vagy a szétszórtság állapotaiban. Kell, hogy legyen valami, ami folyamatos, ami tudomásul veszi a folyamatosság hiányát.
K: Az elme emlékezik. Ez folyamatosságot jelent.
M: Az emlékezet mindig részleges, megbízhatatlan és múlékony. Nem magyarázza a tudatosságot átitató azonosság erős érzését, a »vagyok« érzését. Fedezd fel, hogy ez miben gyökerezik!
K: Akármilyen mélyre nézek, csak az elmét találom. Mahárádzs szavai – »az elmén túl« – nem adnak támpontot számomra.
M: Amíg az elmével nézel, nem tudsz mögéje hatolni. Ahhoz el kell fordulnod az elmétől és annak tartalmától.
K: Milyen irányba nézzek?
M: Minden irány az elmén belül van. Nem azt kérem, hogy valamilyen konkrét irányba nézz. Csak fordulj el mindentől, ami az elmédben történik, és irányítsd a »vagyok« érzésére! A »vagyok« nem irány, hanem minden irány tagadása. Végül még a »vagyok«-nak is távoznia kell, mert nem kell állandóan bizonygatnod, ami nyilvánvaló. Azzal, hogy a »vagyok« érzésére irányítod az elmét, csupán abban segítesz neki, hogy elforduljon minden mástól.
K: Hová vezet mindez?
M: Amikor távol tartod az elmét mindattól, ami erősen foglalkoztatja, csendessé válik. Ha ezt a csendet nem zavarod meg, és benne maradsz, úgy találod, hogy olyan fény és szeretet hatja át, amelyet bár sohasem ismertél, mégis azonnal saját természetedként ismersz fel. Ha egyszer megtapasztaltad, már soha többé nem leszel ugyanaz az ember. A féktelen elme megtörheti a békéjét és elhomályosíthatja a látását, de vissza kell térnie, feltéve, ha erőfeszítésed kitartó – addig a napig, amikor minden bilincs széttörik, az illúziók és ragaszkodások véget érnek, és az élet a legteljesebb módon a jelenben összpontosul.
K: Ez milyen különbséget jelent?
M: Az elme nincs többé. Csak a cselekvő szeretet van.
K: Hogyan fogom felismerni ezt az állapotot, amikor elérem?
M: Nem lesz félelem.
K: Rejtélyekkel és veszélyekkel teli világ vesz körül. Hogyan tudnék félelem nélkül lenni?
M: A te saját kis tested is tele van rejtélyekkel és veszélyekkel, mégsem félsz tőle, mert a sajátodnak tartod. Amit nem tudsz, az az, hogy az egész világmindenség a te tested, és nem kell félned tőle. Mondhatni két tested van, a személyes és az egyetemes. A személyes jön és megy, az egyetemes mindig veled van. Az egész teremtés a te egyetemes tested. Annyira elvakít a személyes, hogy nem látod az egyetemest. Ez a vakság nem fog magától elmúlni – véget kell vetni neki, ügyesen és szándékosan. Amikor minden illúziót megértettél és elhagytál, eléred a hibátlan és tökéletes állapotot, amelyben a személyes és az egyetemes közötti minden különbség megszűnik.” (323–326. o.)
„K: Nem természetes tevékenynek lenni?
M: Mindenki tevékeny akar lenni, de honnan származnak a tettek? Nincs középpont, minden tett másikat szül, értelmetlenül és fájdalmasan, végtelen egymásutánban. A munka nem váltakozik a szünetekkel. Előbb fedezd fel az állandó középpontot, ahol minden mozgás megszületik! Ahogy a kerék a tengely körül forog, úgy kell neked is mozdulatlannak lenned a középpontban, és nem a periférián kerengened.
K: Hogyan fogjak hozzá ehhez a gyakorlatban?
M: Valahányszor egy vágy vagy félelem gondolata vagy érzése jelenik meg az elmédben, egyszerűen fordulj el tőle!
K: Gondolataim és érzéseim elnyomásával valamilyen reakciót fogok kiváltani.
M: Nem elnyomásról beszélek. Csupán a figyelem megtagadásáról.
K: Ne tegyek erőfeszítést, hogy megállítsam az elme mozgását?
M: Ennek semmi köze az erőfeszítéshez. Fordulj el csupán, inkább a gondolatok közé nézz, mint a gondolatokra! Amikor a tömegen áthaladsz, nem küzdesz meg mindenkivel, akivel találkozol – csupán megtalálod az utadat közöttük.
K: Ha az akaratomat használom az elmém uralására, akkor csak erősítem az egót.
M: Természetesen. Amikor harcolsz, harcra hívsz. De ha nem állsz ellen, nem találkozol ellenállással. Ha visszautasítod a játékot, kimaradsz belőle.
K: Meddig fog tartani, hogy megszabaduljak az elmétől?
M: Ezer évig is eltarthat, de valójában semennyi idő nem kell hozzá. Mindössze az szükséges, hogy halálosan komoly légy. Itt az akarat a cselekvés. Ha őszinte vagy, rendelkezel vele. Végül is ez hozzáállás kérdése. Semmi nem tart vissza attól, hogy itt és most dnyání légy, kivéve a félelmet. Félsz a személytelen létezéstől, a személytelen valóságtól. Mindez egészen egyszerű. Fordulj el a vágyaidtól és a félelmeidtől, valamint a gondolatoktól, amelyeket azok teremtenek, és egyszerre természetes állapotodba kerülsz.
(…)
K: Ha én vetítem ki a világot, akkor képesnek kell lennem megváltoztatni is.
M: Természetesen képes vagy rá. De fel kell hagynod a vele való azonosulással, és meg kell haladnod. Akkor hatalmadban áll lerombolni és újrateremteni.
K: Csupán szabad akarok lenni.
M: Két dolgot kell tudnod: mitől kell megszabadulnod, és mi tart téged megkötözve.
K: Miért akarja Mahárádzs megsemmisíteni a világegyetemet?
M: Én nem törődöm a világegyetemmel. Nekem mindegy, hogy létezik-e vagy nem létezik. Elegendő, ha ismerem önmagam.
(…)
K: A világ tele van kívánatos dolgokkal és emberekkel. Hogyan képzelhetném őket nem létezőknek?
M: Hagyd a kívánatost azokra, akik vágyakoznak! Változtasd meg a vágyakozásod irányát: ne kapni akarj, hanem adni! Az adás, megosztás iránti szenvedély természetes módon fogja kimosni a külvilág elképzelését az elmédből, az adáséval együtt. Csak a szeretet tiszta ragyogása marad, mely meghalad adást és elfogadást.
K: A szeretetben kettősségnek kell lennie, a szeretőnek és a szeretettnek.
M: A szeretetben még egy sincs, hogyan lehetne hát kettő? A szeretet az elkülönülés, a különbségtétel elutasítása. Mielőtt az egységre gondolhatnál, létre kell hoznod először a kettősséget. Amikor valóban szeretsz, nem mondod, hogy »szeretlek«; ahol fogalomalkotás van, ott kettősség is van.
(…)
K: Indiában könnyen lehet spirituális életet élni. Nyugaton ez sokkal nehezebb. Sokkal nagyobb mértékben kell alkalmazkodni a környezethez.
M: Miért nem teremted meg a saját környezetedet? A világnak csak annyi hatalma van feletted, amennyit adsz neki. Lázadj fel! Légy túl a kettősségen, ne tégy különbséget Kelet és Nyugat között!
K: Mit tehet az ember, amikor nagyon kevéssé spirituális környezetben találja magát?
M: Ne tégy semmit! Légy önmagad! Maradj kívül! Nézz mögé!
K: Előfordulhatnak otthoni nézeteltérések. A szülők ritkán megértők.
M: Amikor ismered valódi létedet, nincsenek problémáid. Örömet szerzel szüleidnek, vagy sem, megházasodsz, vagy sem, sok pénzt keresel, vagy sem, számodra mindez egyre megy. Cselekedj pusztán a körülményektől függően, mégis a tényekhez, a mindenkori helyzetben rejlő valósághoz szorosan kapcsolódva!
K: Nem túl emelkedett állapot ez?
M: Ó, nem, ez a normális állapot. Azért nevezed emelkedettnek, mert félsz tőle. Először szabadulj meg a félelemtől! Vedd észre, hogy nincs mitől félni. A félelemnélküliség az ajtó, amely a Legfőbbhöz vezet.” (363–368. o.)
„Kérdező: Nagyon kötődöm a családomhoz és a tulajdonaimhoz. Hogyan küzdhetem le ezt a kötődést?
Mahárádzs: Ez a kötődés az »én« és az »enyém« érzetével együtt születik. Találd meg e szavak igazi jelentését, és meg fogsz szabadulni minden kötöttségtől. Van egy elméd, amely kiterjed az időben. Egyik dolog történik veled a másik után, és az emlékezet fennmarad. Semmi baj ezzel. A probléma csak akkor merül fel, amikor a múltbeli fájdalom és élvezet – amely minden szerves élet számára nélkülözhetetlen – emléke fennmarad reflexként, és uralja a viselkedésedet. Ez a reflex az »én« formáját veszi fel, és a saját céljaira használja a testet és az elmét, amelyek állandóan az élvezetet keresik, vagy menekülnek a fájdalom elől. Amikor az »ént« akként ismered fel, ami – egy halom vágyként és félelemként –, és az »enyém« érzetét akként ismered fel, ami – olyasvalamiként, ami minden olyan dolgot és embert magához ölel, amire és akire szüksége van azért, hogy elkerülje a fájdalmat és biztosítsa az élvezetet –, látni fogod, hogy az »én« és az »enyém« tévképzetek, amelyeknek semmi valóságalapjuk nincs. Miután az elme létrehozta őket, addig uralkodnak a létrehozójukon, amíg az igaznak tartja őket; amikor kétségbe vonja őket, szertefoszlanak.
Mivel az »én« és az »enyém« önmagában nem létezik, támogatásra van szükségük, amelyet a testben találnak meg. A test válik a vonatkoztatási pontjukká. Amikor azt mondod, az »én« férjem és az »én« gyermekeim, akkor úgy érted, hogy a test férje és a test gyermekei. Add fel a testtel való azonosság képzetét, és nézz szembe a kérdéssel: ki vagyok én? Azonnal egy olyan folyamat indul be, amely visszahoz a valóságba, jobban mondva visszaviszi az elmét a valóságba. Csak nem szabad félned.
K: Mitől kellene félnem?
M: Ahhoz, hogy a valóság legyen, az »énnek« és az »enyémnek« mennie kell. Menni is fognak, ha hagyod őket. Akkor a normális, természetes állapotod újra megjelenik, amelyben nem vagy sem a test, sem az elme, sem az »én«, sem az »enyém«, hanem egy egészen más létállapotban vagy. Ez a lét makulátlanul tiszta tudata, anélkül hogy ez vagy az lennél, anélkül hogy bármi sajátossal vagy általánossal azonosulnál. A tudatosságnak abban a tiszta fényében semmi nincs, még a semmi képzete sem. Csak fény.
K: Vannak szeretteim. Meg kell tőlük válnom?
M: Csak elengeded őket. A többi rajtuk múlik. Vagy elveszítik az érdeklődésüket irántad, vagy nem.
K: Hogy tehetnének ilyet? Ők nem az enyéim?
M: Ők a testedéi, nem a tiéd. Jobban mondva senki nincs, aki nem a tiéd.
K: És mi van a tulajdonaimmal?
M: Amikor nincs többé »enyém«, hol vannak a tulajdonaid?” (401–402. o.)
„Kérdező: Megkérhetjük Mahárádzsot, hogy elmesélje nekünk, hogyan történt a felébredése?
Mahárádzs: Az én esetemben ez valahogy nagyon egyszerű és könnyű volt. Halála előtt a Gurum azt mondta: »Higgy nekem, te a Legfőbb Valóság vagy! Ne vond kétségbe a szavaimat, ne kételkedj bennem! Én az igazságot mondom neked – cselekedj annak megfelelően!« Szavait nem tudtam feledni, és mivel nem felejtettem, ráébredtem a valóságra.
K: De mit csinált tulajdonképpen Mahárádzs?
M: Semmi különöset. Éltem az életem, gyakoroltam a mesterségem, gondoskodtam a családomról, és minden szabad pillanatomat arra fordítottam, hogy a Gurumra és a szavaira emlékezzek. Ő nem sokkal ezután meghalt, és én csak az emlékezetre támaszkodhattam. De ez elég volt.
K: Ez bizonyára Guruja kegyelmének és hatalmának tulajdonítható.
M: Az ő szavai igazak voltak, és így igaznak bizonyultak. Az igaz szavak mindig igaznak bizonyulnak. Gurum nem csinált semmit, a szavai azért működtek, mert igazak voltak. Bármit tettem, az belülről jött, kéretlenül és váratlanul.
K: A Guru elindított egy folyamatot anélkül, hogy részt vett volna benne?
M: Fogalmazz, ahogy tetszik. A dolgok történnek, ahogy történnek – ki tudná megmondani, miért és hogyan? Semmit nem szándékosan tettem. Minden jött magától – az elengedés, az egyedüllét, a befelé fordulás vágya.
K: Egyáltalán semmilyen erőfeszítést nem tett Mahárádzs?
M: Nem. Hiszed, vagy sem, még csak nem is nyugtalanított a felébredés. Ő csak annyit mondott nekem, hogy én a Legfőbb vagyok, és azután meghalt. Egyszerűen nem tudtam nem hinni neki. A többi magától történt. Úgy találtam, hogy változom – ez minden. Tulajdonképpen meglepődtem. De vágy ébredt bennem, hogy igazoljam a szavait. Olyan biztos voltam benne, hogy lehetetlen hazudnia, hogy úgy éreztem, vagy hiánytalanul megvalósítom, amit a szavai jelentenek, vagy meghalok. Teljesen eltökélt voltam, de nem tudtam, mit kell tennem. Órákat töltöttem azzal, hogy rá gondoltam, és az ő határozott ígéretére, de nem vitatkoztam vele, hanem csak emlékeztem arra, amit nekem mondott.
K: Mi történt Maháráddzsal azután? Hogyan tudta meg, hogy ő a Legfőbb?
M: Senki nem jött, hogy elmondja nekem. Belülről sem hallottam. Valójában csak kezdetben fordult elő, amikor erőfeszítéseket tettem, hogy különös tapasztalatokon mentem keresztül: fényeket láttam, hangokat hallottam, istenekkel és istennőkkel találkoztam és beszélgettem. Amikor egyszer a Guru azt mondta nekem: »te a Legfőbb Valóság vagy«, látomásaim és révületeim megszűntek, és nagyon csendes és egyszerű lettem. Úgy találtam, egyre kevesebbre vágyom, és egyre kevesebbet tudok, mígnem legteljesebb megdöbbenésemre elmondhattam:»nem tudok semmit, nem akarok semmit«.
K: Mahárádzs őszintén szabad volt a vágytól és a tudástól, vagy olyan képet kapott, mint egy dnyání, összhangban azzal a képpel, amelyet a Guruja megfestett számára?
M: Nem kaptam semmilyen képet, és nem is volt semmi ilyenem. Gurum soha nem beszélt arról, mire számítsak.
K: További dolgok történhetnek Maháráddzsal. Az útja végére ért?
M: Soha nem volt semmiféle út. Én úgy vagyok, ahogy mindig is voltam.
K: Mi a Legfőbb Valóság, amit el kellett érnie?
M: Felnyílt a szemem, ez minden. Korábban megteremtettem egy világot, és benépesítettem azt – most már nem teszem többé.
K: Hol él akkor Mahárádzs?
M: A léten és nemléten túli, a tudatosságon túli ürességben. Ez az üresség teljesség is; ne sajnálj engem! Ez olyan, mint amikor valaki azt mondja: »Elvégeztem a munkámat, semmi tennivalóm nem maradt.«
K: Mahárádzs konkrét dátummal jelöli a felébredését. Ez azt jelenti, hogy történt valami azon a napon. Mi történt?
M: Az elme abbahagyta az események létrehozását. A régi szakadatlan keresés leállt: nem akartam semmit, nem vártam semmit – nem fogadtam el semmit sajátomként. Nem maradt »én«, hogy törekedjen. Még a mezítelen »vagyok« is eltűnt. A másik dolog, amit észrevettem, az volt, hogy elvesztettem minden szokványos bizonyosságomat. Korábban olyan sok dologban biztos voltam, most már nem vagyok biztos semmiben. De úgy érzem, nem vesztettem semmit azzal, hogy semmit nem tudok, mert minden ismeretem hamis volt. Nemtudásom önmagában annak a ténynek a tudása volt, hogy minden tudás tudatlanság, hogy a »nem tudom« az elme egyetlen igaz kijelentése. Vegyük a »megszülettem« képzetét. Te ezt talán igaznak tartod, pedig nem az. Soha nem születtél, és soha nem is fogsz meghalni. A képzet született meg és fog meghalni, nem te. A vele való azonosulásod által válik halandóvá. Mint ahogy a moziban is minden fény, éppúgy válik a tudatlanság a végtelen világgá. Vizsgáld meg alaposan, és látni fogod, hogy a nevek és formák csak múló hullámok a tudatosság óceánján, hogy csak a tudatosságról mondható el, hogy van, annak átalakulásairól nem.
A tudatosság végtelenségében megjelenik egy fénypont, egy gyorsan mozgó apró pont, amely formák, gondolatok, érzések, fogalmak és eszmék nyomát hagyja, ahogy a toll nyomot hagy a papíron. És a tinta, amely a nyomot hagyja, az emlékezet. Te vagy ez az apró pont, és mozgásoddal örökké újrateremted a világot. Állj le a mozgással, és nem lesz világ. Tekints befelé, és úgy fogod találni, hogy a fénypont a fény végtelenségének a testben való tükröződése a »vagyok« érzéseként. Csupán fény van, minden más csak létezni látszik.
K: Ismeri Mahárádzs azt a fényt? Látta már?
M: Az elme számára sötétségnek tűnik. Csak a visszatükröződés révén lehet megismerni. Minden a napfényben látható – a napfényt kivéve.
(…)
M: Az önazonosság állapota elválaszthatatlan a valóságtól, és soha nem enyészik el. De az önazonosság nem azonos sem a tünékeny személyiséggel (vjakti), sem a karma által megkötött egyéniséggel (vjakta). Ha minden önazonosulást hamisként feladsz, csak a tiszta tudatosság marad, az az érzés, hogy te vagy minden, vagy te lehetsz minden. A tudatosság tiszta kezdetben, és tiszta a végén; a kettő között beszennyezi a teremtés gyökerénél meghúzódó képzelet. A tudatosság egész idő alatt ugyanaz marad. Úgy ismerni, ahogy van: ez a felébredés és az időtlen béke.” (405–410. o.)
„M: (…) Abban az állapotban, amelyben én vagyok, a szavaknak semmi jelentőségük. Ugyanígy nincs semmiféle függőség a szavaktól. Csak a tények számítanak.
K: Nem létezhetnek vallások szavak nélkül.
M: A feljegyzett vallások nem egyebek egy rakás üres locsogásnál. A vallások valódi arcukat a cselekvésben mutatják meg, a csendes cselekvésben. Ha meg akarod tudni valakiről, miben hisz, figyeld meg, hogyan cselekszik. Mert a legtöbb embernek a vallás a saját teste és elméje kiszolgálását jelenti. Lehetnek vallásos eszméik, de nem azok szerint cselekszenek. Játszadoznak velük, gyakran nagyon szeretik őket, de nem azok alapján cselekszenek.
K: Szükség van szavakra a kommunikációhoz.
M: Az információcseréhez igen. De az emberek közötti valódi kommunikáció nem a szavak szintjén zajlik. A kapcsolatok kialakításához és ápolásához az szükséges, hogy közvetlen cselekvésben fejezd ki a szerető figyelmet. Nem az a lényeg, mit mondasz, hanem az, mit teszel. A szavakat az elme állítja elő, és csak az elme szintjén van jelentőségük. A »kenyér« szót nem lehet megenni, és megélni sem lehet belőle; pusztán egy idea hordozója, jelentését csak a tényleges evéssel nyeri el. Ugyanebben az értelemben mondom, hogy a Normális Állapot nem verbális. Elmondhatom róla, hogy csöndes szeretetben kifejezett bölcs szeretet, de e szavak keveset közvetítenek, hacsak meg nem tapasztalod őket teljességükben és szépségükben.
A szavak használhatósága korlátozott, de mi korlátlannak tartjuk őket, és ezzel a katasztrófa szélére sodorjuk magunkat. Nemes eszméinket szépen kiegyenlítik az alantas cselekedetek. Istenről, Igazságról és Szeretetről beszélünk, de közvetlen tapasztalat helyett meghatározásaink vannak. Ahelyett, hogy a tetteink körét kiterjesztenénk és elmélyítenénk, a meghatározásainkat csiszolgatjuk. És azt képzeljük, ismerjük, amit meg tudunk határozni.
K: Hogyan tudná az ember a tapasztalatait másképp közvetíteni, mint szavakkal?
M: A tapasztalat nem közvetíthető szavakkal. Ez a cselekvéssel jön el. Az elmélyült tapasztalatokkal rendelkező ember magabiztosságot és bátorságot sugároz. Mások szintén cselekedni fognak, és a cselekvés révén tapasztalatokat fognak szerezni. A szóbeli tanításnak megvan a haszna: előkészíti az elmét arra, hogy kiürítse magából az összegyűjtött ismereteket.
A mentális érettség szintjét akkor éred el, amikor semmilyen külsőnek nincs semmi értéke, és a szíved készen áll, hogy mindentől lemondjon. Ekkor kap esélyt a valós, amit meg is ragad. A késlekedést – már ha van – az elme okozza, mert nem hajlandó látni, illetve kidobni a kidobandót.
K: Teljesen egyedül vagyunk?
M: Ó, nem, nem vagyunk egyedül. Akiknek van, tudnak adni. És ilyenek sokan vannak. Maga a világ is egy páratlan ajándék, amelyet a szerető áldozat tart fenn. De nagyon kevesen vannak azok, akik helyesen fogadják, a bölcsek és alázatosak. »Kérj, és megadatik«, ez az örök törvény.
Olyan sok szót megtanultál, olyan sok szót kimondtál! Tudsz mindent, de nem ismered önmagad. Mert az Önvaló nem ismerhető meg szavak révén – csak a közvetlen meglátás fogja felfedni. Nézz befelé, keress belül!
K: Nagyon nehéz feladni a szavakat. Mentális életünk szavak szakadatlan folyama.
M: Lényegtelen, hogy könnyű vagy nehéz. Nincs más választásod. Vagy próbálkozol, vagy nem. Rajtad áll.
K: Sokszor próbálkoztam, és nem jártam sikerrel.
M: Próbáld újra! Ha folyamatosan próbálkozol, történhet valami. De ha nem, megrekedsz. Ismerhetsz minden helyes szót, idézhetsz szent könyveket, brillírozhatsz viták során, és mégis csak egy rakás csont maradsz. Vagy pedig lehetsz olyan ember, aki alig észrevehető és alázatos, teljesen jelentéktelen, mégis a szerető kedvesség és a mély bölcsesség sugárzik belőle.” (527–530. o.)
„K: Mahárádzs egy vagy sok?
M: Egy vagyok, de soknak látszom.
K: Miért jelenik meg egyáltalán az ember?
M: Létezni és tudatosnak lenni jó.
K: Az élet szomorú.
M: A szomorúság oka a tudatlanság. A megértést boldogság követi.
K: Miért kell a tudatlanságnak fájdalmasnak lennie?
M: A tudatlanság húzódik meg minden vágy és félelem gyökerénél. Ezek fájdalmas állapotok, és a vég nélküli tévelygések forrásai.
K: Láttam, hogy állítólag önmagukra ébredett emberek nevetnek és sírnak. Ez nem annak a jele, hogy nem mentesek a vágytól és a félelemtől?
M: Nevethetnek és sírhatnak, a körülményektől függően, de belül nyugodtak és tiszták, pártatlan szemlélői saját spontán reakcióiknak. A külsőségek megtévesztőek, és a dnyání esetében még inkább azok.
K: Nem értem.
M: Az elme nem értheti, mert arra van nevelve, hogy megragadjon és megtartson, a dnyání viszont nem ragad és nem tart meg semmit.
K: Mit tartok meg én, amit Mahárádzs nem?
M: Te az emlékek teremtménye vagy, legalábbis úgy képzeled, hogy az vagy. Én teljesen elképzelhetetlen vagyok. Vagyok, ami vagyok, semmilyen testi vagy tudati állapottal nem azonosíthatóan.
(…)
K: Egyetlen különbségnek az tűnik közöttünk, hogy míg én azt állítom, hogy nem ismerem valódi önmagam, Mahárádzs fenntartja, hogy jól ismeri azt. Van valamilyen más különbség közöttünk?
M: Nincs közöttünk semmilyen különbség, én sem mondhatom, hogy ismerem önmagam. Tudom, hogy nem vagyok sem leírható, sem definiálható. Végtelenség húzódik ott, ahová az elme már nem érhet el. Ez a végtelenség az otthonom; ez a végtelenség vagyok én magam. És ez a végtelenség szeretet is egyben.
K: Mahárádzs mindenütt szeretetet lát, én viszont gyűlöletet és szenvedést. Az emberiség történelme az egyéni és kollektív gyilkolás története. Semmilyen más élőlény nem gyilkol olyan élvezettel.
M: Ha megnézed az indítékokat, szeretetet fogsz találni, az ember önmaga és hozzátartozói iránti szeretetét. Az emberek azért harcolnak, amiről azt képzelik, hogy szeretik.
K: Szeretetüknek elég valóságosnak kell lennie, ha készek meghalni érte.
M: A szeretet határtalan. Ami kevesekre korlátozódik, nem nevezhető szeretetnek.
K: Mahárádzs ismeri ezt a fajta korlátlan szeretetet?
M: Igen, ismerem.
K: Milyen érzés?
M: Minden szeretett és szeretetre méltó. Nincs kivétel.
K: Még a csúf és a bűnös sem az?
M: Minden a tudatosságomon belül van; minden a sajátom. Őrültség felosztani önmagamat a rokon- és ellenszenvek révén. Én mindkettőt meghaladom. Nem idegenítem el magam egyiktől sem.
K: A rokon- és ellenszenvtől való mentesség a közöny állapota.
M: Kezdetben így láthatod és érezheted. Állhatatosan tarts ki az effajta közönynél, és mindent betöltő és mindent átölelő szeretetté fog alakulni.” (543–545. o.)
„K: Ahogy figyelem az elmémet, úgy találom, hogy folyton változik, egyik hangulat követi a másikat, végtelen változatosságban. Mahárádzsot viszont látszólag örökösen ugyanaz a derűs, jóindulatú hangulat jellemzi.
M: A hangulatok az elmében vannak, és lényegtelenek. Menj befelé, haladd meg őket! Ne igázzon meg a tudatosságod tartalma! Amikor eljutsz igaz lényed mélyebb rétegeibe, úgy fogod találni, hogy az elme felszíni játékai alig hatnak rád.
K: Attól még lesznek játékok?
M: A csendes elme nem halott elme.
(…)
K: Melyik hamis, a világ vagy az én róla alkotott tudásom?
M: Van-e világ a tudásodon kívül? Túl tudsz-e lépni azon, amit tudsz? Feltételezhetsz egy világot az elméden túl, de az megmarad olyan fogalomnak, amely nem bizonyított, és nem bizonyítható. A tapasztalatod a bizonyítékod, és az csak számodra érvényes. Ki más rendelkezhet még a te tapasztalatoddal, amikor a másik személy csak annyira valós, amennyire a te tapasztalatodban megjelenik?
K: Ilyen reménytelenül magányos vagyok?
M: Igen, személyként. Valódi létedben te vagy a teljesség.
K: Mahárádzs a tudatosságomban lévő világ része, vagy pedig attól független?
M: Amit te látsz, az a tiéd, amit pedig én látok, az az enyém. A kettőben kevés a közös.
K: Kell, hogy legyen valamilyen közös tényező, amely összekapcsol bennünket.
M: Hogy a közös tényezőt megtaláld, el kell vetned minden különbséget. Csak az egyetemes közös.
K: Rendkívül furcsállom, hogy miközben Mahárádzs azt mondja, csupán az emlékeim műve vagyok, és szánalmasan korlátozott, közben egy óriási és gazdag világot teremtek, mely mindent tartalmaz, beleértve Mahárádzsot és a tanítását is. Hogyan jött létre és áll fenn ez a végtelenség az én csekélységemben, nehéz megértenem. Lehet, hogy Mahárádzs átadja nekem a teljes igazságot, de én annak csak egy kis részét tudom felfogni.
M: Mégis tény: a kicsi kivetíti az egészet, de nem tartalmazhatja az egészet. Bármennyire nagy és teljes a világod, az önmagának ellentmondó, mulandó és teljesen illuzórikus.
K: Lehet, hogy illuzórikus, de csodálatos. Amikor nézek és hallgatok, érintek, szagolok és ízlelek, gondolkodom és érzek, emlékezem és elképzelek, csak bámulni tudom csodálatos kreativitásomat. Belenézek a mikroszkópba vagy a teleszkópba, és csodákat látok, nyomon követem az atomot, és hallgatom a csillagok suttogását. Ha én vagyok az egyedüli teremtője mindennek, akkor valójában Isten vagyok. De ha Isten vagyok, miért tűnök olyan kicsinek és tehetetlennek önmagam számára?
M: Isten vagy, csak nem tudsz róla.
K: Ha Isten vagyok, akkor az általam teremtett világnak igazinak kell lennie.
M: Valódi lényegét tekintve igazi, de megjelenésében nem az. Szabadulj meg a vágyaktól és a félelmektől, és a látásod azonnal kitisztul, s úgy fogod látni a dolgokat, ahogy azok vannak.
(…)
K: Egy olyan világban élek, amelyet nem értek, ezért félek tőle. Mindenkinek ez a tapasztalata.
M: Elkülöníted önmagad a világtól, ezért az fájdalmat okoz és megrémít. Fedezd fel a tévedésedet, és szabadulj meg a félelemtől!
K: Mahárádzs arra kér, hogy adjam fel a világot, miközben én boldog akarok lenni benne.
M: Ha a lehetetlent kéred, ki tud segíteni? A korlátozottban elkerülhetetlenül váltakoznia kell a fájdalmasnak és az élvezetesnek. Ha valódi boldogságot keresel, amely megtámadhatatlan és megváltoztathatatlan, akkor magad mögött kell hagynod a világot, annak fájdalmaival és élvezeteivel együtt.
K: Hogyan kell ezt megtenni?
M: A puszta testi lemondás csak jelképe a komolyságnak, de a komolyság önmagában nem szabadít meg. Megértésre van szükség, amely éber figyelmesség, lelkes kutatás és mély vizsgálódás eredménye. Állhatatosan munkálkodnod kell a bűntől és szomorúságtól való megszabadulásodért.
K: Mi a bűn?
M: Minden, ami megköt téged.” (546–549. o.)
Forrás:
Én Az vagyok – Beszélgetések Srí Niszargadatta Maháráddzsal. Ford. Malik Tóth István. Filosz Kiadó, 2013.
C. G. JUNG: SRÍ RAMANA ÉS ÜZENETE A MODERN EMBER SZÁMÁRA
(Fakultatív szöveg)
„Srí Ramana India földjének igazi fia. De túl azon, hogy hitelesen indiai, van benne valami egészen rendkívüli is, s éppen ezért európai szemmel nézve joggal tekinthető egyedülállónak a maga nemében. India napos oldalán ő a legvilágosabban ragyogó fénypont.
Gyönyörű dolog Srí Ramana gondolatait olvasni. Amit ezekben találunk, az India kvintesszenciája, az örökkévalóság lélegzete. Korszakok éneke ez, mely a nyári éjszakák tücsükkoncertjéhez hasonlóan millió, és millió lényből visszhangzik. E dallam egyetlen monumentális alapmotívumra épül fel, amely – monotóniáját megannyi visszaverődésének színpompás fátyla alá rejtve – fáradhatatlanul újra és újra megújul abban az indiai szellemiségben, melynek legutolsó testetöltése maga Srí Ramana Maharsi. Az atmannal, az Önvalóval, vagyis a nem-egóval szemben álló és annak igáját nyögő ahamkára, »‚én’-generáló«, vagyis ego-tudat drámája ez. Az atmant Maharsi is ego-egónak [»én-én«-nek] nevezi, ami fölöttébb sokatmondó, hiszen az Önvaló valóban az alany alanyaként, az ego tulajdonképpeni forrásaként és felügyelőjeként tapasztalható meg, noha az egónak minden – téves – igyekezete arra irányul, hogy kisajátítsa azt az autonómiát, amelyet az Önvaló kölcsönzött neki.
E konfliktus nem ismeretlen a nyugati ember előtt sem: számára ez az ember Istennel való kapcsolatának felel meg. Mivel az »Önvaló«, vagyis az »atman« lényegileg »Isten« szinonimája, a modern indiai ember – mint ahogy arról saját tapasztalatomból meggyőződhettem – jórészt magáévá tette az európai beszédmódot. De a nyugati, »ember-Isten«-korrelációval ellentétben az indiai ember az »ego és az Önvaló« közötti ellentétet – vagy megfelelést – posztulálja. Az »ego« az »emberrel« szembeállítva határozottan lélektani fogalom, s így megfelel az »Önmagam«-nak – legalábbis a mi gondolkodásmódunk szerint. Éppen ezért hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy Indiában az »ember-Isten« metafizikai problémáját lélektani síkra vetítették. A közelebbi vizsgálat azonban kideríti, hogy ez nem így van, mert az »ego« és az »Önvaló« indiai koncepciója valójában nem lélektani jellegű, hanem – azt kell, hogy mondjuk – éppen annyira metafizikai, mint a mi »ember-Isten«-korrelációnk.
Az európai ember megbotránkozással fogadja az Önvaló Istennel történő azonosítását. Mint ahogy Srí Ramana kijelentései mutatják, itt egy sajátosan keleti meglátásról van szó. A pszichológia ehhez semmit nem tehet hozzá, hacsak azt a megjegyzést nem, hogy az ezzel való foglalkozás nem az ő illetékességi körébe tartozik. Azonban az indiai ember számára egyértelmű, hogy az Önvaló mint a psziché létesítő alapja nem különbözik Istentől; és amennyiben az ember Önmagában van, nemcsak Istenen belül van, hanem ő maga az Isten. Srí Ramana ebben a tekintetben semmilyen félreértésre nem ad okot.
A keleti gyakorlatok célja azonos a nyugati misztika céljával: áthelyezni a súlypontot az egóról az Önvalóra, az emberről Istenre. Ez pedig azt jelenti, hogy az ego eltűnik az Önvalóban, az ember az Istenben. Hasonló törekvés jelenik meg az Exercitia spiritualiában is, amely arra irányul, hogy az »ön-birtoklást« (az ego általi birtokbavételt) minél inkább a Krisztus általi birtokbavétel váltsa fel. Srí Ramana idősebb kortársa, Rámakrsna ugyanezt az álláspontot foglalta el az Önvalóval kapcsolatban, csak úgy tűnik, hogy az ő esetében az ego és az Önvaló közötti dilemma jobban előtérbe került. Míg Srí Ramana félreérthetetlenül kijelenti, hogy a szellemi gyakorlat tulajdonképpeni célja az ego kioltása, addig Rámakrsna ebben a tekintetben némiképp tétovázó magatartást tanúsít: »Amíg az ‚én’-érzet jelen van, addig sem a megismerés (jnána), sem a megszabadulás (mukti) nem lehetséges.« Ugyanakkor kénytelen elismerni az ahamkára (az »‚én’-generáló«) végzetes szívósságát: »Csak nagyon kevesen képesek megszabadulni az ‚én’-érzéstől a samádhi révén. Hiába próbáljuk kiküszöbölni akár ezerszer is, az ‚én’ újra és újra visszatér. Hiába vágod le a fügefa ágait ma, másnap azt fogod látni, hogy új hajtások jelentek meg rajta. Amikor majd végül rájössz arra, hogy nem tudod elpusztítani az ‚én’-t, tedd meg Isten szolgájává.« Ami az egóval kapcsolatos engedményt illeti, Srí Ramana sokkal radikálisabb, vagyis – az ind tradíció vonatkozásában – sokkal konzervatívabb álláspontra helyezkedett.
E két tényező, vagyis az ego és az Önvaló közötti viszony alakulása alkotja a tapasztalásnak azt a területét, amit a keleti introspekció olyan mértékben derített fel, hogy az a nyugati ember számára csaknem megközelíthetetlen. A miénktől olyannyira különböző keleti filozófia szinte felbecsülhetetlen kincset jelent; de ahhoz, hogy e kincset birtokba vehessük, előbb ki kell érdemelnünk. Srí Ramana szavai még egyszer összefoglalják azokat az alapelveket, amelyeket India szelleme az idők folyamán felhalmozott; Maharsi élete és műve újból az indiai ember legbensőbb törekvését illusztrálja a megszabadító »Alap« után.
A keleti nemzeteket szellemi javaik gyors széthullása fenyegeti, és ami azok helyére lép, azt nem mindig lehet a nyugati elme legkiválóbb vívmányai közé számítani. Ezért tekinthetjük az olyan bölcseket, mint Srí Rámakrsna és Srí Ramana modern prófétáknak. Ők nemcsak emlékeztetnek bennünket India évezredekre visszatekintő szellemi kultúrájára, hanem közvetlenül meg is testesítik azt. Életük és tanításuk meggyőzően figyelmeztet arra, hogy a lélek igényéről a materialisztikus technológiával és kommerciális nyereség hajszolással átitatott nyugati civilizáció újdonságai között sem feledkezhetünk meg.
Az a lázas igyekezet, amely a politikai, társadalmi és intellektuális hatalom és növekedés területén láthatólag telhetetlen mohósággal rágja a nyugati ember lelkét, Keleten is folyamatosan terjed, és beláthatatlan következményekkel fenyeget. Nemcsak Indiában, hanem Kínában is sok elveszett már abból, ami valaha a lélek életének és növekedésének keretét nyújtotta. A kultúra kifelé fordulása számos olyan negatívumot kiküszöbölhet, aminek eltávolítása kívánatosnak és áldásosnak látszik, mégis a tapasztalat azt mutatja, hogy ezért a haladásért nagyon drágán, a szellemi kultúra elveszítésével kell fizetni. Kétségtelenül sokkal kényelmesebb egy jól megtervezett és az egészségügyi követelményeknek megfelelő házban lakni – azonban ez nem ad választ arra a kérdésre, hogy ki lakik ebben a házban, s hogy a lélek is örömét leli-e abban a rendezett és tiszta környezetben, amely külső életét szolgálja. Az az ember, akinek érdeklődése teljesen kifelé irányul, sosem áll meg a szükségesnél, hanem folytonosan valami több és jobb után sóvárog, amit – egyoldalúságához híven – mindig Önmagán kívül keres. Teljesen megfeledkezik arról, hogy ő maga bensőleg minden külső siker ellenére ugyanaz marad, és ezért panaszkodik szegénységre akkor, amikor csak egy, s nem két autóval rendelkezik, mint körülötte mások. Természetesen az emberek külső életére mindig ráfér egy kis javítás vagy szépítés, csakhogy amikor a belső ember nem tud lépést tartani a külső élet haladásával, akkor az újdonságok elveszítik jelentőségüket. A »szükségletek« kielégítése kétségkívül a boldogság egyik forrása, azonban a belső ember továbbra is olyan követelésekkel fog előállni, amelyeket nem lehet külső dolgokkal kielégíteni. És minél kevésbé hallatszik ez a hang a világ nagyszerű dolgai utáni hajszában, a belső ember annál inkább a megmagyarázhatatlan balszerencse és az érthetetlen boldogtalanság forrásává fog válni, éspedig olyan életfeltételek közepette, amelyektől pedig az ember joggal várhatna valami teljesen mást. A kifelé fordulás orvosolhatatlan szenvedéshez vezet, mert senki sem gondol arra, hogy az ember önmagától is szenvedhet. Senki sem lepődik meg saját ingatagságán, hanem úgy gondolja, hogy neki az jogában áll, miközben soha nem jut eszébe, hogy végül is e »pszichikus diéta« egyoldalúsága a legkomolyabb egyensúlyzavarhoz vezet. Ez a nyugati ember betegsége, és a nyugati ember mindaddig nem fog megnyugodni, míg az egész világot meg nem fertőzi mohó nyugtalanságával.
Ezért szolgálhat számunkra tanulságul Kelet bölcsessége és misztikája éppen akkor, amikor saját utánozhatatlan nyelvezetén szólal meg. Arra figyelmeztet bennünket, hogy saját kultúránkon belül mi is rendelkezünk valami hasonlóval, amiről már megfeledkeztünk, és figyelmünket a jelentéktelenként mellőzött belső ember sorsára irányítja. Srí Ramana életének és tanításának nemcsak India számára van jelentősége, hanem Nyugat szempontjából is. Nem pusztán »emberi dokumentum« ez, hanem figyelmeztetésül is szolgál az emberiség számára, mely annak a veszélynek van kitéve, hogy elveszíti magát az öntudatlanságban és az anarchiában.” (4–6. o.)
Forrás:
A nyílegyenes ösvény – Ramana Maharsi tanításai. Ford. Buji Ferenc, Németh László. Stella Maris, 1998.
MAURICE FRYDMAN: NISZARGA JÓGA
(Fakultatív szöveg)
„Aki belép Srí Niszargadatta Mahárádzs szerény hajlékába, a villanyvilágítástól és az utcai forgalom zajától eltekintve nem tudná megállapítani, hogy az emberiség történelmének melyik korszakában jár. A kicsiny szobát az időtlenség légköre lengi körül; a szóba kerülő témák időtlenek — minden időben érvényesek; az a mód, ahogyan mindezt kifejtik és megvizsgálják, szintén időtlen; évszázadok, évezredek és jugák múlnak el, és az ember olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek mérhetetlenül ősiek és örökké újak.
A beszélgetések és tanítások ugyanígy zajlottak tízezer évvel ezelőtt is, és ugyanilyenek lesznek tízezer évvel ezután is. Mindig lesznek olyan tudatos lények, akik rácsodálkoznak önnön tudatosságukra, és kutatják annak okát és célját. Honnan jöttem? Ki vagyok? Hová tartok? Az ilyen kérdéseknek se kezdetük, se végük. És a válaszok megismerése létfontosságú, mert ha az ember nem érti meg magát teljesen — mind az időben, mind az időtlenségben —, az élete olyan álom csupán, amelyet ismeretlen hatalmak kényszerítenek rá, olyan célokkal, amelyeket nem képes megérteni.
Mahárádzs nem tanult ember. Egyszerű maráthi nyelvet használ; nem idéz tekintélyeket, ritkán említ szent könyveket; India bámulatosan gazdag spirituális örökségével inkább implicit, mint explicit módon rendelkezik. Gazdag ásram sohasem épült köré, és legtöbb követője egyszerű dolgozó ember, aki nagy becsben tartja, hogy lehetősége van időről időre eltölteni egy órácskát a társaságában.
Mahárádzs életének és tanításainak az alapelve az egyszerűség és az alázatosság; soha nem helyezi magát mások fölé — sem kívül, a test szintjén, sem belül; a lét lényegét, amelyről beszél, ugyanolyan tisztán látja másokban, mint önmagában. Bevallása szerint ő tudatában van ennek, mások viszont még nem, de ez a különbség csak időleges és csekély fontosságú, kivéve az elmét és annak örökké változó tartalmát tekintve. Amikor jógájáról kérdezik, azt mondja, nincs semmiféle jógája, amit adhatna, nem terjeszt semmilyen rendszert, semmilyen
hittudományt, kozmológiát, pszichológiát vagy filozófiát. Ő a saját és a hallgatók valódi természetét ismeri, és arra mutat rá. A hallgató azért nem látja a valódi természetét, mert nem látja a nyilvánvalót, az egyszerűt és a közvetlent. Mindent, amit tud, azt elméjével tudja, amelyet az érzékszervek stimulálnak. És azt, hogy maga az elme is érzékszerv, még csak nem is gyanítja.
A niszarga jóga, Mahárádzs »természetes« jógája meghökkentően egyszerű: az elmének, amely folyamatosan mindenné válik, fel kell ismernie és meg kell értenie önmaga létét, nem úgy, mint ami ez vagy az, itt vagy ott, akkor vagy most van, hanem úgy, mint időtlen létet.
Ez az időtlen lét a forrása mind az életnek, mind a tudatosságnak. Idő, tér és okság szempontjából mindenható, mivel ő az ok nélküli ok; mindent betöltő, örökkévaló, abban az értelemben, hogy kezdet nélküli, vég nélküli és mindig jelen lévő. Ok nélküli, tehát szabad; mindent betöltő, tehát mindent ismer; osztatlan, vagyis boldog. Él, szeret, és végtelen örömét leli az univerzum formálásában és újraformálásában. Minden ember rendelkezik vele, minden ember az, de nem mindegyikük ismeri magát annak, ami, ezért azonosítja magát a teste nevével és formájával, valamint tudatossága tartalmával.
Az ember egyetlen módon hozhatja helyre a valósággal kapcsolatos félreértését: ha teljesen megérti az elme működését, és az önfelfedezés eszközévé teszi azt. Az elme eredetileg a biológiai túlélés egyik eszköze volt. Meg kellett ismernie a természet törvényeit és útjait, hogy meghódíthassa a természetet. Meg is tette ezt, sőt teszi folyamatosan, hiszen a természettel való együttműködéssel magasabb szintre tudja emelni az élet minőségét. De a folyamat során az elme elsajátította a szimbolikus gondolkodás és a kommunikáció művészetét, a nyelv művészetét és képességét. A szavak fontossá váltak. Az ideák és az absztrakciók a valóság látszatát öltötték magukra, a fogalmi a valódi helyébe lépett, aminek az eredményeként az ember most egy verbális világban él, melyet szavak népesítenek be, és szavak uralnak.
Nyilvánvaló, hogy a dolgokkal és emberekkel való viszonyunkban a szavak rendkívül hasznosak. De hatásukra egy teljesen szimbolikus és ezért irreális világban élünk. Hogy a szavak e börtönéből kitörjünk a valóságba, képesnek kell lennünk áthelyezni a figyelmünk fókuszát a szavakról arra, amire azok utalnak, magára a dologra.
Leggyakrabban használt, érzelmekben és ideákban leggazdagabb szavunk az én. Az elme hajlamos bármit és mindent beleérteni ebbe a szóba, a testet ugyanúgy, mint az Abszolútot. Valójában ez a szó egy olyan tapasztalatra mutat rá, amely közvetlen, azonnali és mérhetetlenül jelentős. Lenni és tudni, hogy az ember van, mindennél fontosabb.
És ahhoz, hogy egy dolog érdeklődést váltson ki az emberből, kapcsolatban kell lennie annak tudatos létezésével, amely minden vágy és félelem gyújtópontja. Mert minden vágy végső célja a létezés ezen érzésének a fokozása és elmélyítése, minden félelem pedig lényegében az önmagunk megsemmisülésétől való félelem.
A niszarga jóga lényege az, hogy az olyannyira valós és eleven én érzésének a mélyére hatoljunk, hogy elérjük a forrását. Mivel az én érzése nem folytonos, kell, hogy legyen egy forrása, amelyből ered, és amelybe visszatér. A tudatos létnek ez az időtlen forrása az, amit Mahárádzs öntermészetnek, önlétnek, szvarúpának nevez.
Ami a módszert illeti, amellyel az ember felismeri önlétével való végső azonosságát, Mahárádzs sajátságosan megengedő. Azt mondja, hogy mindenki a saját útján jut el a valósághoz, és hogy nincsenek általános szabályok. De akármilyen úton érkezünk el hozzá, a valóság kapuja mindegyik esetben a »vagyok« érzése. Az ember úgy valósíthatja meg a legfőbb állapotot — amely az első és a végső is egyben —, hogy megérti a »vagyok« teljes jelentését, és túllépve rajta eljut annak forrásáig. A kezdet és a vég közötti különbség az elmében létezik csupán. Amikor az elme sötét vagy zavaros, a forrás nem észlelhető. Amikor tiszta és világos, akkor hű tükörképévé válik a forrásnak. A forrás mindig ugyanaz — túl sötétségen és fényen, túl életen és halálon, túl tudatoson és öntudatlanon.
Ez a »vagyok« érzése melletti kitartás az egyszerű, könnyű és természetes jóga, a niszarga jóga. Nincs benne semmi titok, semmi függőség; nem igényel sem előkészületet, sem beavatást. Bárki, akinek tudatos lényként fejtörést okoz valódi létezése, és komolyan meg akarja találni önnön forrását, meg tudja ragadni a »vagyok« mindig jelen levő érzését, és ki tud tartani mellette lankadatlanul és türelmesen, míg az elmét elhomályosító felhők el nem oszlanak, és a lét szíve láthatóvá nem válik teljes dicsőségében.
Ha rendületlenül végezzük a niszarga jógát, akkor meghozza gyümölcsét, és azt eredményezi, hogy tudatosak és aktívak leszünk abban, amiben mindaddig öntudatlanok és passzívak voltunk. A különbség nem minőségi, hanem csupán módbeli — mint a különbség az aranyrög és az abból megmunkált ragyogó ékszer között. Az élet megy tovább, de spontán módon és szabadon, értelmesen és boldogan.
Mahárádzs a lehető legvilágosabb leírását adja ennek a természetes, spontán állapotnak, de mint ahogy a vakon született ember sem tudja elképzelni a fényt és a színeket, úgy a megvilágosulatlan elme sem képes jelentést tulajdonítani az ilyen leírásoknak. Az olyan kifejezések, mint szenvtelen boldogság, szerető kötődésmentesség, a dolgok és a lét időtlensége és oknélkülisége, mind idegenül hangzanak, és nem váltanak ki semmilyen válaszreakciót. Intuitíve érezzük, hogy mély értelműek, sőt furcsa vágyódást is ébresztenek bennünk a kimondhatatlan iránt, amely az eljövendő dolgok előhírnöke, de ez minden. Ahogy Mahárádzs fogalmaz: a szavak mutatják az irányt, de nem fognak velünk tartani. Az igazság a komoly cselekvés gyümölcseként tárul fel, a szavak csupán az utat mutatják.” (551–554. o.)
Forrás:
Én Az vagyok – Beszélgetések Srí Niszargadatta Maháráddzsal. Ford. Malik Tóth István. Filosz Kiadó, 2013.