6. alkalom: Zen és Tao

6. alkalom: Zen és Tao – A közvetlen látás útja

Szövegek 1/3

GAUTAMA BUDDHA: VIRÁG-PRÉDIKÁCIÓ

Szövegek 2/3

LAO CE: TAO TÖ KING

1

„A tao, amelyet szavakkal ki lehet fejezni, nem az örök tao. A név (ming), amelyet meg lehet nevezni, nem az örök név. Az, aminek nincsen neve, az ég és föld kezdete (si). Aminek neve van, az minden dolog (van-vu) anyja.
Ezért: csak az ismerheti meg [a tao] csodálatos titkát, akinek soha nincsenek vágyai; akinek pedig örökké vágyai vannak, az csak véges formáját szemlélheti. Ez a kettő [a lényeg és a jelenség] közös eredetű, csak a nevük különböző. Együtt nevezzük őket csodálatosnak, s egyik csodálatostól a másik csodálatos felé (haladni): minden titkok kapuja.” (109. o.)


4

„A tao üres, de ha vele élünk (jung), sohasem tudjuk kimeríteni. Milyen mélységes! Igazi ősatyja (cung) minden dolognak. Tompít minden élességet, megszüntet minden zavarosságot, mérsékel minden ragyogást, egyesít minden porszemet. Olyan mély, hogy senki sem tud a végére járni! Én nem tudom, hogy szülötte-e valakinek. (Csak azt tudom, hogy) mint képmás (hsziang), az ősöket is megelőzi.” (110. o.)


14

„Nézem és nem látom, ezért a neve: észrevehetetlen (ji). Hallgatom és nem hallom, ezért a neve: illanó (hszi). Megragadom, de nem tudom megfogni, ezért a neve: parányi (vej). E három (tulajdonságot) nem lehet tovább elemezni, így hát összeolvadnak és egységet alkotnak. Felkelvén nem fénylik, lenyugodván nem homályosul el; végtelen, és nem lehet megnevezni, s minduntalan visszatér a dolgok nemlétébe. Ezért nevezik alaktalan alaknak, testetlen képnek; ezért nevezik homályosnak és ködösnek. Szembe megyek vele s nem látom az elejét, utána megyek s nem látom a végét.
Aki megragadja a múlt tao-ját és azzal irányítja a jelen létét, aki fel tudja ismerni a régi kezdetet, az elmondhatja, hogy (kezében tartja) a tao fonalát.” (114–115. o.)


16

„Elérek a teljes ürességig, megőrzöm a rendíthetetlen nyugalmat, és minden dolog maga növekedik, én meg csak szemlélem visszatérésüket [körforgásukat]. Íme, minden dolog felvirágzik, s minden visszatér a gyökeréhez [kezdetéhez]. A gyökérhez való visszatérést nevezik nyugalomnak, erről pedig azt mondják: meghódolás a sors előtt (fu ming). A meghódolás a sors előtt: állandóság. Aki megérti az állandóságot, az felvilágosult (ming). Aki az állandóságot nem érti, az vakon megy a szerencsétlenségbe. Ismerni az állandóságot: mindent magába fogadni (zsung). Mindent magába fogadni: igazságosság (kung). Az igazságosság: királyi tisztség (vang). A királyi tisztség: megfelelés az égnek (tien). Az ég pedig: megfelelés a tao-nak. Végül a tao: örök. Ha (teste) el is vész, nem pusztul el ő maga.”  (116. o.)


19

„Ha elvetnék a bölcsességet (seng) és a tudást (cse), akkor a nép haszna százszoros lenne. Ha elvetnék az emberséget (zsen) és az igazságosságot (ji), akkor a nép újra szülőtisztelő és gyermekét szerető lenne. Ha elvetnék a műveskedést (csiao) és a haszonlesést (li), akkor tolvajok és rablók nem léteznének többé. E három dologról azt tartják, hogy műveltségnek (ven) nem elegendők. Ezért elrendeltetik, hogy legyen, ami még ehhez tartozik: legyenek olyan egyszerűek, mint a megmunkálatlan fadarab, (szüntelenül) csökkentsék önzésüket (sze) és mérsékeljék vágyaikat.” (117. o.)


22

„A nem teljes teljessé válik, a görbe egyenessé lesz, az üres teltté lesz, az elöregedett újjáalakul, a kevésből pedig sok lesz. A sok aztán zavarokat okoz.
Ezért a bölcs ember megőrzi az egységet, és az égalatti példaképe lesz. Nem mutogatja magát, azért ragyog; nem bizonygatja kiválóságát, ezért kiváló; nem dicsekszik (előre), ezért szerez érdemeket [sikerülnek a dolgai]; nem követel tiszteletet magának, ezért lesz elismert vezető (csang). Nem küzd senkivel, s éppen ezért az égalattiban senki sem képes megküzdeni vele.
Vajon üres szavakat mondtak-e a régiek, akik így szóltak: »a nem teljes teljessé válik«! Ha igazán teljessé válik (az ember), akkor visszatér (a tao-hoz).” (119. o.)


24

„Aki lábujjhegyre áll, nem áll szilárdan; aki (túlságosan) nagyot lép, nem halad előre; aki magát mutogatja, nem ragyog; aki bizonygatja kiválóságát, nem tartják kiválónak; aki előre dicsekszik, nem szerez érdemeket; aki megköveteli magának a tiszteletet, nem lesz elismert vezető. Ha a tao-hoz tartjuk magunkat, minderre csak azt mondhatjuk: fölösleges etetés, haszontalan cselekedet; az ilyet pedig minden létező (vu) gyűlöli. Ezért aki birtokolja a tao-t, nem tesz ilyesmit.” (120. o.)


25

„Van egy dolog (vu), mely a káoszban (hun) is teljes volt, s mely még az ég és a föld előtt született. Ó, mily hangtalan, milyen üres! Magában áll szilárdan és nem változik, mindenüvé eljut, és nem fenyegeti semmi veszély. Méltán tartják őt az égalatti anyjának. Nem tudom a valódi nevét (ming), kisebbik nevén szólítva (ce) nevezem tao-nak. Erőszakoltan nevet adva neki azt mondom, hogy »nagy«, a »nagyot« pedig »tovahaladónak« is mondhatom, a »tovahaladót« »messzeségbe tűnőnek«, végül a »messzeségbe tűnőt« »visszatérőnek«. Ezért nagy a tao, ezért nagy az ég, ezért nagy a föld, s ezért nagy a király (vang) is. Mert »határainkon belül« négy nagyság létezik, s a király ezek közül az egyik megtisztelő helyen lakozik. Az ember a föld törvényeit követi, a föld az ég törvényeit követi, az ég a tao törvényeit követi, a tao pedig a természet (ce-zsan) törvényeit követi.” (120–121. o.)

27

„Aki jól tud előrehaladni, annak nem kell keréknyom [példa]; aki jól tud beszélni, nem mutat gyengeséget; aki jól tud számolni, nem használ számoló-szerszámot; aki jól tud ajtót zárni, reteszek nélkül is úgy bezárja, hogy nem lehet kinyitni; aki jól tud kötni, kötelek nélkül is úgy megköti, hogy nem lehet megoldani. Ezért a bölcs ember mindig kész legyen, hogy megsegítse az embereket, és soha ne vesse el magától az embereket; mindig kész legyen, hogy megsegítse a lényeket (vu), és soha ne vesse el magától a lényeket. Ezt nevezzük igazán mély bölcsességnek. Így a tökéletes ember (san-zsen), a tökéletlen emberek mestere, a tökéletlenek pedig a tökéletes ember nyersanyagai. Aki nem becsüli meg a mesterét, vagy aki nem bánik szeretettel a nyersanyagával, az tudhat akármennyit, nagy tévelygésben leledzik. Ezt nevezzük a legfontosabb titoknak.” (121–122. o.)


32

„A tao örök és nincsen neve (ming). A faragatlan fa [a természetiség] lehet akármilyen kicsiny, az égalattiban senki sem képes szolgájává tenni (csen). Ha a fejedelmek és királyok (hou vang) képesek rá, hogy megőrizzék, akkor minden létező (van-vu) magától fog hódolni nekik. Akkor az ég és föld harmóniában csengene össze, s édes harmatot [boldogságot] bocsátanának alá, a nép pedig minden parancs nélkül, magától megnyugodna.
Amikor elkezdődött a faragás [a rend megteremtése], megjelentek a nevek (ming). S minthogy a nevek már megjelentek, (velük) meg lehet ismerni a határokat is. Aki tudja, hol kell megállnia, elkerülheti a veszélyeket.
Olyan az égalattiban a tao létezése, mint mikor a hegyi patakok és völgyi vizek a folyókba és tengerekbe ömlenek.” (124–125. o.)


33

„Aki ismeri az embereket, az okos; aki ismeri önmagát, az bölcs. Aki másokat legyőz, az erős; aki önmagát legyőzi, az hatalmas. Aki tudja, mikor elég, az gazdag. Aki erőszakosan törekszik, az (csupán) becsvágyát birtokolja. De aki nem veszíti el a helyét, az sokáig él. Aki pedig meghal, de nem felejtik el, az halhatatlan.” (125. o.)


34

„A hatalmas tao szétömlik mindenüvé, megtalálni jobbra is, balra is. Minden létező (van-vu) reá támaszkodva születik meg, s ő sohasem tagadja meg őket. Az ő érdeme (kung), hogy megalkotta őket, de nem (kell neki az) a hírnév (ming), hogy birtokolja őket (ju). Ruház és betakar minden létezőt, de nem akar urukká (csu) lenni. Soha nem kíván semmit; megérdemli a Kicsiny [szerény] nevet. Minden létező visszatér hozzá [hódol neki], de nem tudják, hogy uruk van. Megérdemli tehát a Hatalmas nevet. Mivel önmagát sohasem tartja hatalmasnak, éppen ezért tud igazán hatalmassá válni.” (125–126. o.)


35

„Aki szilárdan tartja a Nagy Formát (ta-hsziang), az jár (szabadon) az égalattiban, mívelkedik, de senkit nem bánt. A békesség és nyugalom a legnagyobb (jó). A muzsikaszó és lakoma-illat az arra járó idegent pihenőre csábítja. (De) a tao, amely elhagyja szájunkat, milyen sótlan, mennyire nincs íze! Ha valaki nézi, nincs mit meglátnia; ha valaki hallgatja, nincs mit meghallania. Aki azonban használja (jung), az nem tudja kimenteni.” (126. o.)


36

„Amit össze akarnak zsugorítani, elkerülhetetlenül kiterjesztik; amit meg akarnak gyengíteni, elkerülhetetlenül megerősítik; amit el akarnak pusztítani, elkerülhetetlenül felvirágoztatják; amit el akarnak lopni, elkerülhetetlenül odaadják. Erről mondják, hogy nehezen érthető (vej-ming). A lágy legyőzi a keményet, a gyenge legyőzi az erőset. A halnak nem ajánlatos elhagyni a víz mélyét. A fejedelemség éles fegyvereit nem tanácsos mutogatni az embereknek.” (126. o.)


37

„A tao mindig nem-cselekvő (vu-vej), de nincs olyan, amit ne tudna megtenni. Ha a fejedelmek és királyok (hou vang) képesek lennének megőrizni (a tao-t) akkor a tízezer létező (van-vu) nyomban megváltozna magától. És ha megváltozván is tevékenykedni akarnának, meg kellene fékeznem őket a névtelen (vu-ming) egyszerűségével (pu). A névtelen egyszerűsége éppen abban áll, hogy egyáltalában nincsenek vágyai (vu-jü). Nem vágyakozni pedig: nyugalom; és az égalattiban magától helyreáll a rend.” (127. o.)


38

„A magas erény birtokosa (sang-tö) nem mutogatja erényét, s éppen ezért birtokolja az erényt. Az alantas erény birtokosa (hszia-tö) nem tud elszakadni az erény mutogatásától, s ezért nincs birtokában az igazi erény. A magas erény nem-cselekvő (vu-vej), s a nemlét (vu) révén működik (vej): az alantas erény tevékenykedik, s a lét (ju) révén működik. A magas emberség (sang-zsen) tevékenykedik, s a nemlét révén cselekszik (vej); a magas igazságosság (sang-ji) tevékenykedik, s a lét (ju) révén cselekszik. A magas szertartásosság (sang-li) tevékenykedik, és amikor senki sem felel neki, akkor (birtokosa) felhajtja ruhaujját és előre tör [erőszakkal kényszeríti az embereket a szertartások betartására]. Ezért a tao elvesztése után jelenik meg az erény (tö), az erény elvesztése után jelenik meg az emberség (zsen), az emberség elvesztése után jelenik meg az igazságosság (ji), s az igazságosság elvesztése után jelenik meg a szertartásosság (li).
Márpedig a szertartásosság: a hűség (csüng) és bizalom (szin) külső héja csupán; s minden felfordulás kezdete. Az előre-tudás pedig: a tao virága csupán, s az ostobaság kezdete.
Ezért a (tao megértésében) felnőtt ember a szilárd alapra helyezkedik s nem marad meg a vékony héjon: a gyümölcsnél marad, és nem a virágnál. Így távol tartja magától az egyiket, megragadja a másikat.” (127–128. o.)


42

„A tao szülte az Egyet, az Egy szülte a kettőt, a kettő szülte a hármat, s a három szülte az összes létezőket. Minden létező hátán hordja a (jin-t), keblén viseli a (jang-ot), s az átható lehelet (csi) teremt összhangot (e két princípium között).
Amitől az emberek legjobban irtóznak, az éppen az »Árva«, »Elhagyatott«, »Ellátatlan« állapot, s a királyok és fejedelmek mégis így nevezik magukat. Ezért a dolgok (vu) gyakran azáltal növekednek meg, hogy csökkentik őket, s gyakran azáltal csökkennek, hogy növelik őket.
Csak amit mások tanítottak nekem, azt tanítom én is másoknak. Azt az erőszakos embert, aki természetes halált hal, mesteremnek fogom tekinteni.” (130. o.)


43

„Az égalatti leglágyabbja [a víz] mindig legyőzi az égalatti legkeményebbjét [a sziklát]. Ami a nemlétből (vu-ju) jön, az oda is behatol, ahol nincs közbülső tér (vu-csien). Így értem én meg a nem-cselekvés hasznosságát. Ám a szavak nélküli tanítást és a nem-cselekvés hasznát az égalattiban csak nagyon kevesen érik el [értik meg].” (130. o.)


47

„(A bölcs) ki sem lép az ajtón, s megismeri az égalattit [a világot]. Ki sem pillant az ablakon, mégis látja az égi tao-t [a természet törvényét]. Minél messzebbre kalandozik valaki, annál kevesebbet ismer meg. Ezért a bölcs ember (seng-zsen) nem járkál, mégis megismeri (a dolgokat); nem nézelődik, mégis megnevezi (a dolgokat); nem tevékenykedik, mégis beteljesíti (művét).” (132. o.)


48

„Aki tanulással foglalkozik, az napról napra gyarapodik (tudásban); aki a tao szerint él, az napról napra csökken (vágyak dolgában). Elvesz belőlük és ismét elvesz belőlük, s végül elérkezik a nem-cselekvéshez. A nem-cselekvés számára pedig nem létezik olyan, amit ne tudna megtenni. Az égalatti megnyerése csak a nem-dolgoztatás (vu-si) révén lehetséges. Aki dolgoztat (ju-si), sohasem tudja megnyerni az égalattit.” (132. o.)


49

„A bölcs embernek (seng-zsen) nincsen saját szíve; a nép (po-hszing) szívét teszi saját szívévé. Én [a bölcs] a jókkal jól bánok, s jól bánok a rosszakkal is; (így) szerzek jóságot (san). Én hiszek a megbízhatóaknak, s ugyanúgy hiszek a megbízhatatlanoknak; (így) nyerek bizalmat (hszin). A bölcs ember félénken él az égalattiban, s az égalattiért együgyűvé lesz. Mindenki (po-hszing) megfeszítve figyel szemével és fülével, de a bölcs ember mindent úgy érzékel, mint egy csecsemő.” (132–133. o.)


52

„Az égalattinak van kezdete [alapelve], s ezt nevezzük az égalatti anyjának. Aki elérte már az anyát, általa megismeri a gyermekeit is. S ha ismeri már a gyermekeket, s ekkor visszatér az anyjukhoz: élete végéig nem kerülhet veszedelembe. Aki betömi (vágyainak) nyílását, aki bezárja (vágyainak) kapuját, az élete végig nem fárad el. De ha kitárja (vágyainak) nyílását, ha elmerül a tevékenységben, akkor élete végéig nem menekszik meg a (bajtól).
Meglátni a kicsinyt: világosság; megőrizni a gyengét: erő. Aki felhasználja a (külső) ragyogást, majd visszatér a (belső) világossághoz, az megóvja önmagát minden bajtól. Íme, az örökkévaló gyakorlása.” (134. o.)


54

„Akit szilárdan megalapozott (a tao), azt nem lehet elragadni; akit jól átölelt (a tao), azt nem lehet elmozdítani. A fiak és unokák áldozataival (így) marad meg (az ősök erénye).
Aki tökéletesíti (a tao-t) saját magában, az az erény (tö) által igaz lesz; aki tökéletesíti a családjában, annak (családja) az erény által bőséges lesz; aki tökéletesíti a falujában, annak (faluja) az erény által kimagasló lesz; aki tökéletesíti a fejedelemségében, annak (fejedelemsége) az erény által gazdag lesz; aki pedig tökéletesíti az égalattiban, annak erénye egyetemes lesz.
Így magunkról megismerhetjük, mi az: önmagunk; a családról megismerhetjük, mi a család; a faluról megismerhetjük, mi a falu; a fejedelemségről megismerhetjük, mi a fejedelemség, s az égalattiról megismerhetjük, mi az égalatti. Hogy honnan tudom én, milyen az égalatti [a világ]? Hát innen (magamról).” (135. o.)


55

„Aki birtokában van az erény (tö) teljességének, az olyan, mint egy újszülött. Mérges rovar és kígyó meg nem csípi, bőszült vadállat nem támad reá, ragadozó madár nem tépi szét. Csontjai gyengék, izmai lágyak, mégis szilárdan tartja (a tao-t). Mit sem tud még a férfi és nő egyesüléséről, mégis képes (életet) teremteni. Ez az életerő legmagasabb foka. Egész nap képes kiáltozni, mégsem reked be soha. Ez a harmónia legmagasabb foka. Ismerni a harmóniát: örökké létezni. Ismerni az örökkévalóságot: világosan látni. Csordultig tölteni [habzsolni] az életet: baljós előjel. Ha a szív [a vágy] hajszolja az életerőt (csi), megmerevedést okoz. Ha valamely létező (vu) ereje teljében megöregszik, akkor elmondhatjuk, hogy nem a tao szerint él. Aki pedig nem a tao szerint él, az korai halállal pusztul el.” (135–136. o.)


56

„Aki tud, az nem beszél; aki pedig beszél, az nem tud. Betömni (a vágyak) nyílásait, bezárni (a vágyak) kapuját, tompítani minden élességet, megoldani minden csomót, mérsékelni minden ragyogást, elegyengetni (tung) minden port: íme, ezt nevezzük titokzatos azonosításnak (tung).
Ezért (a bölcset) nem lehet közeli rokonként kezelni, nem lehet távoli rokonként kezelni, nem lehet hasznot hajtani neki, nem lehet megkárosítani, nem lehet mint előkelőt tisztelni, s nem lehet mint közrendűt megvetni. Így lesz ő a legelőkelőbb az egész égalattiban.” (136. o.)


63

„Aki a nem-cselekvéssel (vu-vej) cselekszik, a tevékenység-nélküliséggel (vu-si) intézi ügyeit, ízletesnek találja az íz-nélkülit, az meglátja a nagyot a kicsinyben s a sokat a kevésben, a gyűlöletet erénnyel (tö) viszonozza, nehéz dolgot tervezve a könnyebbjével kezdi, nagy dolgokra készülve a csekélyekkel kezdi. Mert az égalattiban minden nehéz dolog feltétlenül könnyűből jön létre, s az égalatti minden nagy tette feltétlenül csekélyből fakad.
Így a bölcs (seng) sohasem művel nagy dolgokat, s éppen ezért képes nagy dolgokat vinni véghez. Aki könnyen ígér, az iránt mindig megfogyatkozik a bizalom. Aki sok dolgot tart könnyűnek, mindig sok nehézre bukkan. Ám a bölcs ember (seng-zsen) mindent nehéznek tart, s éppen ezért (igazi) nehézséggel sohasem találkozik.” (140. o.)


64

„Ami nyugalomban van, azt könnyű megtartani; ami még jósjelet sem adott magáról [meg sem született], arról könnyű tervet szőni; ami törékeny, azt könnyű szétzúzni; ami pedig parányi, azt könnyű szerteszórni. A dolgokkal már akkor törődni kell, amikor még nem is léteznek; rendet teremteni akkor kell, amikor még nincsen felfordulás. A fatörzs, amit egy ember (éppen) átölel(het), egy apró sarjból nőtt ki; a kilencemeletes torony egy kis földhányásból emelkedik ki; s az ezer mérföldes utazás egyetlen kis lépéssel kezdődik.
Aki cselekszik, kudarcot vall; aki megragad valamit, elveszíti. Ezért a bölcs ember (seng-zsen) nem-cselekvő, s így sohasem vall kudarcot; nem ragad magához semmit, s így nem is veszít el semmit. Azok az emberek, akik tevékenykednek, mindig közel jutnak a sikerhez, mégis kudarcot vallanak. Aki a végre éppen úgy vigyáz, mint a kezdetre, azt dolgaiban sohasem érheti kudarc. Ezért a bölcs ember (seng-zsen) csak arra vágyik, hogy ne vágyakozzék; nem becsüli nagyra a nehezen megszerezhető javakat [az árukat]; csak azt tanulja meg, ami nem tudomány; oda fordul vissza, amit az emberek maguk mögött hagytak [ti. a dolgok eredeti állapotához]. Így segíti elő, hogy a dolgok megmaradjanak természetes állapotukban (ce-zsan), és sohasem merészel cselekedni [beleavatkozni a dolgok folyásába].” (141. o.)


70

„Az én szavaimat nagyon könnyű megérteni, s nagyon könnyű megvalósítani is őket. Az égalattiban mégsem tudja megérteni senki, mégsem tudja megvalósítani senki (a tanításomat). Pedig szavaimnak van őse [alapja], tetteimnek van ura [vezető elve]. Éppen ezt nem tudják megérteni az emberek, s ezért nem ismernek engem. Nagyon kevesen értenek meg engem, de éppen ebben rejlik értékem. Hiszen a bölcs ember (seng-zsen) durva ruhát visel kívül, de jádét hord a keblében.” (144. o.)


71

„A tudást nem-tudásnak tartani: a legmagasabb fok. A nem-tudást tudásnak tartani: betegség. Csak aki betegségnek ismeri fel a betegséget, az tud ezáltal megszabadulni a betegségtől. A bölcs ember (seng-zsen) sohasem beteg, mert azáltal, hogy betegségnek tudja a betegséget, megszabadítja magát a betegségtől.” (145. o.)


81

„A megbízható szavak nem szépek, a szép szavak nem megbízhatóak. Aki jó, az nem vitatkozik (pien), s aki vitatkozik, az nem jó. Aki tud, az nem tudóskodik (po), s aki tudóskodik, az nem tud. A bölcs embernek (seng-zsen) nem kell felhalmoznia; mindent az emberekért tesz, s neki annál több lesz; mindenét az embereknek adja, s ezáltal csak gyarapodik. Az ég [a természet] tao-ja úgy élesít (ji), hogy sohasem vág (haj), a bölcs ember (seng-zsen) tao-ja úgy cselekszik, hogy sohasem harcol.” (149. o.)

FORRÁS:
Lao-ce: Tao tö king. Ford. Tőkei Ferenc. Tericum Kiadó, 1994.

CSUANG CE: A VIRÁGZÓ DÉLVIDÉK IGAZ KÖNYVE

„– Az előbb eltemettem önmagam. De vajon tudod-e, hogy az mit jelent? Hiszen te az emberi dallamokat hallgatod, nem a Föld zenéjét, és ha a Föld zenéjét meghallanád is, az Ég muzsikáját már aligha.
– Kérlek, mondd el, hogy neked hogyan sikerül! – szólt Ce Jü.
– Amikor a nagy mindenség kifújja leheletét, azt szélnek nevezzük – válaszolt Ce Csi. – Most épp elült, de ha feltámad, akkor a tízezernyi üreg nyomban felzendül. Vagy te talán nem hallottad még, hogy üvölt és morajlik? A hegyi rengeteg magasztos hullámzása, a százöles óriás fák odvai és üregei, mint megannyi orr és száj és fül – hol gerendaszálakat, hol karámot formáznak, vagy serleg alakba váltanak, máskor meg, akár valami tó vagy pocsolya – minden suttog és suhog, üvölt és fújtat, bömböl és ordít, zokog és nyögdécsel. Mi előbb visított, hangja morajlásba vált. A fuvallatok játékából halk hangzatok kelnek, s a szélvész nyomán óriás harmónia támad. És mikor elült a vihar, a sok nyílás mind üresen áll. Vagy te még sohasem láttad, hogy vibrál és remeg olyankor minden?
– Tehát a Föld zenéje az üregekből tör elő, ahogyan az emberi dallamok a bambusz zeneszerszámokból jönnek – szólt erre Ce Jü. – De kérlek, mondj valamit az Ég muzsikájáról is!
– Bizony, a tízezernyi fuvallat egymástól mind különbözik, de magától kel életre, magától támad fel valamennyi. No, ki az akkor, aki felébreszti őket?” (1. kötet, 11–12. o.)

„Nincs olyan létező, ami ne lenne a másik, és nincs, mi ne lenne önmaga. Azt nem látja egy sem, hogy ő másik, csak arról tud, hogy ő önmaga. Ezért mondom: a másik önmagunkból lép elő, s mi magunk a másik nyomán vagyunk. A másik és a magunk életre keltének tanítása ez. Csakhogy alig keltek életre, máris elpusztulnak, s alighogy elpusztultak, életre kelnek megint. Ami most lehetséges, egy pillanat múltán már lehetetlen, s ami épp lehetetlen, lehetséges lesz nyomban. Mi igaz emitt, hamis lesz amott, s ami itt hamis, ott már igazzá lett. Ezért a bölcs nem ebből indul ki, hanem önmagát az égi természetesség fényénél követi. Ő maga a másik, s a másik ő maga. De akkor van egyáltalán egyik, és létezik egyáltalán másik? Vagy nincs se emez, se amaz? A másik nem a magunk ellentétpárja: ezt mondom a Tao tengelyének. Ez a tengely, mely a körfogás közepéből válaszolgat végeérhetetlenül. Mert az igazságok véget sose érnek, és a tévedések véget sose érnek. Ezért mondtam: jobb a tisztánlátás.” (1. kötet, 14. o.)

„De aki mindegyre a dolgok egységével gyötri eszét anélkül, hogy azonosságukról tudomása lenne, arra elmondhatjuk, hogy »reggel hármas«. Hogy mit jelent az, hogy »reggel három«? Volt egyszer egy állatgondozó, aki mogyoróval etette a majmokat. »Reggel hármat kaptok – mondta nekik –, és vacsorára négyet.« Erre a majmok mind dühöngeni kezdtek. »Na jó – szólt erre az állatgondozó –, akkor reggelire négyet kaptok, vacsorára pedig hármat.« Ennek aztán az összes majom megörült. Se a szavak, se a tartalmuk csorbát nem szenvedett, mégis fel tudta ébreszteni dühüket és örömüket is, mert hisz ők csak magukhoz kötődtek. Ezért ki bölcs, megbékél az igazsággal és hamissággal, úgy időz az Ég mérlegén. Erre mondják: két úton megy egyszerre.” (1. kötet, 15. o.)

„Aki álmában dőzsöl és tivornyázik, keserű könnyeket ejt, ha reggel felébred. Akinek álma zokogás és bánat, reggelre kelve víg vadászatra indul. Aki álmodik, mit se tud álmáról, álmában fürkészi álomképeit, és csak ha felébredt, eszmél rá, hogy álom volt minden. Bizony eljön a nagy ébredés, mikor megértjük, hogy mindenünk csak egyetlen nagy álmodás volt. Az ostobák azt hiszik, ébren vannak, és biztosan tudják magukról, ki a fejedelem és ki a disznópásztor. Szegény félnótások! Konfuciusz is meg te is egyformán álomképek vagytok, és álmodás az is, mikor álomképnek mondlak titeket! Az ilyesféle szavakra elmondható, hogy nyakatekert beszéd. Ám tízezer emberöltő múltán, ha egy nagy bölcs kerül majd utunkba, és kibogozza értelmét – az lesz majd a nappali találkozás!”

[8.]
„Tegyük fel, hogy vitatkozunk valamin, és te legyőzöl érveiddel. Nekem nem sikerült felülkerekednem, de vajon ettől már neked lesz igazad, és biztos, hogy én tévedtem? És ha én győzök, és te maradsz alul, akkor ettől már biztos, hogy igazam van, és te vagy, aki téved? Vajon lehet-e igaza egyikőnknek, és vajon tévedhet-e a másik? Lehet, hogy mindkettőnknek igaza van? Vagy talán egyformán tévedtünk mind a ketten? Mi ketten nem tudjuk megérteni egymást, mások meg csak a sötétben tapogatóznának. Kinek mondjam, hogy tegyen igazságot? Olyannak, aki szerint neked van igazad? De ha már előre neked ad igazat, akkor hogyan tud igazságot tenni? Vagy olyannak szóljak, aki velem ért egyet? Ő pedig már előre nekem ad igazat, azért nem tud igazságot tenni! Vagy talán olyannak, aki se velem, se veled nem ért egyet? De hisz ha eleve elutasít téged is és engem is, akkor azért nem tud igazságot tenni! Vagy olyanra bízzam a döntést, aki mindkettőnkkel egyetért? Ő meg azért nem tud igazságot tenni, mert szerinte nekem is és neked is igazunk van. Így aztán megérteni se velem, se veled, se vele nem tudjuk egymást. Vagy talán másra kellene bízzuk a dolgot?
A neszező változások egymásba váltanak-e vagy sem – mindegy. Harmóniában a végtelennel, egybeolvadva a határtalannal kitölthetjük szabott éveink. De mit is jelent, hogy »harmóniában a végtelennel«? Az igazság nem igaz, és az »olyan« »másmilyen«. Ha az igazság tényleg igaz, akkor különbözik attól, ami nem igaz – tehát nincs min vitatkoznunk. Ha az »olyan« tényleg olyan, akkor különbözik attól, ami másmilyen – tehát nincs min vitatkoznunk. Feledd a kort, hagyd az igazságokat! Szárnyalj a végtelenbe – a végtelenben lakozzál!

[9.]
A félhomály az árnyékot kérdezte: »Egyszer nekiindulsz, aztán megállsz, az előbb még ültél, most meg már felegyenesedsz – miért vagy ilyen állhatatlan?«
»Vajon attól vagyok-e ilyen, mert másoktól függök? – kérdezett vissza az árnyék. – És amitől függök, az is valami mástól függ talán? Hogy kígyók pikkelyeihez, tücskök szárnyához kell igazodjak – honnan tudhatnám, miért van így és nem másképp?«

[10.]
Valamikor régen Csuang Csou álmában pillangó volt, csapongó pillangó, szabad és boldog, aki mit se tud Csouról. Aztán egyszer csak felébredt és ráeszmélt, hogy valójában ő Csou. És most nem tudni, vajon Csou volt-e álmában pillangó, vagy a pillangó volt-e álmában Csou. Pedig kettejük közt mégiscsak kell legyen valami különbség. Mi pedig azt mondjuk: átváltoznak a dolgok.” (1. kötet, 20–22. o.)

[2.]
„Ven Huj fejedelem szakácsa, Ting ökröt darabolt. Ahogy kezével megfogta, ahogy vállával nekifeszült, lábával hozzányomult, térdével tartotta – ütemre reccsent a bőr, ritmusra sercent a hús kése alatt, hibátlan összhangban és oly dallamosan, akár az »Epreserdő tánca« vagy a »Csing Sou« muzsikája. »Milyen remek, milyen pompás! – lelkendezett a fejedelem. – Vajon honnan e tökéletes ügyesség?«
Ting félretette kését, és így válaszolt: »Szolgád a Taóban leli kedvét. Többet ér az, mint az ügyesség! Kezdetben, mikor ökröt vágtam, csak egész állatokat láttam. Három év múltán aztán nem láttam egyben egyetlen ökröt sem többé. Mostanában pedig nem is bízom magam a szememre, csak szellememet követem. Érzékeim tudása megszűnt, csak szellemem kívánságait követem. Az Ég adta vonalakhoz igazodom: a nagy üregeknél vágok, a nagy réseknél metszek, szigorú rend szerint követem őket. Még az ereket és az inakat is elkerülöm, hát még a nagyobb ízületeket! Az ügyes szakácsok évente köszörülik késüket, mert csak nyesegetnek vele. Egy közönséges szakács minden hónapban megfeni kését, mert összevissza vagdal vele. Én meg ezzel a szerszámmal már tizenkilenc éve dolgozom, fel is daraboltam sok ezer ökröt, az éle mégis olyan, mintha az előbb vettem volna le a kőszőrűről. Az ízületeknél rések vannak, a kés élének pedig nincs vastagsága. És mivel nincs vastagsága, be tud hatolni a résekbe, hisz mindig lesz elég hely, hogy szabadon járjon bennük. Ezért olyan a késem még tizenkilenc év múltán is, mintha most élezték volna. De azért ha egy csomóhoz érek, mindig jól megnézem, mennyire kusza – óvatosan, vigyázva, közben szemem se rebben, kezem alig-alig moccan. Majd egy aprócska mozdulat, s hirtelen darabjaira esik, mintha csak egy göröngy hullott volna a földre. Én meg csak állok ott, kezemben a késsel, úgy pislogok zavartan, de elégedetten. Utána pedig megtisztítom és helyére teszem késemet.«
»Milyen nagyszerű – kiáltott fel Ven Huj fejedelem –, a szakácsot hallgattam, de az életerő táplálásáról hallottam!«” (1. kötet, 23–24. o.)

„– Az az áldozati böjtölés és nem a szív böjtölése – mondta Konfuciusz.
– Megkérdezhetlek, vajon mi a szív böjtölése? – folytatta Jen Huj.
– Fogd egybe akaratodat! – szólt erre Konfuciusz. – Ne füleddel hallgass, hanem szíveddel; ne is a szíveddel hallgass, hanem szellemeddel! A fül csak hallgatózik, a szív csak vizsgálódik, de a szellem üres, és magába fogadja a dolgokat. Csak a Tao lakik az ürességben: az üresség a szív böjtölése.
– Még nem próbáltam meg idáig elérni, ezért vagyok én magam, Huj. Ha megpróbálom, akkor már nem leszek többé – ez talán az üresség? – kérdezte Jen Huj.
– Éppen ez az! – szólt Konfuciusz. – Elmondom hát: Ha a nagy Út szolgálatába állsz, ne törődj a hírnévvel: ha elfogadnak, mondd el mondókádat, ha nem, akkor maradj csendben! Ne próbálkozz, ne ügyeskedj! Úgy élj a herceg udvarában, mintha máshogy nem is tehetnél, akkor célodat elérheted. Lépteid megállítani könnyű, nyomtalan járkálni nehéz! Az embereket követve könnyű a képmutatás, de az Éghez igazodva már nehéz! Hogy szárnyakkal repülni lehet, arról hallottál, de a szárnyak nélküli repülésről még nem. Hallottál a tudás ismereteiről is, de a tudatlanság ismereteiről még nem. Tekints az üresség honára – fény születik ott, és boldog nyugalom. E nyugalom nélkül vágtató ló hátára telepsz – ezt mondom neked. Ha füled és szemed befelé fordul, szíved s tudásod pedig kifelé tekint, akkor még a szellemek és kísértetek is hozzád pártolnak, nemhogy az emberek! Így az egész világot megváltoztathatod. Ez volt a titka Jaónak és Sunnak, Fu Hszi és Csi Csü is mindvégig e szerint éltek. Közönséges halandó hogy is tehetne másként?” (1. kötet, 29. o.)

„(…) ha az Ég alatti világot az Ég alatti világba rejted, nem lesz, mi veszendőbe menjen. Ez a dolgok állandóságának nagy törvénye. Emberi formájú lettél, és örvendezel ennek. Pedig emberi formád véget nem érő tízezernyi átváltozás nyomán jött létre – mily felmérhetetlen boldogság is ez! Ezért a bölcs arra törekszik, ahol a dolgok el nem vesznek, hanem mind megmaradnak. Kinek korai halál, késői öregség egyformán örömeli, ki kezdetnek, végnek egyformán örvendezik, az emberek példaképe lesz. De sokkal nagyobb példakép az, mihez a tízezernyi lény mindegyike kötődik, és ami minden változás intézője!
A Tao: lényeg és bizonyosság, de tétlen munkálkodik és alaktalan. Átható, de megfoghatatlan, elérhető, de láthatatlan. Mag és gyökér, magából ered. Mikor nem volt még se Ég, se Föld: az ősidők óta itt van, változatlan. Megszülte a szellemeket és az istenségeket, élteti az Eget és élteti a Földet is. A Nagy Végponton túli és mégsem magasságos, a hat égtáj alatt is ott van, de mégsem mélységes. Ég és Föld előtt született, de el nem aggott, ősibb a hajdan ősidőknél, de meg nem öregedett.” (1. kötet, 48. o.)

[7.]
„– Előrehaladtam – szólt Jen Huj.
– Mire gondolsz? – kérdezte Konfuciusz.
– Megfeledkeztem az emberségről és az igazságosságról – válaszolt Jen Huj.
– Jól van. De ez még nem elegendő – mondta Konfuciusz.
Később újra találkoztak.
– Előrehaladtam – szólt Jen Huj.
– Mire gondolsz? – kérdezte Konfuciusz.
– Megfeledkeztem a szertartásokról és a zenéről is.
– Jól van. De ez még nem elegendő – mondta Konfuciusz.
Legközelebb megint találkoztak.
– Előrehaladtam – szólt Jen Huj.
– Mire gondolsz? – kérdezte Konfuciusz.
– Csak ücsörgök önfeledten – válaszolt Jen Huj.
– Mire mondod, hogy »önfeledt ücsörgés«? – kérdezte ekkor Konfuciusz izgatottan.
– Elhagytam testem tagjait, és megszabadultam minden tudásomtól. Eltávolítottam testemet, és hátrahagytam tudásomat: egyesültem a Mindeneken Áthatolóval. Erre mondtam, hogy önfeledten ücsörgök.
– Ha eggyé váltál véle, el nem csábít semmi. Ha átváltoztál véle, nincs mihez ragaszkodnod. Mily kiváló lettél! Kérlek, engedd meg, hogy nyomodba szegődjek és követhesselek téged!” (1. kötet, 55–56. o.)

[4.]
„A Sárga Császár a Vörös-folyótól északra kószált, s a Kun Lun-hegy ormára hágva révedt a déli messzeségbe. A visszaúton elveszítette fekete gyöngyét. Elküldte Tudást, hogy keresse meg, de az nem találta. Elküldte az éles szemű Li Csut, hogy keresse meg, de ő sem találta. Elküldte Ékesszólót, hogy keresse meg, de ő sem találta. Végül elküldte Önfeledtet is. És Önfeledt megtalálta.
– Hát nem furcsa, hogy pont Önfeledt tudta megtalálni? – szólt a Sárga Császár.” (1. kötet, 88. o.)

[1.]
„Elérkezett az őszi áradás ideje, folyók százai ömlöttek a Sárga Folyóba. Oly hatalmas volt a hömpölygő vizek árja, hogy a folyam túlsó partját fürkészve még azt sem lehetett tisztán kivenni, hogy vajon ló vagy ökör botorkál-e odaát. A Folyó Véne pedig boldog volt és örvendezett, hogy immár övé az Ég alatti világ minden gyönyörűsége. Útra is kelt kelet felé, s a sodrással Észak Tengeréhez ért. Ám ahogy továbbra is csak kelet felé kémlelt, a vizek véghatárát már sehogysem láthatta. Megfordult hát, s nagy sóhajjal így szólította meg a tenger istenét:
– Bizony rám illik a mondás: »Aki száz utat ismer, úgy hiszi, nincs senki bölcsebb nála!« Én is hallottam már olyanokról, akik kevesellték Konfuciusz tudományát és könnyűnek találták a Po Ji-féle igazságosságot. Eddig nemigen hittem nekik, de most, hogy a te kimeríthetetlen nagyságodat látom, meglehet, folyton nevetnének rajtam a hatalmas módszer mesterei, ha nem hozzád fordulnék útmutatásért!
Így szólt ekkor Zsu, az Északi Tenger Ura:
– A kúti békának hiába beszélsz a tengerről, mert gödre fogva tartja. A nyári bogárkával sem lehet a jégről beszélgetni, mert ő meg rövid életének rabja. Most, hogy kiléptél határaid közül, s megpillantottad a tengert, tudod már, mily szánalmas vagy. De épp ezért neked mondható egy s más a Nagy Törvényről. Nincs hatalmasabb az Ég alatti világ vizei közt a tengernél. Beléje ömlik mind a tízezernyi folyó, az időt, mikor tán megállna futásuk, senki se tudja, mégsem telik meg sohasem. A Vej Lü sziklánál pedig mindegyre párolog, hogy meddig, azt senki se tudja – mégsem enyészik el sohasem. Tavasszal, ősszel mit sem változik, áradásról, szárazságról semmit se tud. Hatalmasabb, mint a folyók és folyamok sodra, nagyságát nem is lehet hozzájuk mérni. Én mégsem tartom nagyra magamat emiatt: Ég és Föld oltalmazza alakom, s erőmet a Jintől és a Jangtól kapom. Olyan vagyok Ég és Föld között, akár a kavicsdarab vagy növendék fácska egy óriás hegy hátán: alig-alig látható. Ily parányi az én létem. Ugyan hogy is gondolhatnám hatalmasnak magam? Hisz nem olyan-e a Négy Tenger az Ég és Föld közt, mint valami hangyalyuk az óriás mocsár közepén? És a Középső Birodalom nem olyan-e a tengerek közt, mint valami morzsa-magvacska a hatalmas magtárban? Ha számlálni kezded a létezőket, azt mondod, tízezernyi van belőlük, s az ember csak egy közülük. A kilenc folyó vidékén élő, gabonával táplálkozó, hajón és kocsin utazó temérdek népből csak egy az ember maga. És ha a tízezernyi lény sokaságához mérjük, nem hasonlatos lesz-e ő egy ló aprócska piheszőréhez? Bizony ennyi csak az öt isteni uralkodó rengeteg törekvése, a három fenség megannyi igyekezete, a tisztességes emberek küzdelmei és a megbízható írástudók gondjai! Po Ji a trón visszautasításával szerzett hírnevet, Konfuciuszt pedig beszédei miatt tartották tudósnak. Ők is nagyra tartották magukat, ugyanúgy, ahogy eddig téged is önelégültséggel töltött el vizeid áradása.” (2. kötet, 5–6. o.)

[9.]
„Konfuciusz a Lü Liang vízesésnél nézelődött. A harmincszor nyolc láb magasból lezúduló víztömeg még negyven mérföld távolságra is sűrűn tajtékzik ott, nem is merészkedett bele soha még se teknősbéka, se hal, de még óriás vízigyík sem. Ámde egyszer csak egy emberre lett figyelmes, aki ott úszkált benne. Azt gondolta, talán valami életunt keresi így a halált, leszalasztotta hát tanítványait, hogy mentsék ki a folyóból. De az ember alig pár száz lépésnyire kimászott a partra, megszárítgatta haját, és dalolva elindult a folyam mellett. Konfuciusz utána sietett, és faggatni kezdte:
– Az imént azt hittem, kísértetet látok. De most, így közelebbről már látom, hogy mégis ember vagy. Szabadna megkérdeznem: csak nem a világtörvény ismerője vagy, hogy így jársz-kelsz a vízben?
Az ember így válaszolt:
– Nincs semmiféle titkos tudásom. Gyermekkoromban adottság volt, ahogy növekedtem, természetem része lett, s felnőttként már olyan nekem, mint az Ég rendelése. Ahogy a forgatag visz, úgy merülök alá, és úgy tűnök elő, ahogy a sodrás kivet. Csak a víz törvényét követem, magammal nem gondolok, így tudok úszkálni benne.
– Mit jelent az, hogy gyerekkorodban adottság volt, ifjúkorodban természeteddé vált, és felnőttként az Ég rendelése ez neked? – kérdezte Konfuciusz.
Az ember így válaszolt:
– Hogy itt születtem, és otthon vagyok a hegyek között – ez adottság. A vízben növekedtem, és otthonra lelek benne, így mindez természetes nekem. Nem tudom, mitől, de ilyenné lettem: ez az Ég rendelése – mondta az ember.” (2. kötet, 29–30. o.)

[6.]
„Tung Kuo Ce így kérdezte Csuang Cét:
– Hol van az, amit Taónak nevezel?
– Mindenhol – válaszolt Csuang Ce.
– Mégis, közelebbről – erősködött Tung Kuo Ce.
– A hangyában – felelte Csuang Ce.
– És lejjebb?
– A fűszálban.
– Hát még lejjebb?
– A cserépdarabokban.
– Vége?
– Szarban, húgyban ott van!” (2. kötet, 59. o.)

 „– Akit az Útról kérdezel, és válaszol neked, az nem tud semmit felőle. És aki az Útról kérdez, az sem hallott felőle. Az Útról nincs kérdés, a kérdésre nincs válasz. A kérdezhetetlen kérdésnél véget ér a kérdezés, s a válaszolhatatlanra felelgetve nem kerülsz belülre. Belül sem vagy, s a kérdésed máris megszakadt: kívül nem látod a teret s az időt, bent nem tudsz az őskezdetről. A Nagy Hegyet át nem léped, s a végtelen űrt el nem éred.” (2. kötet, 62. o.)

[13.]
„A varsa halfogásra való. Ha megvan a hal, feledd a varsát!
A nyúlcsapda nyúlfogásra való. Ha megvan a nyúl, feledd a csapdát!
A beszéd az értelme miatt van. Ha megragadtad az értelmét, felejtsd a szavakat!
De van-e, ki a szavakról megfeledkezett már? Hogy találjak rá, hogy szót válthassak véle?” (2. kötet, 105. o.)

FORRÁS:
Csuang Ce: A Virágzó Délvidék igaz könyve I–XVI. Ford. Dobos László. Palatinus, 1997.
Csuang Ce: A Virágzó Délvidék igaz könyve XVII–XXXIII. Ford. Dobos László. Palatinus, 2000.


LIE CE: AZ ELOMLÓ ÜRESSÉG IGAZ KÖNYVE

I. [1.]
„A Sárga császár könyvében ez áll:

»Az üresség szelleme meg nem hal,
úgy hívják, hogy rejtélyes nőiség.
E rejtélyes nőiség kapuja:
Ég és Föld gyökere.
Mily elomló és védelmező,
munkálkodása fáradhatatlan.«

Hiszen ami a dolgokat élteti, maga nem született, és ami át meg átváltoztatja őket, maga változatlan. Belőle fakad születés, átváltozás, szín és forma, tudás és testi erő, fogyatkozás és megnyugvás, de élőnek, változónak, színnek vagy formának, tudásnak vagy testi erőnek, fogyatkozónak vagy megnyugvónak mondani puszta tévelygés.” (6. o.)

I. [2.]
„Lie Ce mester mondotta: »A régi bölcsek a jin és a jang erőit tekintették Ég és Föld mozgatóinak. De ha mindent, aminek formája van, a formátlan szült – miből lett akkor a világ? Erre azt mondom: volt egy ősváltozás, volt egy őskezdet, volt egy őskeletkezés, és volt egy ősegyszerűség. Az ősváltozáskor az Erő még láthatatlan, az őskezdetben az Erő létrejön, az őskeletkezés a Formák kezdete, az ősegyszerűség pedig sokféle Minőségek kezdete. Az Erő, a Formák és a Minőségek mikor még nem különültek el, csak ködös zűrzavarról beszélhetünk. Egybekavarodva és összezavarodva voltak mindenek, s egymástól még el nem váltak. Ezért mondjuk, hogy ködös zűrzavar. Fürkésszük és mégse látjuk, hallgatjuk, de mégse halljuk, megfognánk, de el nem érjük – ezért azt mondjuk rá: »könnyűség«. Nincs forma, melynél e könnyűség megmaradna. Mikor a könnyűség átalakul, létrejön az egy, az egy átalakul, s lesz belőle hét. A hét átalakul, lesz belőle kilenc, és a kilenccel véget ér a sor. Ám új változás jön, s újra itt az egy. Ez az egy a formák változásának kezdete: ami tiszta és könnyű, az felfelé tört, és Éggé lett, ami zavaros és nehéz, az lesüllyedt, hogy Föld legyen. Kettejük ereje pedig harmóniába olvadt, belőle lett az ember. Így őrzi Ég és Föld a magvakat, a tízezernyi lény pedig átváltozik és életre kel.«” (6–7. o.)

I. [3.]
„Lie Ce mester mondotta: »(…) Van, ami él, és van, ami az élőt élteti, van forma, és van, ami a formát megformálja, vannak hangok, és van, ami a hangot hangossá teszi, vannak színek, és van, ami színessé teszi őket, vannak ízek, és van, amitől ízessé lesznek. És bár az élet a halál nyomán születik, az élet éltetője mégsem pusztult el még soha. Bár a forma a test által formálódik, ami a formát alakítja, még soha testet nem öltött. Bár a hangok hallásunk által hangosak, a hangok zendítője még mindig néma maradt. Bár a színek az árnyak nyomán csillognak, a színek színezője még soha fel nem tündökölt. Bár az ízek a kóstolás nyomán támadnak, az ízek fűszerezője még mindig íztelen maradt. Tétlen munkálkodás igazgatja mindezt – lehet jin, vagy lehet jang, lehet lágy vagy kemény, rövid vagy hosszú, kerek vagy szögletes, élő vagy holt, forró vagy hideg, lebegő vagy alászálló, lehet hang vagy felhang, előtűnő vagy eltűnő, sötét vagy aranyló sárga, édes vagy keserű, bűzös vagy illatos: nem tudás és nem is képesség, még sincs, miről ne tudna, és nincs, mit meg ne tehetne.«” (7–8. o.)

I. [10.]
„Valaki ezt kérdezte Lie Cétól: »Mester, ugyan miért értékeled oly nagyra az ürességet?« »Az ürességen nincs mit nagyra értékelni – válaszolta Lie Ce. – Nincs a nyugalomhoz, nincs az ürességhez hasonló – mondta azután. – Dicséret nem érinti őket. A nyugalomban és az ürességben biztos menedéket találunk, a szerzés és az adományozás pedig csak összezavar minket. Aztán ha már valami darabokra tört és szétesett, hiába a csűrés-csavarás az »emberséggel« és »igazságossággal«, mégse jön helyre tőle semmi.«” (14. o.)

I. [13.]
„Sun egyszer azt kérdezte Csengtől: »Vajon birtokolható-e a Taó?« Cseng így válaszolt: »Még saját tested sem a tulajdonod, hogyan lehetne hát tiéd a Taó?« Sun erre így szólt: »Ha testem nem az enyém, hát akkor vajon kié?« Cseng ekkor azt mondta: »Nem más az, mint Égtől és Földtől kapott forma. Életed sem a tiéd, csak Ég és Föld harmóniájából ered. Természeted és sorsod sem sajátod, csak Ég és Föld menetét követik. Fiaid és unokáid sem a tieid, csak Ég és Föld levetett bőre mindegyik.
Így hát: megyünk, bár nem tudjuk, hová, itt vagyunk, bár nem tudjuk, hol, táplálkozunk, de nem tudjuk, mivégre. Ég és Föld teremtő erejét ugyan ki is tudná birtokba venni?«” (16–17. o.)

II. [4.]
„Lie Ce ezt kérdezte Kuan Jintól: »A tökéletes emberek vízbe merülnek, és semmi bajuk nem esik, tűzbe lépnek, és nem égnek meg, a tízezernyi dolog fölött járnak félelem nélkül. Kérlek, mester, fedd fel nekem, hogyan érhetném el mindezt.« Kuan Jin így válaszolt: »A tiszta Erőt ragadják meg, nem okosságon, ügyességen vagy elszánt bátorságon múlik mindez. Ülj csak ide, elmagyarázom neked! Aminek alakja, formája vagy hangja van, az mind valamilyen dolog. Egyik dolog a másiktól hogy is válhatna el? Ugyan hogy lehetne bármelyik is a másiknál előbbre való? Csak nekünk jelennek meg így – ennyi az egész. A dolgok nem a formák világában keletkeznek, és nem a változások világában érnek véget. Aki ezt megérti és kimeríti – nem a tökéletességet éri-e el? A makulátlan rendben tanyázik, s a kezdet nélküli időkben rejtőzik ő. Ott barangol, honnan a tízezer dolog fakad, és ahol véget ér. Kiteljesíti természetét, táplálja életerejét, óvja tökéletességét. Így hatol a dolgok keletkezéséig. Bizony, aki erre képes, annak az Ég őrzi épségét, s szelleme hibátlan. Külső dolog hogy is érinthetné őt? Mint mikor egy részeg ember leesik a kocsiról: még ha meg is üti magát, nem hal bele. Csontjai és inai olyanok, mint bárki másé, csakhogy a baj nem úgy fogja őket, mert ép a szelleme. Arról, hogy kocsira szállt, éppúgy nem tud semmit, mint arról, hogy leesett. Élet vagy halál gondja, félelme nem zavarja elméjét, így aztán bármivel találkozzon is, meg nem retten semmitől. Már a bortól ily tökéletességet nyert? – hát még ha az Égtől kapta volna tökéletességét! A bölcs az égiben rejtőzik, ezért nincs olyan dolog, mely árthatna neki.«” (23. o.)

II. [11.]
„Élt egy ember a tengerparton, aki kedvelte a sirályokat. Hajnalonként kiment a tengerre, és ott úszkált a sok tengeri madár közt, azok pedig százával gyűltek köré. Egyszer azt mondta neki az apja: »Hallom, hogy a sok sirály mind veled úszkál. Fogjál nekem egyet, hadd játsszak vele.« De másnap, mikor kiúszott a tengerre, a madarak csak köröztek odafenn, le nem szállt egyik se. Erről mondják: a tökéletes beszéd szavak nélküli, a tökéletes cselekvés tétlen munkálkodik. Amit a nagy bölcselkedéssel megismerünk, csak pocsolyányi mélység.” (31. o.)

II. [20.]
„Csi Hszing Ce a Csou-ház Hszüan királyának harci kakast nevelt. Tíz nap elteltével megkérdezték, kész-e már, de ő csak így válaszolt: »Még nem. Még túlságosan dőlyfös és harcias.« Újabb tíz nap múlva is megkérdezték, és ő megint csak így felelt: »Még nem. Még válaszol a hangokra és a mozdulatokra.« Megint tíz nap után is csak így felelt: »Még nem kész. Túl haragos a tekintete, és túl dühös még.« Újabb tíz nap múlva végre így szólt: »A kakas harcra kész. Hallja az idegen kukorékolást, de egykedvű marad. Ránézésre olyan, mintha fából lenne. Tökéletes minden képessége. Nincs egyetlen kakas sem, amelyik a közelébe merészkedne, megfordul és elszalad mindegyik.«” (41. o.)

IV. [6.]
„Mikor Lie Ce tanult, három év telt el, s szívében már nem mert arra gondolni, mi helyes, mi helytelen, és szája sem mert szót ejteni haszonról vagy károsról – az öreg Sang akkor vetett rá először pillantást. Öt év múlva, mikor szívében újra a helyes és helytelen felől gondolkodott, s szája újra a hasznosról és károsról kezdett szólni – az öreg Sang akkor fordult először felé, és nevetett reá. Hét évre rá szívében már nem volt gondolat helyesről vagy helytelenről, szájának sem volt mit szólnia haszonról és károsról – a mester akkor ültette először maga mellé. Kilenc év múltán szíve gondolatai és szája beszédei felszabadultak – nem tudott többé helyesről, helytelenről, hasznosról, károsról, mely őt érintené, és nem tudta azt sem, mások dolgában mi lenne helyes vagy helytelen, hasznos vagy káros, nem volt többé külső vagy belső. Szeme, mint a füle, füle, mint az orra, orra, mint a szája – nem volt már különbség. Gondolatai megfagytak, teste felszabadult, izmai, csontjai mind egybeolvadtak, nem tudta, teste merre dől, lába hova téved, szíve mire gondol, szavai mit mondanak. Aki képes rá, hogy ilyenné váljon, azelőtt semmi sem marad rejtve többé.

IV. [7.]
Hajdanában Lie Ce nagyon szeretett kóborolni. Hu Csiu Ce megkérdezte tőle: »Jü Kou, mi az, mi kedvedre van benne, hogy így szereted a kóborlást?« »A kószálás öröme a céltalanság játékából fakad – válaszolta Lie Ce. – Az emberek azért kóborolnak, hogy nézegessék a látnivalókat, én viszont azért kószálok, hogy a változásokat nézegessem. Bizony-bizony, e kettő kóborlást még el nem választotta senki!« Hu Csiu Ce erre így szólt: »Jü Kou, te ugyanúgy kóborolsz, mint bárki más, csak másfajtának mondod kószálásod! Mert akármit nézegessünk is, a változást véle együtt látjuk. Hiába örvendezel a dolgok céltalanságának, ha nem tudsz önnönmagad céltalanságáról. Aki kifelé vándorol, az a külvilág dolgaiban keresi a teljességet, ám aki befelé tekint, az megelégszik önmagával. E megelégedettség a kószálás tökéletessége. Míg a külvilág dolgaiban keresed a teljességet, kóborlásod még nem tökéletes.«
Hu Csiu Ce így szólt: »Ó, a tökéletes kóborlás! Aki így kószál, nem ismer megérkezést, aki így nézelődik, nem ismer látnivalókat: mindent elkíséri e kóborlásban, mindent megszemlél e nézelődésben. Én ezt hívom kószálásnak, én ezt hívom szemlélődésnek. És ezért mondom: Kószálj a tökéletességben! Kószálj a tökéletességben!«” (61–63. o.)

IV. [15.]
„Kuan Jin Hszi mondotta: »Annak, aki önmagához nem ragaszkodik, feltárulnak a dolgok. Mozgása, mint a vízé, nyugodt, mint a tükör, és mindig csak válaszol, akár a visszhang. Mert a Taó éppolyan, mint a dolgok, és még ha a létezők szembefordulnak is a Taóval, a Taó sohasem száll szembe velük. Aki a Taóhoz hasonlatos, nem használja sem fülét, sem szemét, sem testi, sem szellemi erejét. Ha fürkészve, hallgatózva, erőd megfeszítve, tudást gyűjtve kutatod, és így vágysz követni a Taót, célt sosem érsz. Előrepillantasz, de már mögötted van. Ha vele élsz, betölt minden űrt, ha elveted, sosem tudod meg lakhelyét. Okoskodással távolból el nem érheted, önfeledtséggel közelben meg nem leled. Csak a csendességben, csak természetedből alkotva éred el. Csak a szenvedélyektől mentes tudás és a nem munkálkodó képesség az igaz tudás és az igaz képesség. Ha elhagytad a tudatlanságot – hová tűnnek a szenvedélyeid? Ha kiléptél a tehetetlenségből, mi végre munkálkodnál? Ám ha olyanná válsz, mint egy kődarab vagy mint egy maréknyi por, hiába a tétlen munkálkodás, mégis fonákul élsz!«” (70. o.)

VI. [8.]
„»(…) Aki pedig már igaz és tisztaszívű, annak minek elmenni és minek visszajönni, minek búsulni és minek örvendezni, minek munkálkodni, és mi végre tétlenkedni?« A Sárga császár könyvében ez áll: »A tökéletes ember, ha megpihen, olyan, mintha meghalt volna, ha megmozdul, mintha bilincsek fognák. Megpihen, de nem tudja, miért, ha nem pihen, azt se tudja, miért. Megmozdul, de nem tudja, miért, ha nem mozdul, azt se tudja, miért. Hiába mered rá mindenki – egykedvű marad, s vonásai változatlanok. Hiába nem látja senki sem – érzelmei és vonásai is kedve szerint alakulnak. Magában időz, magában jár, magában jön és megy – ki árthat neki?«” (103. o.)

VI. [10.]
„(…) A nagy tudású emberek fontolgatják hasznukat, kárukat, mérlegelik, mi fontos, mi lényegtelen, fürkészik a többiek szándékait: van úgy, hogy nyernek, van, hogy rajtavesztenek. A félnótások nem számolgatják hasznukat, kárukat, nem törődnek vele, mi fontos, mi lényegtelen, rá se hederítenek a többiek szándékaira: van úgy, hogy nyernek, van úgy, hogy rajtavesztenek. Mérlegeljünk, kutakodjunk, fontolgassunk vagy sem – ugyan mi a különbség? Semmit se fontolgatni, mégis mindent mérlegelni: ez a tökéletesség, ekkor nem érhet semmi nyomorúság. De akkor sem tudunk semmit, se a tökéletességről, se a nyomorúságról, mert magától köszönt be mindkettő.” (105. o.)

VIII. [4.]
„Egy szungbeli ember jádekőből eperfalevelet faragott a hercegnek. Három évbe telt, míg elkészült vele. Finoman metszett erezete, szára, a sok apró pihécske mind oly tökéletes volt, hogy mikor a valódi levelek közé tették, senki sem tudta felismerni. Ez az ember aztán ügyességéért állami járadékot kapott. Mikor Lie Ce mester meghallotta ezt, így szólt: »Ha az Ég és a Föld a dolgok teremtése során három évig bíbelődne egyetlen levélkével, bizony kevés lombos növényt találhatnánk! Ezért bízik a bölcs inkább a Taó működésében, mintsem saját furfangjában és ügyességében.«” (130–131. o.)

FORRÁS:
Lie Ce: Az elomló üresség igaz könyve. Ford. Dobos László. Helikon Kiadó, 2008.

Szövegek 3/3

SANSO KANCHI ZENJI: A HARMADIK PÁTRIÁRKA SZÚTRÁJA

„A Nagy Út nem nehéz azok számára, akik nem részesítenek előnyben semmit. Amikor sem szeretet, sem pedig ellenszenv nem merül fel, minden tiszta és világos. Ha azonban, a legkisebb mértékig is leválasztod magadat valamiről, olyan messze kerülsz tőle, mint amilyen távol van a menny a földtől.

Ha az igazságot meg akarod ismerni, ne ragaszkodj a véleményedhez, ne bizonygass semmit, és semmit ne ellenezz. Meghatározni azt, hogy mit szeretsz, azzal szembeállítva, hogy mit nem, ez a tudat betegsége.

Amikor a dolgok alapvető természetét nem ismerjük fel, hiába minden, megszűnik a tudat békéje. Az Út tökéletes, mint ahogy a hatalmas tér is tökéletes, ahol semmi sem hiányzik és semmi sem felesleges.

Valójában a megragadás és az elutasítás következménye az, hogy nem ismerjük a dolgok valódi természetét. Ne bonyolódj a külső dolgok hálójába, s ne töltsön el az üresség elképzelése vagy érzése sem. Légy derűs, válj eggyé a dolgokkal, és a hibás nézetek maguktól eltűnnek.

Amikor megpróbálod megszüntetni a tevékenységet, hogy nyugalmat nyerj, éppen ezen erőfeszítésed tölt el nyugtalansággal. Mindaddig, amíg az egyik vagy a másik véglethez ragaszkodsz, sohasem fogod megismerni az Egységet. Azok, akik nem az Egyetlen Út szerint élnek, nem lehetnek szabadok sem tevékenységek, sem nyugalom közepette, sem állításban, sem tagadásban.

Tagadd a dolgok valóságát, és nem találod a valóságukat; állítsd a dolgok ürességét, és nem találod a valóságukat! Minél többet beszélsz és gondolkodsz róla, annál távolabb tévedsz az igazságtól.
Ezért ne ragaszkodj többé a beszédhez és a gondolkodáshoz, és nem lesz többé semmi, amit ne ismerhetnél meg.

Az Eredethez való visszatérés annyit tesz, hogy megtaláljuk a valódi lényeget; a jelenségeket vagy a megvilágosodást hajszolni azonban azt jelenti, hogy elvétjük a Forrást. Felébredni, akár csak egy percre, nem más, mint túljutni jelenségen és ürességen. A változásokat, amelyek látszólag végbemennek az üres világban, csak a tudatlanságunk miatt gondoljuk valósnak.

Ne keresd az igazságot; elég, ha többé nem táplálsz véleményeket!

Ne maradj meg a kettősségben! Kerüld a szétválasztást, mert könnyen szokássá válhat. Habár minden kettősség az Egyből merül fel, ne ragaszkodj ennek az Egynek az elképzeléséhez sem. Amikor a tudat zavartalanul, az Útnak megfelelően létezik, nincs kifogása semmi ellen a világban, és amikor nincs kifogása semmi ellen, a dolgok megszűnnek a régi módon létezni. Amikor nem bukkan fel megkülönböztető ragaszkodás, a régi tudat nincs többé. Engedd el a dolgokat, mint különálló létezőket, és a tudat is eltűnik. Hasonlóképpen, amikor a gondolkodó alany eltűnik, a tárgyak is eltűnnek, amelyeket a tudat hozott létre.

Ha a más felmerül, felmerül az én is; a mást az én felmerülése hozza létre. Ismerd fel, hogy ami látszólag kettő, az az Egy Alapvető Valóság két különböző aspektusa. Ebben az Ürességben ez a kettő valójában egy – és mindegyik tartalmazza az összes jelenséget. Ha nem hasonlítgatod össze a dolgokat, és nem ragaszkodsz a »nemes« és a »közönséges« elkülönítéséhez sem, akkor nem esel abba a hibába, hogy megítélj és véleményt formálj.

A Nagy Út befogadó és tágas – se nem könnyű, se nem nehéz ebben a tágasságban élni. Azok, akik korlátozott nézőpontoktól függenek, bátortalanok és határozatlanok. Minél inkább sietnek, annál lassabban haladnak. Szűk tudattal rendelkezni és ragaszkodni ahhoz, hogy elnyerjük a megvilágosodást, azt jelenti, hogy elveszítjük a középpontunkat, és rossz irányba haladunk. Amikor az ember minden ragaszkodástól megszabadult, minden dolog úgy létezik, amint van, és nincs sem jövés, sem menés. Ha csak halvány nyoma is marad benned ennek vagy annak, jónak vagy rossznak, a tudat lényege elvész a zűrzavarban.

Amikor harmóniában vagy a dolgok természetével, a te saját alapvető természeteddel, szabadon és háborítatlanul járhatsz. Azonban, amikor a tudat béklyóban van, az igazság rejtve marad, minden homályos és zavaros, és az ítélkezés fárasztó gyakorlata bosszúságot és kimerültséget hoz magával. Mi haszna lehetne annak, hogy ragaszkodunk a megkülönböztetéshez és a szétválasztáshoz?

Ha az Egy Úton akarsz haladni, ne vesd meg az érzékek és a gondolatok világát. Valójában ezek tökéletes átfedésben egyek az igazi megvilágosodással. A bölcs ember nem ragaszkodik célokhoz, de a bolond ember béklyóba veri önmagát. Egy Dharma van, megkülönböztetés nélkül. A különbségtétel abból fakad, hogy a tudatlan embernek mindig ragaszkodnia kell valamihez. A Tudatot megkülönböztető tudattal keresni, a hibák legnagyobbika.

Nyugalom és nyugtalanság csak káprázat; a megvilágosodással megszűnik a ragaszkodás ahhoz, hogy létezik vagy nem. Minden kettősség a tudatlanságból ered. Olyan, mint az álom, mint a látomás, tűnő jelenség – ostobaság megpróbálni megragadni bármelyiket. Nyereség és veszteség, jó és rossz: egyszer s mindenkorra hagyj el minden ilyen gondolatot!

Ha a szem soha nem alszik, minden álom természetes módon megszűnik. Ha a tudat nem tesz megkülönböztetéseket, a tízezer dolog úgy van, ahogy van – egyetlen lényegből. Ennek az Egylényegűségnek a titkát felfedezni annyi, mint minden akadálytól megszabadulni. Ha megkülönböztetés nélkül látjuk a dolgokat, az Egy lényege mindenütt feltárul. Semmiféle hasonlítás vagy analógia nem lehetséges ennek az Egynek a mindentől független, semmivel sem rokon állapotában.

Amikor a mozgás megáll, nincs mozgás – és amikor nincs mozgás, nincs megállás. Amikor a kettősségek megszűnnek létezni, létrejöhet maga az Egység. Erre a legvégső állapotra sem törvények, sem leírások nem érvényesek.

A megvalósított tudat számára, amely az Úttal egységben van, minden önös törekvés megszűnik. A kétely és a határozatlanság eltűnik, és az Igazság megerősödik benned. Egyetlen csapással megszabadulsz a kötelékektől; semmi sem tapad hozzád, és te sem ragaszkodsz semmihez. Minden üres, tiszta, önmagától fénylik, nincs szükség rá, hogy használd a tudatot. Itt a gondolkodásnak, érzésnek, megértésnek és a képzeletnek nincs értéke. Ebben a világban, »ahogy valójában van«, nincs sem én, sem más-mint-én.

Ennek a valóságnak a közvetlen megismerése csak a kettősségnélküliség gyakorlásán keresztül lehetséges. Amikor az életet leválasztottság nélkül éled, minden az Egyet nyilvánítja meg, és semmi sincs kirekesztve ebből. Bárki, aki eléri a megvilágosodást, mindegy, mikor és hol, személyesen ismeri fel és valósítja meg ezt az alapvető Forrást.

Ennek a Dharma-igazságnak semmi köze nagyhoz és kicsihez, időhöz és térhez; itt egyetlen gondolat olyan, mint tízezer év. Nem itt és nem ott – hanem mindenütt, mindig éppen a szemed előtt. Végtelenül nagy és végtelenül kicsi: nincs különbség, mert a meghatározások nem mondanak semmit, és a határokat nem lehet érzékelni. Hasonlóképpen vonatkozik mindez a létre és a nem-létre.

Ne pazarold az idődet érvekre és magyarázatokra, hogy megragadd a megragadhatatlant.

Minden egyes dolog felfedi az Egyet, az Egy az összes dologként nyilvánul meg. Ebben az Egységben élni azt jelenti, hogy nem aggódunk a tökéletesség vagy nem tökéletesség miatt. Bizalmadat a Szív-Tudatba helyezni azt jelenti, hogy leválasztottság nélkül élsz, és ebben a nem-kettősségben egy vagy az Életforrásoddal.

Szavak! Szavak! Az Út a szavakon túl van, mert abban
nincs tegnap,
nincs holnap,
nincs ma.” (106–110. o.)

Forrás:
Sanso Kanchi Zenji: A harmadik pátriárka szútrája. In: Taigen Shodo Harada Roshi: A tíz ökörkép. Ford. Pálmai Shinnyo Katalin. Egy Csepp Alapítvány, 2018.


HUINENG: AZ ALAPVETÉS KÖNYVE

„Az Ötödik Pátriárka egy napon hirtelen magához szólította minden tanítványát, és amikor minden tanítványa összegyűlt nála, az Ötödik Pátriárka így szólt hozzájuk: »Meg kell mondanom nektek, hogy a világiak számára az élet és a halál nagyon nagy dolog, ti pedig, tanítványaim, egész nap csak felajánlásokat tesztek, kizárólag a megáldott földeket keresitek, nem tudván elszakadni az élet és halál keserű tengerétől. S ha ti tévelyegtek a saját természetetekben, akkor az áldások hogy is menthetnének meg benneteket? Most pedig mindannyian térjetek vissza szobáitokba és nézzetek magatokba, s akikben megvan a bölcsesség kegyelme, vegyék hasznát ennek az eredeti természetükben rejlő prajná-tudásuknak. Mindannyian írjatok egy versezetet és ajánljátok fel nekem, én pedig megvizsgálom a verseiteket, és ha valaki megértette a fő gondolatot, akkor annak átadom majd a ruhát és a Törvényt, felkérvén őt, hogy legyen a Hatodik Pátriárka. Siessetek hát, siessetek!«
Shenxiu főszerzetes pedig a harmadik őrség idején [= éjfélkor] a déli folyosó középső részének falára gyertyával a kezében felírt egy verset, anélkül hogy bárki tudomást szerzett volna róla. A vers így szólt:

A test a bodhi [= a bölcsesség] fája,
Az elme olyan, mint egy tiszta tükör állványa,
Mindig szorgalmasan törölgetni kell,
Nem szabad engedni, hogy belepje a por.

[…]
Az Ötödik Pátriárka azt mondta neki: »Ez a vers, amit írtál, mutatja, hogy megközelíted, de még nem éred el (a tökéletes tudást); csak a kapu elé értél el, de még nem adatik meg, hogy be is lépj rajta. A közönséges emberek, ha ezt a verset követve cselekszenek, nem vallanak kudarcot; ám ez a felfogás, ha megvizsgáljuk, semmit sem jelent a legfelső bodhi szempontjából, azt ennyivel még nem lehet megszerezni. Márpedig be kell lépni a megértés kapuján, hogy megláthassuk saját eredeti természetünket.« […]
Én, Huineng, ugyancsak alkottam egy verset, és megkértem egy embert, aki tudott írni, hogy írja fel azt a nyugati folyosó falára, hadd legyen világos az én saját eredeti gondolkozásom. Aki ugyanis nem ismeri saját gondolkozását, hiába tanulja a Törvényt, nem gyarapszik általa, aki azonban ismeri gondolkozását és látja saját természetét, az nyomban megérti a fő gondolatot. Huineng verse így szólt:

A bodhi gyökerét tekintve éppen nem fa,
Miként a tiszta tükörnek sincs állványzata,
A buddha-természet örökké világos és tiszta,
Ugyan hol is lephetné be azt a por!

Egy másik verse meg így szólt:

Éppenséggel az elme a bodhi fája,
S a test a tiszta tükörnek állványzata,
A tiszta tükör eredendően világos és tiszta,
Ugyan hol is piszkolná be azt a por!

[…]
Az Ötödik Pátriárka éjjel, mikor eljött az éjfél, a csarnokba szólított engem, Huinenget, és beszélni kezdett a Gyémánt Szútráról, én pedig, amint meghallottam, szavai közben egyszerre megértettem. Azon az éjszakán elsajátítottam a Törvényt, anélkül hogy bárki tudomást szerzett volna róla, és így reám hagyatott a hirtelen megvilágosodás módszere és a (pátriárkai) ruha (mondván): »Te vagy immár a hatodik Pátriárka, ez a ruha hiteles bizonyítéka az átruházásnak, mely nemzedékről nemzedékre száll; a Törvény pedig elméről elmére hagyományozódik, és ennek eredménye, hogy mindenki maga képes megvilágosodni.«
[…]
Jó és tudós barátaim! Az én módszerem, a kezdet kezdetétől fogva, akár hirtelen, akár fokozatos megvilágosodásról van szó, mindenképpen a nem-gondolkodást állítja fel legfőbb elveként, a nem-jellemzőt tartja a lényegének, és a nem-ragaszkodást az alapjának. Mit nevezek nem-jellemzőnek? A nem-jellemző nem más, mint a jellemzők közt elszakadni a jellemzőtől; a nem-gondolkodás nem más, mint gondolkodás közepette nem gondolkodni [= nem sodortatni el egy gondolat által]; a nem-ragaszkodás pedig az ember eredeti természete, mely gondolkodik és gondolkodik, de nem ragaszkodik (egy gondolathoz sem), a korábbi gondolkodás, a mostani gondolkodás és a jövő gondolkodása, a gondolkodás örök folyamata, amelynek sohasem szakad vége. Ha egy pillanatra megszakítjuk a gondolkodás folyamatát, akkor a Törvény-test azonnal elszakad a fizikai testtől. A gondolkodás közepette egyetlen dharmához sem szabad ragaszkodni, mert ha egyetlen gondolathoz ragaszkodunk, az egész gondolkodási folyamat ragaszkodóvá válik, ennek a neve pedig gúzsbakötöttség, míg ha az összességet tekintve a gondolkodás folyamata semmihez sem ragaszkodik, akkor az maga a kötetlenség. Ezt jelenti, hogy a nem-ragaszkodást tekintem alapnak.
Jó és tudós barátaim! Csupán a minden jellemzőtől való elszakadást jelenti a nem-jellemző; s csak ha képesek vagyunk elszakadni a jellemzőtől, akkor lehet természetünk lényege tiszta és nyugodt. Ezt jelenti, hogy a nem-jellemzőt tartom a lényegnek. A külvilág tárgyaitól nem bepiszkolódni, ezt nevezem nem-gondolkodásnak: mert gondolkodásunkat meg kell szabadítani a külvilágtól és a dharmák felől nem szabad gondolatokat támasztani. Ámde ha a száz dologról nem gondolkodunk, s minden gondolkodástól megszabadulunk is, egy gondolat megszakad és elhal, más helyén akkor is új életet nyer. Az Út tanulói ügyelnek erre, s közülük senki sem gondolkodik a Törvény értelmén. Hogy valaki maga tévedjen, az lehetséges, de más eset, ha más emberek tévelygését mozdítja elő; nem látja, hogy saját maga tévelyeg, s ráadásul szégyent hoz a Könyvre és a Törvényre. Ezért állítottam fel a nem-gondolkodást mint legfőbb elvet. S mivel a tévelygő emberek a külvilágról sokat gondolkodnak, gondolataikban sok ferde nézet keletkezik, így hát minden világi nyomorúság és téves gondolat éppen ebből születik.
Ezért iskolánk fő tételként állította fel a nem-gondolkodást. Ha korunk emberei elszakadnának (téves) nézeteiktől, akkor gondolatok sem támadnának bennük, és ha nem lennének olyanok, akiknek gondolataik vannak, akkor a nem-gondolkodás tételét sem kellett volna felállítani. A nem-lét vajon minek a nem-létét jelenti? A gondolkodás vajon mi dologról való gondolkodást jelent? A (gondolkodás) nem-léte: elszakadás a két jellemzőtől [= a lét és nem-lét dualizmusától] és a világi élet minden nyomorúságától; az Abszolút Valóság a gondolkodás teste [= lényege], a gondolkodás pedig az Abszolút Valóság működése. A magunk természete támasztja a gondolatokat, s ezért igaz ugyan, hogy látunk, hallunk, érzünk és tudunk, (saját természetünk) nem szennyeződik be a tízezer külső dologtól, hanem mindig magában létező [= szabad] marad. A Vimalakírti-sútra ezt mondja: »A külső alapján jól el tudjuk választani egymástól a különböző dharma-jellemzőket, de a benső megmarad az Első Elvnél és nem mozdul.«
Jó és tudós barátaim! Hallgassátok a ti jó és tudós barátotok szavait. Ha most, jó és tudós barátaim, saját fizikai testetekben meglátjátok saját öntörvényű természeteteket, amely Buddha három testét is magában foglalja, akkor ez a három Buddha-test a természetetekből született.
Mit is nevezünk Tiszta törvény-testű Buddhának? Jó és tudós barátaim! Az emberek természete eredetileg magától tiszta, és minden dharma a saját természetben lakozik. Ha mindenféle gonosztettekről gondolkodunk, már ezzel gonoszságokat művelünk; ha pedig mindenféle jótettekről gondolkodunk, akkor máris jó tetteket gyakorlunk. Hát így van az, hogy minden dharma kivétel nélkül a saját természetünkben rejlik.
A saját természet mindig tiszta, miként a nap s a hold is mindig fénylik, csupán a felhők homályosíthatják el őket, de fenn akkor is ragyognak, csak alattuk van a homály, amelytől nem láthatjuk meg a napot, a holdat és a csillagokat; ám ha hirtelen jótékony szél támad, mely elfújja és szétszórja mind a felhőket és ködöket, mind e tízezer jelenség bőséggel szétáradhat, de mind egy időben is megjelenhet előttünk. Az emberek természetének tisztasága olyan, mint ahogyan kék az ég, jóindulata olyan, mint a nap, bölcsessége pedig akár a hold; s ez a tudás és jótékonyság örökké fénylik. Csak ha kívül állván ragaszkodunk a külvilág dolgaihoz és a téves gondolatok gomolygó felhőkként homályba borítják, akkor nem képes ragyogni a saját természet. Ezért, ha jó és tudós barátokkal találkozunk, akik elmagyarázzák a tökéletes módszert, ezzel elfújják a tévelygéseket, s a benső és külső megvilágosodik: a saját természetben pedig minden dharma láthatóvá lesz.
A maháprajnápáramitá szó Tang [= Kína] nyelvén: »a nagy bölcsesség, amellyel elérni a Másik Partot«. Ezt a Törvényt meg kell valósítani, ez pedig nem függ az ismételgetéstől. Ha csak ismételgetjük, de nem valósítjuk meg, akkor olyan, mint egy képzelődés, vagy mint egy jelenés; ám ha valaki megvalósítja, annak Törvény-teste Buddháéval egyenlő lesz. De miért van ott a névben a mahá? A mahá szó azt jelenti: »nagy«. Az elme befogadóképessége hatalmas, akárcsak az üres téré. Ha valaki üres elmével üldögél, az már belépett a nem-emlékezés [= a közömbösség] ürességébe. Az üres tér képes magában foglalni a napot, a holdat és a csillagokat, a nagy földet, a hegyeket és a folyókat, mindenféle füvet és fát, a rossz embereket és a jó embereket, a rossz dharmákat és a jó dharmákat, a mennyet és a poklokat; mindez ott van az ürességben; és az emberek természetének üressége ugyancsak ilyen. Az emberi természet magában foglal minden dharmát s ezért nagy, az összes dharma pedig nem más, mint a saját természet. Lát minden embert és nem-embert, minden gonoszt a jóval együtt, rossz dharmát és jó dharmát, közülük egyről sem mond le, mégsem szennyeződik be tőlük, mert nem is ragaszkodik hozzájuk, éppen úgy tehát, mint az üres tér, s ezért nevezik nagynak. Ezt jelenti a mahá. A tévelygő ember ismételgeti a szájával, a bölcs azonban elméjében megvalósítja. Vannak olyan tévelygő emberek is, akik üresen tartják elméjüket és nem gondolkodnak, csak nagynak nevezik; ez azonban ugyancsak nem helyes. Az elme befogadóképessége nagy, de ha nem valósítják meg (a tökéletes módszert), akkor bizony kicsiny. Ne fecsegjetek róla a szátokkal, ha azután nem gyakoroljátok a megvalósítását, mert így nem lehettek az én tanítványaim.
S mit jelent a prajná név? A prajná: bölcsesség. Ha valaki minden időben folyamatosan gondolkodik és nem ostoba, akkor mindig a bölcsességet valósítja meg, s ez ugyanaz, mint a prajná megvalósítása. Ha egyetlen gondolat ostoba, a prajná máris megszakad, ám egyetlen bölcs gondolat, és a prajná máris újjászületik. Az emberek elméjében állandó az ostobaság, de magukról azt mondják, hogy ők a prajnát gyakorolják. A prajnának nincs testi alakja és jellemzője; nem más, mint a bölcsesség természete.
S mit jelent a páramitá? Ez szanszkrit szó a nyugati országból, Tang [= Kína] nyelvén: »elérni a Másik Partot«, amely annyit jelent, mint elszakadni [= szabadnak lenni] az élettől és az elmúlástól. Ha valaki ragaszkodik a külvilág dolgaihoz, fölemelkedik számára az élet és az elmúlás, akárcsak a vízben a hullámok, ez pedig nem más, mint az Innenső Part; ám ha valaki megszabadul a külvilág dolgaitól, annak számára nem létezik születés és elmúlás, akárcsak a víz, mely folyást folyik tovább, ezt jelenti hát az elnevezés, hogy »elérni a Másik Partot«, s ez az oka a páramitá elnevezésnek is.
A tévelygő ember csak szájával ismételgeti, de a bölcs elméjében megvalósítja; amikor csak mondogatják, ott vannak a tévedések, s ha ott vannak a tévedések, akkor az nem az Igazság birtoklása; csak ha a folyamatos gondolkodással megvalósítják, akkor mondhatjuk ezt az Igazság birtoklásának. Aki megérti ezt a módszert, az megérti a prajnát és gyakorolja is a prajná megvalósítását; aki pedig nem gyakorolja, az közönséges ember. Aki csak egy gondolattal is gyakorolja a megvalósítását, annak Törvény-teste Buddháéval egyenlő.
Jó és tudós barátaim! A szenvedés nem más, mint a bodhi [= bölcsesség], s aki (fenntartja) egy korábbi gondolatát, mely téves volt, az közönséges ember, de aki egy későbbi gondolattól megvilágosodik, az buddhává lesz.
A három korszak [= a múlt, jelen és jövő] minden buddhája, valamint a tizenkét osztályba sorolt Könyv (bölcsessége) mind eredetileg és együtt megvan az emberi természetben. Aki nem képes önmaga megértésére, annak szüksége van jó és tudós barátokra, akik megmutatják neki az utat, amelyen megismerheti a természetét; ha azonban valaki megérti önmagát, akkor annak nem kell jó és tudós barátokhoz folyamodnia. Ha valaki a külvilágban keresi a jó barátot, tőle remélvén a megszabadítást, az sehol sem fogja megtalálni ezt. Felismerni, hogy saját elméjén belül van a jó és tudós barát: ez a megszabadulás valódi elnyerése. De ha valakinek saját elméje elferdült és eltévelyedett, téves gondolataitól minden felfordult benne, akkor az odakinti jó és tudós barátok elláthatják ugyan tanításokkal, megmenteniük azonban nem sikerülhet.
A Nagy Mester mondotta: »A nagy gyülekezet legyen óvatos és figyelmes. Az emberek saját fizikai teste egy-egy városfal, amelynek szemünk, fülünk, orrunk, nyelvünk és testünk a városkapui; kívül van ez az öt kapu, belül pedig ott az értelem kapuja. Az elme nem más, mint a földterület, az emberi természet pedig a király; ha a természet megvan, a király is megvan, de ha a természete elhagyta, akkor a király nem létezik. Amíg a természetünk megvan, addig testünk és elménk is megmarad, de ha természetünk elhagyott bennünket, akkor testünk és elménk is elpusztul.
Buddha is a saját természetének alkotása, ne keressétek hát a testeteken kívül. Ha saját természete tévelyeg, akkor egy buddha sem más, mint egy közönséges élőlény; s ha saját természetét megérti, a közönséges élőlény máris buddha. A könyörületesség nem más, mint Guanyin [= Avalokitesvara], az öröm neve Mahástháma, a tisztaságra való képesség maga Sákyamuni, az egyenlő egyenesség pedig Maitreya. Az ember énje a Meru-hegy, az elferdült elme egy hatalmas tenger, a szenvedések a hullámok rajta, a rosszindulatú elme egy gonosz sárkány, a gyötrődések halak és teknőcök, a hazugságok és tévedések nem mások, mint szellemek és kísértetek, a három méreg nem más, mint a pokol, az ostobaság és a csalódások állati lények, a Tíz Jótett pedig maga a Mennyország.
Ha nem léteznék az emberi én (elmélete), a Meru-hegy magától leomlana; ha megszabadulhatnánk az elferdült elméktől, a tenger vize elfogyna; ha a szenvedések nem léteznének, a hullámok is elhalnának; ha a mérgező kártevések megszűnnének, a halak és teknőcök kipusztulnának. A saját elménk területén természetünk megértésének Eljövendője [= Tathágata] kiterjeszti majd nagy bölcsességének ragyogását, fényességétől a hat kapu [= az érzékelés hat gyökere] megtisztul, fénye áthatol a Hat Vágy Minden Világán [= a vágy hat mennyországán és hat világán]. S ha a három méreg eltávolíttatott, a pokol egyszerre csak megsemmisül, benn és kívül világosság lesz, és nem különbözünk majd a Nyugati Vidéktől. Ha nem ezt (a módszert) gyakorolnánk, hogyan is érhetnénk valaha oda?«” (453–459. o.)

Forrás:
Huineng: Az alapvetés könyve. In: Kínai filozófia III. Ford. Tőkei Ferenc. Magiszter Társadalomtudományi Alapítvány, 2005.


VU-MEN HUJ-KAJ: KAPUJANINCS ÁTJÁRÓ (VU-MEN KUAN)

A SZERZŐ ELŐBESZÉDE
„(…)
A megértést szavakban keresni annyi, mint csizmán keresztül viszkető lábat vakarni, vagy bottal akarni leütni a Holdat. Mit lehetne ilyesmivel elérni?
(…)
A gyűjtemény címe: Kapujanincs Átjáró (Vu-men Kuan).
Aki semmiféle hatalomtól vissza nem riad, karddal a kezében fog utat vágni magának, s még a nyolckarú Náta sem tudja feltartóztatni; még a négyszer hét Nyugati és kétszer három Keleti pátriárka is csak a jó szélben reménykedve könyöröghet az életéért. Aki pedig tétovázik, az hasonlatos lesz az olyan emberhez, aki az ablakból nézi, hogy más kantározza fel a lovát: míg ő a szemét mereszti, az már régen elvágtatott.
A nagy Úthoz nincsen kapu
Ezer tévút visz tova
A sorompót ha átugrod
Egy ugrással jutsz oda.” (46. o.)

1. CSAO-CSOU KUTYÁJA
„Egy szerzetes azt kérdezte Csao-csou szerzetestől: Lehet egy kutyának buddha-természete? – Csou így felelt: Vu!

Kommentár
Aki a Csan híve akar lenni, annak át kell ugrania a sorompót, amit a pátriárkák állítottak. Aki a csodát el akarja érni, annak szakítania kell a tárgyak világával. Amíg a sorompón át nem lépett, amíg a tárgyak észbeli világával nem szakított, addig hasonlatos lesz a kísértethez, amely a bokrok és fák közt bolyong.
Mit jelent a pátriárkák által állított sorompó, kérdezitek. A mi iskolánkban csak egy sorompó van, amit itt éppen ez a vu jelöl. Ezért is van ez a szó ennek a könyvnek a címében, mert ez a Csan-tanításoknak Kapujanincs Átjárója.
Aki pedig a sorompót átlépi, nemcsak Csao-csouval találja magát szemben, hanem vándorútra indulhat, kéz a kézben az összes pátriárkával, akiket történetünk felsorakoztat, látva az ő szemükkel, hallva az ő fülükkel. Nemde, gyönyörű távlat? Akad, aki nem akarja átlépni ezt a sorompót?
Fogd hát a testedet, a háromszázhatvan csontjával és inával együtt, a nyolcvannégyezer pórusával együtt – s ha kétely fog el, szorítsd szellemedet erre a vu szóra, éjjel-nappal hordozd magadban, ne hidd, hogy az ürességben semmi sincs, azt se, hogy van. Olyan lesz ez, mintha vörösen izzó vasgolyót forgatnál a szádban, s akkor se tudnád kiköpni, ha akarnád. Végezz az összes téveszmével, hamis félreértelmezéssel, amiket eddig tanultál össze. S ha elérkezik a pillanat, légy készen, minden külső és belső magától egybeáll. Tudnod kell mindezt, de csak önmagadnak, mint a néma, aki álmát nem mondhatja el senkinek.
Hirtelen fog ez rád törni, hogy beleretten az ég és beleremeg a föld. Mintha a nagy Kuan Jü tábornoktól ragadtad volna el kardját, s azt forgatnád. S ha ekkor utadban Buddhával találkozol, megölöd, ha pátriárkákkal találod szemben magad, megölöd a pátriárkákat. Az újjászületések tengerének partjára érve, tökéletes szabadságot birtokolsz. Ami pedig a létezés hat világában és az élőlények négy létmódjában megesik, neked csupán egy számádhiban megélt színjáték lesz.
Hogyan jutsz el végül is idáig? Minden erőddel munkálkodjál ezen az egy szón: vu! Ha meg tudod tartani folyamatosan, ez a szikra a Tan világító fáklyáját fogja lángra lobbantani.
Ebnek Buddha természete?
Kérdésben a felelet.
Ha a kérdést megújrázod,
Veszélyben az életed.” (47–48. o.)

7. CSAO-CSOU: MOSD EL A CSÉSZÉDET!
„Egy szerzetes megszólította Csao-csou hosangot:
– Én csak most érkeztem a kolostorba. Kérlek, mester, taníts engem!
Csao-csou:
– Megetted a rizskásádat?
A szerzetes:
– Igen, megettem.
Csao-csou:
– Akkor eredj, és mosd el a csészédet!
A szerzetes nyomban észhez tért.

Kommentár
Amint szóra nyitja ajkát, Csao-csou tüstént feltárja szívét és máját. Csoda lenne, ha a szerzetes valóban megértené a nagy igazságot, s nem tévesztené össze a harangot a cserépkorsóval?
Töröd magad a fény felé,
Még késik a teljesség.
Tudod, a láng maga a tűz,
Rizsed soká főtt – elég!” (53. o.)

19. A KÖZNAPI LÉLEK MAGA AZ ÚT
„Csao-csou megkérdezte Nan-csüant:
– Mi az Út?
– A köznapi lélek maga az Út – felelte Nan-csüan.
– Hát ha megpróbálnám megkeresni? – kérdezte Csao-csou.
– Mihelyt keresed, már el is vesztetted – mondta Nan-csüan. – Csao-csou tovább kérdezett:
– Honnan tudom, hogy melyik az Út, ha nem keresem?
– Az Út nem tudás vagy nem-tudás dolga. A tudás önáltatás, a nem-tudás zűrzavar. Ha csakugyan elértél az igazi útra, akkor hatalmasnak és határtalannak fogod találni, nagy, feneketlen lyuknak. Hogy lehetne annak helyességét vagy helytelenségét mérlegre tenni? – felelte Nan-csüan.
Csao-csou ezek hallatára hirtelen megvilágosodott.

Kommentár
Csao-csou kérdéseire Nan-csüan elolvadt és szétfolyt, válasza semmit sem ért. S bár Csao-csou eljutott a megvilágosodáshoz, még harminc esztendeig kellett tovább mélyülnie benne, hogy a teljességet elérje.
Tavasszal virág, ősszel hold,
Szellő nyáron, télen fagy;
Elméd, ha hívság nem köti,
Életed szép s ép marad.” (61–62. o.)

23. NE TÖRŐDJ VELE, JÓ VAGY ROSSZ!
„Egy Ming nevű szerzetes a nyomába eredt a Hatodik Pátriárkának, s egészen a Ta-jü szorosig követte. A pátriárka, amikor közeledni látta, levetette szerzetesi köntösét, és a csészéjével együtt egy sziklára helyezte. Így szólt Minghez:
– Ez a ruha az én hitem, ezen nem veszünk össze: ha akarod, vedd fel, és vidd.
Ming megpróbálta fölemelni, a köntös azonban olyan nehéznek bizonyult, mint egy hegy, meg sem tudta mozdítani. Megijedt, reszketve dadogta:
– Én a tanításért jöttem, nem a köntösért. Kérlek, testvér, taníts hát!
A pátriárka így szólt:
– Ne törődj vele, jó-e vagy rossz. Ebben a szent pillanatban azt mondd meg, miben áll Ming szerzetes igazi képe!
Ezekre a szavakra Ming tüstént megvilágosult. Egész testét elöntötte a verejték. Könnyek közt borult a földre, és így szólt:
– Most feltártad előttem a bűvös szót és annak titkos értelmét. De van-e még mélyebb értelme is?
A pátriárka így szólt:
– Amit mondottam neked, az csöppet sem bűvös szó. Ha azonban saját lelked mélyére nézel, a titkot, a mélyében rejlőt, ami csak a tiéd, ott találod.
Ming így szólt:
– Sok évig voltam Huang-mej szerzetesei között, de igazi énemet nem tudtam fölfedni. Most te megmutattad nekem, már tudom. Aki iszik a vízből, csak az tudja, hogy hideg vagy meleg. Fiatal testvérem, most már te lettél a mesterem.
A pátriárka így szólt:
– Ha így áll a dolog, akkor mindketten Huang-mejt mondhatjuk mesterünknek. Vigyázz kincsedre, és eredj!

Kommentár
A Hatodik Pátriárka, mondhatni, találkozott az ínségében sürgős segítségre szorulóval, s miként a jóságos nagynéni, úgy cselekedett. Mintha letépett volna egy li-csi gyümölcsöt, kimagozta volna, s a gyermek szájába adva, biztatta volna: no, edd meg szépen!
Kép és írás csődöt mondott.
Nem csodálod? Meg se edd!
Igaz éned hová dugjad?
Vesszen minden, nem tied!” (64–65. o.)

28. LUNG-TAN ELFÚJJA A LÁMPÁT
„Tö-san tanácsért volt Lung-tannál a cellájában. Rájuk esteledett, s Lung-tan megjegyezte:
– Későre jár. Nem akarsz még hazamenni?
Tö-san meghajlással búcsúzott, aztán fölemelte a bambuszfüggönyt, s kilépett a cellából. Odakinn azonban szuroksötét volt. Visszafordult hát:
– Nagyon sötét van.
Lung-tan elővett egy papírlampiont, meggyújtotta és átnyújtotta. Amikor azonban Tö-san érte nyúlt, Lung-tan hirtelen elfújta a lámpát. Erre Tö-san hirtelen a megvilágosodás élményében részesült. Leborult a földre.
– Mi történt veled? – kérdezte Lung-tan.
– Mostantól fogva nem kételkedem többé annak az öreg hosangnak a szavaiban, akit az egész világ tisztel.
Másnap Lung-tan elfoglalta helyét a csarnokban, így szólt a gyülekezethez:
– Jó hírt mondok. Van köztetek egy fickó, fogai mint a kardfa, szája, mint egy véres tál. Ha bottal vernek végig rajta, vissza se néz, hogy ki volt az. Előbb-utóbb ő fog megmászni a legmagasabb csúcsot, s ott fogja hirdetni Utunkat.
Tö-san fogta a Gyémánt szútráról készült kommentárjait, a csarnok közepére vitte, s fáklyával lángra lobbantva őket, így szólt:
– Ha az összes homályos tanokon és magyarázatokon átrágtátok magatokat, annyit értek vele, mintha egyetlen hajszállal roppant teret akarnátok kitölteni. Ha minden hagyományt és a világ minden titkát kitanultok, annyi az, mintha egyetlen csöppet pottyantanátok az óceán vizébe.
Azzal elégette minden irományát. Mély meghajlással búcsút vett tanítójától, és útnak indult.

Kommentár
Mielőtt Tö-san elhagyta volna szülőföldjét s átkelt volna a szoroson, szorgos és sokbeszédű volt. Elindult Délre. Az volt a szándéka, hogy kinyomja azokat a tanításokat, amelyek a szútrák írásos hagyományát kiegészítve hozzájárulhatnak a Tan terjedéséhez. Amikor a Li-csouba vezető úthoz ért, egy öregasszonyt kérdezett meg, hol kaphatna valami »szíverősítőt«.
– Tisztelendőséged miféle irományokat szállít magával azokban a csomagokban? – kérdezte az öregasszony.
– Azok a Gyémánt szútra magyarázatai – felelte. Az öregasszony így szólt:
– Úgy hallottam, hogy abban a szútrában írva vagyon: »A múlt szívét nem bírhatod, a jelen szívét nem bírhatod, a jövő szívét nem bírhatod.« Akkor hát azt mondja meg nekem tisztelendőséged, melyik »szívet« akarja »megerősíteni«!
Tö-san erre a kérdésre igencsak meglepődött. Először csak hallgatott, nem tudván az öregasszonynak visszavágni. Aztán mégis megkérdezte:
– Van errefelé valami jó tanítómester?
– Öt mérföldre innen megtalálod Lung-tant, aki Csung-hszingből való – felelte az öregasszony.
Lung-tannál aztán a nagyszájú megkapta a magáét. Korábbi szerzett tudománya sehogyan sem illett az ottanihoz. Ami pedig Lung-tant illeti, minden tétovázás nélkül, mint saját fiát, tanította. Minthogy még talált pislákoló parazsat benne, ami lángra kaphatott volna, sietve loccsantott a fejére egy kanna szennyes vizet, hogy egyszer s mindenkorra kioltsa tüzét. A gyülekezet nevetett, mintha bohózatot látna.
Arcát lássam, ne a nevét!
Nevét halljam, arctalan!
Megmentetted, lám, az orrod,
A szemed, jaj, odavan!” (67–69. o.)

37. CSAO-CSOU CÉDRUSA
„Egy szerzetes megkérdezte Csao-csoutól:
– Mi az értelme annak, hogy Bódhidharma Kínába jött?
Csao-csou ezzel válaszolt:
– A cédrus a csarnok előtt, a kertben.

Kommentár
Ha jól megértetted Csao-csou válaszát, akkor nincsen mögötted Sákjamuni és nincsen előtted Maitréja.
A szavak sosem a dolgok.
A beszéd nem a lélek.
A szavak közt csak elvesztél.
Ki csak beszél, eltéved.” (74. o.)

41. BÓDHIDHARMA LECSILLAPÍTJA A LELKET
„Üldögélt Bódhidharma arccal a falnak fordulva. A Második Pátriárka meg álldogált a hóban. Levágta a karját, és nyújtotta Bódhidharma felé, könyörögve:
– Lelkem olyan nyugtalan. Kérlek, Mester, csillapítsd le!
– Hozd ide nekem a lelkedet, hogy lecsillapíthassam! – felelte Bódhidharma.
– Keresem a lelkem mindenütt, de sehol sem találom – panaszkodott a pátriárka.
– Akkor, amit kértél, megtörtént: lelked már megnyugodott – volt Bódhidharma válasza.

Kommentár
A fogatlan öreg barbár százezer mérföldet utazott a tengeren, olyan fontos volt neki, hogy idejöjjön. Hullámokat kellett látnia akkor is, amikor szélcsend volt. Végül élete utolsó éveiben talált egy tanítványt, aki azonban hat gyökerében igencsak tökéletlen volt. Szép történet, de csak Szan-langnak jó, aki még a négy írásjegyet sem ismerte!
Keletre jött s új Utat tört:
Az ő Tana fölkavar.
Kolostoraink csendjében
Tőle támadt zűrzavar.” (77. o.)

47. TOU-SUAJ HÁROM SOROMPÓJA
„A »három sorompóról« szólván, az egyik instrukció alkalmával a Cung-jüeből való Tou-suaj ezeket a kérdéseket tette fel tanítványainak:
– Minden gyomot kikapáltok, hogy a homályba fény hatolhasson, hogy saját természetetek igazi valójába belelássatok. Nos, mondjátok meg nekem, de most azonnal, hol van természetetek igazi valója?
– Ha behatoltatok természetetek igazi valójába, megszabadultatok az élet és halál körforgásától. Azt mondjátok meg nekem, hogy, ha szemetek az utolsó pillanatban kialszik, miképpen szabadultok meg az élet és halál körforgásából?
– Amikor sikerült szabaddá tenni magatokat az élet és halál körforgásából, megláthatjátok s megtudhatjátok végső sorsotokat. De hová fogtok menni akkor, amikor a négy elem feloldódik?

Kommentár
Ha erre a három nagy kérdésre meg tudjátok adni a megfelelő választ, akkor urai vagytok sorsotoknak, bármilyen körülmények közé kerüljetek is. Ha nem? Ide hallgassatok! Ha étketeket nagy falatokban nyelitek, könnyen elteltek; ha azonban jól megrágjátok, jobban fog táplálni.

Most az öröklétet látod,
Öröklét e pillanat.
Ki átlát e pillanaton,
Átlátóján is túlhat.” (81–82. o.)

A SZERZŐ UTÓSZAVA
„(…)
Emlékezzetek arra, amit Hszüan-sa mondott: »A szabadulás kapuja nem kapu, a Csan-buddhizmus célja nem cél.« Ugyanezen kaput emlegette Paj-jün, amikor ezt mondta: »Egészen jól tudod, hogyan kell róla beszélni. De hát miért nem lépsz át rajta?«
Hanem erről még többet fecsegni annyi, mint sárból készült pástétomot tejjel-vajjal felönteni. Ha már a nektek utat mutató kapujanincs átjárón áthatoltatok, akkor a »Kapujanincs« nevű szerzetesből akár bolondot is csinálhattok. Ha viszont nem, akkor magatok vagytok a bolondok. Könnyű dolog a Nirvánát elménkben megismerni, de nehéz a valóság boncolásához való bölcsességre szert tenni. Ha erre a bölcsességre szert tettetek, béke és rend lesz földjeiteken.” (83. o.)

Forrás:
Kapujanincs átjáró. Kínai csan-buddhista példázatok. Ford. Miklós Pál. Helikon, 1987.

A TÍZ ÖKÖRKÉP
(Fakultatív szöveg)

I. AZ ÖKÖR KERESÉSE
„Keresztül-kasul járja a végtelen legelőt, keres és kutat. A folyók kiszélesednek, a hegyek a végtelenbe nyúlnak, és a nyomok elvesznek a sűrűségben. Már jártányi ereje sincs, az utolsó reménysugár is kihuny, és nem talál menedéket sehol. Figyel… Csak a kabócák harsogása töri meg az esti csendet.” (15. o.)

II. A NYOMOK MEGTALÁLÁSA
„A vízparton és a fák alatt lábnyomok süppednek a földbe. Hol dúsan nő a harmatos fű… Hát meglelte végre? De ha a legtávolabbi hegyek mélyén rejtőzne is, hogyan bújhatna meg égnek emelt szarvával?” (23. o.)

III. AZ ÖKÖR MEGPILLANTÁSA
„Fa ágán fülemüle dalol.
Forró napsütés, lágy szellő, zöldellő füzek a parton.
Nincs már hová rejtőzzön.
Mily csodálatosak a szarvai! Nincs művész,
ki le tudná festeni.” (31. o.)

IV. AZ ÖKÖR BEFOGÁSA
„Minden erejét megfeszíti, hogy szilárdan tartsa az ökröt, de az akaratos és erős, nem egyhamar törik be. Aztán, amint eléri a fennsíkot, még egyszer eltűnik a sűrű ködben.” (41. o.)

V. AZ ÖKÖR MEGSZELÍDÍTÉSE
„Ha időről időre elengeded a gyeplőt és a korbácsot, az ökör ismét visszaviszi a lába a porba, és az után megy, amit megkíván. Újra és újra vezetned kell, csak így szelídítheted meg, hogy kezes legyen és mentes mindennemű durvaságtól – hogy se kantárra, se láncra ne legyen szükséged, magától kövessen.” (48. o.)

VI. ÖKÖRHÁTON HAZAFELÉ
„Ökre hátán hazafelé ballag. Furulyája hangja elhal, lassan elnyeli az alkonyi homály. Minden egyes dalban, minden ütemében egy határtalan érzés. Mi szükség volna szóra? Hű útitársa szavak nélkül is ért.” (58. o.)

VII. AZ ÖKÖR ELFELEDVE, AZ EMBER ITT MARAD
„Ökre hátán hazatért. Az ökör már odébbáll, s ő csendben ül. Három pózna fölött vöröslő nap – ő mégis álmodik. A régi korbács és a kötél a fészerben pihen.” (68. o.)

VIII. ELFELEJTENI A SZEMÉLYT ÉS AZ ÖKRÖT IS
„Az ostor és a kötél, az ember és az ökör, mind eltűntek az ürességben. A kék ég határtalanság, szavakkal kimondhatatlan. A tűzkatlan lángnyelvei közé hogyan hullhat egy hópehely? Mindaz, aki ezt eléri, ténylegesen egy a pátriárkákkal.” (78. o.)

IX. VISSZATÉRÉS AZ EREDETHEZ
„Vissza az eredethez, vissza a forráshoz – felesleges erőfeszítés! Mi fogható a süketséghez és a vaksághoz? A kunyhóból nem látni azt, ami előtte van. A folyó természeténél fogva széles, a virágok pirosak.” (89. o.)

X. KITÁRT KAROKKAL ELMENNI A PIACRA
„Meztelen mellel és mezítláb érkezik a piacra. Piszkosan és hamutól maszatosan; az arcát elönti a mosoly. Nincs szüksége misztikus tudományra vagy isteni erőre. Az elhervadt fát is azonnal virágba borítja.” (95. o.)

Forrás:
Taigen Shodo Harada Roshi: A tíz ökörkép. Ford. Pálmai Shinnyo Katalin. Egy Csepp Alapítvány, 2018.