5. Via negativa – Keresztény apofatikus misztika
Szövegek 1/3:
BIBLIA – ÓSZÖVETSÉG
„Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ott megjelent neki az Úr angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor. Akkor Mózes ezt mondta magában: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor? Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, megszólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és ezt mondta: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok! Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz! (…)
Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek! Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezetted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok áldozattal szolgálni az Istent. De Mózes azt felelte Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik? Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A »Vagyok« küldött engem hozzátok.” (Kiv 3,1–5.12–14; RÚF)
„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11; RÚF)
BIBLIA – ÚJSZÖVETSÉG
„Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,31–32; RÚF)
„Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere. Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, csak ha Isten van vele. Jézus így válaszolt: Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát. Nikodémus ezt kérdezte tőle: Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe, és megszülethet ismét? Jézus így felelt: Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3,1–8; RÚF)
„Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja! Ezt is mondta nekik: Vigyázzatok arra, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt ráadást is adnak. Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.” (Mk 4,22–25; RÚF)
„Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok munka. Ezért odajött, és így szólt: Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Mondd hát neki, hogy segítsen! Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk 10,38–42; RÚF)
„Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: Ki a nagyobb a mennyek országában? Ő odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,1–3; RÚF)
„Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (Mt 16,24–26; RÚF)
„Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. A farizeusok ekkor ezt mondták neki: Te önmagadról teszel bizonyságot: a te bizonyságtételed nem igaz. Jézus így válaszolt nekik: Még ha én önmagamról teszek is bizonyságot, akkor is igaz a bizonyságtételem, mert tudom, honnan jöttem és hová megyek, ti azonban nem tudjátok, honnan jövök, vagy hová megyek. Ti test szerint ítéltek, én nem ítélkezem senki felett. De még ha ítélkezem is, igaz az én ítéletem, mert nem egyedül vagyok, hanem én és az Atya, aki elküldött engem. A ti törvényetekben is meg van írva, hogy két ember tanúságtétele igaz. Én önmagamról teszek bizonyságot, és bizonyságot tesz rólam az Atya is, aki elküldött engem. Erre megkérdezték tőle: Hol van a te Atyád? Jézus így válaszolt: Sem engem nem ismertek, sem az én Atyámat: ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.” (Jn 8,12–19; RÚF)
„»Ha én dicsőíteném meg magam, mit sem érne a dicsőségem. Atyám dicsőít meg, akiről azt mondjátok ugyan, hogy Istenetek, de nem ismeritek. Én azonban ismerem, s ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonlóan hazug volnék. De ismerem, és megtartom tanítását. Ábrahám, a ti atyátok örült, hogy megláthatja napomat. Meg is látta, és örült neki.« A zsidók felháborodtak: »Ötvenesztendős sem vagy, s láttad Ábrahámot?« Jézus így válaszolt: »Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.«” (Jn 8,54–58; SZIT)
„Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14; SZIT)
„Megkérdeztetvén pedig a farizeusoktól, mikor jő el az Isten országa, felele nékik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.” (Lk 17,20–21; Károli)
„Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan! Jézus így válaszolt nekik: Megmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok. Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.
Ekkor újra köveket ragadtak a zsidók, hogy megkövezzék őt. Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: Sok jó cselekedetet vittem véghez előttetek az én Atyám nevében. Ezek közül melyik miatt köveztek meg engem? A zsidók így feleltek neki: Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem istenkáromlásért, vagyis azért, mert te ember létedre Istenné teszed magad. Jézus így válaszolt: Nincs-e megírva a ti törvényetekben: »Én mondtam: istenek vagytok«? Ha isteneknek mondta azokat, akikhez az Isten igéje szólt, márpedig az Írást nem lehet érvénytelenné tenni, akkor ti hogyan mondhatjátok rólam, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, hogy káromlást szólok, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?! Ha nem az én Atyám cselekedeteit teszem, ne higgyetek nekem; de ha azokat teszem, akkor ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában.” (Jn 10,24–38; RÚF)
„Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt. Fülöp így szólt hozzá: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk. Jézus erre ezt mondta: Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod: Mutasd meg nekünk az Atyát? Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya, aki énbennem van, ő viszi végbe a maga cselekedeteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek!
(…)
Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.” (Jn 14,7–11.20; RÚF)
„Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban, mert hiszen a tanításod igazság. Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba. Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban.
De nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél.” (Jn 17,14–24; SZIT)
Források:
RÚF – Biblia. Revideált új fordítás. Magyar Bibliatársulat.
SZIT – Szent Biblia. Szent István Társulat.
Károli – Szent Biblia. Károli Gáspár fordítása.
FÜLÖP EVANGÉLIUMA
„Azok a nevek, melyeket az e világiaknak adnak nagyon megtévesztőek, mert értelmüket a helyes fogalmak helyett a helytelenek felé fordítják. Aki azt hallja: »Isten«, nem helyesen érti azt, hanem helytelenül. Hasonlóan az Atya, a Fiú, a Szentlélek, az élet és a fény, valamint a feltámadás, az Egyház és az összes többi esetében is: nem úgy értik, ahogyan helyes, hanem ahogyan nem helyes, hacsak nem ismerték meg, mi a helyes. (…)
Ha az aionban lennének, egyetlen napig sem említenék őket a világban, és nem is helyeznék őket a világi dolgok közé. (…) Egyetlen nevet nem mondanak ki a világban: azt a nevet, melyet az Atya adott a Fiúnak, és amely fölötte áll mindennek. Ez az Atya neve. Hiszen a Fiú nem lenne Atya, ha nem vette volna fel az Atya nevét. Akiknek ez a név a birtokában van, ismerik ugyan, de nem ejtik ki; akiknek viszont nincs birtokukban, azok nem ismerik.
Az igazság azonban neveket hozott létre miattunk a világban, mivel név nélkül lehetetlen őt megismerni. Ez az egyetlen igazság mint sokrétű létezik, és ez miattunk van így, hogy egyre tanítson minket szeretetben a sok által.” (85–86. o.)
„Azt mondta az Úr: boldog az, aki létezik, mielőtt létrejött volna. Mert aki létezik, az volt is, és lesz is.” (91. o.)
„Az igazság nem meztelenül jött a világba, hanem szimbólumokban és képekben jött. Máshogy a világ nem fogja megkapni az igazságot. Van újjászületés és van az újjászületésnek egy képmása. Valóban illő, hogy újjászülessenek a képmás által.
Mi a feltámadás? Illő, hogy a képmás a képmás által támadjon fel. Illő, hogy a nászkamra és a képmás a képmás által menjenek be az igazságba, ami az apokatastasis.” (92. o.)
„Az Úr mindent misztériumként tett: keresztség, felkenés, eucharistia, megváltás, nászkamra. (…) Aki láthatóvá lett (…) azt hívják úgy, hogy »lent levő«, és akié a rejtett, az fölötte van. Helyesen beszélnek ugyanis belső részről és külső részről, és arról, ami a külső részen kívül van. Ezért nevezte az Úr a pusztulást úgy, hogy külső sötétség, azon túl nincs semmi.
Azt mondta: »Atyám, aki rejtve van.« Azt mondta: »Menj be a kamrádba, csukd magadra az ajtót, és imádkozz Atyádhoz, aki rejtve van.« Azaz aki mindenen belül van. Ami pedig mindenen belül van, az a teljesség, annál beljebb nincs semmi. Ez az, amiről azt mondják: »ami fölöttük van«.” (93. o.)
„Hiszen, amíg a rossz gyökere rejtve van, addig a rossz erős. De amint felismerik, semmivé lesz. Ha láthatóvá válik, elpusztul. Ezért mondta az Ige: a fejsze már a fák gyökerére van helyezve, nem azért, hogy kivágja – amit kivágnak, újra virul – hanem a fejsze le fog hatolni, amíg ki nem hozza a gyökeret. Jézus pedig kiirtotta az egész hely gyökerét, mások azonban csak részben tették ezt meg. Mi magunk is, ki-ki közülünk, ássunk le a bennünk lévő rossz gyökeréig, és tépjük ki szívéből gyökerestől a rosszat. Kitépve pedig akkor lesz, ha felismerjük. Ha azonban nem ismerjük fel, akkor gyökeret ereszt bennünk, és megérleli gyümölcsét a szívünkben. Ő az úr fölöttünk, mi pedig a szolgái vagyunk. Foglyul ejt minket, hogy annak megtételére kényszerítsen, amit nem akarunk, amit pedig akarunk, azt nem tesszük. Hatalmas, mivel nem ismertük fel. Amíg létezik, tevékenykedik. (…) Az igazság ugyanis olyan, mint a tudatlanság: ha rejtve van, magában pihen, ha azonban megmutatkozik, és ismertté válik, akkor dicsőítik, hogy mennyivel hatalmasabb a tudatlanságnál és a tévelygésnél.
Szabadságot ad. Azt mondta az Ige: »ha megismeritek az igazságot, az igazság szabaddá fog tenni titeket«. A tudatlanság szolga. A tudás szabadság. Ha megismerjük az igazságot, meg fogjuk találni magunkban az igazság gyümölcseit. Ha egyesülünk vele, oda fogja adni nekünk teljességünket.” (99. o.)
Forrás:
Fülöp evangéliuma. In: Csodás evangéliumok. Ford. Pesthy Mónika. Telosz, 1996.
JÁNOS TITKOS KÖNYVE
„A Megváltó tanításai, valamint a titkok és a hallgatás pecsétjével zárt dolgok feltárása, melyeket Jánosnak, az ő tanítványának adott.
(…)
Ezeket hallván, én, János, egy lakatlan helyre mentem, s nagy szomorúság fogott el, s azt kérdeztem a szívemtől:
– Hogyan választatott ki tehát a Megváltó, miért küldetett el e világra Atyja által, ki ez az Atya, aki küldé őt, s miféle aión felé tartunk?
(…)
Miközben ezekről a dolgokról elmélkedtem, hirtelen megpillantottam a föltárult mennyeket s az egész teremtés, mely az ég alatt helyet kapott, ragyogott, és a világ megremegett. Félelem fogott el, és ím, a fényben megpillantottam egy ifjút, aki mellettem állt. Miközben néztem őt, öregemberré változott. S megint alakot cserélt, és egy szolgához lett hasonlatos. Nem többszörösség jelent meg a szemem előtt a fényragyogásban, hanem többféle formához való hasonlatosság. A fények áthatották egymást, és a hasonlatosságnak három alakja volt.
Ő így szólt hozzám:
– János, János, miért kételkedel, miért félsz? Nem idegen néked a hasonlatosság, úgy-e? Vagyis ne légy bátortalan! Én vagyok az, ki veletek vagyok mindörökre. Én vagyok az Atya, én vagyok az Anya, én vagyok a Fiú. Én vagyok a makulátlan, romolhatatlan lény.” (35. o.)
„Amikor kértem, hogy megismerhessem őt, akkor így szólt hozzám:
– A Monász az uralkodó, aki fölött már nincs senki. Ő az, ki Istenként és mindenek Atyjaként létezik, a láthatatlan, aki fölötte van mindeneknek, aki romolhatatlan, aki tiszta fényként létezik, melybe szem képes belenézni. Ő a láthatatlan Szellem; nem helyes istenként, vagy ehhez hasonlóként gondolni rá, mert ő több mint egy isten, mivel semmi sincs fölötte, és senki sem uralkodik fölötte. Semmi alacsonyabb rendű nem foglalja őt magában, mert minden őbenne létezik. Ő hozza létre önnönmagát. Örökkévaló, mert nincs szüksége semmire. Mert ő teljesen tökéletes; nem hiányzik belőle semmi, amivel ki lehetne egészíteni. De fényében mindenkor teljesen tökéletes. Ő határtalan, mert nem volt előtte senki, hogy határt szabjon neki. Kifürkészhetetlen, mert nem volt előtte senki, hogy megfigyelje őt. Felmérhetetlen, mert nem volt előtte senki, hogy felmérje őt. Láthatatlan, mert senki sem látta őt. Örök, aki örökkévalón létezik. Kimondhatatlan, mert senki nem értheti meg őt, hogy szólhasson róla. Megnevezhetetlen, mert nem volt előtte senki, hogy nevet adjon neki.
– Ő a mérhetetlen fény, mely tiszta, szent és makulátlan. Ő a kimondhatatlan, lévén tökéletesen romolhatatlan, s nem azért mert tökéletes, mert áldott, mert isteni természetű, hanem azért, mert sokkal magasabb rendű ezeknél. Nem testtel rendelkező, és nem testetlen. Nem hatalmas és nem kicsiny. Lehetetlen megmondani, milyen nagy, milyen tulajdonságú, mert senki nem ismerheti meg őt. Nem tartozik a létezők közé, sokkal magasabb rendű azoknál. Nem mintha »magasabb rendű« lenne, de a lényege nem kapcsolódik sem az aiónokhoz, sem az időhöz.
(…)
Mert a tökéletesség fenséges; ő a tiszta és felmérhetetlen értelem. Ő aiónt adó Aión, életet adó Élet, áldást adó Áldott, tudást adó Tudás, jóságot adó Jóság, könyörületet és megváltást adó Könyörület, kegyelmet adó Kegyelem. Nem azért, mert ő birtokában van mindezeknek, hanem mert felmérhetetlen és felfoghatatlan fényt sugárzik önmagából.
– Hogyan szóljak hát veled róla? Az ő aiónja elpusztíthatatlan, nyugalomban lévő, csendes, és létezése megelőz mindent. Ő minden aiónok feje, ő az, aki jóságában erőt ad nekik. Mert mi nem ismerjük a dolgokat, melyek […] és mi nem ismerjük a mérhetetlen dolgokat, rajta kívül, aki belőle származik, vagyis az Atyából. Mert ő az egyetlen, aki elmondta, és kizárólag nekünk, és ő az egyetlen, aki önmagára tekint, saját fényében, mely körülveszi őt. (E fény) az élet forrásának vize.” (36–37. o.)
Forrás:
János titkos könyve. In: Mennydörgés – A Nag Hammadi-i könyvtár gnosztikus kódexei. Ford. Bánfalvi András. Farkas Könyvek, 2019.
JÚDÁS EVANGÉLIUMA
„Jézus így szólt: [Jöjj], hogy [titkok]-ról taníthassalak, amiket ember még nem látott. Létezik ugyanis egy hatalmas és határtalan aión, amelynek nagyságát egyetlen angyali nemzedék sem látta, [amelyben] van [egy] nagy láthatatlan [Szellem],
Amit angyali szem nem látott,
Szív gondolata fel nem fogott,
És sohasem szólíttatott semmilyen néven.
És egy fénylő felhő jelent meg ott, és ő azt mondta: »Keletkezzék egy angyal kísérőmül.«
És a felhőből előlépett egy hatalmas angyal, az Önmagából Keletkezett, a fény istene.” (41–42. o.)
Forrás:
Júdás evangéliuma a Tchacos-kódex alapján. Ford. Hasznos Andrea. Geographia Kiadó,
2006.
TAMÁS EVANGÉLIUMA
„(1) [Ezek a rejtett mondások, amelyeket az élő Jézus mondott, és amelyeket Didymosz/az iker Júdás Tamás írt le.] És ő mondta: Aki megtalálja e mondások értelmét/magyarázatát, nem ízleli meg a halált.” (Tm)
„(2) Jézus mondta: Ne hagyja abba a kereső a keresést, amíg (nem) talál; és ha talál, zavarba esik, és zavarba esvén, csodálkozni fog, és uralkodni fog a mindenségen.” (Tm)
„(3) Jézus mondta: Ha azt mondják nektek, akik vezetnek titeket: Íme, az ország az égben van, akkor az ég madarai meg fognak előzni titeket. Ha azt mondják nektek: A tengerben van, akkor a halak fognak megelőzni titeket. Ám az ország bennetek van. És kívületek van.
Ha megismeritek magatokat, akkor megismernek titeket. És fölismeritek, hogy ti vagytok az élő Atya gyermekei. De ha nem ismeritek meg magatokat, akkor szegénységben lesztek, és ti [magatok] lesztek a szegénység.” (Tm)
„(5) Jézus mondta: Ismerd meg, ami színed előtt van, és ami előled elrejtett, nyilvánvalóvá lesz számodra. Ugyanis nincs semmi elrejtve, ami ne lenne nyilvánvalóvá.” (Tm)
„(6) Tanítványai megkérdezték őt, és mondták neki: Akarod, hogy böjtöljünk? És miképpen imádkozzunk? És adjunk-e alamizsnát? És milyen étrendet kell követnünk?
Jézus mondta: Ne hazudjatok, és ne tegyétek azt, amit gyűlöltök. Mert mindenek nyilvánvalóak az ég előtt. Ugyanis nincs semmi elrejtve, hogy ne lenne nyilvánvalóvá; és nincs semmi beborítva, hogy föltáratlanul maradjon.” (Tm)
„(10) Jézus mondta: tüzet vetettem a világra, és lám, őrzöm azt, amíg ég.” (Tm)
„(11) Jézus mondta: ez az ég el fog múlni, és az, ami fölötte van, el fog múlni. És a holt dolgok nem élnek, az élők pedig nem fognak meghalni. Azokban a napokban, amikor megettétek a holt dolgokat, akkor élővé tettétek azokat. Ha a világosságban lesztek, mit fogtok tenni?
Ama napon, amikor egyek voltatok, kettővé váltatok. És amikor kettővé váltatok, mit fogtok tenni?” (Tm)
„(12) A tanítványok mondták Jézusnak: Tudjuk, hogy el fogsz menni tőlünk. Ki lesz a nagy fölöttünk?
Jézus mondta nekik: Onnan, ahová jöttetek, Jakabhoz, az igazhoz fogtok menni, aki miatt az ég és a föld keletkezett.” (Tm)
„(13) Jézus mondta a tanítványainak: Hasonlítsatok engem valamihez, és mondjátok meg nekem, kire hasonlítok!
Mondta neki Simon Péter: Igaz angyalhoz hasonlítasz.
Mondta neki Máté: Bölcs filozófushoz hasonlítasz.
Mondta neki Tamás: Mester, szám egyáltalán nem képes kimondani, hogy kire hasonlítasz.
Jézus mondta: (Már) nem vagyok a mestered, mivel ittál és megmámorosodtál a pezsgő forrástól, melyet én magam mértem ki.
És fogta őt, visszavonult, és közölt vele három igét/logiont. Amikor pedig Tamás a társaihoz ment, megkérdezték őt: Mit mondott neked Jézus?
Tamás ezt mondta nekik: Ha elmondom nektek (csak) az egyik igéjét azok közül, melyeket nekem mondott, köveket fogtok ragadni, és megköveztek engem. De a kövekből tűz fog kijönni, és megéget titeket.” (Tm)
„(17) Jézus mondta: Azt adom majd nektek, amit szem nem látott, amit fül nem hallott, amit kéz nem érintett, ami az emberi szívbe nem ment be.” (Tm)
„(18) A tanítványok mondták Jézusnak: Mondd meg nekünk, miképpen lesz a mi végünk!
Jézus mondta: Hát fölfedeztétek a kezdetet, hogy a véget keresitek? Mert ott lesz a vég, ahol a kezdet van. Boldog, aki megáll a kezdetben, és megismeri majd a véget, és nem ízleli meg a halált.” (Tm)
„(19) Jézus mondta: Boldog, aki már volt, mielőtt létrejött. Ha tanítványaimként éltek és hallgattok szavaimra, ezek a kövek fognak szolgálni nektek.” (Tm)
„(22) Jézus kisgyermekeket látott, akik szoptak. (Ezt) mondta tanítványainak: Ezek a kicsinyek, akik szopnak, azokhoz hasonlatosak, akik bemennek az országba.
Ők (ezt) mondták neki: Be fogunk menni az országba, ha kicsinyek vagyunk?
Jézus mondta nekik: Ha a kettőt egyesítitek, és belsőt (olyanná) teszitek, mint a külső, és a külsőt, mint a belső, és a fölsőt, mint az alsót. És hogy[ha] a férfit és a nőt ugyanazzá tudjátok tenni, úgyhogy a férfi ne legyen férfias, sem a női nőies; ha szemeket tesztek a szem helyébe és kezet a kéz helyébe és lábat a láb helyébe és képet a kép helyébe, akkor fogtok bemenni [az országba].” (Tm)
„(23) Jézus mondta: Kiválasztalak titeket, egyet ezerből és kettőt tízezerből. És meg fognak állni, (mint akik/mert) egyedül vannak.” (Tm)
„(24) A tanítványai mondták: Mutasd meg nekünk a helyet, ahol vagy, mert keresnünk kell azt.
Ő (ezt) mondta nekik: Akinek füle van, hallja! Fény van a fény emberében, az pedig megvilágítja az egész világot. Ha nem világítja meg, sötétség van.” (Tm)
„(25) Jézus mondta: Szeresd testvéredet, mint saját lelkedet! Ügyelj rá, mint szemed pupillájára.” (Tm)
„(26) Jézus mondta: A szálkát testvéred szemében meglátod, de nem látod a gerendát a magad szemében. Amikor kiveszed szemedből a gerendát, akkor fogsz látni (ahhoz), hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből.” (Tm)
„(28) Jézus mondta: A világ közepén megálltam, és testben jelentettem ki magam nekik, (de) mindnyájukat részegnek találtam. És nem leltem köztük senki szomjúhozót. És fájt a lelkem az emberek fiai miatt, mivel vakok a szívükben és nem képesek meglátni, hogy üresen jöttek a világra, és azon vannak, hogy ismét üresen hagyják el a világot. Ám most részegek. Amikor megszabadulnak boruktól, akkor meg fognak térni.” (Tm)
„(31) Jézus mondta: Egy prófétát sem fogadnak el a saját falujában. Egy orvos sem gyógyítja azokat, akik ismerik őt.” (Tm)
„(37) Tanítványai mondták: Mikor jelented ki magad nekünk, és mikor látunk meg téged?
Jézus mondta: Ha levetkőztök szégyenkezés nélkül, és veszitek ruhátokat, és lábaitok alá teszitek azokat, mint a kisgyerekek, és rátapostok azokra, akkor fogjátok meglátni az Élő fiát, és nem fogtok félni.” (Tm)
„(40) Jézus mondta: Egy szőlőtövet ültettek az Atyától távol. És mivel az nem erős, kitépetik gyökerestől és tönkre fog menni.” (Tm)
„(41) Jézus mondta: Akinek van a kezében, annak adatik; és akinek nincs, attól az a kevés is elvétetik, amije van.” (Tm)
„(42) Jézus mondta: Legyetek, midőn elmúltok!” (EvT)
„(43) Tanítványai mondták neki: Ki vagy te, hogy ezeket mondod nekünk?
(Ő mondta): Amiket mondok nektek, azokból nem értitek meg, hogy ki vagyok én? Sőt olyanok lettetek, mint a júdeaiak, mert ők szeretik a fát, de nem szeretik a gyümölcsét. A gyümölcsöt is szeretik, de nem szeretik a fáját.” (Tm)
„(49) Jézus mondta: Boldogok az egyedüliek és a kiválasztottak, mert meg fogjátok találni az országot. Hiszen ti abból jöttetek, és oda fogtok visszamenni.” (Tm)
„(50) Jézus mondta: Ha azt mondják nektek: Honnan jöttetek? – mondjátok nekik (ezt): Mi a világosságból jöttünk; onnan, ahol a világosság önmagától keletkezett és (fennmaradt). És megmutatkozott az ő képükben. Ha (azt) mondják nektek: Ti vagytok az? – ezt mondjátok: Mi az ő fiai vagyunk, és az élő Atyának vagyunk a választottai. Ha megkérdeznek titeket: Mi Atyátok jele bennetek? – (ezt) mondjátok nekik: A mozgás és a nyugalom.” (Tm)
„(51) Tanítványai mondták neki: Mikor lesz a holtak nyugalma, és mikor jön el az új világ?
Ő (ezt) mondta nekik: Amit vártok, (már) eljött, de ti nem ismeritek azt föl.” (Tm)
„(52) Tanítványai mondták neki: huszonnégy próféta szólt Izraelben, és ők mind benned/rólad szóltak.
Ő (ezt) mondta nekik: Elhagytátok az előttetek élőt, és holtakról beszéltek.” (Tm)
„(53) Tanítványai mondták neki: Segít-e a körülmetélkedés vagy nem?
Ő ezt mondta nekik: Ha segítene, az embereket apjuk már körülmetélten nemzené anyjuktól. De az igazi körülmetélkedés lélekben nagyon hasznos.” (Tm)
„(56) Jézus mondta: Aki megismerte a világot, egy hullát talált, és a világ nem méltó ahhoz, aki megtalálta (a hullát).” (Tm)
„(59) Jézus mondta: Tekintsetek az Élőre, amíg éltek, nehogy meghaljatok, és (nehogy akkor) próbáljatok látni, és ne tudjatok már látni.” (EvT)
„(61) Jézus mondta: ketten fognak nyugodni egy ágyon. Az egyik meg fog halni, a másik élni fog.
Salome mondta: Kicsoda vagy te, ó ember? Mint aki az Egyből (van), étkező ágyamra dőltél, és ettél asztalomról!
Jézus (ezt) mondta neki: Én az egyenlőből vagyok. (Ezt) Atyám dolgaiból kaptam.
(Salome mondta): Én a te tanítványod vagyok…
(Jézus mondta): Ezért mondom, hogy az olyan ember, aki már egyenlő/egyesített, az megtelik majd világossággal. Ha pedig megosztott, meg fog telni sötétséggel.” (Tm)
„(67) Jézus mondta: Ha valaki meg is ismeri a mindenséget, de magában hiányt szenved, mindenhol hiányt szenved.” (Tm)
„(68) Jézus mondta: Boldogok vagytok, amikor gyűlölnek és üldöznek titeket. És ahol üldöznek titeket, ott nem találják a helyet.” (Tm)
„(70) Jézus mondta: Ha létrehozzátok azt, ami bennetek van, amitek van, az meg fog menteni titeket. Ha (pedig) az nincs meg bennetek, ami nincs meg, az meg fog ölni titeket.” (Tm)
„(71) Jézus mondta: Le fogom rombolni ezt a házat, és senki sem lesz képes fölépíteni (újra).” (Tm)
„(75) Jézus mondta: Sokan állnak az ajtónál, de csak az egyedüliek fognak bemenni a menyegzői szobába.” (Tm)
„(77) Jézus mondta: Én vagyok a világosság, mely minden fölött van. Én vagyok a mindenség, belőlem jött ki a mindenség, és hozzám tér vissza a mindenség.
Hasítsatok el egy fát: én ott vagyok. Emeljetek föl egy követ, és meg fogtok találni engem ott (…).” (Tm)
„(78) Jézus mondta: Miért jöttetek ki a földre? Egy szélingatta nádszálat látni? És látni egy embert, akin lágy ruha van? Lám, királyaitokon és előkelőiteken lágy ruha van; és ők nem tudják megismerni az igazságot.” (EvT)
„(80) Jézus mondta: Aki megismerte a világot, az testet talált, és aki testet talált, arra a világ nem méltó.” (Tm)
„(82) Jézus mondta: Aki közel van hozzám, közel van a tűzhöz. És aki távol van tőlem, az távol van az országtól.” (Tm)
„(83) Jézus mondta: A képek kijelentetnek az embernek, és a fény, amely bennük van, rejtett. Az Atya fényének képében ki fogja jelenteni magát, és az ő képe rejtett az ő fénye által.” (EvT)
„(84) Jézus mondta: Akkor, amikor képmásokat láttok, örültök. Ha pedig ősképeiteket látjátok, melyek még előttetek keletkeztek, ezek nem halnak meg és nem is nyilvánulnak meg — azt hogyan fogjátok elviselni?” (Tm)
„(87) Jézus mondta: Nyomorult az a test, amely egy testtől függ. És nyomorult az a lélek, amely ettől a kettőtől függ.” (Tm)
„(89) Jézus mondta: Miért mossátok meg a kehely külsejét? Nem fogjátok föl, hogy aki a belsőt teremtette, ugyanaz, mint aki a külsőt teremtette?” (EvT)
„(91) Mondták neki: Mondd meg nekünk, hogy ki vagy te, hogy tudjunk hinni neked!
Ő (ezt) mondta nekik: Megvizsgáljátok az ég és a föld színét, és nem ismertétek meg azt, aki előttetek van! És nem értitek azt (sem), hogyan (kell) a jelen időt megvizsgálni.” (Tm)
„(92) Jézus mondta: Keressetek és találni fogtok. Amiről korábban kérdeztetek engem, nem mondtam meg nektek ama napokban. Most elmondanám nektek azokat, de már nem keresitek azokat.” (Tm)
„(94) Aki keres, találni fog. Az ajtó megnyílik annak, aki (zörget).” (Tm)
„(99) A tanítványok mondták neki: Fivéreid és anyád áll kint.
Ő (ezt) mondta nekik: Akik itt vannak és akik Atyám akaratát cselekszik, azok az én testvéreim és az én anyám. Ők azok, akik be fognak menni Atyám országába.” (Tm)
„(101) Aki nem gyűlöli meg apját és anyját, mint én, nem lehet az én tanítványom. És aki nem szereti Atyját és Anyját, mint én, nem lehet az én tanítványom. Mert anyám (csak) megszült; de az igazi (Anyám) adta nekem az életet.” (Tm)
„(106) Jézus mondta: Ha a kettőt eggyé teszitek, az ember fiai lesztek. És ha (azt) mondjátok: »Hegy, menj odébb!« – odébb fog menni.” (EvT)
„(108) Jézus mondta: Aki az én számból fog inni, olyan lesz; mint én; én azzá válok, aki ő. És azok, amik el vannak rejtve, kijelentetnek neki.” (EvT)
„(111) Jézus mondta: Az egek és a föld föl fog göngyölődni előttetek. És aki az Élőből él, nem fogja meglátni a halált, sem (a félelmet). [Mert Jézus mondja:] Aki megtalálja önmagát, arra nem méltó a világ.” (Tm)
„(112) Jézus mondta: jaj annak a hústestnek, mely a lélektől függ! Jaj annak a léleknek, amely a testtől függ!” (Tm)
„(113) Tanítványai mondták neki: Mikor jön el az ország?
(Jézus mondta): Nem akkor jön el, amikorra várják. Nem fogják azt mondani, hogy itt van vagy ott van. Hanem az Atya országa a földön terjed ki, bár az emberek nem látják azt.” (Tm) (EvT: 59–82. o.; Tm: 42–65. o.)
Források:
EvT – Az evangélium Tamás szerint. In: Jézus rejtett szavai. Ford. Hubai Péter. Holnap, 1990.
Tm – Tamás evangéliuma. In: Minden Jézusról – Evangélium exegétáknak. Szerk. P. Gábor Mózes. Paulus Hungarus / Kairosz Kiadó, 2002.
Szövegek 2/3
PSZEUDO-DIONÜSZIOSZ AREOPAGITÉSZ: MISZTIKUS TEOLÓGIA
I. Mi az isteni homály?
„Háromság, lényegfeletti, istenségnél istenibb, jónál jobb, keresztények Istenről való bölcselkedésének irányítója, vezess minket a misztikus kijelentések ismeretlennél is mértéktelenebb és ragyogónál ragyogóbb legfelső csúcsára, ahol a teológia egyszerű, abszolút és változatlan misztériumai a titkokat tanító csend fényénél fénylőbb homályába burkolóznak, mely legsötétebb homályában is fényesnél fényesebben ragyog (…)
Te pedig, kedves Timotheosz, amikor erődet összeszedve elmerülsz a misztikus szemlélődésben, hagyd el az érzékelést, az értelmi tevékenységet, minden érzékeléssel és értelemmel felfoghatót, minden nemlétezőt és létezőt, és megismerhetetlen módon emelkedj fel – amennyire elérhető – a minden lét és minden tudás fölött állóval való egyesüléshez. A saját magadtól és mindentől való visszatarthatatlan és abszolút elszakadás révén tisztán, mindent levetve és mindentől megszabadulva, felemelkedsz majd az isteni homály természetfeletti sugarához.
(…)
(…) a létezőkre vonatkozó minden állítást róla mint minden dolog okáról kell állítani és kimondani. De mint minden fölött állóról még sajátosabban mindezt tagadni kell, s nem kell azt hinni, hogy a tagadások ellentétesek az állításokkal, hanem, hogy Ő sokkal előbbi a tagadásoknál, és fölötte áll mindenféle tagadásnak is meg állításnak is.
(…)
És ekkor Mózes elválik mindattól, ami látható és ami lát, és behatol a megismerhetetlenség valóban misztikus homályába, melyben kizár minden megismerő megragadást, és elkerül a mindenképpen érinthetetlenben és láthatatlanban. Egészen azé, aki mindenen túl van. Rajta kívül senkié: sem a magáé, sem másé. Mindenfajta megismerés szüneteltetése révén jobb része szerint egyesül azzal, aki teljesen megismerhetetlen, és azáltal, hogy semmit sem ismer, értelemfeletti módon ismeretre tesz szert.” (259–261. o.)
II. Hogyan kell egyesülni minden dolog alkotójával, aki minden fölött áll, és hogyan kell dicséretet mondani neki?
„Mi ebben a fénynél fénylőbb sötétségben kívánunk járni, s a látás és a megismerés hiányával akarjuk látni és megismerni azt, ami a szemlélésen és a megismerésen fölül áll, s maga a nem-látás és a nem-megismerés, mert ez a valódi látás és megismerés. A lényegfelettit pedig lényegfeletti módon akarjuk dicsérni azáltal, hogy minden létezőtől elválunk, ahogyan azok, akik egy eredeti szobrot készítenek, eltávolítanak mindent, ami a rejtőző forma tiszta látását köréje rakódva akadályozza, és egyedül a belőle való elvétel útján tárják föl a rejtett szépséget.
Úgy gondolom, ezt az elvételt éppen ellenkező módon kell végrehajtani, mint a hozzátevést. Ez utóbbi ugyanis az elsőkön kezdve a középsőkön át a végsőkhöz leereszkedve végződik, amott pedig a végsőktől a legmagasabbakig emelkedve elveszünk mindent, hogy fölfedetlenül megismerjük azt a megismerhetetlenséget, amelyet az összes létezőkben csak eltakart minden, ami megismerhető, és hogy meglássuk azt a lényegfeletti homályt, amelyet a létezőkben levő minden fény csak elfed.” (261–262. o.)
III. Melyek az Istenről szóló állító kijelentések, és melyek a tagadók?
„(…) ahogyan egyre emeljük a tekintetünket, úgy fedik el a szellemi látványok a szavaktól. Így most is, mikor az értelemfölötti homályba lépünk, nem a szűkszavúságot, hanem a teljes hallgatást és értelemnélküliséget találjuk. A beszéd az elsőktől az utolsók felé haladva a leereszkedés mértékével arányosan egyre bőségesebben árad; most viszont alulról emelkedve a legmagasabb felé, az emelkedés mértéke szerint egyre szűkebb lesz, majd a teljes felemelkedés után egészen elnémul, és teljesen egyesül a Kimondhatatlannal.” (262–263. o.)
V. Aki felsőbbrendűsége szerint minden elgondolható oka, nem tartozik az elgondolhatók közé
„Ismét fölfelé haladva azt mondjuk, hogy nem is lélek, nem is szellem. Sem képzelete, sem vélekedése, sem értelme, sem gondolkozása nincsen. Nem is értelem vagy gondolkozás, de nem is mondható ki, és nem is gondolható el. Nem is szám, nem is rend, nem is nagyság, nem is kicsiség, egyenlőség vagy különbözőség, hasonlóság vagy eltérés. Se nem áll, se nem mozog, se nyugalomban nincs, hatalommal nem rendelkezik, se maga nem hatalom. Nem is fény, nem is él, nem is élet, nem is lényeg, nem is örökkévalóság, nem is idő. Gondolkozással nem érhető el, nem tudás, nem is igazság, nem is uralom, nem is bölcsesség, nem is egy, nem is egység, nem is istenség, nem is jóság, nem is szellem – ahogyan mi a szellemet megismerjük –, nem is fiúság, nem is atyaság, nem is valami más azok közül a dolgok közül, melyek számunkra vagy bármely más létező számára megismerhetők. Nem a nemlétező dolgok közül való, nem is a létezők közül, és sem a létezők nem ismerik meg Őt úgy, amint van, sem Ő nem ismeri meg a létezőket úgy, amint vannak. Sem értelme nincs, sem neve, sem megismerése. Nem sötétség, és nem is fény, nem tévedés, és nem igazság. Nincs rá vonatkozó állítás, vagy tagadás, amikor az utána következőkről állítunk vagy tagadunk valamit, akkor Őt nem állítjuk és nem is tagadjuk, mert minden állításon felül áll, mint minden dolog tökéletes és egyetlen oka, s minden tagadáson fölül áll, mint a mindenektől teljesen függetlennek a meghaladása és mindenen túli.” (264–265. o.)
Forrás:
Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész: Misztikus teológia. In: Az isteni és emberi természetről II. Ford. Erdő Péter. Atlantisz, 1994.
PSZEUDO-DIONÜSZIOSZ AREOPAGITÉSZ: ISTEN NEVEI
„Ezért hát egyáltalán nem szabad merészkednünk kimondani vagy akár elgondolni valamit a lényegfeletti és rejtett istenségről azon túlmenően, amit a Szentírás Istenhez illően megvilágosított előttünk. Hiszen magának az értelmet és észt és lényeget meghaladó lényegfelettiségnek jellemzője, hogy nem nyerhető róla tudás.
S minden gondolkodás számára elgondolhatatlan a gondolkodás feletti Egy, és minden értelem számára kimondhatatlan az értelem feletti Jó (…), ész és név számára hozzáférhetetlen, másként létezik, mint a létezők, s bár a létezés oka mindennek számára, maga mégsem létező, amennyiben minden lényegen túl van (…).” (157. o.)
„(…) az Egyet, a megismerhetetlent, a lényegfelettit, magát a Jót, ami önmagában véve van, a háromságos egységet, amely egyformán Isten és egyformán jó, se kimondani nem lehet, sem elgondolni.
(…)
Az Istenhez hasonlatos, vele az angyalok módjára – amennyire ez lehetséges – egyesülő szellemek (…) ezen egyesülések révén e világosságot kiváltképpen úgy éneklik meg, hogy tagadnak róla minden létezőt, mivel valóságosan és természetfeletti módon megvilágosodtak a vele való legidvezítőbb egyesülés révén afelől, hogy Ő minden létező oka ugyan, de magában véve semmi sem, minthogy mindenektől lényegfeletti módon elkülönült.” (161–162. o.)
„Így tehát mindennek okára, mely mindenek felett van, a névtelenség is rá fog illeni meg a létezők minden neve is (…).” (165. o.)
Forrás:
Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész: Isten nevei. Magyar Filozófiai Szemle, 2013/2. Ford. Vassányi Miklós.
NÜSSZAI SZENT GERGELY: MÓZES ÉLETE
„Az igazi fényben állva megtudjuk teendőnket, nevezetesen azt, hogy saruba bújtatott lábbal arra a magaslatra feljutni nem lehet, ahol az igaz fény megpillantható. A lélek talpáról le kell oldani a holt és földies bőrborítást, mely azóta fedi természetünket, mióta az isteni parancsnak nem engedelmeskedve lemezítelenedtünk.” (669. o.)
„Az értelemnek csendben és feszült tanulmányokba elmélyedve kell átgondolnia, mi az, ami igazi létező, mik azok, amiknek csak látszólagos létük van, de saját természetükben nem léteznek. Én úgy látom, hogy amikor az istenjelenés megtanította rá, a nagy Mózes is akkor tudta meg, hogy az érzékek által felfogott és értelemmel szemlélt dolgok közül egyik sem igazi létező. Csak a mindenek felett álló lényeg, a mindenség oka, akitől minden függ, az az igazi létező. Még ha valami mást fel is fedez az értelem a létezők körében, semelyikben sem pillanthat meg olyat, amelyik a másikra rá ne szorulna, és amely a létben való részesedés nélkül is fennállhatna. Ami ellenben mindig ugyanaz, nem növekszik, nem csökken, sem jobbá, sem rosszabbá nem válik (…) az az igazán létező lét, és ennek felfogása jelenti az igazság ismeretét.” (670. o.)
„Mit jelentsen azonban az, hogy Mózes bement a homályba, s ott látta Istent? A kijelentés ellentételének látszik az előbbiekkel. Amott a fényben, itt meg a homályban látja az isteni természetet. Úgy gondoljuk, ez is a lelki értelmezés szempontjából szemlélhető dolgok közé tartozik. A Szentírás ezzel arra tanítja, hogy a vallásos ismeret először fény azokban, akikben létrejön. A sötétséget pedig a vallásosság ellentétének kell gondolni, a sötétségtől való elfordulással jön létre a fényben való részesedés. Az értelem fokozatosan előrehalad, mindig jobban és tökéletesebben figyel, eljut a létezők okos felfogására. Minél inkább megközelíti a szemlélődés, annál inkább látja, hogy az isteni természet nem szemlélhető. Maga mögött hagy tehát minden látszatot, nemcsak az érzékelés által felfogottakat, hanem azokat is, melyeket – úgy tűnik – az értelem pillantott meg, mind beljebb hatol, amíg a gondolkodás kíváncsisága révén el nem ér a láthatatlanhoz és felfoghatatlanhoz, és ott látja meg Istent. A keresett dolog igazi megértése abban áll ugyanis, hogy a nemlátásban lássuk azt, mert amit kutatunk, felülmúl minden képszerű megjelenést, mindenhonnan a felfoghatatlanság veszi körül homályként. Ezért is mondja a fennkölt János, aki benn volt ebben a ragyogó homályban: »Istent soha senki nem látta« (Jn 1,18), nevezetesen az emberek közül, de az egész szellemi természetre vonatkozóan határozza meg ezzel a tagadással az isteni lényeg megismerésének elérhetetlenségét. Mózes is a tudásban előrehaladva vallotta meg, hogy a homályban látta Istent, mert akkor tudta meg, hogy Isten természetében az, aki kívül áll minden ismeretnek és felfogásnak (…). Az Írás ezt mondja: »Bement Mózes a homályba, ahol Isten volt« (…). Olyan, »aki a homályt rejtekének tette meg« (…). Az Isten szava először is azt tanítja, hogy az isteni természetet bármi ember által megismerhetőhöz hasonlítsuk, mert minden olyan gondolatból, mely egy bizonyos meghatározott elképzelés vagy következtetés formájában alakul ki az isteni természetről, Isten bálványképe lesz és nem Istent hirdeti.” (700–701. o.)
„Isten nagyszerű ajándéka az, hogy beleegyezik kívánsága teljesítésébe, de nem ígéri meg a vágy csillapodását és kielégülését. Nem mutatta meg magát a szolgának úgy, hogy látása kielégítse a szemlélő vágyat, mert Istent abban lehet látni igazán, hogy a rá tekintő vágya sohasem csillapodik: »Mert nem láthatod arcomat. Nem láthatja ugyanis ember arcomat és éljen« (Kiv 33,20). (…) Mivel Isten természete lényegénél fogva éltető, az isteni természet ismertetője pedig az, hogy túl van minden ismertetőjelen, azért aki ismerhető módon megismert dolgot Istennek tart, az úgy gondolkodik magáról, hogy az igazi létezőtől a megismerő képessége visszája felé fordult, ezért nincs élete. Az igazi lét ugyanis élet. Ez a megismerés számára elérhetetlen. (…) Így teljesedik be az, amire Mózes vágyott, oly módon, hogy a vágya beteljesületlen maradt.
A mondottakból azt a tanulságot kell levonni, hogy az Isten természete szerint határtalan, semmilyen határ nem zárja közre. (…) Nem gondolhatjuk tehát azt, hogy a határtalan természetnek határai vannak. Nincs olyan természet, mely a felfoghatatlant fel tudná fogni. A jó minden vágyat a hozzá felvezető útra vonz, és ez az út a jó felé vándorló lélek futásával mindig tágul. És ez a valódi istenlátás, hogy a vágy sohasem elégül ki. Amit általa mégis látható, az a több utáni vágyakozás fellángolása. Az Istenhez felvezető út így soha sem szakad meg, mert a jónak a végét nem lehet megtalálni, s a jó utáni vágyat semmilyen kielégülés nem oltja ki.” (718–719. o.)
Forrás:
Nüsszai Szent Gergely: Mózes élete. In: A kappadókiai atyák. Szerk. Vanyó László. Szent István Társulat, 1983.
ECKHART MESTER: VÁLOGATOTT PRÉDIKÁCIÓK
5/B prédikáció – Isten módszer nélküli kereséséről
„Mindaddig, amíg saját személyednek több jót kívánsz, mint annak az embernek, akit soha nem láttál, bizony baj van veled, és akkor még sohasem egy pillanatra sem kukkantottál bele ebbe az egy-szerű alapba. Jóllehet az igazság képmását mintha hasonlatot láthatnád: ám a legjobb nem ez.
Másfelől legyen szíved tiszta, mert csak az a szív tiszta, amelyik minden teremtettséget megsemmisített. Harmadjára a Nincsen-től szabadon kell állnod. (…)
Bizony mondom: amennyi a Nincsen-ből hozzád tapad, annyira vagy tökéletlen. Ezért, ha tökéletesek akartok lenni, meg kell szabadulnotok a Nincsen-től.” (136–139. o.)
52. prédikáció – Az igaz szegénységről
„Lett légyen bár úgy, hogy az ember minden dologtól, minden teremtménytől, önmagától és Istentől szabad, de még abban a helyzetben van, hogy Isten működésre alkalmas helyet talál benne, mégis azt kell mondjuk, hogy mindaddig, amíg ez az emberben van, addig az ember nem a legmélyebb szegénységgel szegény. Mert Isten nem törekszik arra, hogy az emberben legyen egy hely, hol Ő munkálkodhat. Hanem [csak] az a szellemben szegénység, ha az ember Istentől és minden munkájától olyan szabadon áll, hogy amennyiben Isten a lélekben munkálkodni akar, mindenkor önmaga az Isten legyen az a hely, ahol ő munkálkodik. És ezt Isten szívesen tenné. Mert ha az Isten az embert ilyen szegényen találja, akkor Isten saját művén munkálkodik, és az ember elszenvedi Istent önmagában. Isten pedig önnön munkálkodásának színhelye lesz; az ember pedig e munkálkodásban csak Istent-elszenvedő, tekintettel arra, hogy Isten az egyetlen, aki önmagában munkálkodik. Itt, ebben a szegénységben nyeri el az ember az örök létet, azt, ami volt, ami most ő, s ami örökre megmarad.
(…)
Azt mondjuk tehát, hogy az embernek olyan szegénynek kell lennie, hogy se ő ne legyen hely, se ne legyen hely őbenne, ahol Isten munkálkodni tud. Ha az ember helyet hagy magában, még különbözőséget őriz. Ezért kérem Istent, hogy szabadítson meg »Istentől«; mert lényegi létem Isten fölött áll, amennyiben Istent mint a teremtmények kezdetét fogjuk föl. Istennek abban a létében ugyanis, ahol Isten minden lét és különbözőség nélkül való, ott voltam én magam, saját magamat akartam, saját magamra ismertem rá, hogy ezt az embert megteremtsem. És ezért vagyok saját magam oka. Létem alapján, mely örök – és nem keletkezésem alapján, amely időbeli. És ezért vagyok nem született, és nem született voltom szerint, mely örök, nem halhatok meg soha. Nem született mivoltom szerint voltam öröktől, vagyok most és maradok örökké.
(…) Örök születésemben született minden dolog, én voltam önmagam és minden dolog oka, és ha úgy akartam volna, nem lennék sem én, sem bármi más. Ha pedig nem lennék, »Isten« sem lenne: annak, hogy Isten »Isten«, én vagyok az oka; ha nem lennék, Isten sem lehetne »Isten«. (…)
Amint Istenből kiáradtam, minden dolog ezt mondta: Isten van. Ez azonban nem tud boldoggá tenni, mert ebből mint teremtményt ismerem meg magamat. Az áttörésemben, ahol saját akaratomtól és Isten akaratától, minden munkájától és Istentől magától szabadon állok, minden teremtmény fölött álló vagyok, nem vagyok sem »Isten«, sem teremtmény, hanem inkább az vagyok, ami voltam és ami maradok, most és mindörökké. Itt olyan lendületre teszek szert, mely minden angyal fölé repít. E lendületben olyan hatalmas gazdagságot kapok, hogy Isten sem elég nekem, mindazzal, ami Istent »Isten«-né teszi, és minden isteni művével sem; mert ebben az áttörésben megértem, hogy Isten és én egyek vagyunk. Itt az vagyok, ami voltam, nem csökkenek és nem növekedek, mert itt a mindent mozgató mozdulatlan ősok vagyok. Itt Isten nem talál helyet az emberben, mert az ember ezzel a szegénységgel azzá lesz, ami örökké volt, és ami mindig is marad. Itt Isten egy a szellemmel, és ez a legteljesebb szegénység, amit az ember megtalálhat.
Aki ezt a beszédet nem érti, ne bánkódjon szívében! Mert mindaddig, amíg az ember nem válik olyanná, mint ez az igazság, nem fogja ezt a beszédet megérteni. Mert ez a leplezetlen, Isten szívéből eredő igazság.” (255–258. o.)
53. prédikáció – Isten nevének kimondhatatlanságáról
„Amikor prédikálok, szoktam beszélni a leválasztottságról, és arról, hogy az embernek önmagától és minden dologtól kiüresítve kell állnia. Másodszor, arról, hogy az embernek újra abba az Egy-szerű jóba kell beleképződnie, ami az Isten. Harmadszor, arról, hogy az embernek arra a nagy nemességre kell gondolnia, amit az Isten a lélekbe helyezett azért, hogy az ember ennek segítségével csodálatos módon Istenhez eljuthasson. Negyedszer, az isteni természet tisztaságáról – arról, hogy kimondhatatlan az, hogy mily mértékű világosság van az isteni természetben. Isten egy szó, egy kimondhatatlan szó.
(…)
Minden teremtmény Istent akarja kimondani minden munkájában. Mindnyájan mondják, amennyire megközelítően csak képesek erre; mégsem tudják kimondani őt.
(…)
Azt mondom: ha valaki bármikor Istenből valamit megismer, és őrá valamiféle nevet ráaggat, az nem Isten. Isten felette van a neveknek és a természetnek. (…) Nem vagyunk képesek olyan nevet találni, amit Istennek adhatnánk. (…) meg kell tanulnunk, hogy Istennek semmiféle nevet ne adjunk oly módon, hogy azt hihessük, azzal Őt kielégítő módon dicsértük és tiszteltük. Mert Isten »nevek feletti« és kimondhatatlan.
Isten kimondja Fiát teljes hatalmából, Őbenne pedig minden dolgot. Minden teremtmény Isten egy mondása. (…) Minden teremtmény mindenféle munkálkodással Isten szavát szeretné megismételni. Mégis igen csekély az, amit ki tudnak nyilvánítani. (…)
A próféta [Dávid király] mondja: »Uram, Te egyet mondasz, és én kettőt értek.« Amikor Isten a lélekbe szólja a szavát, akkor a lélek és Isten egyek; amint ez valahogy elvész, az egység megosztottá válik. Minél inkább felemelkedünk megismerésünkkel, annál inkább vagyunk Őbenne egyek. Ezért szólja az Atya mindenkor Fiát egységben, és önti ki benne minden teremtményét. Mindnyájukat hívja az, hogy oda kerüljenek vissza, ahonnan egyszer kiáradtak. Egész életük és létük hívás attól és sietős igyekezet ahhoz, amiből kijöttek.
(…) minden, ami több mint egy, az túl sok abból. Mert minden dolog számára meg kell halnod, és újra a magasságba kell átformálódnod, ahol a Szentlélekben lakunk.” (260–265. o.)
71. prédikáció – A semmi meglátásának gyümölcséről
„Elég gyakran mondjuk: »akit lelkemből szeretek«. De miért mondja itt a lélek: »akit lelkemből szeretek«? Nos, Isten jócskán fölötte áll, és éppen ezért nem nevezi meg, hogy kit is szeret. Négy oka is volt arra, hogy ne nevezze meg. Az egyik oka az, hogy Istennek nincs neve. Ha nevet akart volna adni neki, azt előbb el kellett volna gondolnia. Isten azonban fölötte áll minden névnek, senki sem juthat oly messzire, hogy Istent képes legyen kimondani. A másik ok, amiért nem adott nevet neki, az, hogy ha a lélek a szeretetben Istenbe teljesen beleolvad, már nem tud semmi másról, csak a szeretetről. Azt hiszi, minden ember úgy ismeri Istent, ahogy ő. Csodálkozásra készteti, ha valaki Istenen kívül még mást is ismer. A harmadik ok az, hogy nem volt annyi ideje, hogy megnevezze. Nem tud oly sokáig a szeretettől elfordulni, nem tud más szót előhozni mint azt, hogy szeretet. A negyedik ok az, hogy talán úgy vélte, hogy a szereteten kívül nincs is más neve, a szeretettel kimondja az összes többi nevét is. Ezért mondja a lélek: »Felálltam, bejártam keresztül-kasul mindent. Amint egy kissé továbbmentem, megtaláltam azt, akit kerestem.«
»Fölkelt Pál a földről, és nyitott szemmel sem látott semmit.« Ami egy, azt nem láthatom. Pál semmit nem látott, és ez volt az Isten. Isten a semmi, és Isten a valami. Ami valami, az egyúttal semmi is. Ami Isten, az teljes egészében Isten. Ezért a megvilágosodott Dionüsziosz, akárhol is ír Istenről, így beszél: ő lét feletti, élet feletti, fény feletti. Nem tesz hozzá sem ezt, sem azt, és így arra utal, hogy Isten – valami nem tudom mi – szükségképpen mindezeken messze túl van. Amit látsz, vagy ami ismereteid sorába jut, az nem az Isten. Éppen azért nem, mert ő nem ez vagy az. Ne higgyetek annak, aki azt mondja, hogy Isten itt vagy ott van. Az a fény, ami Isten maga, a sötétségben fénylik. Isten az igazi fény, s ahhoz, hogy ezt lássa valaki, vakká kell lennie, és Istent minden »valamitől« távol kell tartsa. Egy mester azt mondja, hogy aki Istenről bármilyen hasonlattal beszél, tisztátalanul szól róla. Aki azonban a semmivel beszél Istenről, találóan beszél róla. Ha a lélek az egybe érkezik, és eljut önmaga teljes elvetéséig, Istenre úgy talál, mintha a semmiben lelné meg. (…)
Minden esetben, ha lelkem kívülről ismer meg valamit, beléhull valami idegen. Azokhoz a teremtményekhez viszont, melyeket Istenben ismerek meg, azokhoz nem hull más a lélekből, csak Isten. Ha minden teremtményt Istenben ismerek meg, semmiként ismerem meg őket: Pál látta Istent, akiben minden teremtmény semmi.
(…)
Ha Istent akarjuk megismerni, közvetlenül kell annak megtörténnie, nem társulhat hozzá semmiféle idegen. Ha abban a bizonyos fényben ismerjük meg Istent, e fénynek egészen önállónak és önmagába zárulónak kell lennie, annyira, hogy bele ne kerülhessen semmi teremtett dolog. Ekkor ismerjük meg az örök életet egészen közvetlenül.
»Amikor semmit nem látott, akkor látta az Istent.« Az a fény, ami Isten maga, kiárad és elsötétít minden fényt. A fényben, amiben Pál ekkor látott, látta Istent, egyébként nem. (…)
Azáltal, hogy semmit sem látott, az isteni semmit látta. Szent Ágoston mondja: amikor semmit sem látott, látta az Istent. Szent Pál azt mondja, hogy aki semmi egyebet nem lát és vak, az látja az Istent. Ezért mondja Szent Ágoston: mivel az Isten igaz fény és a lélek támasza, és közelebb van a lélekhez, mint amaz önmagához, akkor, ha a lélek az összes teremtett dologtól elfordul, az Isten szükségképpen felfénylik és felragyog benne.
A lélekben nem lehet sem szeretet, sem szorongás anélkül, hogy ne tudná, honnan ered. Ha a lélek nem irányul külső dolgokra, akkor hazatér, és saját egyszerű, tiszta fényében lakik. Itt nem szeret, és nincs is benne szorongás vagy félelem. A megismerés minden lét talpköve és fundamentuma. A szeretet viszont nem tapadhat máshoz, csakis a megismeréshez. Ha a lélek vak és más egyebet nem lát, akkor Istent látja, és ez szükségszerű.
Egy mester azt mondja, hogy a szem akkor lát minden színt, ha a legmagasabbrendű tisztaság állapotában van, ahol nincs benne szín egyáltalán. S nemcsak ott, ahol minden színtől mentes, hanem itt a testben is, ha színeket akarunk felismerni, szemünkben nem lehet szín. Ami maga híjával van a színeknek, annak segítségével látunk minden színt, s még akkor is így lenne, ha szemünk, a lábunkon lenne. Isten olyasfajta létező, aki minden létet önmagában hord. Ha a lélek Istent meg akarja ismerni, vakká kell válnia. (…) Aki nem löki el magától mindezeket, nem találja meg Istent. (…) akármilyen finom és akármilyen tiszta is az, aminek segítségével Istent megismerem, el kell tűnnie. Igen, még a fény is, ami valóban Isten, ha úgy veszem, ahogy a lelkemet megérinti, méltatlan őhozzá. Ott kell megragadnom, ahol kiárad. Nem lennék képes a fényt igaz mivoltában látni, ha csak úgy látnám, ahogy a falat megvilágítja, s nem fordítanám arra a tekintetemet, ahonnan kiárad. Még akkor is, ha ott ragadom meg, ahol kiárad, meg kell szabadítanom magamat a kiáradástól. Úgy kell megragadnom, ahogy önmagában lebeg. Sőt, még ekkor is azt mondom, hogy ez sem az igazi. Ott kell megragadnom, ahol sem nem érint, sem nem árad ki, sem nem lebeg önmagában, mert mindezek még létezési módok. Istent azonban mint mód nélküli módot, mint lét nélküli létet kell megragadni, mert híjával van a módozatoknak.” (314–319. o.)
76. prédikáció – Arról, hogy Isten fiai vagyunk
„Figyeljétek meg, miáltal vagyunk mi Isten fiai: azáltal, hogy ugyanazt a létet birtokoljuk, mint ami a Fiúnak van. (…) Mivel pedig Isten természete az, hogy senkihez sem hasonló, szükségképpen el kell jutnunk arra, hogy semmik legyünk, ahhoz, hogy ugyanabba a létbe juthassunk, ami ő maga. Ha innen eljutok oda, hogy önmagammal nem költözöm bele semmilyen képbe, és semmiféle képet nem fogadok be önmagamba, és mindent kihajítok, ami bennem van, akkor tudok Isten puszta létébe belehelyezkedni; és ez a szellem tiszta léte. Itt mindazt ki kell űzni, ami hasonlóság, azért, hogy Istenbe átkerüljek, vele eggyé váljak, és vele egy lényeg, egy lét és egy természet, és Isten Fia legyek. Miután pedig mindez megtörtént, semmi sem lesz Istenben elrejtett, ami ne válna nyilvánvalóvá, és ne lenne az enyém. (…) Akkor az ember Istenbe vezettetik. Azért, hogy számomra semmi rejtve ne maradjon Istenben, ami nem lett nekem nyilvánvaló, nem szabad bennem semmiféle hasonlatnak vagy képnek nyilván maradnia, mert kép nem tárja föl se az istenséget, se Isten létét. Ha benned maradna egy kép vagy valami hasonlat, sosem válnál eggyé Istennel. Ezért: hogy Istennel egy lehess, nem szabad, hogy benned bármi önmagadba formált vagy belőled kiformált maradjon, ami annyit tesz, hogy ne legyen benned semmi leplezett, ami ne lenne nyilvánvaló, és ne hajítatna ki.” (337–338. o.)
Forrás:
Eckhart mester: Válogatott prédikációk. Ford. Schneller István. Typotex, 2017.
ECKHART MESTER: BESZÉDEK
8. prédikáció
„Isten nem tartozik senkihez, és hozzá sem tartozik senki; Isten Egy. Boethius azt mondja: Isten Egy és nem változó. Amit Isten valaha is teremtett, azt mind mint a változásnak alávetettet teremtette. Ami dolog teremtve van, az mind a változás lehetőségét hordja hátán.
Ennek pedig az az értelme, hogy Egynek kell lennünk, s magunkban elkülönültnek mindentől, s Istennel egynek állandóan és rendíthetetlenül. Istenen kívül nem létezik semmi sem, csak a Semmi. Ezért nem lehetséges, hogy Istent valamiféle változás vagy átalakulás érhetné.
(…)
Ha azt mondom, hogy Isten jó, azzal hozzáteszek valamit Istenhez. Az Egy tagadása a tagadásnak és nemlegelése a nemlegelésnek. Mi az, hogy »Egy«? Egy az, amihez nincs hozzátéve semmi. A lélek úgy veszi Istent, ahogy magában megtisztultan van, ahol nem tevődik a lélekhez semmi és nem gondolódik hozzá semmi.
(…)
Isten valamennyi tettében szem előtt tartja az összes dolgot. Az összes dolog – ez a lélek. Ami a lélektől lejjebb valamennyi dologban a legnemesebb, a legtisztább, a legmagasabb, azt Isten mindenkor átárasztja bele. Isten minden és Egy.” (36–39. o.)
10. prédikáció
„Istenben viszont teljes erő lakozik; ő az ő szülésében ezért hasonmását hozza létre. Ami Istenben hatalom, igazság és bölcsesség van, azt teljesen beleszüli a lélekbe.
Azt mondja Szent Ágoston: »Amit a lélek szeret, ahhoz lesz hasonló. Ha földi dolgokat szeret, földivé lesz. Ha Istent szereti – kérdezhetné az ember –, akkor Isten lesz?« Ha ezt mondanám, az hihetetlenül hangzana azoknak, akik túl gyenge értelemmel bírnak, s ezt nem fogják fel. Ágoston azonban azt mondja: »Nem én mondom ezt: sokkal inkább az Írást állítom elébetek, amely azt mondja: Azt mondtam, istenek vagytok (Zsolt 82,6).«” (45. o.)
11. prédikáció
„Itt minden fűszálacska, minden fadarab minden kő és valamennyi dolog Egy. Ez a legeslegjobb, s én ennek lettem bolondja.
(…)
Nem láthatok semmit, ami nem hasonlít hozzám; felismerni sem ismerhetek fel semmit, ami nem hasonlít hozzám. Isten valamennyi dolgot magába foglalja rejtélyes módon, de nem mint ezt vagy azt a különbözőségben, hanem mint Egyet az egységben. A szememben magában nincsen szín, a szem a színt befogadja, de nem a fül. A fül a zajt fogadja be, a nyelv pedig az ízt. Egyik is, másik is azzal rendelkezik, amivel egy. S ebben van a lélek képének és Isten képének egy-léte: ott, ahol Fiúk vagyunk.” (50–51. o.)
Forrás:
Eckhart mester: Beszédek. Ford. Adamik Lajos. Helikon, 1986.
Szövegek 3/3
HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ: A JÓ PÁSZTOR
„Tat: Apám, bőségesen juttattál nekem e jóból és legcsodálatosabb látványból, s lelki szemeimet csaknem elvakítja a látomás ragyogása.
Hermész: Nem, a Jó látomása nem tűzből álló, mint a nap sugarai, nem fénylik le ránk és kényszerít bennünket szemeink becsukására, hanem felragyog, többé vagy kevésbé annak megfelelő mértékben, amennyire a rátekintő képes felfogni az anyagtalan sugárzás beáramlását. (…) Ebben az életünkben azonban még túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy e látványra tekinthessünk; nincs erőnk, hogy felnyissuk gondolati szemeinket, s megpillantsuk a Jónak gyönyörűségét, ezt a romolhatatlan szépséget, melyet nyelv ki nem fejezhet. Csak akkor tekinthetsz majd rá, mikor már képtelen leszel beszélni róla, mert a rá vonatkozó tudás maga a mély hallgatás, és valamennyi érzék elnyomása. Ő, aki egyszer már felfogta a Jónak gyönyörűségét, mást már képtelen felfogni; ő, aki megpillantotta, képtelen megpillantani bármi mást, képtelen valami egyébről szóló beszédet hallgatni, sőt egyáltalán nem tudja testét sem mozgatni, elfelejt minden testi érzékelést és minden testi mozgást, végleg megnyugodván. Ám a Jó szépsége értelmét fényben füröszti, és lelkének minden részét magához veszi, kivonva azt a testből, és átváltoztatja az egész embert örökkévaló szubsztanciává. Mert lehetetlen, fiam, hogy a lélek istenséggé váljék, mialatt még emberi testben lakik; át kell alakulnia, s azután megpillantania a Jó szépségét, hogy ezzel istenséggé válhasson.” (65–66. o.)
„Hermész: A lélek bűne a nemtudás. A lélek, mely nem jutott felismeréshez a létező dolgok vonatkozásában, s azok valódi természetére sem jött rá, ahogyan a Jót sem ismerte fel, ellenben vak – az ilyen lélek a test keltette szenvedélyek között hánykolódik, hordozza testét, mint valami terhet, mely felette uralkodik, ahelyett, hogy ő uralkodnék felette. Ebben áll a lélek bűne. Másrészt viszont a tudás a lélek erénye. Az, kinek tudása megadatott, jó és kegyes; már eleve isteni természetű.” (67. o.)
„Hermész: Ha tehát nem teszed magad egyenlővé Istennel, nem érzékelheted Istent, mert csak hasonló ismeri fel a hasonlót. Szánd rá magad a minden anyagitól való megtisztulásra, és növekedj ahhoz hasonlóvá kiterjedésedben, minek nagysága minden mérték felett áll; emelkedj túl az időn, s válj örökéletűvé, így fogod Istent megtapasztalni!” (85. o.)
„Tat: Általános beszédeidben, apám, titokzatosan fejezted ki magad, és nem fedted fel kijelentéseid végső értelmét, mikor az ember istenségéről szóltál. Azt mondtad, hogy senki sem üdvözülhet, míg újból nem születik; nem árultad viszont el, hogy ezt miként érted. (…) Most felkészültem rá, hogy befogadjam, szívemnek gondolatai eltávolodtak a világi káprázatoktól (…) Nem tudom, Háromszor Legnagyobb, hogy egy ember miféle méhből születhet ismét, s azt sem, milyen csírából.
Hermész: Fiam, a méh a Bölcsesség, a hallgatásban foganva, s a csíra az igaz Jó.” (99. o.)
„Hermész: Az ilyesmi nem tanítható, fiam, hanem Isten, mikor jónak látja, feleleveníti ezeket emlékezetünkben. (…) lehetetlen, hogy látószerveiddel megpillants belőle bármit is, hisz azok az anyag elemeiből kialakítottak. Nem mondhatok mást, mint ezt: látom, hogy Isten kegyelméből egy olyan alakzat keletkezett bennem, mely nem anyagból formált, s hogy kilépvén önmagamból egy halhatatlan testbe kerültem. Nem vagyok már az az ember, ki voltam; újjászülettem az Értelemben, a testi alakzat pedig, mely előzőleg enyém volt, különvált tőlem. Nem vagyok többé színes, tapintható tárgy, egy, a tér dimenzióival értelmezhető dolog; idegen tőlem már mindez, s bármi, amit felfoghatsz, mikor a testi látásra hagyatkozol.
(…)
Amennyiben már te is, fiam, kiléptél volna önmagadból, akkor nem úgy látnál, mint egy ember az álomképeket alvás közben, hanem mint valaki, aki felébredt. (…)
Tat: Akkor hát mi az, ami valóságos, Háromszor Legnagyobb?
Hermész: Az, amit anyag nem szennyez, fiam, s amit körvonalak sem korlátoznak; az, minek sem színe, sem alakja; továbbá kültakaró nélküli, fénylő, s egyedül önmaga számára felfogható; változatlan és megváltoztathatatlan; az, ami jó.
(…)
És most, fiam, ne szólj, hanem merülj mély hallgatásba, s így fog a kegyelem ránk szállni Isten jóvoltából!
Örvendezz, fiam, Isten Erőhatásai megtisztítanak, mert eljöttek, hogy felépítsék benned az ítélőképesség testét! Isten ismerete érkezett hozzánk, s eljövetelével a tudatlanság megszűnt létezni!
Az Igazság is belénk költözött, s nyomában a Jó, telve Élettel és Fénnyel. Nem voltak már többé hatással ránk a sötétség kínjai; elrepültek fürge szárnyaikon. Így, fiam, felépült bennünk az értelmi lény, s keletkezésével istenekké váltunk. Bárki, aki Isten kegyelméből eljutott eme isteni születéshez, felhagy a testi érzékekkel, tudatában van annak, hogy önmaga Isten Erőhatásaiból összetett, s ez a tudat boldoggá teszi.
Tat: Apám, Isten új lénnyé teremtett, és most már érzékelem a dolgokat, de nem testi látással, hanem az értelem erejével!
Hermész: Éppen így zajlik, fiam, mikor egy ember ismét megszületik; többé nem háromdimenziós testek azok, melyeket érzékel, hanem az anyagtalan való.
(…)
Akkor most már, fiam, tudod, mi is az az Újjászületés.” (100–103. o.)
„Hermész: Örömmel tölt el, fiam, hogy hajlandó vagy a gyümölcsöt megérlelni. Az Igazságból fel fog benned bukkanni az erény halhatatlan ivadékaként, mert az értelem működése nyomán megismerted önmagad és Atyánkat.” (107. o.)
Forrás:
Hermész Triszmegisztosz: Tabula smaragdina – A Jó Pásztor. Ford. Dr. Hornok Sándor. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995.
A MEGNEMISMERT FELHŐJE
A titkos tanácsok könyve
„Ha eljutottál az összeszedettség állapotába, tégy félre minden múlt emléket és jövő tervet. Szakadj el a gondolataidtól, akár jók, akár rosszak. Ne imádkozz szavakkal sem, hacsak valóban nem érzel sürgetést erre. (…) Arra törekedj csupán, hogy a gondolataidat semmi más ne foglalkoztassa, csak az a mezítelen szándék, hogy Istenhez közelebb juss. Ne gondolkozz Isten egy-egy tulajdonságáról (hogy milyen is ő önmagában vagy a műveiben), csupán annak tudatát őrizd magadban, hogy ő olyan, amilyen. Hagyd, hogy az maradjon, aki, s ne kényszerítsd semmire. Ne akarj kutakodni benne fennkölt eszméiddel sem. Maradj meg a hit szilárd talaján.
Ez az eltökélt szándék az igaz hit szilárd talajában gyökerezik: nem foglalkozik gondolataiddal és érzelmeiddel, hanem beéri puszta léted egyszerű felismerésével és vak elfogadásával. Mintha egész vágyad Istenhez kiáltana:
Ami vagyok és amim van, fölajánlom neked, Uram.
Nem vizsgálgatom egyetlen tulajdonságodat sem,
csak azt tudom, hogy olyan vagy, amilyen,
se több, se kevesebb.
Ez az alázatos és nyugodt sötétség töltse el és tükrözze egész gondolkodásodat. Magadra ugyanolyan egyszerűen és természetesen kell gondolnod, mint Istenre, hogy lélekben egyesülhess vele elmédnek minden szétszóródása nélkül. Hiszen ő a te léted, és benne vagy az, aki valójában vagy, nemcsak azért, mert ő az oka és a léte minden létezőnek, hanem azért, mert ő a te léted oka és lényed mélységes középpontja. (…)
Ne is menj ennél tovább, hanem maradj meg ebben a csupasz, erős, elemi tudatban, hogy az vagy, aki vagy.” (60–61. o.)
„Világosan meg kell értened, hogy ebben a munkában Isten létének apró részleteit éppoly kevéssé kell vizsgálgatnod, mint a sajátodéit. Mert nincs olyan név, olyan tapasztalat, olyan belátás, leírás, megfontolás, amely annyira közel állna Isten örökkévalóságához, mint a »van« szónak vak, szerető átélése. Mert ha ilyesmit mondasz: jó, szép, édes, irgalmas, igazságos, bölcs, mindentudó, erős, hatalmas Uram; vagy pedig a tudását, bölcsességét, hatalmát, erejét, szeretetét, jóságát említed, mindez benne rejlik ebben az egyetlen kicsiny szóban: van. Isten léte magába foglalja minden tulajdonságát. Ha száz hasonló kifejezéssel próbálkoznál is, akkor se jutnál tovább. Ha viszont nem említed egyiket sem, akkor se veszítesz vele semmit.
Ha szerető szemlélődésed Isten létében merül el, éppoly vaknak kell maradnia, mint amilyen önmagad mezítelen tudata. (…) Mert Isten dicsőséges lénye egészen betölti létét – valamint a tiédet is a maga mezítelen valóságában.” (64–65. o.)
„Először hadd kérdezzem meg tőled, miben áll »az emberi lélek tökéletessége«, s milyen tulajdonságok hozzák azt létre? Megadom helyetted a választ. Az ember legmagasabb rendű tökéletessége az, hogy a mindent elemésztő szeretetben eggyé válik Istennel. Ez a hivatás olyan magasrendű, olyan tiszta, annyira felülmúl minden emberi gondolatot, hogy nem tudjuk se megismerni, se elképzelni a maga igazi valóságában. (…)
Ez a Megnemismert felhője az osztatlan szívbe mélyen belegyökerezett rejtett szeretet, a szövetség ládája. Ez Dénes misztikus teológiájának a magva, amelyet a maga bölcsességének és kincsének, fényes sötétjének, az ismeretlen megismerésének nevez. Ez minden szónál és gondolatnál mélyebb csöndhöz vezet el (…).
Maga a mindenható Isten az, aki elindítja benned a szemlélődést. Ő az, akinek a maga kegyelmével föl kell keltenie benned ezt az ajándékot. Neked s a hozzád hasonlóknak mindössze annyit kell tennetek, hogy fölkeltitek magatokban ezt a készséget, és megnyíltok a kegyelemre, hogy a lelketek mélyén Isten működhessék.” (70–72. o.)
„Szeretném, ha megértenéd: az elején azt mondtam neked, hogy puszta léted vak tudatán kívül felejts el mindent; ezért mindvégig arra törekedtem, hogy végül is eljuthass oda, hogy még az én szavaimat is elfelejtsd, s így egyedül Isten létében merülhess el. (…) Először arra oktattalak, hogy összpontosíts saját puszta léted vak öntudatára. S ha ezt, kitartó fáradozások után, már könnyedén eléred, akkor készülhetsz föl arra, hogy Isten lényének titokzatos ismeretéhez fölemelkedhess. Ezen az úton ugyanis mindvégig erre az egyre kell törekedned és vágyakoznod: hogy a szemlélődésben megtapasztald Istent. (…) Ha azonban kitartóan gyakorlod ezt, akkor szíved fokozatosan megtisztul és megnemesedik, annyira, hogy most már egészen levethesd és megszüntethesd önmagad létének tudatát, és így beléöltözhess magának Istennek megtapasztalásába, az ő kegyelme által.
Ez ugyanis az igazi szeretet útja. A szerelmes egészen lefoszt magáról mindent, még öntudatát is, annak kedvéért, akit szeret. (…) Csak az értheti meg igazán, aki maga is átélte. Ez az értelme Urunk szavainak: »Aki szeretni akar engem, felejtse el önmagát.«” (72–73. o.)
„Ne értsd félre szavaimat. Ne arra törekedj, hogy léted megszűnjék, ez őrültség és istenkáromlás volna. Azt mondom csupán: próbáld elfelejteni saját éned tudatát. Ez lényeges ahhoz, hogy Isten szeretetét oly teljességgel megtapasztalhasd, amennyire ez ebben az életben lehetséges. Tudomásul kell venned: ha nem veszíted el önmagad, sohasem fogod elérni célodat. Mert bárhol vagy is, bármit csinálsz is, bárhogyan erőlködsz is, vak léted elemi tudata ott fog maradni közted és Istened között. (…) Egyedül ez készíthet föl Isten transzcendens megtapasztalására s a vele való egyesülésre a mindent elemésztő szeretetben. Ha ez a szeretet megérint és meghív, akkor egyre jobban megláthatod, mennyire mindent felülmúló érték a szemlélődés.” (73–74. o.)
„A szenvedés idején szereteted megtisztul és tökéletesedik. Ilyenkor meglátod Uradat és Szerelmedet, s miután lélekben eggyé váltál vele a szeretet által, lelked legfelső csúcsán őt magát fogod megtapasztalni. Itt, tökéletesen megszabadulva önmagadtól, nem öltözve belé semmi másba, csak őbelé, úgy fogod őt megtapasztalni, amint önmagában van (…).
Csak az láthatja és tapasztalhatja meg Istent önmagában, a maga egyedüli valóságában, aki már nem különül el tőle jobban, mint amennyire elkülönül önmagától, hiszen azzal egyetlen természeti és lényegi egységet alkot. Ahogyan Isten nem válhat el a saját lényétől, hiszen természeténél fogva egy vele, így a látó, érző lélek sem válhat el attól, amit lát és érez, hiszen eggyé vált vele a kegyelemben.” (78–79. o.)
A Megnemismert felhője
„Kezdetben ugyanis általában semmi mást nem érzel, csak valami homályt, amely tudatodra ráterül, mint egy felhő, a Megnemismert felhője, amelyben semmit sem látunk. Úgy érzed, hogy semmit sem tudsz, semmit sem érzel, pusztán csak arra törekszel, hogy Istent megközelítsd lényednek mélyeiben. (…) Tanulj meg otthonosan mozogni ebben a sötétben. Térj vissza belé olyan gyakran, ahogyan csak tudsz, s lelked kiáltson ahhoz, akit szeretsz. Ha szeretnéd Istent még ebben az életben elérni és meglátni őt, úgy amint önmagában van, akkor ez csupán ebben a sötétben és ebben a felhőben lehetséges.
(…)
Bizonyos időkben és bizonyos körülmények között szükséges és hasznos lehet foglalkoznunk bizonyos feladatokkal, emberekkel és dolgokkal, e gyakorlat alatt azonban mindez csaknem teljesen haszontalan. A gondolkodás és az emlékezés olyan formái a szellemi megértésnek, melyekben a lélek szeme fölnyílik és ráirányul a dolgokra, mint a lövész szeme a célpontra. De mondom neked: mindaz, aminél elidőzöl e gyakorlat alatt, akadályozni fog abban, hogy Istennel egyesülj. Mert ha értelmedet telezsúfolod ezekkel a gondokkal, akkor nem marad benne hely az ő számára.
Kellő tisztelettel azt merem mondani, hogy még az is haszontalan, ha úgy próbálod felszítani szemlélődő szeretetedet, hogy Isten tulajdonságain, jóságán és méltóságán elmélkedsz; vagy Miasszonyunkon, az angyalokon és a szenteken; vagy a mennyország örömein, bármilyen csodálatosak legyenek is azok. Azt hiszem, hogy az ilyenfajta tevékenység ekkor már nem válik hasznodra. Nem rossz persze, ha valaki elmélkedik Isten jóságáról és szeretetéről, és dicsőíti őt érte; most azonban már sokkal jobb, ha megmaradsz puszta jelenlétének tudatában, és azért szereted és dicséred őt, aki ő önmagában. (…)
Azt kérdezed: »Hogyan haladhatok előre abban, hogy Istenről úgy gondolkodjam, amint önmagában van?« Erre csak azt tudom válaszolni: »Nem tudom.«
Ez a kérdésed éppen abba a sötétbe, a Megnemismert felhőjébe vezet be, amelybe szeretném, hogy belépj. Az ember tökéletesen ismerheti és gondosan elemezheti a teremtett világot és annak életét, sőt még Isten tetteit is, de nem magát Istent. Istent nem foghatjuk föl a gondolatainkkal. Így tehát inkább elhagyom mindazt, amit tudok, hogy szeressem őt, akit megismerni nem vagyok képes. Megismerni ugyan nem tudjuk őt, de szeretni igen. Szeretetünk megérintheti és átölelheti őt, gondolataink azonban nem.” (13–16. o.)
„A szemlélődés magasabb fokán azonban – amennyire ebben az életben elérhetjük – a sötétség és a Megnemismert felhője borít be mindent. Itt az ember izzó vággyal fordul Istenhez, egyedül érte magáért, s az ő puszta lényének vak tudata tölti be a lelkét. (…)
Ezért arra kérlek: hagyj el minden okos és nemes gondolatot, bármilyen szent és értékes legyen is. Borítsd be őket a Feledés sűrű felhőjével, mert ebben az életben csak a szeretet érintheti meg Istent magát, nem pedig a tudás.
(…)
Utasíts el tehát minden képet és fogalmat (…). Ha bármi olyannal foglalkozol, ami kevesebb Istennél, akkor ezáltal akadályt emelsz közted és Isten között. (…)
Mert ha egyedül Istent keresed, akkor bizonyára sohasem éred be semmivel, ami kevesebb, mint Isten.” (17–18. o.)
„Ne próbálj visszahúzódni magadba! Röviden szólva, azt akarom, hogy ne légy sehol: se magadon kívül, se magad fölött, mögött vagy mellett.
Erre azt mondod: »De hát akkor hol legyek? Azt akarod, hogy sehol se legyek?« Pontosan erről van szó. Igen találóan fejezted ki magad, mert azt szeretném leginkább, hogy ne légy sehol. (…) Érzékeid és képességeid így »semmiből« sem tudnak maguknak táplálékot meríteni, s azt hiszik, hogy nem csinálsz semmit. Folytasd tehát ezt a »semmit tevést«, egyedül Isten szeretetére hagyatkozva. (…)
Feledkezz el a »mindenütt«-ről és a »minden«-ről, s cseréld föl az áldott »sehol«-lal és »semmi«-vel. Ne izgasson, ha képességeiddel nem tudod megragadni. Ennek így is kell történnie. Ez a »semmiség« ugyanis annyira hatalmas és értékes, hogy gondolkodásunk nem képes megragadni. Könnyebb megtapasztalnunk, mint megmagyaráznunk.
(…)
Szellemi képességeink azonban szintén korlátozottak az Istenről szerzett tudásunkhoz képest. Mert bármilyen sokat megtudhatunk is a teremtett szellemi világról, értelmünk sohase lesz képes felfogni azt a teremtetlen szellemi valóságot, aki Isten. Negatív tudással azonban megközelíthetjük őt. Mindarról, amit ismerünk, kimondjuk: ez nem Isten, amíg el nem jutunk arra a pontra, ahol a tudásunk kimerül. Ezért mondta Szent Dionysius: »Legistenibb tudásunkat Istenről a nem-ismerésen keresztül szerezhetjük meg.« (…) Akinek füle van a hallásra, hallgasson rám, és aki hajlandó hinni nekem, az vésse szívébe: nincsen más út ezen kívül.” (55–56. o.)
Forrás:
A Megnemismert felhője. Ford. Kalász István. Vigilia, 1987.
KERESZTES SZENT JÁNOS: A LÉLEK SÖTÉT ÉJSZAKÁJA
„2. A szemlélődés szeretetének isteni tüzéről ekképpen kell gondolkodnunk: mindörökké magába olvasztaná és magához hasonlítaná a lelket, megtisztítja a vele nem egyező tulajdonságoktól. Napfényre hozza csúfságát, megfeketíti és elhomályosítja, ezért visszataszítóbbá válik, csúfabbá, mint valaha is volt. Ez az isteni szer kitisztítja lassan bajait és ártalmas nedveit, amelyeket, mivel benne gyökereztek és mélyen megülepedtek benne, önmaga nem láthatott, és bajai meglétéről nem szerezhetett tudomást. Most azonban, hogy napvilágra kerültek, és szeme láttára megsemmisültek, látva látja őket. (…)
3. Ebből a hasonlatból először is meg kell értenünk, hogy ugyanaz a fény és szeretetteljes bölcsesség, amellyel a léleknek egyesülnie kell, amelyhez hasonulnia kell, az tisztítja meg és készíti fel az első pillanattól; ugyanaz a tűz is, mely magához hasonítja, bekebelezi a fát, az a tűz készítené fel e folyamatra a fát a kezdet kezdetétől.
4. Másodjára be kell látnunk, hogy a lelkek kínjait nem a Bölcsesség váltja ki (…). Kínjainak oka a lélek gyöngesége és tökéletlensége; azaz a tisztulás nélkül az Isten fényét, édességét és gyönyörűségét magába fogadni képtelen lélek gyöngesége és tökéletlensége. Éppúgy a fa sem képes lángra lobbanni azonnal, alkalmassá kell válnia a lángolásra, és ettől szenved.” (131–132. o.)
„1. Az alábbiakból látni fogjuk, hogy a szerelem tüze a sötét éjszakában kap lángra, és sötétben tisztul a lélek is. Látni fogjuk azt is, hogy amint a túlvilágon a lelket sötét, anyagi tűz tisztítja meg, éppúgy a földi életben szerető, sötét szellemi tűzben tisztulnak a lelkek. Ebben áll a különbség: ott a tűz, itt a megvilágosító szeretet teszi tökéletessé őket. (…) nem kevesebb ugyanis a szív tisztasága, mint Isten szerelme és kegyelme. »Boldogok a tiszta szívűek« mondja Megváltónk róluk (Mt 5,8), s ezzel akárha azt mondaná: boldogok a szerető szívűek, mert a szeretet maga a boldogság.” (142. o.)
„2. Titkos a homályban való szemlélődés, melynek Szent Tamás szerint az ember a szeretet révén lesz részesévé; ez a misztikus teológia, amit a hittudósok titkos bölcsességnek hívnak. A lelket e tudás titokban, a megértés és egyéb képességek részvétele nélkül homályban önti el. Egyéb képességeinek értő közreműködése nélkül, a Szentlélek kiáradása révén, titkos módon telik meg tudással a lélek, (…).
3.(…) Egyformán titkos a megtisztulás homálya és szorongattatásai idején, amikor a szeretet bölcsessége tisztogatja, és a lélek nem tud beszélni róla; és titkos a későbbiekben is, a megvilágosodás idején, amikor a bölcsesség egyre érthetőbbé válik és betölti. Ám a lélek számára titkos marad mindvégig, olyannyira, hogy megfogalmazni, néven nevezni nem tudja, nem is akarja. Ha akarná, akkor sem találná meg módját, nyitját, a kellő hasonlatot, amellyel megérteti a magasztos belátást, a gyöngéd szellemi érzelmet. Ha elszántan törekedne arra, hogy megnevezze, s új kifejezéseket találna rá, a titok titok maradna úgy is. A belső bölcsesség egyszerű ugyanis, általános és szellemi: az érzéki rész számára felfogható képzetbe, képekbe burkolva, öltözve nem jelenik meg. S ha egyszer színt és ruhát ölt is, nem az érzékeken és a képzeleten át ér célba, azok nem is tudnak számot adni haladásáról és más tulajdonságáról. A lélek azonban világosan tudja, érzi és élvezi a bölcsesség elragadó ízét. (…) Ha Isten benső, sugallatos, minden érzéket felülmúló nyelve szólít meg minket, a külső és belső érzékek összhangja s működése megakad, elnémul.” (174–176. o.)
„7. (…) Isten dolgai és tökéletessége, amíg csak keressük őket és törekszünk utánuk, nem megismerhetők és nem beláthatók; csak ha birtokunkba kerültek már, ha gyakoroljuk őket. Baruch próféta az isteni bölcsességről ebben az értelemben szól: »Nincs, aki tudassa annak utait, sem aki fölkeresse annak ösvényeit.« (3,31) (…)
8. (…) Isten útja és ösvénye pedig, amelyen a lélek felé indul, a tengeren vezet, és nyomai a nagy vizeken, éppen ezért kifürkészhetetlenek. A lélek érzékei számára az Istenhez vezető út éppannyira titkos és rejtett, mint a test számára a tengeren vezető ösvények és nyomok. Isten azoknak lelkében, akiket magához akar vonni és bölcsességével való találkozásában föl akar magasztalni, fölismerhetetlen nyomokon jár-kel.” (179–180. o.)
„4. Nagy tisztaság nélkül nem lehet elérni az eggyé válást, és a tisztaságot megszerezni nem lehet, csak ha a teremtett dolgokból lemeztelenedtünk, és elszenvedjük a sanyargattatást. (…) Éppen ezért, aki nem szánja el magát arra, hogy az említett éjszaka idején elinduljon Szerelmese után, önakaratát levetkőzve, megpróbáltatásoknak alávetve magát, hanem a Menyasszonyhoz hasonlatosan nagy kényelmesen, ágyában keresi őt, nem fog rátalálni; csak ha vaksötétben, szerelmétől űzve keresi; ahogyan ez a lélek is csak akkor talált Szerelmesére.” (220. o.)
„1. A lélek a továbbiakban is az időbeli éjszaka és szellemi éjszakája közötti hasonlóságot sorolja. Megnevezi és dicsőíti az abban rejlő jó tulajdonságokat, melyeknek segítségével vágyott célját rövid úton és biztonságos módon elérhette. Hármat nevez meg azok közül.
2. Elsőnek mondja, hogy Isten a lelket a szemlélődés éjszakájában a szemlélődés magányos, titkos ösvényén vezeti, az érzékektől annyira távol, tőlük annyira idegenül, hogy semmi – legyen akár a saját vagy más teremtmény hatása – nem terelheti el, tévesztheti meg vagy tartóztathatja föl a szerelmes eggyé váláshoz vezető úton.
3. Másodiknak mondja az éjszakának szellemi homályát, mely a lélek felső részének minden tehetségét sötétbe borítja. Mivel semmit sem lát, semmit nem vesz észre, Istenhez vezető útján a lélek semminél nem időzik el. A formák, képek, természetes képzetek útjába állított akadályai, melyek rendszerint meggátolják a lelket abban, hogy Istennel egyesüljön, elhárulnak előle.
4. Harmadiknak mondja, hogy ámbár értelme nem támaszkodik semmi belső vagy külső fényre, sem külső vezérlőre, magas útján nem vár megerősítésre (hiszen a sűrű homály következtében mindettől meg van fosztva), szívét kedvese után epekedő szerelme vezérli, arra mozdítja lelkét, emeli magánya útján Istene felé szárnyalásra, anélkül, hogy tudná, hogyan és miképpen történik vele ez.” (221–222. o.)
Forrás:
Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája. Ford. Takács Zsuzsa, Európa, 1999.
ECKHART MESTER TANAINAK ELÍTÉLÉSE
(Fakultatív szöveg)
XXII. János pápa 1329. március 27-én, az In agro dominico bullában 28 Eckhart mesternek tulajdonított tételt ítélt el; közülük 17-et eretneknek vagy eretnekséggel fertőzöttnek, 11-et pedig eretnekséggyanúsnak minősítettek. A modern összefoglalók szerint az 1–15. és 27–28. tétel tartozik az első csoportba, a 16–26. tétel pedig a második csoportba. A 20. században a Vatikánban felvetődött Eckhart rehabilitációjának kérdése, de hivatalos felmentő aktus nem született.
I. Az eretneknek, illetve eretnekséggel fertőzöttnek minősített tételek
1.) Kérdésre, hogy Isten miért nem teremtette meg előbb a világot, azt felelte: Isten nem teremthette meg előbb, mert semmi sem működhet, mielőtt volna; ezért mihelyt Isten volt, meg is teremtette a világot.
2.) Ugyanígy el lehet ismerni, hogy a világ öröktől fogva létezett.
3.) Ugyanabban a pillanatban és mihelyt Isten volt, amikor öröktől fogva nemzette vele egyenlő Fiát, a világot is megteremtette.
4.) Minden cselekedetben, még a rosszban is, akár a büntetés rosszában, akár a bűn rosszában, Isten dicsősége ugyanúgy megnyilvánul és felragyog.
5.) Aki bárkit szidalommal gyaláz, éppen e gyalázás által Istent dicséri; és minél inkább gyaláz, minél súlyosabban vét, annál inkább dicséri Istent.
6.) Még az is, aki Istent káromolja, Istent dicséri.
7.) Aki ezért vagy azért imádkozik, az rosszat kér és rossz módon imádkozik; mert a jónak és Istennek a megtagadásáért könyörög, és azért, hogy Isten tagadja meg magát tőle.
8.) Azokban az emberekben dicsőül meg Isten, akik semmit sem keresnek: sem tisztességet, sem hasznot, sem belső áhítatot, sem szentséget, sem jutalmat, sem mennyországot; sőt minderről, még arról is, ami a sajátjuk, lemondtak.
9.) Nemrég azon tűnődtem, vajon akarjak-e vagy fogadjak-e el bármit is Istentől; ezt nagyon megfontolom, mert ha bármit kapnék Istentől, alatta volnék, mint szolga vagy rabszolga, ő pedig úrként adna; márpedig az örök életben nem így kell lennie.
10.) Teljesen átváltozunk és átalakulunk Istenbe; ugyanúgy, ahogyan a szentségben a kenyér Krisztus testévé változik, úgy változom én belé, úgyhogy ő saját létévé változtat át engem, eggyé, nem csupán hasonlóvá; az élő Istenre mondom: ez igaz, és nincs semmi különbség.
11.) Mindazt, amit az Atya egyszülött Fiának emberi természetében adott, nekem is megadta; semmit sem veszek ki ez alól, sem az egységet, sem a szentséget: mindent ugyanúgy nekem adott, mint neki.
12.) Mindaz, amit a Szentírás Krisztusról mond, teljes egészében igaz minden jó és szent emberre is.
13.) Minden, ami az isteni természet sajátja, sajátja az igaznak és istenes embernek is; ezért az ilyen ember mindazt cselekszi, amit Isten cselekszik; Istennel együtt teremtette az eget és a földet; az örök Ige nemzője; és Isten ilyen ember nélkül semmit sem tudna tenni.
14.) A jó embernek akaratát úgy kell az isteni akarathoz idomítania, hogy mindazt akarja, amit Isten akar; és mivel Isten bizonyos értelemben azt akarja, hogy vétkeztem, én sem kívánhatom, hogy ne vétkeztem volna: ez az igazi bűnbánat.
15.) Ha valaki ezer halálos bűnt követett volna is el, ha helyes állapotban van, ne kívánja, hogy ne követte volna el őket.
27.) Van valami a lélekben, ami teremtetlen és teremthetetlen; ha az egész lélek ilyen volna, ő maga is teremtetlen és teremthetetlen volna; ez az értelem.
28.) Isten sem nem jó, sem nem jobb, sem nem legjobb; és amikor Istent jónak nevezem, éppoly hamisan beszélek, mintha a fehéret feketének mondanám.
II. Az eretnekséggyanúsnak minősített tételek
16.) Isten kifejezetten nem parancsol külső cselekedeteket.
17.) A külső cselekedet nem igazán jó és nem isteni; Isten nem igazán azt viszi végbe és nem azt nemzi.
18.) Ne a külső cselekedetek gyümölcseit ajánljuk fel, amelyek nem tesznek minket jóvá, hanem a belső cselekedetekét, amelyeket a bennünk lakó Atya tesz és visz végbe.
19.) Isten a lelkeket szereti, nem a külső cselekedeteket.
20.) A jó ember Isten egyszülött Fia.
21.) A nemes ember az az egyszülött Fiú, akit az Atya öröktől fogva nemz.
22.) Az Atya engem Fiaként nemz, mégpedig ugyanazon Fiúként; bármit tesz Isten, egy, ezért különbségtétel nélkül nemz engem Fiául.
23.) Isten minden módon és minden tekintetben egy; ezért benne sem az értelemben, sem az értelemen kívül semmiféle sokaság nem található; mert aki kettősséget vagy különbséget lát, az nem látja Istent, hiszen Isten minden számon kívül és minden szám fölött egy, és semmivel sem esik egybe; következésképpen Istenben semmiféle különbség nincs és nem ismerhető fel.
24.) Minden különbség idegen Istentől, mind a természetében, mind a személyekben; mert maga a természet egy, és ez az egy, és mindegyik személy egy, és ugyanaz az egy, mint a természet.
25.) Amikor ezt mondja: „Simon, jobban szeretsz-e engem ezeknél?”, ennek az az értelme: jobban, mint ahogy ezeket szereted; ez helyes, de nem tökéletes. Mert ahol első és második van, ott van több és kevesebb, rang és fokozat; az Egyben azonban nincs sem rang, sem fokozat. Ezért aki Istent jobban szereti ezeknél, jól szereti ugyan, de nem tökéletesen.
26.) Minden teremtmény tiszta semmi; nem azt mondom, hogy valami csekély, vagy hogy bármi is, hanem azt, hogy tiszta semmi.
Forrás:
Maurice O’C. Walshe – Bernard McGinn: The Complete Mystical Works of Meister Eckhart. Crossroad, 2009, 65–67. o.
PLÓTINOSZ: AZ EGYRŐL, A SZELLEMRŐL ÉS A LÉLEKRŐL
(Fakultatív szöveg)
Arról, hogy miképpen erednek az Elsőből az Első utániak, valamint az Egyről
„1. Ha van valami az Első után, az szükségképpen Belőle ered, vagy közvetlenül, vagy pedig közvetítőn keresztül vezethető vissza Arra. Ezek alkotják a valóság második és harmadik rendjét; a második az Elsőre, a harmadik pedig a másodikra vezethető vissza. Kell ugyanis lennie valaminek, ami korábbi mindennél, ennek pedig egyszerűnek és minden utána következőtől különbözőnek kell lennie, olyannak, ami önmagában marad, nem keveredett össze azokkal, amik tőle erednek, ugyanakkor valamilyen értelemben képes jelen lenni a többiben, valóban egy, nem pedig valami más, és csak utána egy, hanem még az sem igaz, hogy egy volna, nem lehet róla sem fogalmunk, sem tudásunk; és mint Platón mondja, »túl van a létezésen is«. Ha ugyanis nem lenne egyszerű, mindenfajta egyszerűségtől és összetettségtől mentes és valóban egy, akkor nem lehetne a kezdet. (…) Mivel tehát nem testi természetű, hanem valóban Egy, ez lesz az Első. Eszerint az, ami Első után következik, már nem lehet egyszerű, hanem az csak olyan egy, amely sok. És ez honnan ered? Az Elsőből. Véletlenségből nem keletkezhet, hiszen akkor az Első mégsem volna mindennek a kezdete. Miképpen ered az Elsőből? Ha egyszer az Első tökéletes és minden közt a legtökéletesebb, és az első erő, akkor minden létező közül szükségképpen a legerősebb, és a többi erő, amennyire erejéből telik, Őt utánozza.” (276–277. o.)
„2. Ha mármost ez a nemző maga szellem volna, szülötte szükségképpen fogyatékosabb volna, mint a szellem, de olyan, ami közvetlenül követi a szellemet és hasonló hozzá. Minthogy azonban a nemző túl van a szellemen, szülötte szükségképpen szellem. De miért nem szellem a nemző, ha szellemet nemzi? Azért, mert a szellem tevékenysége a megismerés, a megismerés pedig azt látja, amit megismer, és Feléje fordul és mintegy eltelik Vele és Őtőle teljesedik be. Önmagában meghatározatlan, akár a nézés, és az határozza meg, amit megismer. (…) Ha tehát létrejön valami, miközben Ő megmarad önmagában, akkor ez Belőle jön létre, amikor Ő a lehető leginkább az, ami. Ő tehát »megmarad a saját jellegében«, vagyis ami létrejön, Belőle jön létre, de közben ő változatlan marad. Mivel tehát Ő megmarad megismerhetőnek, az, ami létrejön, nem lehet egyéb, mint megismerés. Ha pedig megismerés, amely azt ismeri meg, amiből létrejött (hiszen nincsen más, amit megismerhetne), akkor nem más, mint szellem, egy újabb, hogy úgy mondjuk, megismerhető, olyan, mint Az, Annak képe és hasonmása. De hogyan jöhet létre Abból, ha Az változatlan marad? Nos, kétféle tevékenység van: az egyik a dolog lényegének a megnyilvánulása, a másik pedig az, amelyet a dolgok önnön lényegükből fejtenek ki. (…) Miközben Az »megmarad a saját jellegében«, a benne levő tökéletességből és a vele-egy tevékenységből megszülető tevékenység önálló létre kelt és mivel hatalmas lehetőségből jött elő, minden közt a leghatalmasabból, létezővé és lényeggé lett. Az ugyanis »túl van a létezésen«. Az minden dolog lehetősége, ez viszont már minden. Ha pedig ez minden, akkor Az túl van mindenen, tehát a létezésen is.” (278–279. o.)
A három eredendő valóságról
„2. (…) Ha viszont azért érdemes a testi dolgok után törekedni, mert lélek van bennük, ugyan mi értelme odahagyni önmagunkat, és valami más után törekedni? Ha a másikban megcsodálod a lelket, valójában önmagadat csodálod.
3. Mivel tehát a lélek ilyen értékes és isteni dolog, bízzál most már benne, hogy rajta keresztül elérheted az Istent, ez pedig elegendő ok arra, hogy felemelkedj Hozzá. Egyáltalán nem kell messzire menned, hogy rátalálj, és nem sok dolog választ el Tőle. Ragadd meg tehát azt, ami ennél az isteni léleknél is istenibb, a lélek felső szomszédját, ami után következik és amiből származik a lélek. Mert ha olyan nagyszerű is a lélek, amilyennek fejtegetésünk megmutatta, mégsem egyéb, mint a szellem képmása. (…) A lélek léte tehát a szellemtől származik, és a lélek azáltal lesz ténylegesen egy önnön fogalmával, hogy látja a szellemet. (…) A szellem a megismerésben létrehozza a létezőt, a létező pedig azáltal, hogy megismerhető, megismerést és létet ajándékoz a szellemnek. A megismerésnek viszont valami más az oka, és ez az oka a létezőnek is. Tehát a kettőnek egyszerre valami mindkettőtől különböző az oka. Ez a kettő ugyanis egyszerre van és együtt van, és nem hagyja el egymást, mivel azonban ketten vannak, ez az egy egyszerre szellem és létező, megismerő és megismerhető. Szellem, amennyiben megismerő, létező, amennyiben megismerhető. (…)
5. (…) Amikor tehát megérkezik a szellemhez, s szinte eggyé válik vele, megkérdi: kicsoda hát, aki ezt nemzette, aki egyszerű és előbbi ennél a sokaságnál, aki oka annak is, hogy van és annak is, hogy sok, aki a szám alkotója? (…) Mert az első létezők nem lehetnek sem tömeg, sem pedig nagyság. Ezek a durva dolgok későbbiek és csak az érzékelés véli őket létezőnek. (…) A megismerés ugyanis olyan látás, amely a kettőben látja az Egyet.” (226–231. o.)
„6. A következőképpen mondhatjuk el ezt, miután magát az Istent hívtuk segítségül, nem hangos szóval, hanem lélekben imára terjesztve felé önmagunkat, mert ezen a módon tudunk imádkozni Őhozzá, egyedül az Egyedülihez. Mivelhogy Ő, hogy úgy mondjuk, a templom szentélyében van önmagában, túl mindenen, teljes nyugalomban, ezért, aki meg akarja látni, az szemlélje a már »kívül« felállított »szobrokat«, pontosabban azt a »szobrot«, amelyik elsőnek tűnt elő és a következőképpen jelent meg: minden mozgó dolog szükségképpen valami felé mozog, Őneki viszont nincsen mifelé mozognia, Őróla tehát nem állíthatjuk, hogy mozog, hanem, ha létrejön valami Őutána, az csak úgy jöhetett létre, hogy Ő örökösen önmaga felé fordult. Távol álljon tőlünk az időbeli keletkezés gondolata, amikor az örökké létezőkről beszélünk. Ha beszéd közben mégis rájuk fogjuk a keletkezést, ez csak az oksági kapcsolat és a rangsor megjelölését szolgálja. Ennek értelmében tehát azt kell mondanunk, hogy ami Abból születik, úgy születik, hogy Az nem mozdul. (…) Nem születhet Belőle más, csak az, ami Őutána a legnagyobb. Őutána pedig legnagyobb a szellem, és ez a második. (…) Minden, ami születik, a szülőjére vágyik és őt szereti, kiváltképpen, ha szülő és szülötte magukban vannak. Ha pedig a szülő nem más, mint éppen a Legjobb, akkor szülötte szükségképpen együtt van Ővele, annyira, hogy csupán a más-volta választja el Őtőle. (…)
7. (…) És látja, hogy Onnan kapja, mint osztható az oszthatatlantól, az életet is, a megismerést is és mindent, mivelhogy Az semmi sem a mindenből. Azért lehetett minden Őbelőle, mert Őt nem nyűgözi semmilyen forma. Ő ugyanis csupáncsak egy. Ha minden volna, akkor a létezők között volna a helye. Ezért azután Ő semmi sem mindabból, amit a szellem magába foglal, hanem Őtőle van mindez (…).” (231–233. o.)
„10. Bebizonyítottuk tehát, hogy mindez így van. Az Egy nem más, mint a Létezőn-túli, amint azt fejtegetésünk megpróbálta megvilágítani, már amennyire lehetséges volt megvilágítani ezeket a dolgokat. (…) Mert nem szabad neki helyet keresnünk és oda rögzítenünk, hanem minden helyen kívül kell helyeznünk. Csakis így lehet magában való, kívülálló és anyagtalan, ha egymagában van és a testi természetből semmi sincsen benne. (…) És amikor a lélek és a test szétválasztására buzdít, nem térben érti, hiszen a lélek természete szerint külön van a testtől, hanem a buzdítás arra vonatkozik, hogy a lélek ne hajoljon a test felé, ne engedjen a képzeletnek, és viselkedjék idegenként a testtel szemben, hátha fölvihetné az ember a lélek másik fajtáját is, és egyesíthetné a fentivel azt, amelyik belőle ideköltözött (…).
11. (…) szükségképpen bennünk kell lennie annak a szellemnek, amely nem gondolkodik, hanem örökké magában hordozza az igazságot, és bennünk kell lennie a szellem kezdetének és okának, az Istenségnek is. Nem mintha osztható lenne, hanem megmarad önmagában – nem térbeli módon – és közben mégis sokakban szemlélhető mindenkiben, aki képes befogadni Őt, mint másik önmagát. (…) Mármost mibennünk is van egy ilyen pont, ezen keresztül érintkezünk Ővele, ezen keresztül tartozunk Őhozzá és függünk Őtőle. És Őbenne lakozunk, amennyiben minden törekvésünk Őfelé vonz bennünket.
12. (…) Tehát ahhoz, hogy fel is foghassuk azt, ami ily módon bennünk van, a felfogóképességet is befelé kell irányítani, és el kell érni, hogy figyelmét arrafelé fordítsa. Amikor valaki arra vár, hogy meghalljon egy hangot, amelyet hallani szeretne, a többi hangoktól elzárkózva fülét arra a hallható hangoknál jobb hangra hegyezi, hátha megérkezik végre. Ugyanígy ebben az esetben is el kell fordulnunk az érzékelhető hangoktól és csak annyira figyelni rájuk, amennyire feltétlenül szükséges, a léleknek a felfogásra szolgáló erejét pedig tisztán meg kell őrizni, hogy készen álljon a felülről érkező hangok meghallására.” (237–240. o.)
Forrás:
Plótinosz: Az Egyről, a szellemről és a lélekről. Ford. Horváth Judit, Perczel István. Európa, 1986.
JACOB BÖHME: CHRISTOSOPHIA, AVAGY A KRISZTUSHOZ VEZETŐ ÚT
(Fakultatív szöveg)
„1. Az egész keresztény religio lényege, hogy megismerjük önmagunkat arra vonatkozóan, hogy mik vagyunk, honnan származunk, hogyan tértünk át az egyesülésből a megosztottságba, az igazságosságtól való megfosztottság és a megátalkodottság állapotába, végül pedig hogy miként ébresztettük fel ezeket önmagunkban. Másodjára: hol volt a helyünk az egyesülésben, mikor Isten Gyermekei voltunk? Harmadjára: miként létezünk most a megosztottság, vagyis a belharc és ellentét közepette? Negyedjére: hová hullámzunk tova e törékeny életből avagy létből, s hogy hová törekszünk annak révén, ami halhatatlan, s hová annak révén, ami halandó.
2. E négy ponton alapszik egész religiónk, melynek révén meg kell tanulnunk kilépni a megosztottságból és a hiábavalóságból, és beoltatni abba az Egy Fába, melyről Ádámmal mindannyian elágaztunk, és amely Fa voltaképpen a bennünk élő Krisztus. Semmi miatt nem szabad civakodnunk, és nincs is vitatnivalónk! Gyakorolja csak mindenki abban magát, miként tudná ismét Istene és testvére iránti szeretetbe térni!” (212. o.)
„A TANÍTVÁNY ÍGY SZÓLT A MESTERHEZ: Hogyan tudnám elérni az érzékeket felülmúló, természeten túli életet, hogy lássam Istent és halljam beszélni?
A MESTER VÁLASZOLT: Ha csak egy szemvillanásnyira is be tudnál lendülni oda, ahol egyetlen teremtmény sincs, hallanád, mit mond Isten.
2. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Közel van ez [a hely] vagy távol?
A MESTER SZÓLT: Benned rejlik, és ha képes lennél mindennemű akarati tevékenységedtől és az érzékeléstől megszabadulva egy órácskára elcsitulni, Isten kimondhatatlan szavait hallhatnád.
3. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Hogyan lennék képes hallani, miközben megszüntetem érzékelésemet és akarati tevékenységemet?
A MESTER SZÓLT: Amikor én-mivoltodból fakadó érzékeléseddel és akarati tevékenységeddel felhagysz, az örök hallás, látás és beszéd nyilatkozik meg benned, s akkor Isten lát és hall általad. Egyéni hallásod, akarati tevékenységed és látásod akadályoz meg abban, hogy Istent lásd és halld.
4. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Mivel halljam és lássam majd Istent, aki pedig túl van természeten és teremtményen?
A MESTER SZÓLT: Amikor elnémulsz, azzá válsz, ami Isten volt a természet és teremtés [létrejöttét] megelőzően, azzá, amiből természetedet és teremtmény voltodat megalkotta. Így azzal látsz és hallasz, amivel Isten látott és hallott benned, mielőtt egyéni akarati tevékenységed, látásod és hallásod elkezdődött.” (221–222. o.)
„25. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Drága mester, magyarázd el, miért kénytelen a szeretet és a szenvedés, a harag és az ellenség egymás mellett élni? Nem lenne jobb a színtiszta szeretet?
A MESTER SZÓLT: Ha a Szeretet nem a szenvedés közepén leledzene, nem lenne semmije, amit szerethetne. (…) Nem is nyilvánulhatna meg, hogy mi a szeretet, ha nem rendelkezne olyasvalamivel, amit alkalma lenne szeretni.
26. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Mi a Szeretet a maga erejét és erényét, magasságát és nagyságát tekintve?
A MESTER SZÓLT: Erénye a semmi; ereje mindenen áthat; magassága szerint olyan, mint Isten; nagysága szerint, nagyobb, mint Isten. Aki a szeretetet megleli, semmit és mindent talál.
27. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Ó, kedves mester, magyarázd el, hogyan érthetem mindezt?
A MESTER SZÓLT: Ama szavaimat, hogy erénye a semmi, akkor fogod majd megérteni, ha minden kreatúrát magad mögött hagysz, és minden kreatúra és mindennemű természet számára semmivé válsz. Akkor már az örök Egyben leszel, aki Isten maga, s ott megtapasztalod a Szeretet legmagasztosabb erényét. (…) Isten minden művében láthatod, miként öntötte ki magát a Szeretet mindenekbe, s hogy minden létezőben a szeretet a legrejtettebb és ugyanakkor a legleplezetlenebb alap: a mélyben az erő, a felszínen viszont a forma szerint. (…) Hogy azonban még azt is mondtam, [a Szeretet] nagysága szerint nagyobb, mint Isten, ez szintén való, mert ahol Isten nem lakozik, a Szeretet oda is behatol. (…)
28. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Mondd meg hát, kedves mester, hol lakik a Szeretet az emberben?
A MESTER SZÓLT: Ahol az ember nem lakik, ott van az ő lakhelye az emberben.
29. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Hol van az [a hely], ahol az ember nem lakik önmagán belül?
A MESTER SZÓLT: Az önmagát tökéletesen átengedő lélek ez [a hely], amikor is a lélek elhal egyéni akaratának, és ő maga már nem akar semmit, csak azt, amit Isten akar: nos, itt lakik a Szeretet. Amilyen mértékben halott az egyéni akarat önmaga számára, olyan mértékben nyomul be a Szeretet a helyére. Ahol ugyanis ezt megelőzően az önálló akarat székelt, ott most nincs semmi, és ahol nincs semmi, ott egyedül Isten Szeretete lehet tevékeny.
30. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Hogyan lennék képes akaratom halála nélkül átölelni a Szeretetet?
A MESTER SZÓLT: Ha be akarod fogni, el fog illanni előled; ha viszont teljes önátadással alávetnéd magad neki, akaratodat tekintve már halott vagy, és ezután már ő lesz természeted éltetője. Nem öl meg, hanem önnön élete szerint kelt életre, és ettől fogva nem saját akaratodnak, hanem az ő akaratának élsz, mert akaratod immár akaratává változott át. Ettől kezdve önmagad számára halott vagy, Istennek viszont élsz.
31. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Hogyan lehetséges, hogy oly kevesen lelik meg, noha sokan szeretnék megszerezni?
A MESTER SZÓLT: Mindannyian a valami körében keresik, a képzeteken alapuló vélekedések közepette, saját sóvárgásuk mélyén, ráadásul a legtöbbjüket egyedi, természetes vágyuk hajtja. Még ha egyenesen fel is kínálná magát nekik a Szeretet, nem lelne helyet magának bennük, mert az önfejűség okozta képzelgés befészkelte magát a szeretet helyére. Vagyis ha az önkényből fakadó fantáziálás be is akarná kebelezni a Szeretetet, a Szeretet tovatűnne, hisz egyedül a semmi a lakhelye. Ezért nem találják.
32. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Mi a Szeretet hivatása a semmiben?
A MESTER SZÓLT: A hivatása az, hogy lankadatlanul a létbe hatoljon, és ha lel egy csekélyke helyet a lét körében, mely épp beszüntette ténykedését, azt magába is öleli, és jobban örvendezik tüzesen lobogó szeretetével, mint ahogy a Nap örvend a világban! Az a hivatása hát, hogy szünet nélkül tüzet gyújtson a lét mélyén, és elégesse a létet, felszítván magát általa.
33. A TANÍTVÁNY SZÓLT: Ó, kedves mester, hogy értsem szavaidat?
A MESTER SZÓLT: Ha tüzet tud gyújtani benned, megtapasztalod majd, ahogy elégeti énedet, és oly nagyon örvend tüzednek, hogy inkább hagynád megölni magad, semmint hogy saját létedbe ismét belépj. Oly hatalmas a lángja, hogy nem tágít mellőled, még akkor sem, mikor mulandó életed forog kockán; veled együtt lép tüzei közt a halálba, s ha a pokolba tartanál is, éretted még azt is összetörné!” (230–233. o.)
Forrás:
Jakob Böhme: Christosophia avagy a Krisztushoz vezető út. Ford. Makovnik Péter. Polaris, 2021.
JAKOB BÖHME: FÖLDI ÉS ÉGI MISZTÉRIUMRÓL
(Fakultatív szöveg)
Isten örökké-beszélő szavának ősállapotáról, valamint az isteni erő kinyilatkoztatásáról: a természetről és a tulajdonságról
„4. Ezért csak Isten változatlan, egyetlen lényéről beszélhetünk, arról, amit Ő akar, akart és akar mindig, nem pedig Isten töprengéséről, mert nincs benne töprenkedés. Isten minden látás szeme és minden lény alapja; csupáncsak egyet akar és tesz folyvást: szüli magát az Atyában, Fiúban, Szent Szellemben, kinyilatkoztatásának bölcsességébe; az Egyetlen, alaptalan Isten mást semmit sem akar, nem tépelődik másról. Mert ha többfélét akarna önmagában, akkor nem volna elég mindenható ahhoz, hogy ugyanezzel az akaratával mindezt véghez is vigye. Ezért Isten önmagában csak önmagát akarhatja: mert amit öröktől akart, az önmaga, s így ő az egyedüli Egy és nem több: semmi sincs, ami viszálykodhatna Vele, ami tépelődést, megoszláshoz vezető viszályt okozhatna.
(…)
6. Mert ha az egyetlen isteni tulajdonság erői nem léptek volna az elválaszthatóságba, akkor ez nem lett volna lehetséges, és nem lett volna sem angyal, sem más teremtmény, sem természet, sem tulajdonság, és a láthatatlan Isten egyedül önmaga számára, a csendben működő bölcsességben nyilatkozott volna meg, és minden egyetlen lény lett volna, s akkor nem is lehetne lényekről beszélni, hanem csak az önmagába ható kéjről, amely csupán az Egyetlen Istenben van és sehol máshol.” (26. o.)
„17. A természet mozdulatlan örökkévalóság szerszáma, amellyel az örök formál, alkot, elválaszt és önmagát az öröm birodalmába foglalja, mert az örök akarat a természettel nyilatkoztatja ki szavát. A szó a tudásban természetet ölt, de az örök Egy, a JEHOVAH Isten nem ölt természetet, hanem lakozik a természetben, ahogy a Nap az elemekben vagy ahogy a semmi a tűz fényében, mivel a tűz ragyogása teszi láthatóvá a semmit, és mégsem szabad semminek mondani; mert ez a semmi Isten és minden; csak azért beszélek így, hogy az olvasónak átadhassam megértésemet és felfogásomat.” (28. o.)
„30. Itt rejlik pedig a legnagyobb Arcanum: szellemileg táplálkozni. Kedves fiaim, ha ezt tudnátok, akkor minden titok alapját és a lények lényegét birtokolnátok. Erről mondta Krisztus, hogy az örök élet vizét szeretné nekünk adni, amely örök életre szökellő vízforrás lesz bennünk (Jn 4, 14); nem a külső fény-tűzből született külsőt, hanem az isteni fény-tűzből született belsőt, amelynek a külső csak képe.” (31. o.)
Sex puncta mystica, azaz az alábbi hat misztikus pont rövid magyarázata
„7. Az emberi élet fordulópont tűz és sötétség között: abban ég, amelyikkel egyesül; ha az esszencia sóvárgásának adja magát, akkor szorongásban ég, sötét tűzben.
8. De ha a semminek adja magát, akkor vágytalan és visszatalál a fény-tűzbe; akkor semmilyen kínban sem ég, mert nem vezet létezést tüzébe, amiből a tűz éghetne. Mivel nincs benne kín, az életet is kín nélkül birtokolhatja, s mivel létezés nélkül van magában, az első mágiához, az isteni hármassághoz visszatalál.” (57. o.)
Forrás:
Jakob Böhme: Földi és égi misztériumról. Ford. Isztray Botond. Helikon, 1990.
SCHELLING: ÜBER DIE NATUR DER PHILOSOPHIE ALS WISSENSCHAFT (in: Martin Heidegger: Schelling értekezése az emberi szabadság lényegéről)
(Fakultatív szöveg)
„Magát Istent is el kell hagynia annak, aki az igazán szabad filozófia kiindulópontját akarja választani. Arról van itt szó, hogy aki meg akarja tartani, elveszti azt, aki pedig elveszti, az megtalálja azt. Csak az juthat el önmaga alapzatához, s csak az láthatja át az élet egész mélységét, aki egyszer az életben mindent elhagyott, s aki maga is mindentől elhagyottá vált, aki számára minden elsüllyedt, s aki egyedül a végtelenben ismerte fel önmagát. Ezt a nagy lépést Platón a halálhoz hasonlította.” (23. o.)
Forrás:
Friedrich Wilhelm Joseph Schelling: „Über die Natur der Philosophie als Wissenschaft”. In: Martin Heidegger: Schelling értekezése az emberi szabadság lényegéről. Ford. Boros Gábor. T-Twins Kiadó, 1993.
SCHELLING: BRUNO AVAGY A DOLGOK ISTENI ÉS TERMÉSZETES ELVÉRŐL
(Fakultatív szöveg)
„Mindazonáltal földi szavakkal nehéz kifejezni az önmagában és önmagáért örökkévalónak a természetét, mivel a nyelvet a másolatokból vesszük és az értelem által alkotjuk meg. Hiszen, ha úgy látszik, hogy azt, ami fölötte áll minden ellentétnek és amiben magában nincs ellentét, joggal nevezzük az Egyedül Létezőnek (…); mert az is az abszolútum természetéhez tartozik, hogy benne a forma lényeg és a lényeg forma;” (144. o.)
„A legmagasabb rendű hatalom vagy az igazi Isten tehát olyan, hogy benne magában van a természet, miként az igazi természet is olyan, hogy benne magában van az Isten.
Közvetlen, érzékfeletti szemléletben megismerni a szent egységet, amelyben Isten elválaszthatatlan a természettől, és amelyet az életben mint sorsot teszünk próbára, ez a legfőbb üdvösségre való felszenteltetés, s ezt egyedül a legtökéletesebb fölötti elmélkedésben érhetjük el.” (152. o.)
„Isten tehát minden eszmék eszméje, minden megismerés megismerése, minden fények fénye. Minden belőle ered és hozzá tér vissza. (…) S maguk az egységek is csupán a jelenségvilág vonatkozásában különülnek el Istentől, önmagukban véve Istenben vannak és egyek vele.” (175. o.)
„A tiszta szubjektum-objektum, amaz abszolút megismerés, az abszolút én, a minden formák formája ellenben az abszolútum egyszülött fia: örökkévaló, mint maga az abszolútum, nem különbözik lényegétől, egy vele. Ha elérjük, elérünk az atyához is, és csak rajta keresztül juthatunk el hozzá; a róla szóló tanítás egyben az atyáról is szól.
Ha tehát megértjük az abszolútumnak az indifferenciáját, azt, hogy az abszolútumot tekintve az eszme teljesen szubsztancia, teljesen reális, hogy a forma lényeg is, valamint a lényeg forma, hogy egyik sem választható el a másiktól, hogy nemcsak tökéletes képei egymásnak, hanem inkább mindegyik maga a másik – ha mindezt tudjuk, akkor megtaláltuk az igazság abszolút súlypontját, és megtaláltuk azt, amit az igazság ősfémének tekinthetünk, mert minden igazság ennek az anyagával ötvöződik, és nélküle semmi sem lehet igaz.” (186. o.)
„(…) az egyikben az örökkévaló Isten emberréválását dicsőítjük, a másikban pedig az ember szükségszerű istenülését, és végül e szellemi létrán fel s alá szabadon és ellenállás nélkül mozgunk: leereszkedvén szétválasztva látjuk az isteni és a természetes elemnek az egységét, majd ismét felemelkedvén minden az egyben oldódik fel előttünk, a természet Istenben, Isten pedig a természetben.
Ha majd feljutottunk e magasságra, és megpillantottuk e csodálatos megismerés harmonikus fényét, és megértettük, hogy e megismerés egyben maga a reális Isten lényegében, csak akkor tárul fel előttünk teljes pompájában a szépség, csak akkor tekinthetünk bele, anélkül hogy látványa elvakítana, és akkor lesz részünk abban, hogy valamennyi istennel üdvözítő közösségben éljünk.” (188. o.)
Forrás:
Friedrich Wilhelm Joseph Schelling: Bruno avagy A dolgok isteni és természetes elvéről. Beszélgetés. Ford. Jaksa Margit. Magyar Helikon, 1974.
SCHELLING: FILOZÓFIAI VIZSGÁLÓDÁSOK AZ EMBERI SZABADSÁG LÉNYEGÉRŐL ÉS AZ EZZEL ÖSSZEFÜGGŐ TÁRGYAKRÓL
(Fakultatív szöveg)
„(…) Isten bennünk maga a világos megismerés és a szellemi fény, amelyben először válik minden más is világossá, nagyon távol attól, hogy ő maga a világosság ellentéte legyen; (…) A vallásosság lelkiismeretesség, azt jelenti, hogy az ember úgy cselekszik, ahogyan ismeretei mondják, és nem mond ellent tevékenységében a megismerés fényének. (…) Az erény hitként jelenik meg, (…) eredeti jelentésében mint bizalom (Zutrauen), ráhagyatkozás (Zuversicht) az istenire, ami kizár minden választást.” (44–45. o.)
„(…) minden alap előtt és minden egzisztáló előtt, tehát egyáltalán minden kettősség előtt kell hogy létezzen egy lényeg; hogyan nevezhetnénk másként mint ősalapnak vagy alaptalan alapnak? Mivel megelőz minden ellentétet, ezért ezek nem lehetnek elkülöníthetők benne, és semmi módon sem lehetnek meg benne. Nem nevezhetjük tehát azonosságuknak, hanem csupán feltétlen indifferenciájuknak.” (54. o.)
„Továbbá, csak Isten mint szellem lehet a két princípium feltétlen azonossága (…). Kettősség csak ott van, ahol valóban két lény áll szemben egymással. A gonosz azonban nem lény, hanem lénytelen lényeg, amely csupán az ellentétben realitás, magában nem. A feltétlen azonosság, a szeretet szelleme is azért van inkább, mint a gonosz, mert a gonosz csak a vele való ellentétben jelenhet meg. Ezért aztán nem is ragadható meg a feltétlen azonosság felől, hanem örökre ki van zárva és ki van lökve belőle.
(…)
Csak az ember van Istenben, s éppen ezen Istenben-léte (In-Gott-Sein) révén képes a szabadságra.” (56–57. o.)
„Az ész az emberben az, amit a misztikusok primum passivum-nak neveznek Istenben vagy kezdeti bölcsességnek, amelyben minden dolog együtt s mégis elválasztottan van, egyek, ám mégis szabad mindegyikük a maga módján. Nem tevékenység, mint a szellem, (…) hanem az indifferencia; az igazság mértéke és úgyszólván általános helye, a nyugodt hely, amelyben az eredeti bölcsesség megfogan, amely szerint egyfajta ősképre tekintve, az értelemnek formálnia kell.
(…)
Nem a régi ellentétek felélesztésének van itt az ideje, hanem annak, hogy a minden ellentéten kívül és fölött állót kutassuk.” (59–60. o.)
Forrás:
Friedrich Wilhelm Joseph Schelling: Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről és az ezzel összefüggő tárgyakról. Ford. Boros Gábor, Gyenge Zoltán. Attraktor, 2010.
SCHELLING: FILOZÓFIA ÉS VALLÁS
(Fakultatív szöveg)
„Miként Isten lényege az abszolút, csak közvetlenül megismerhető ideálitás, amely mint ilyen egybeesik az abszolút realitással, úgy a lélek lényege egy olyan megismerés, amely szoros egységben áll a teljességgel reálissal, azaz Istennel. Innen származtatható a filozófiának az a szándéka, hogy az embert ne egyszerűen fölruházza valamivel, hanem elkülönítse minden véletlenszerűtől, ami társul hozzá: a testtől, a megjelenő világtól, az érzékiségtől, és, amennyire csak lehetséges, olyan nyilvánvalóan vezesse vissza a maga eredetére. A filozófiára vonatkozó utalás, amely a szóban forgó megismerést megelőzi, így csak negatív lehet, amennyiben ugyanis minden véges ellentét semmisségét mutatja meg, és a lelket indirekt módon vezeti el a végtelen szemléletéhez. És amikor ide eljut, önmagától elhagyja az abszolútság negatív leírásának segédeszközeit, mihelyst nincs rájuk többé szüksége, megszabadul tőlük.
(…)
Az igazat csak az igazság által, az evidenset csak az evidencia által ismerhetjük meg; az igazság és az evidencia azonban önmaga által világos, és ezért abszolútnak kell lenniük, ez Isten lényege.
(…)
Aki megtapasztalta azt az evidenciát, amely az abszolútum eszméjében és csak benne rejlik, és amelynek leírására minden emberi nyelv tökéletlen, az minden kísérletet, hogy a hiten, a sejtelmen, az érzésen – vagy bárhogy is hívjuk – keresztül találjuk meg, elhibázottnak fog tartani.” (13–14. o.)
„Az univerzum és az univerzum történetének nagy célja nem más, mint a teljes megbékülés és az abszolútságban való ismételt feloldódás.” (25. o.)
„(…) van a léleknek egy olyan állapota, amelyben számára az erénynek nincs parancsa, de jutalma sem, amelyben pusztán a természetének belső szükségszerűsége alapján cselekszik. (…) a lélek csak akkor igazán erkölcsös, ha abszolút szabadsággal az, azaz ha számára az erkölcsiség egyúttal boldogság. Boldogtalannak lenni, vagy magunkat boldogtalannak érezni igazi erkölcstelenség, ezért a boldogság nem az erény akcidense, hanem maga az erény. Abszolút erkölcsiség az jelenti, ha nem függő, hanem a törvényeiben szabad életet élünk. (…) Az erkölcsiség és a boldogság ezért egy és ugyanazon egység kétféle mértékeként viszonyul egymáshoz; (…) Ennek az egy-létnek az ősképe, amely egyszerre az igazságnak és a szépségnek is az ősképe, Istenben van.
Isten egyszerre az abszolút boldogság és az abszolút erkölcsiség, avagy mindkettő Isten végtelen attribútuma. Istenben nem lehet elgondolni semmiféle erkölcsiséget, amely nem a természetének örök törvényéből áramló szükségszerűség, vagyis amely ne lenne abszolút boldogság. A boldogság persze Istenre tekintettel maga is az abszolút szükségszerűségben, és így az abszolút szabadságban gyökerezik. Benne a szubjektum egyben az objektum, az általános egyben a különös. Egy és ugyanaz a szükségszerűség vagy a szabadság oldaláról tekintve.” (34–35. o.)
„A lélekben levő örökkévalóság nem azért örök, mert a fennállásának nincs kezdete vagy vége, hanem mert semmiféle viszonya sincs az időhöz. Ezért halhatatlannak sem nevezhetjük abban az értelemben, amennyiben ez a fogalom az individuális egymásra következést magába foglalja. A halhatatlanság a véges és a test fogalma nélkül elképzelhetetlen, különben ebben az értelemben csak meghosszabbított halandóság lenne, nem tartalmazhatná a felszabadulás mozzanatát, hanem a lélek vaksága továbbra is fennmaradna.” (38. o.)
„Nézetünk szerint az örökkévalóság már itt elkezdődik, vagy sokkal inkább már itt jelen van, (…) nehéz belátni, miért ne lenne lehetséges már most ez az állapot, ugyanolyan feltételek szerint, mint amelyek alapján majd el kellene kezdődnie. Ennek az állapotnak az a lényege, hogy a léleknek, amennyire csak lehetséges, meg kell szabadulnia az érzékiség kötelékeitől: ezt tagadni annyi, mint a lelket teljesen hozzákötni a testhez.” (40–41. o.)
„Minden szellemi és ezoterikus vallást ezekre a tanításokra, az erkölcsiség és a magasabb igazság örök oszlopaira kellene visszavezetni. (…) Szükség van egy előcsarnokra, egyfajta előkészítésre, amely – Euripidész hasonlatát felhasználva – úgy viszonyul a tökéletes beavatáshoz, mint álom a halálhoz. Az álom csak negatív, a halál pozitív; a halál a végső, az abszolút felszabadító. A magasabb ismeretek első előkészítője csak negatív lehet: lényege az érzéki affektusok – és mindannak, ami a lélek nyugodt és erkölcsi működését zavarja – legyengítésében, és talán megsemmisítésében áll. (…) Akik ezen a burkon áthatolva a szimbólumok jelentésének megragadására törekszenek, és akik önmérséklésen, bölcsességen, önlegyőzésen és a nem-érzéki iránti hajlamukon keresztül igaznak bizonyulnak, teljesen új életre kell ébredniük, és az igazságot mint tisztán, kép nélkülit kell szemügyre venniük.” (44–45. o.)
Forrás:
Friedrich Wilhelm Joseph Schelling: Filozófia és vallás. Ford. Weiss János. Attraktor, 2012.
LUDWIG WITTGENSTEIN: LOGIKAI–FILOZÓFIAI ÉRTEKEZÉS
(Fakultatív szöveg)
„6.41 A világ értelmének a világon kívül kell lennie.
A világban minden úgy van, ahogy van, és minden úgy történik, ahogy történik; nincs benne érték – és ha lenne, akkor annak nem volna értéke.
Ha van érték, amely értékkel bír, akkor ennek minden történésen és így-léten kívül kell lennie. Ugyanis minden történés és így-lét véletlenszerű.
Ami nem-véletlenszerűvé teszi, az nem lehet a világon belül; mert különben megint csak véletlenszerű lenne.
A világon kívül kell lennie.
6.42 Ezért nem létezhetnek etikai kijelentések sem.
Kijelentések nem fejezhetnek ki semmi magasabbat.
6.421 Világos, hogy az etika nem kimondható.
Az etika transzcendentális.
(…)
6.4311 (…) Ha örökkévalóságon nem végtelen időtartamot, hanem időtlenséget értünk, akkor örökké él az, aki a jelenben él.
Életünk éppúgy vég nélküli, ahogy látóterünk határ nélküli.
6.4312 Az emberi lélek időbeli halhatatlansága, ami tehát egyet jelent a halál után is tartó, örök továbbéléssel, nemcsak hogy semmilyen módon nincs garantálva, de ami a legfőbb: e feltevés egyáltalán nem nyújtja azt, amit általa el kívántak érni. Hiszen megoldódik-e valamilyen rejtély azáltal, hogy örökké életben maradok? És nem épp annyira rejtélyes-e ekkor ez az örök élet, mint a jelenbeli? A térben és időben élt élet rejtélyének megoldása téren és időn kívül van.
(Itt nem természettudományos problémákat kell megoldani.)
6.432 Milyen a világ: ez a magasabb szempontjából teljesen közömbös. Isten nem nyilatkozik meg a világban.
6.4321 A tények mind csak a feladathoz tartoznak és nem a megoldáshoz.
6.44 A misztikum: nem az, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van.
6.45 A világ sub specie aeterni szemlélete nem más, mint körülhatárolt egészként való szemlélete.
A világ mint – körülhatárolt – egész átérzése a misztikus érzés.
6.5 Egy olyan válaszhoz, amelyet nem tudunk kimondani, nem tudjuk kimondani a kérdést sem.
A rejtély nem létezik.
Ha egy kérdés egyáltalán feltehető, akkor azt meg is lehet válaszolni.
6.51 A szkepticizmus nem megcáfolhatatlan, hanem nyilvánvalóan értelmetlen, amikor kételkedni akar ott, ahol nem lehet kételkedni.
Kétely ugyanis csak ott merülhet fel, ahol van kérdés; kérdés csak ott, ahol van válasz; ez pedig csak ott, ahol valamit mondani lehet.
6.52 Érezzük, hogy még ha választ adtunk is valamennyi lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel még egyáltalán nem érintettük. Akkor persze egyetlen további kérdés sem marad, és éppen ez a válasz.
6.521 Azt, hogy az élet problémája megoldást nyert, e probléma eltűnéséből ismerjük fel.
(Vajon nem ez az oka annak, hogy azok az emberek, akik számára hosszas kételyek után világossá vált az élet értelme, később nem tudták elmondani, hogy miben áll ez az értelem?)
6.522 Kétségkívül létezik kimondhatatlan. Ez megmutatkozik; ez maga a misztikum.
(…)
6.54 Az én kijelentéseim azáltal nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül felismeri, hogy értelmetlenek, ha már – fellépvén rájuk – túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.)
Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot.
7 Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (99–103. o.)
Forrás:
Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Ford. Márkus György. Atlantisz, 2004.