3. Gautama Buddha – A megvilágosodás útja
Szövegek 1/2 (Buddha beszédei):
BUDDHA TANÍTÓ ÚTJÁNAK KEZDETE [MAHÁVAGGA I. 1, 5–8.]
„Amikor a Magasztos így beszélt, az öt szerzetes így szólt hozzá:
– Gótama testvér, önsanyargatásoddal, megtartóztatásoddal, fogadalmaiddal nem tudtál szert tenni emberfölötti erőre, vagy tökéletes és szentséges ismeret és látás hatalmára. Most, amikor feladtad az önmegtartóztatást és bőségben élsz, bővelkedő életre tértél át, hogyan tudnál szert tenni emberfölötti erőre, vagy tökéletes és szentséges ismeret és látás hatalmára?
Amikor az öt szerzetes így beszélt, a Magasztos így szólt hozzájuk:
– Szerzetesek, a Beérkezett nem él bőségben, nem adta fel az önmegtartóztatást, nem tért át bővelkedő életre. A Beérkezett maga a tökéletes, szentséges Megvilágosult. Halljátok meg, szerzetesek! Megtaláltam a halhatatlanságot, és megismertetem veletek; hirdetem nektek a Tant. Ha az általam kijelölt útra léptek, hamarosan eljuttok az igazsághoz, magatoktól megismeritek, és szemtől szembe láthatjátok. Eléritek a szent élet legmagasabb célkitűzését, amelynek kedvéért tisztes családok fiai remeteségbe és otthontalanságba távoznak.
[A párbeszéd még kétszer megismétlődik.]
– És én erre a belátásra, erre a felismerésre jutottam: »Gondolataim felszabadulása nem mehet veszendőbe. Ez az utolsó születésem; többször nem fogok újjászületni.«
Így beszélt a Magasztos, és az öt szerzetes örömmel és egyetértéssel hallgatta meg a Magasztos beszédét. […]
És a Magasztos így szólt:
– Jöjjetek, szerzetesek! A Tant világosan kinyilatkoztattam. Járjatok a szentség útján, hogy minden szenvedésnek véget vessetek!
Így történt e tiszteletreméltó személyek tanítvánnyá avatása. Így ebben az időben hat Tökéletes volt a földön.
(…)
Ekkor Jasza nemesifjú az Iszipatana vadaskert felé indult. Ez idő tájt a Magasztos kora hajnalban felkelt, és a szabadban sétált. A Magasztos messziről megpillantotta a közeledő Jasza nemesifjút. Amikor meglátta, félbeszakította sétáját, és leült az odakészített székre. Ekkor Jasza nemesifjú a Magasztos közelében megismételte a mondást:
– Óh jaj, minden undorító! Óh jaj, minden visszataszító!
Ekkor a Magasztos így szólt Jasza nemesifjúhoz:
– Jasza, itt semmi sem undorító, itt semmi sem visszataszító. Jöjj, Jasza, ülj le, oktatni foglak a tanra.
Jasza nemesifjú megörvendett, és megnyugodott: »Itt semmi sem undorító, itt semmi sem visszataszító!« Levetette aranysaruját, és a Magasztos elé járult. Odaérve, köszöntötte a Magasztost, és leült előtte. A Magasztos sorjában beszélt a dolgokról az előtte ülő Jasza nemesifjúnak, következőképpen: beszélt az adakozásról, az erkölcsösségről, az égről, a vágyak terhéről, ürességéről, gyötrelmességéről, a vágytalanság üdvéről. Amikor a Magasztos látta, hogy Jasza nemesifjú elméje tiszta, befogadóképes, előítélet-mentes, érdeklődő, jószándékú, akkor feltárta előtte azt, ami a Buddhák alapvető tanítása: a szenvedést, annak okát, megszüntetését, az ahhoz vezető utat. És miként a tiszta, folttalan szövet könnyen magába szívja a festéket, éppolyan tisztán, világosan megnyílt a szeme Jasza nemesifjúnak a Tan befogadására ott ültében: »Mindennek, ami keletkezik, meg is kell szűnnie.«
(…) Jasza nemesifjú a Magasztoshoz fordult:
– Szeretném a Magasztostól elnyerni a felavatást és a felvételt a Rendbe.
– Jöjj, szerzetes! – szólt a Magasztos. – A Tant teljességében kifejtettem neked. Élj önmegtartóztató életet, hogy örökre véget vess a szenvedésnek!
Így történt a tiszteletreméltó Jasza felvétele a rendbe.
Így ebben az időben hét Tökéletes volt a földön.” (25–29. o.)
MÁLUNKJÁPUTTA [MN 63.]
„– Vannak olyan tanítások, amelyeket a Magasztos nem fejtett ki, elkerült, mellőzött, mint ezeket: »A világ örökkévaló«, vagy »A világ nem örökkévaló«, vagy »A világ véges«, vagy »A világ végtelen«, vagy »A lélek azonos a testtel«, vagy »Más a lélek és más a test«, vagy »A Beérkezett létezni fog a halál után«, vagy »A Beérkezett nem fog létezni a halál után«, vagy »A Beérkezett létezni is fog, nem is a halál után«, vagy »A Beérkezett sem létezni, sem nem létezni nem fog a halál után«. Mindezt nem fejtette ki nekem a Magasztos, és én nem tartom helyesnek, nem tartom jónak, hogy mindezt nem fejtette ki nekem a Magasztos. Felkeresem a Magasztost, és kérdést intézek hozzá ebben az ügyben.
(…)
»Ha fennáll az a tétel, hogy a világ örökkévaló, akkor van értelme az önmegtartóztatásnak« – ez így nem mondható, Málunkjáputta. »Ha fennáll az a tétel, hogy a világ nem örökkévaló, akkor van értelme az önmegtartóztatásnak« – ez sem mondható így, Málunkjáputta. Akár az a tétel áll fenn, hogy a világ örökkévaló, akár az a tétel áll fenn, hogy a világ nem örökkévaló, egy bizonyos: van születés, van öregség, van halál, van szomorúság, fájdalom, szenvedés, bánat, gyötrelem, és én csak azt hirdetem, hogy mindezeknek már ebben az életben végét lehet vetni.
»Ha fennáll az a tétel, hogy a világ véges (~ hogy a lélek azonos a testtel, ~ a Beérkezett létezni fog a halál után, ~ a Beérkezett létezni is fog, nem is a halál után), akkor van értelme az önmegtartóztatásnak« – ez így nem mondható, Málunkjáputta. »Ha fennáll az a tétel, hogy a világ végtelen (~ hogy más a lélek és más a test, ~ a Beérkezett nem fog létezni a halál után, ~ a Beérkezett sem létezni, sem nem létezni nem fog a halál után), akkor van értelme az önmegtartóztatásnak« – ez sem mondható így, Málunkjáputta. Akár az a tétel áll fenn, hogy a világ véges, akár az a tétel áll fenn, hogy a világ végtelen […stb.], egy bizonyos: van születés, van öregség, van halál, van szomorúság, fájdalom, szenvedés, bánat, gyötrelem, és én csak azt hirdetem, hogy mindezeknek már ebben az életben végét lehet vetni.
Ezért, Málunkjáputta, ha valamiről nem beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy nem fejtettem ki; ha valamiről beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy kifejtettem. És miről nem beszéltem, Málunkjáputta? Nem mondtam azt, hogy a világ örökkévaló. Nem mondtam azt, hogy a világ nem örökkévaló. Nem mondtam azt, hogy a világ véges. Nem mondtam azt, hogy a világ végtelen […stb.]. Miért nem beszéltem mindezekről, Málunkjáputta? Azért, mert mindebből nem származik haszon, nem tartozik az önmegtartóztatás lényegéhez, nem vezet lemondáshoz, vágytalansághoz, önuralomhoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, kialváshoz (nirvánához); ezért nem beszéltem minderről, Málunkjáputta.
És miről beszéltem, Málunkjáputta? Megmondtam: ez a szenvedés oka. Megmondtam: ez a szenvedés megszüntetése. Megmondtam: ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út. Miért beszéltem mindezekről, Málunkjáputta? Mert mindebből haszon származik, mert elősegíti az önmegtartóztatást, mert lemondáshoz, vágytalansághoz, önuralomhoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, kialváshoz vezet; ezért beszéltem minderről, Málunkjáputta.
Ezért, Málunkjáputta, ha valamiről nem beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy nem fejtettem ki; ha valamiről beszéltem, vegyétek tudomásul, hogy kifejtettem.” (151–154. o.)
VACCSHAGOTTA (PÉLDÁZAT A TŰZRŐL) [MN 72.]
„– Vaccsha, az az elmélet, amely szerint a világ örökkévaló (~ nem örökkévaló stb.), pusztán tévhitek sűrűsége, tévhitek bozótja, tévhitek szemfényvesztése, tévhitek zűrzavara, tévhitek béklyója, és szenvedéssel, bajjal, kínnal, gyötrelemmel jár, nem vezet lemondáshoz, vágytalansághoz, önuralomhoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, kialváshoz. Ezt a veszélyt látom benne, és ezért távol tartom magamat mindezektől az elméletektől.
– Van-e egyáltalán valamilyen elmélete Gótama úrnak?
– Vaccsha, a Beérkezettnek nem szokása, hogy elméleteket állítson fel. Mert a Beérkezett felismerte, mi a test, hogyan jön létre a test, hogyan szűnik meg a test; mik az érzetek, hogyan jönnek létre az érzetek, hogyan szűnnek meg az érzetek: mi a tudat, hogyan jön létre a tudat, hogyan szűnik meg a tudat; mik az adottságok, hogyan jönnek létre az adottságok, hogy szűnnek meg az adottságok; mi a megismerés, hogyan jön létre a megismerés, hogyan szűnik meg a megismerés. Ennek következtében a Beérkezett minden véleményt, minden feltevést, minden önzést, önösséget, önhittséget feladott, elvetett, legyőzött, elhagyott, visszautasított, eltávoztatott, és ezáltal felszabadult.
– Az ilyen felszabadult elméjű szerzetes hol születik újjá, Gótama?
– Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, Vaccsha.
– Tehát nem születik újjá?
– Nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá.
– Tehát újjászületik is, nem is?
– Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik is, nem is.
– Tehát sem újjászületik, sem nem születik újjá?
– Nem lehet azt mondani, hogy sem újjászületik, sem nem születik újjá.
(…)
Nos, viszontkérdést teszek fel, Vaccsha; felelj rá belátásod szerint. Mi a véleményed, Vaccsha: ha tűz égne előtted, tudnád-e: »Itt előttem tűz ég«?
– Ha tűz égne előttem, Gótama, tudnám: »Itt előttem tűz ég.«
– És ha megkérdeznék tőled: mitől ég ez a tűz, amelyik itt ég előtted, mit válaszolnál a kérdésre?
– Ha megkérdeznék tőlem: mitől ég ez a tűz, amelyik itt ég előttem, ezt válaszolnám a kérdésre: »Ez a tűz, amelyik itt ég előttem, attól ég, hogy fűvel és fával táplálják.«
– És ha kialudna előtted a tűz, tudnád-e: »Kialudt előttem a tűz«?
– Ha kialudna előttem a tűz, tudnám: »Kialudt előttem a tűz.«
– És ha megkérdeznék tőled: ez a tűz, amelyik kialudt előtted, melyik égtáj felé távozott, keletre, nyugatra, északra vagy délre, mit válaszolnál a kérdésre?
– Nem lehet rá válaszolni, Gótama. Hiszen a tűz, amely attól égett, hogy fűvel és fával táplálták, annak felemésztése után, ha nem raktak rá újabbakat, táplálék nélkül maradt, és éppen ezért mondjuk róla, hogy kialudt.
– Ugyanígy, Vaccsha, a testet, amellyel a meghatározó a Beérkezettet meghatározhatná, a Beérkezett levetkőzte, gyökerét elmetszette, mint kidöntött fatörzset; megsemmisítette, soha többé létre nem támadhat. A Beérkezett megszabadult a testi vonatkozásoktól; mély, felmérhetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán. Nem lehet azt mondani róla, hogy újjászületik; nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá; nem lehet azt mondani róla, hogy újjászületik is, nem is; nem lehet azt mondani róla, hogy sem újjászületik, sem nem születik újjá. Az érzeteket (~ értelmet, ~ adottságokat, ~ megismerést), amelyekkel a meghatározó a Beérkezettet meghatározhatná, a Beérkezett levetkőzte, gyökerüket elmetszette, mint kidöntött fatörzset; megsemmisítette őket, soha többé létre nem támadhatnak. A Beérkezett megszabadult az érzetek (~ értelem, ~ adottságok, ~ megismerés) vonatkozásaitól; mély, felmérhetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán. Nem lehet azt mondani róla, hogy újjászületik; nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá […stb.].” (155–157. o.)
PÉLDÁZAT A KÍGYÓRÓL [MN 22.]
„– Szerzetesek, úgy van ez, mint amikor egy ember hosszú útra kel, és széles, megáradt vizet talál maga előtt. Az innenső part csupa veszély és félelem, a túlsó part biztonságos és nyugalmas, ám nincs hajó, amelyen átkelhetne, vagy híd, amelyen átjuthatna a túlpartra. Ekkor az az ember így gondolkozik: »Ez itt széles, megáradt víz. Az innenső part csupa veszély és félelem, a túlsó part biztonságos és nyugalmas, ám nincs hajó, amelyen átkeljek, vagy híd, amelyen átjussak a túlpartra. Legjobb lesz, ha most nádat, fatörzseket, ágakat, leveleket gyűjtök, tutajjá kötöm össze, és a tutaj segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutok a túlsó partra.« Így ez az ember nádat, fatörzseket, ágakat, leveleket gyűjtene, tutajjá kötné össze, és a tutaj segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutna a túlsó partra. A vízen átjutva, a túlsó partra érkezve, így gondolkoznék: »Ennek a tutajnak nagy hasznát vettem; ennek a tutajnak a segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutottam a túlsó partra. Legjobb lesz, ha most ezt a tutajt a fejemre téve, vagy a hátamra véve indulok tovább utamra.« Mit gondoltok, szerzetesek: ha ez az ember így tenne, helyesen járna el a tutajjal?
– Semmiképpen sem, urunk.
– Hát hogyan járna el helyesen a tutajjal ez az ember, szerzetesek? Ha a vízen átjutva, a túlsó partra érkezve, így gondolkoznék: »Ennek a tutajnak nagy hasznát vettem; ennek a tutajnak a segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutottam a túlsó partra. Legjobb lesz, ha most ezt a tutajt kihúzom a szárazra, vagy pedig a vízre bocsátom, és tovább megyek utamra.« Ha ez az ember így tenne, helyesen járna el a tutajjal.
Ugyanígy, szerzetesek, a tutajhoz hasonlóan tanítottalak benneteket a Tanra, amely átkelésre szolgál, nem megőrzésre való. Hogyha megértettétek a tutaj hasonlatát, a helyes tételeken is túl kell lépnetek, nemhogy a téveseken.
Idevonatkozólag hat téves nézet létezik, szerzetesek. Mi ez a hat? A tanulatlan, közönséges emberek, akik nem ismerik a nemes dolgokat, nem hallottak a nemes Tanról, járatlanok a nemes Tanban, nem ismerik az igaz embereket, nem hallottak az igaz emberek tanításáról, járatlanok az igaz emberek tanításában, ezek ezt gondolják a testről: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem«. Ezt gondolják az érzetekről: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem«. Ezt gondolják a tudatról: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem«. Ezt gondolják az adottságokról: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem«. Ezt gondolják arról, amit látnak, hallanak, gondolnak, megismernek, elérnek, kívánnak, elméjükben fontolgatnak: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem«. Ezt gondolják arról a téves nézetről, amely szerint a világ azonos az Énnel, s halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én Énem.«
Viszont a tanult, nemes lelkű ember, aki ismeri a nemes dolgokat, hallotta a nemes Tant, járatos a nemes Tanban, ismeri az igaz embereket, hallotta az igaz emberek tanítását, járatos az igaz emberek tanításában, az ezt gondolja a testről: »Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem«. Ezt gondolja az érzetekről: »Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem«. Ezt gondolja a tudatról: »Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem«. Ezt gondolja az adottságokról: »Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem«. Ezt gondolja arról, amit lát, hall, gondol, megismer, elér, kíván, elméjében fontolgat: »Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem«. Ezt gondolja arról a téves nézetről, amely szerint a világ azonos az Énnel, s halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok: »Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem«. Aki így gondolkozik, az nem bánkódik nem létező dolgok miatt.
(…)
– Szerzetesek, ha léteznék Én, akkor ugyebár Enyém is léteznék?
– Úgy van, urunk.
– És ha Enyém léteznék, akkor ugyebár az egyén Énje is léteznék, szerzetesek?
– Úgy van, urunk.
– De mivel, szerzetesek, valójában és ténylegesen nem észlelhető Én és Enyém, ez a tévtan: »A világ azonos az Énnel, halálom után ezzé válok, állandó, örök, változatlan, nem mulandó leszek, mindörökre ugyanaz maradok«, nemdebár, kizárólag és teljesen együgyűség?
– Mi más lehetne, urunk, mint kizárólag és teljesen együgyűség?
………………………………………………………………………………………………………………………….
– Szerzetesek, ezekért a beszédeimért, ezekért a tanításaimért, egyes remeték és papok igaztalanul, tévesen, valótlanul, alaptalanul ezzel vádolnak: »Gótama remete nihilista, a létező lények pusztulását, megsemmisülését, nemlétét hirdeti.« Szerzetesek, ezek a tiszteletreméltó remeték és papok igaztalanul, tévesen, valótlanul, alaptalanul azzal vádolnak, ami nem vagyok és amit nem állítok, amikor azt mondják, hogy Gótama remete nihilista, a létező lények pusztulását, megsemmisülését, nemlétét hirdeti. Ezelőtt is, most is, csak a szenvedést és a szenvedés megszüntetését hirdetem, szerzetesek.
Szerzetesek, ha egyesek a Beérkezettet szidják, támadják, gyűlölik, a Beérkezett nem bántódik meg, nem kedvetlenedik el, nem gerjed haragra. Szerzetesek, ha egyesek a Beérkezettet dicsérik, magasztalják, becsülik, tisztelik, a Beérkezett nem örül, nem támad jó kedve, nem érez elégedettséget. Amikor egyesek a Beérkezettet dicsérik, magasztalják, becsülik, tisztelik, akkor a Beérkezett ezt gondolja: »Mivel mindezt hamarébb felismertem, azért ér most ez az elismerés.« Ugyanígy, szerzetesek, ha egyesek titeket szidnak, támadnak, gyűlölnek, akkor ti se bántódjatok meg, ne kedvetlenedjetek el, ne gerjedjetek haragra. Ugyanígy, szerzetesek, ha egyesek titeket dicsérnek, magasztalnak, becsülnek, tisztelnek, akkor ti se örüljetek, ne támadjon jó kedvetek, ne érezzetek elégedettséget. Ugyanígy, szerzetesek, amikor egyesek titeket dicsérnek, magasztalnak, becsülnek, tisztelnek, akkor ti is gondoljátok ezt: »Mivel mindezt hamarébb felismertük, azért ér most ez az elismerés.« […]
– Mi a véleményetek, szerzetesek: ha itt a Dzsétavana-ligetben az emberek elhordanák vagy felégetnék vagy elhasználnák az itt lévő füvet, fát, ágakat, leveleket, ezt gondolnátok-e: »Bennünket hordanak el, égetnek fel, használnak el az emberek«?
– Semmiképpen sem, urunk, hiszen ez nem a mi Énünk, nem is a miénk!
– Ugyanígy, szerzetesek, mondjatok le arról, ami nem a tiétek. Ha lemondotok róla, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. Mi az, ami nem a tiétek? A test, szerzetesek, nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. Az érzetek (~ a tudat, ~ az adottságok, ~ a megismerés) nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre.” (92–95. o.)
MÁGANDIJA [MN 75.]
„Ugyanígy, Mágandija, ha kifejteném neked a Tant: ez az egészség, ez a kialvás, és te megértenéd, mi az egészség, meglátnád, mi a kialvás, akkor mihelyt látásod kitisztulna, elmenne a kedved a léthez ragaszkodás öt elemétől, és így gondolkoznál: »Ej, ez az emberi elme hosszú ideig rászedett, megcsalt, becsapott, mert ragaszkodás rabjaként ragaszkodtam a testhez, ragaszkodás rabjaként ragaszkodtam az érzetekhez, ragaszkodás rabjaként ragaszkodtam a tudathoz, ragaszkodás rabjaként ragaszkodtam az adottságokhoz, ragaszkodás rabjaként ragaszkodtam a megismeréshez. Ragaszkodásom következménye lett a létezés, a létezés következménye lett a születés, a születés következménye lett az öregség és halál, bánat, fájdalom, szenvedés, szomorúság, gyötrelem. Így jött létre ez az egész egyetemes szenvedés.«” (166. o.)
A LÉTSZOMJ KIOLTÁSA [MN 38.]
„– Szerzetesek, négyféle táplálék szolgál a megszületett élőlények életben tartására és a megszületendők létresegítésére. Mi ez a négy? Durva vagy finom anyagi táplálék, másodszor az érintkezés, harmadszor a gondolkodás, negyedszer a megismerés. Miből fakad, miből támad, miből születik, miből keletkezik ez a négy táplálék? Ez a négy táplálék a létszomjból fakad, a létszomjból támad, a létszomjból születik, a létszomjból keletkezik. Miből fakad, miből támad, miből születik, miből keletkezik a létszomj? A létszomj az érzetekből fakad […]. Miből fakadnak […] az érzetek? Az érzetek az érintkezésből fakadnak […]. Miből fakad […] az érintkezés? Az érintkezés a hat érzékelési területből fakad […]. Miből fakad […] a hat érzékelési terület? A hat érzékelési terület a névből és alakból fakad […]. Miből fakad […] a név és alak? A név és alak a megismerésből fakad […]. Miből fakad […] a megismerés? A megismerés az adottságokból fakad […]. Miből fakadnak […] az adottságok? Az adottságok a tudatlanságból fakadnak […]. Tehát, szerzetesek, a tudatlanság következményei az adottságok, az adottságok következménye a megismerés, a megismerés következménye a név és alak, a név és alak következménye a hat érzékelési terület, a hat érzékelési terület következménye az érintkezés, az érintkezés következményei az érzetek, az érzetek következménye a létszomj, a létszomj következménye a léthez kapcsolódás, a léthez kapcsolódás következménye a létezés, a létezés következménye a születés, a születés következménye az öregség és halál, bánat, fájdalom, szenvedés, szomorúság, gyötrelem. Így jön létre ez az egész egyetemes szenvedés.
(…)
Viszont a tudatlanságnak teljes vágytalanság révén történő megszüntetésével megszűnnek az adottságok, az adottságok megszűntével megszűnik a megismerés, a megismerés megszűntével megszűnik a név és alak, a név és alak megszűntével megszűnik a hat érzékelési terület, a hat érzékelési terület megszűntével megszűnik az érintkezés, az érintkezés megszűntével megszűnnek az érzetek, az érzetek megszűntével megszűnik a létszomj, a létszomj megszűntével megszűnik a léthez kapcsolódás, a léthez kapcsolódás megszűntével megszűnik a létezés, a létezés megszűntével megszűnik a születés, a születés megszűntével megszűnik az öregség és halál, bánat, fájdalom, szenvedés, szomorúság, gyötrelem. Így szűnik meg ez az egész egyetemes szenvedés.
(…)
Ezek után, szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, visszafordultok-e a múlthoz: »Léteztünk-e mi már régebben, vagy nem léteztünk régebben? Mik voltunk régebben, hogyan léteztünk régebben, miből mivé lettünk régebben?«
– Semmiképpen sem, urunk.
– Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, előre fordultok-e a jövőhöz: »Fogunk-e mi majd létezni a jövendőben, vagy nem fogunk létezni a jövendőben? Mik leszünk a jövendőben, hogyan fogunk létezni a jövendőben, miből mivé leszünk a jövendőben?«
– Semmiképpen sem, urunk.
– Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, töprengtek-e magatok felől a jelenben: »Létezem-e én, vagy nem létezem? Mi vagyok? Hogyan létezem? Ez a mostani lényem honnét jött, hová fog menni?«
– Semmiképpen sem, urunk.
– Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, fogtok-e így beszélni: »Egy remete mondta ezt nekünk, remeték mondták, mi azonban nem mondjuk ezt«?
– Semmiképpen sem, urunk.
– Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, fogtok-e másik mestert keresni magatoknak?
– Semmiképpen sem, urunk.
– Szerzetesek, ha ezt így tudjátok, így tartjátok, vissza fogtok-e térni a közönséges remeték és papok különböző fogadalmaihoz, hókuszpókuszaihoz, szertartásaihoz, remélve tőlük valamit?
– Semmiképpen sem, urunk.
– Nemdebár, szerzetesek, csak amit magatok megismertetek, magatok beláttatok, magatok felfogtatok, csakis azt valljátok?
– Úgy van, urunk.
– Jól van, szerzetesek. Beavattalak benneteket ebbe a világos, időtlen tanba, amely mindenki előtt nyitva áll, mindenkit szólít, s amelyet a bölcsek maguktól felfognak.” (123–125. o.)
ÉLETELVEK [MN 45.]
„Melyik az az életelv, amely a jelenben is boldogít, a jövőben is boldogságot okoz? Vannak olyanok, akik természetüktől fogva mentesek a vad szenvedélyektől, és nem okoz nekik állandó szenvedést és bánatot a szenvedély. Természetüktől fogva mentesek a vad gyűlölettől, és nem okoz nekik állandó szenvedést és bánatot a gyűlölet. Természetüktől fogva mentesek a vad tévelygésektől, és nem okoz nekik állandó szenvedést és bánatot a tévelygés. Minden vágytól távol, minden bajtól távol, e távolmaradásuk szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület állapotába jutnak. Majd az elmélkedést és gondolkozást feladva, elérik a belső nyugalmat, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet: a második révület állapotába jutnak. Majd az örömről is lemondva, egykedvűen, az emlékezést és tudatot összpontosítva azt a boldogságot érzik testükben, amelyről az igaz emberek ezt mondják: »Az egykedvűen emlékező boldogan él«: a harmadik révület állapotába jutnak. Majd a boldogságon túljutva és a szenvedésen túljutva, az egykori vidámság és bánat megsemmisítése után elérik a szenvedés nélküli, boldogság nélküli, egykedvű és tiszta emlékezést: a negyedik révület állapotába jutnak. Testük pusztulása után, haláluk után jó útra, égi világba kerülnek. Erről az életelvről mondják, szerzetesek, hogy a jelenben is boldogít, a jövőben is boldogságot okoz.” (132. o.)
CSALÉTEK [MN 25.]
„Ha a szerzetes minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodása szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület állapotába jut. Az ilyen szerzetesről ezt mondják: »Megvakította a Kísértőt, kioltotta a Kísértő szeme világát, láthatatlanná vált a Kísértő számára.«
Utána pedig az elmélkedést és gondolkozást feladva, a szerzetes eléri a belső nyugalmat, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet: a második révület állapotába jut (~ harmadik révület állapotába, ~ negyedik révület állapotába, ~ a tér végtelenségének állapotába, ~ a tudat végtelenségének állapotába, ~ a semmiség állapotába, ~ a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotába, ~ az érzékelés és észlelés megszüntetésébe jut). Az ilyen szerzetesről ezt mondják: »Megvakította a Kísértőt, kioltotta a Kísértő szeme világát, láthatatlanná vált a Kísértő számára.«” (100–101. o.)
A SZENVEDÉSEK LÁNCOLATA – Rövidebb beszéd [MN 14.]
„Így állván a dolog, most csakugyan megkérdezzük a tiszteletreméltó Gótamától: »A két tiszteletreméltó úr közül ki él boldogabban: Széníja Bimbiszára, Magadha királya, vagy a tiszteletreméltó Gótama?«
– Nos, dzsaina szerzetes testvérek, visszakérdezlek benneteket, s válaszoljatok legjobb belátásotok szerint. Mit gondoltok, dzsaina szerzetes testvérek: képes volna-e arra Széníja Bimbiszára, Magadha királya, hogy tökéletes boldogság állapotában töltsön el mozdulatlanul és szótlanul hét napot és éjszakát?
– Semmiképpen sem, testvér.
– Mit gondoltok, dzsaina szerzetes testvérek: képes volna-e arra Széníja Bimbiszára, Magadha királya, hogy tökéletes boldogság állapotában töltsön el mozdulatlanul és szótlanul hat napot és éjszakát, vagy öt napot és éjszakát, vagy négy napot és éjszakát, vagy három napot és éjszakát, vagy két napot és éjszakát, vagy akár egyetlen napot és éjszakát?
– Semmiképpen sem, testvér.
– Én viszont, dzsaina szerzetes testvérek, képes vagyok arra, hogy tökéletes boldogság állapotában töltsek el mozdulatlanul és szótlanul egy teljes napot és éjszakát. Képes vagyok arra, hogy tökéletes boldogság állapotában töltsek el mozdulatlanul és szótlanul két napot és éjszakát, három napot és éjszakát, négy napot és éjszakát, öt napot és éjszakát, hat napot és éjszakát, hét napot és éjszakát. Nos, mit gondoltok, dzsaina szerzetes testvérek: így állván a dolog, ki él boldogabban: Széníja Bimbiszára, Magadha királya, vagy én?
– Így állván a dolog, a tiszteletreméltó Gótama boldogabban él Széníja Bimbiszáránál, Magadha királyánál.” (75–76. o.)
PÉLDÁZAT A FŰRÉSZRŐL [MN 21.]
„Szerzetesek, még hogyha rablók és útonállók kétélű fűrésszel fűrészelnék is le egyik tagotokat a másik után; amelyikőtök ettől haragra gerjedne lelkében, az nem követi az én tanításomat. Még ebben az esetben is ezt kell erősítgetnetek magatokban: »Elménk nem fog helytelen irányba tévedni, egyetlen rossz szót sem fogunk kiejteni, jóindulatúak és együtt érzők maradunk, nem táplálunk gyűlöletet szívünkben. Ezt a személyt barátságos érzülettel fogjuk áthatni, s tőle kiindulva az egész világot barátságos érzülettel, végtelen, határtalan, mérhetetlen barátság és szelídség érzületével fogjuk áthatni.« Ezt kell erősítgetnetek magatokban, szerzetesek.
Ezt a fűrész hasonlatával megvilágított intelmet tartsátok állandóan emlékezetben, szerzetesek. Ismertek-e olyan beszédet, akár finomat, akár durvát, amelyet ne bírnátok elviselni?
– Nem ismerünk, urunk.
– Akkor tehát, szerzetesek, tartsátok állandóan emlékezetben ezt a fűrész hasonlatával megvilágított intelmet; ez hosszú időre javatokra, üdvötökre fog szolgálni.” (87. o.)
SZACCSAKA [MN 35.]
„– Mire oktatja tanítványait Gótama úr, és Gótama úr tanításának melyik részével foglalkoznak legtöbbet tanítványai?
– Aggivesszana, erre oktatom tanítványaimat, és tanításomnak ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványaim: »Szerzetesek, a test mulandó, az érzetek mulandók, a tudat mulandó, az adottságok mulandók, a megismerés mulandó. Szerzetesek, a test nem azonos az Énnel, az érzetek nem azonosak az Énnel, a tudat nem azonos az Énnel, az adottságok nem azonosak az Énnel, a megismerés nem azonos az Énnel. Minden adottság mulandó, semmiféle jelenség sem azonos az Énnel.« Erre oktatom tanítványaimat, Aggivesszana, és tanításomnak ezzel a részével foglalkoznak legtöbbet tanítványaim.
(…)
– Tehát mit gondolsz, Aggivesszana? Amikor ezt állítod: »A test az én Énem«, van-e hatalmad a tested fölött: »Ilyen és ilyen legyen a testem, ne legyen ilyen és ilyen a testem«?
– Nem, ez nem áll fenn, Gótama.
– Vedd fontolóra a dolgot, és megfontoltan válaszolj, mert az utóbbi nem egyeztethető össze az előbbivel, az előbbi az utóbbival. – Továbbá mit gondolsz, Aggivesszana? Amikor ezt állítod: »Az érzetek (~ a tudat, ~ az adottságok, ~ a megismerés) az én Énem«, van-e hatalmad az érzetek (~ a tudat, ~ az adottságok, ~ a megismerés) fölött: »Ilyenek és ilyenek legyenek érzeteim (~ tudatom, ~ adottságaim, ~ megismerésem), ne legyenek ilyenek és ilyenek érzeteim (~ tudatom, ~ adottságaim, ~ megismerésem)«?
– Nem, ez nem áll fenn, Gótama.
– Vedd fontolóra a dolgot, és megfontoltan válaszolj, mert az utóbbi nem egyeztethető össze az előbbivel, az előbbi az utóbbival. – Továbbá mit gondolsz, Aggivesszana? A test (~ érzetek, ~ tudat, ~ adottságok, ~ megismerés) örök vagy mulandó?
– Mulandó, Gótama.
– S ami mulandó, az szenvedés vagy boldogság?
– Szenvedés, Gótama.
– Ami viszont mulandó, szenvedő, változó, arról indokolt-e ezt állítani »Ez az enyém, én ez vagyok, ez az én Énem?«
– Nem, ez nem áll fenn, Gótama.
– Mit gondolsz, Aggivesszana? Aki a szenvedéshez ragaszkodik, a szenvedésben merül el, a szenvedéshez tapad, és a szenvedésről ezt állítja: »Ez az enyém, én ez vagyok, ez az én Énem«, az vajon képes-e a szenvedést helyesen felismerni, és magát a szenvedéstől elhatárolni?
– Hogyan volna ilyesmi lehetséges? Nem, ez nem áll fenn, Gótama.
(…)
– És hogyan éri el a szentséget egy szerzetes, aki levetkőzte az indulatokat, elérte a tökéletességet, cselekvését befejezte, terhét letette, elnyerte az üdvöt, széttépte a lét kötelékét, és végérvényesen megszabadult?
– Aggivesszana, ha egy szerzetes a valóságnak megfelelően, tökéletes bölcsességgel így tekint minden testre (~ érzetre, ~ tudatra, ~ adottságokra, ~ megismerésre), múltbelire, jövőbelire, jelenlegire, belsőre vagy külsőre, nagyra vagy kicsire, hitványra vagy nemesre, távolira vagy közelire, egyszóval bármely testre: »Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én Énem«, akkor tökéletesen megszabadul. Így éri el a szentséget a szerzetes, aki levetkőzte az indulatokat, elérte a tökéletességet, cselekvését befejezte, terhét letette, elnyerte az üdvöt, széttépte a lét kötelékét, és végérvényesen megszabadult.” (114–118. o.)
MEGTISZTULÁS [MN 8.]
„Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodása szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület állapotába jut, és így gondolkozik: »Elértem a megtisztulást.«
Ám ezt a nemes rendi fegyelemben nem megtisztulásnak nevezik, Csunda, hanem a jelen világban elért boldogságnak nevezik a nemes rendi fegyelemben.
Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes az elmélkedést és gondolkozást feladva, eléri a belső nyugalmat, az érzések egybeolvadását, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet, a második révület állapotát, és így gondolkozik: »Elértem a megtisztulást.« Azonban ezt a nemes rendi fegyelemben nem megtisztulásnak nevezik, Csunda, hanem a jelen világban elért boldogságnak nevezik a nemes rendi fegyelemben.
Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes az örömről lemondva, egykedvűen, az emlékezést és tudatot összpontosítva azt a boldogságot érzi testében, amelyről az igaz emberek ezt mondják: »Az egykedvűen emlékező boldogan él.« Így a harmadik révület állapotába jut, és így gondolkozik: »Elértem a megtisztulást.« Azonban ezt a nemes rendi fegyelemben nem megtisztulásnak nevezik, Csunda, hanem a jelen világban elért boldogságnak nevezik a nemes rendi fegyelemben.
Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes a boldogságon és a szenvedésen túllépve, az egykori vidámság és bánat megsemmisítése után eléri a szenvedés nélküli, boldogság nélküli, egykedvű és tiszta emlékezést. Így a negyedik révület állapotába jut, és így gondolkozik: »Elértem a megtisztulást.« Azonban ezt a nemes rendi fegyelemben nem megtisztulásnak nevezik, Csunda, hanem a jelen világban elért boldogságnak nevezik a nemes rendi fegyelemben.
Előfordul, Csunda, hogy egyik vagy másik szerzetes túllép az alakok észlelésén, megszünteti a benyomások észlelését, eltörli a dolgok különbözőségének észlelését, és eléri a tér végtelenségének állapotát, (~ a tudat végtelenségének állapotát, ~ a semmiség állapotát, ~ a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapotát), és így gondolkozik: »Elértem a megtisztulást.« Ám ezt a nemes rendi fegyelemben nem megtisztulásnak nevezik, Csunda, hanem a nyugalom elérésének nevezik a nemes rendi fegyelemben.
A megtisztulást így kell megvalósítanotok, Csunda: »Mások erőszakosak, mi viszont nem vagyunk erőszakosak«; így kell megvalósítanotok a megtisztulást. »Mások életet oltanak ki, mi viszont tartózkodunk az élet kioltásától«; így kell megvalósítanotok a megtisztulást. »Mások elveszik azt, amit nem adtak nekik (~ kicsapongók, ~ hazugok, ~ rágalmazók, ~ szitkozódók, ~ fecsegők, ~ önzők, ~ álnokok, ~ téves nézeteket vallanak, ~ téves célokat követnek, ~ tévesen szólnak, ~ tévesen cselekesznek, ~ téves megélhetést folytatnak, ~ téves erőfeszítéseket tesznek, ~ tévesen emlékeznek, ~ téves révületbe esnek, ~ téves tudással rendelkeznek, ~ téves megváltást érnek el, ~ fáradtak és restek, ~ fennhéjázók, ~ ingatagok, ~ haragvók, ~ kötözködők, ~ képmutatók, ~ irigyek, ~ kapzsik, ~ fukarok, ~ álnokok, ~ csalók, ~ durvák, ~ dölyfösek, ~ akaratosak, ~ gonoszokkal barátkoznak, ~ hanyagok, ~ bizalmatlanok ~ szemérmetlenek, ~ lelkiismeretlenek, ~ tanulatlanok, ~ lomhák, ~ feledékenyek, ~ ostobák), amit megpillantanak, azt megkívánják, megragadják, nem eresztik el; mi viszont nem kívánjuk meg, nem ragadjuk meg, eleresztjük, amit megpillantunk.« Így kell megvalósítanotok a megtisztulást.
(…)
Nos, Csunda, ezzel megmutattam a megtisztulás útját, megmutattam a helyes eltökéltség útját, megmutattam a megkerülés útját, megmutattam a magasabb létformába jutás útját, megmutattam a kialvásba (nirvánába) jutás útját. Amit a tanítványai javát akaró, együtt érző tanítónak kell nyújtania, azt nyújtottam én nektek együttérzésből. Itt van előttetek a fák töve, itt vannak előttetek a magános hajlékok. Mélyedjetek el, Csunda, ne lankadjatok, hogy ne kelljen később megbánnotok; erre tanítalak benneteket.
Így beszélt a Magasztos. A tiszteletreméltó Mahácsunda örömmel és elégedetten hallgatta a Magasztos szavait.” (62–65. o.)
Forrás:
Buddha beszédei. Ford. Vekerdi József. Helikon, 2009.
Szövegek 2/2 (Buddha beszédei):
95. AZ IGAZSÁG ELNYERÉSE
CANKI SUTTA
„– Gótama úr, a szóban áthagyományozott, gyűjteményekben megőrzött ősi brahmanikus himnuszok tekintetében a bráhmanák erre a végső következtetésre jutottak. »Csak ez az igaz, minden egyéb hamis.« Mit szól ehhez, Gótama úr?
13. – Jól hallom, Bháradvádzsa, igaz lenne-e az, hogy a bráhmanák között van egyetlen olyan bráhmana is, aki így beszél: »Én tudom ezt, én látom ezt: csak ez az igaz, minden egyéb hamis«?
– Nem, Gótama úr, nincs ilyen.
– Akkor hát, Bháradvádzsa, igaz lenne-e az, hogy a bráhmanák között van egyetlen olyan tanító, vagy tanítók tanítója is, egészen vissza a tanítók hetedik nemzedékéig, aki így beszél: »Én tudom ezt, én látom ezt, csak ez az igaz, minden egyéb hamis«?
– Nem, Gótama úr, nincs ilyen.
(…)
– Nos, Bháradvádzsa, úgy tűnik, hogy a bráhmanák között nincs egyetlen olyan bráhmana sem, aki így beszélne: »Én tudom ezt, én látom ezt: csak ez az igaz, minden egyéb hamis.« (…) Mit gondolsz, Bháradvádzsa, ha ez így van, vajon a bráhmanák hitbéli meggyőződése nem csak légből szőtt-e?
14. – A bráhmanák nem csak hitbéli meggyőződésből tartják ezt becsben, Gótama úr. Úgy is becsben tartják, mint szóbeli hagyományt.
– Bháradvádzsa, először a hitbéli meggyőződésre hivatkoztál, most meg a szóbeli hagyománnyal jössz?! Bháradvádzsa, öt azon dolgok száma, melyek két különböző öltözetben jelenhetnek meg itt és most. Mi ez az öt? Hitbéli meggyőződés, helyeslés, szóbeli hagyomány, következtető logikus gondolkodás, egy nézet megfontolás utáni elfogadása. Ez ama öt dolog, mely két különböző öltözetben jelenhet meg itt és most. Nos, valamit el lehet fogadni hitbéli meggyőződésből, mégis lehet, hogy az üres, hamis és helytelen, ám lehet az is, hogy az igaz, való és helyes. Továbbá, valamit lehet helyeselni, […] valamit át lehet hagyományozni jól, […] valamit át lehet gondolni jól, […] valamit meg lehet fontolni jól, mégis lehet, hogy az üres, hamis és helytelen, ám lehet az is, hogy az igaz, való és helyes. Ily módon, egy bölcs ember számára, ki az igazság őrzőjének tudja magát, nem helyénvaló, ha erre a végső következtetésre jut: »Csak ez az igaz, minden egyéb hamis.«
15. – Gótama úr, ám mi módon őrzője valaki az igazságnak? Hogyan őrzi az igazságot? Erről kérdezem most Gótama urat, az igazság őrzéséről.
– Bháradvádzsa, ha valakinek van egy hitbéli meggyőződése, akkor ő abban az esetben őrzi az igazságot, ha ezt mondja: »Az én hitbéli meggyőződésem ez«, ám nem jut erre a végső következtetésre: »Csak ez az igaz, minden egyéb hamis.« (…) Ha valaki valamit helyesel, akkor ő abban az esetben őrzi az igazságot, ha ezt mondja: »Ez az, amit én helyeslek« (…) Ha valaki valamilyen szóbeli hagyományban részesül, akkor ő abban az esetben őrzi az igazságot, ha ezt mondja: »Ebben a szóbeli hagyományban részesültem« (…) Ha valaki a következtető gondolkodásra hagyatkozva valamilyen eredményre jut, akkor ő abban az esetben őrzi az igazságot, ha ezt mondja: »A következtető gondolkodásra hagyatkozva erre az eredményre jutottam« (…) Ha valaki megfontolás után valamilyen nézet elfogadására jut, akkor ő abban az esetben őrzi az igazságot, ha ezt mondja: »Megfontolás után eme nézet elfogadására jutottam«, ám nem jut erre a végső következtetésre: »Csak ez az igaz, minden egyéb hamis.« Bháradvádzsa, ily módon őrzője valaki az igazságnak, ily módon őrzi az igazságot, és azt mondjuk, ily módon kell az igazságot őrizni. Azonban ez még nem az igazságra ébredés.
16. – Ily módon őrzője hát valaki az igazságnak, Gótama úr, ily módon őrzi hát valaki az igazságot, és elfogadjuk, hogy ily módon kell az igazságot őrizni. Azonban, Gótama úr, mi módon ébred rá valaki az igazságra? Erről kérdezem most Gótama urat, az igazságra való ébredésről.
17. – Nos, Bháradvádzsa, van egy szerzetes, aki valamely falu vagy város közelében él. Akkor abból a faluból vagy városból fogja magát egy családapa vagy egy családapa fia, és felkeresné őt, hogy három tényező felől megvizsgálja: a sóvárgás felől, az ellenszenv felől és a zavarodottság felől. »E tiszteletreméltóban fellelhető-e bármilyen sóvárgásban gyökerező állapot, s tudatát vajon lerohanta-e eme állapot, és miközben nem tud, ő mégis azt mondja: „Én tudok”, és miközben nem lát, ő mégis azt mondja: „Én látok”, vagy buzdít-e másokat olyan cselekedetekre, melyek hosszú időre ártalmukra és gyötrelmükre lesz?« Amint így vizsgálgatja, erre a megállapításra jut: »E tiszteletreméltóban nem lelhető fel semmilyen sóvárgásban gyökerező állapot. E tiszteletreméltó cselekedetei és szavai nem olyan ember cselekedetei és szavai, akit sóvárgás sújt. A Dharma, amit pedig ez a tiszteletreméltó tanít, mély, nehezen felfogható, nehezen érthető, nyugalmat adó, magasrendű, ésszel fel nem érhető, nehezen megfogható, csak bölcseknek szóló. Nehéz lenne ezt a Dharmát olyannak tanítani, akit sóvárgás sújt.«
18. Amikor ilyetén módon megvizsgálta, és látta, hogy a szerzetes a sóvárgásban gyökerező állapotoktól már megtisztult, […] az ellenszenvben gyökerező állapotoktól már megtisztult, […] a zavarodottságban gyökerező állapotoktól már megtisztult, hitbéli meggyőződését belé helyezi, hitbéli meggyőződéstől eltelve felkeresi, és kifejezi tiszteletét. Tiszteletét kifejezvén fülét hegyezi, fülét kinyitván meghallja a Dharmát. A Dharmát hallván emlékezetébe vési, és az emlékezetébe vésett tanítások értelmét megvizsgálja. Amikor jelentésüket megvizsgálta, a tanításokat megfontolja, majd elfogadja. Amikor a tanításokat megfontolta, majd elfogadta, felébred a buzgóság. Amikor a buzgóság felébredt, akaratát mozgósítja. Amikor akaratát mozgósította, tüzetes vizsgálódásba fog. Amikor tüzetes vizsgálódásának végére ér, törekvése feltámad. Amikor törekvése feltámad, s állhatatosan törekedik, testével a legfőbb igazságot megvalósítja, és bölcsességgel áthatván látja azt. Bháradvádzsa, ily módon ébred rá valaki az igazságra. Ekképpen ébred rá valaki az igazságra. Azonban ez még nem a végső igazságra találás.
21. – Ily módon ébred hát rá valaki, Gótama úr, az igazságra, ekképpen ébred hát rá valaki az igazságra, és elfogadjuk, hogy ily módon kell az igazságra ébredni. Ám ez még nem a végső igazságra való találás. Azonban, Gótama úr, mi módon nyeri el valaki az igazságot? Hogyan nyeri el valaki az igazságot? Erről kérdezem most Gótama urat, az igazság elnyeréséről.
– Az igazság elnyerésének titka, Bháradvádzsa, ugyanazon dolgok ismétlése, fejlesztése és művelése. Bháradvádzsa, ily módon nyeri el valaki a végső igazságot, ekképpen nyeri el valaki a végső igazságot, és ily módon kell az igazságot elnyerni.
22. – Ily módon nyeri el hát valaki, Gótama úr, az igazságot, ekképpen nyeri el hát valaki az igazságot, és elfogadjuk, hogy ily módon kell az igazságot elnyerni. Azonban, Gótama úr, mi támogatja az igazság elnyerését? Erről kérdezem most Gótama urat, az igazság elnyerésének támogatójáról.
– Bháradvádzsa, a törekvés támogatja az igazság elnyerését. Ha valaki nem törekszik, nem nyeri el az igazságot, ám ha törekszik, elnyeri az igazságot. Így aztán a törekvés támogatja az igazság elnyerését […] a kutatás támogatja a törekvést […] az akarat bevetése támogatja a kutatást […] a lelkesedés felkeltése támogatja az akarat bevetését […] a tanítások megfontolás utáni elfogadása támogatja a lelkesedés felkeltését […] a jelentés vizsgálata támogatja a tanítások megfontolás utáni elfogadását […] a tanítások emlékezetbe vésése támogatja a jelentés vizsgálatát […] a Dharma hallgatása támogatja a tanítások emlékezetbe vésését […] a fül megnyitása támogatja a Dharma hallgatását […] a tiszteletteljes odafordulás támogatja a fül megnyitását […] a felkeresés támogatja a tiszteletteljes odafordulást […] a hitbéli meggyőződés támogatja a felkeresést. Ha valakiben nem ébred hitbéli meggyőződés tanítója iránt, a felkeresést sem fogja gyakorolni, ám ha hitbéli meggyőződés ébred tanítója iránt, a felkeresést is fogja gyakorolni. Így aztán a hitbéli meggyőződés támogatja a felkeresést.
34. – Kérdeztem Gótama urat az igazság őrzéséről (…) az igazságra való ébredésről (…) az igazság elnyeréséről, és Gótama úr megválaszolta az igazság elnyerésével kapcsolatban feltett kérdésemet, fejet hajtottunk előtte, és elfogadtuk azt a választ, elégedetlenségünk így tovaszállt. Bármit is kérdeztünk Gótama úrtól, Gótama úr azt megválaszolta. Fejet hajtottunk előtte, és elfogadtuk azt a választ, elégedetlenségünk így tovaszállt.” (2. kötet, 654-663. o.)
6. HA EGY BHIKKHUBAN NETALÁN VÁGY TÁMADNA
AKANKHEYYA SUTTA
„1. ÍGY HALLOTTAM. Egyszer, midőn a Magasztos Szávatthí mellett, Anáthapindika Dzséta nevű ligetében időzött, a szerzeteseket így szólította meg:
– Szerzetesek!
– Igen, tiszteletreméltó urunk! – válaszolták azok főhajtással, és elcsendesedve, figyelmesen hallgatták őt. A Magasztos pedig így folytatta:
2. – Szerzetesek, gyakoroljátok a tökéletesen helyes életvezetést, a Szerzetesi Szabályok birtokában, és tartsátok féken magatokat a Szerzetesi Szabályok megtartásával, tökéletesen helyes életvezetéssel és elvonultsággal, a legapróbb hibában is veszélyt látva, fáradozván az előírások betartásában.
(…)
7. Ha egy szerzetesben netalán ez a vágy támadna: »Ó, bárcsak győzelmet aratnék az elégedetlenség és ragaszkodás fölött, és az elégedetlenség és ragaszkodás ne aratna felettem győzelmet, s bárcsak az elégedetlenséget és ragaszkodást messze elhagyva időznék, bármikor is támadna föl!«, akkor tartsa be az előírásokat, s minden erejével azon legyen, hogy elérje a tudat benső, derült nyugalmát, ne hanyagolja el az elmélyedés gyakorlatát, fegyverkezzen fel a belátás szülte tudással, s vonuljon el egy magányos kunyhóba.
8. Ha egy szerzetesben netalán ez a vágy támadna: »Ó, bárcsak győzelmet aratnék a félelem és rettegés fölött, és a félelem és rettegés ne aratna felettem győzelmet, s bárcsak a félelmet és rettegést messze elhagyva időznék, bármikor is támadna föl!« […] »Ó, bárcsak én lennék az, aki könnyűszerrel, fáradság és nehézség nélkül éri el a magasabb tudatot alkotó és már most kellemes ittlétet biztosító elmélyedés négy szintjét!«, […] »Ó, bárcsak belépnék a tudattestbe, és a békével teli, nem-anyagi, formákat meghaladó megszabadulás állapotaiban időznék!« […] »Ó, bárcsak az első három béklyó elpusztításával, a romlásnak és pusztulásnak már nem alávetett, felébredés felé tartó, folyamba lépő lennék!«, […] »Ó, bárcsak az első három béklyó elpusztításával, valamint a szenvedély, az ellenszenv és a zavarodottság lecsendesítésével egyszer visszatérő lennék, s csak egyszer, a dukkhának véget vetvén térnék vissza e világba!« […] »Ó, bárcsak az első öt béklyó elpusztításával, képessé válnék kényem-kedvem szerint újraszületni a Tiszta Földön és ott elérném a Nirvánát anélkül, hogy valaha is visszatérnék abból a világból!« […] »Bárcsak közvetlenül, senkire sem szorulva, magam tapasztalta tudással megvalósítva, itt és most belépnék a tudat derült nyugalmának elérésén keresztül a tudat lecsendesítése által megvalósított megszabadulásba és a bölcsesség felügyelte megszabadulásba, melyek a mérgek elpusztításával folttalanná lettek, és ott időznék!«, akkor tartsa be az előírásokat, s minden erejével azon legyen, hogy elérje a tudat benső, derült nyugalmát, ne hanyagolja el az elmélyedés gyakorlatát, fegyverkezzen fel a belátás szülte tudással, s vonuljon el egy magányos kunyhóba.” (1. kötet, 178–184. o.)
70. A HŰSÉGES TANÍTVÁNY
KITAGIRI SUTTA
„11. Szerzetesek, én nem mondom azt, hogy minden szerzetesnek van szorgalommal végzendő tennivalója, sem azt nem mondom, hogy egyetlen szerzetesnek sincs szorgalommal végzendő tennivalója.
12. S azt sem mondom, hogy a mérgeiket elpusztító arahatoknak, kik a dukkha megsemmisítéséhez, felébredéshez vezető üdvös életet beteljesítették, amit meg kellett tenni, azt megtették, a terheket félrevetették, céljukat elérték, a létezés béklyóit tönkrezúzták, és a végső tudás birtokában elérték a tökéletes megszabadulást, van szorgalommal végzendő tennivalója. Miért van ez? Azért, mert szorgalmukkal már tennivalóik végére jutottak, s a hanyagságot, nemtörődömséget levetkőzték.
13. Én azt mondom, hogy azoknak a szerzeteseknek van szorgalommal végzendő tennivalója, akik még a magasabb gyakorlást folytatják, akiknek a tudata még nem érte el a célt, s akik még a kötelékektől szabad, páratlan, háborítatlan rendíthetetlenségre törekszenek. Miért van ez? Mert amikor azok a tiszteletreméltó szerzetesek lepihennek alkalmatos fekhelyükre, jó barátokat választanak maguknak társul, szellemi képességeiket nevelik, táplálják, lehet, hogy közvetlenül, senkire sem szorulva, maguk tapasztalta tudással megvalósítva már itt és most magukévá teszik a dukkha megsemmisítéséhez, felébredéshez vezető üdvös élet legfőbb célját, és abban időznek. A célt, melynek kedvéért a családapák, éltük legjobb döntéseként, otthonukat elhagyva otthontalanságba vonulnak. Látván a szorgalom eme gyümölcsét, melyből e szerzetesek részesednek, mondom én azt, hogy még van szorgalommal végzendő tennivalójuk.
14. Szerzetesek, hét fajtája van az emberi lényeknek ebben a világban. Melyik az a hét? Ők a mindkét-módon-megszabadultak, a bölcsesség-révén-megszabadultak, a test-tanúja, a szemléletet-elért, a bizonyosság-révén-megszabadult, a Dharma-követő, és a bizonyosság-követő.
15. Milyenfajta emberi lény az a mindkét-módon-megszabadult? Nos, némely személy kapcsolatba lép a testtel, és azokban a megszabadulásokban időzik, melyek békével teltek, anyagtalanok, formafölöttiek, s mérgei bölcsesség szülte látással elpusztíttattak. Ezt az emberi lényt nevezzük mindkét-módon-megszabadultnak. Én azt mondom, hogy ennek a szerzetesnek már nincs szorgalommal végzendő tennivalója. Miért van ez? Azért, mert szorgalmával már tennivalói végére jutott, s a hanyagságot, nemtörődömséget levetkőzte.
16. Milyenfajta emberi lény az a bölcsesség-révén-megszabadult? Nos, némely személy nem lép kapcsolatba a testtel, és azokban a megszabadulásokban időzik, melyek békével teltek, anyagtalanok, formafölöttiek, ám ennek ellenére mérgei bölcsesség szülte látással pusztíttattak el. Ezt az emberi lényt nevezzük bölcsesség-révén-megszabadultnak. Én azt mondom, hogy ennek a szerzetesnek már nincs szorgalommal végzendő tennivalója. Miért van ez? Azért, mert szorgalmával már tennivalói végére jutott, s a hanyagságot, nemtörődömséget levetkőzte.
17. Milyenfajta emberi lény az a test-tanúja? Nos, némely személy kapcsolatba lép a testtel, és azokban a megszabadulásokban időzik, melyek békével teltek, anyagtalanok, formafölöttiek, s mérgei közül csak némelyek pusztíttattak el bölcsesség szülte látással. Ezt az emberi lényt nevezzük a test-tanújának. Én azt mondom, hogy ennek a szerzetesnek még van szorgalommal végzendő tennivalója. Miért van ez? Mert amikor ez a tiszteletreméltó szerzetes lepihen alkalmatos fekhelyére, jó barátokat választ magának társul, szellemi képességeit neveli, táplálja, lehet, hogy közvetlenül, senkire sem szorulva, maga tapasztalta tudással megvalósítva már itt és most magáévá teszi a dukkha megsemmisítéséhez, felébredéshez vezető üdvös élet legfőbb célját, és abban időzik. A célt, melynek kedvéért a családapák, éltük legjobb döntéseként, otthonukat elhagyva otthontalanságba vonulnak. Látván a szorgalom eme gyümölcsét, melyből e szerzetes részesedik, mondom én azt, hogy még van szorgalommal végzendő tennivalója.
18. Milyenfajta emberi lény a szemléletet-elért? Nos, némely személy nem lép kapcsolatba a testtel, […] és a Tathágata tanította tanítást bölcsességgel számba vette, megvizsgálta. Ezt az emberi lényt nevezzük szemléletet-elértnek. Én azt mondom, hogy ennek a szerzetesnek még van szorgalommal végzendő tennivalója. […]
19. Milyenfajta emberi lény a bizonyosság-révén-megszabadult? Nos, némely személy nem lép kapcsolatba a testtel, […] és bizonyosságuk a Tathágatában talajra lelt, bizonyosságuk a Tathágatában gyökeret eresztett, megerősödött. Ezt az emberi lényt nevezzük bizonyosság-révén-megszabadultnak. Én azt mondom, hogy ennek a szerzetesnek még van szorgalommal végzendő tennivalója. […]
20. Milyenfajta emberi lény a Dharma-követő? Nos, némely személy nem lép kapcsolatba a testtel, […] ám a Tathágata tanította tanítást, miután bölcsen jól megfontolta, meggondolta, elfogadja. Továbbá, birtokában van a következő tulajdonságoknak: a bizonyosság képessége, a tetterő képessége, az éberség képessége, az összpontosítás képessége és a bölcsesség képessége. Ezt az emberi lényt nevezzük Dharma-követőnek. Én azt mondom, hogy ennek a szerzetesnek még van szorgalommal végzendő tennivalója. […]
21. Milyenfajta emberi lény a bizonyosság-követő? Nos, némely személy nem lép kapcsolatba a testtel, […] ám a Tathágatában éppen elegendő bizonyossága van, és szeretetteljes érzülettel fordul a Tathágata felé. Továbbá, birtokában van a következő tulajdonságoknak: a bizonyosság képessége, a tetterő képessége, az éberség képessége, az összpontosítás képessége és a bölcsesség képessége. Ezt az emberi lényt nevezzük bizonyosság-követőnek. Én azt mondom, hogy ennek a szerzetesnek még van szorgalommal végzendő tennivalója. […]
22. Szerzetes, én nem mondom azt, hogy a végső tudás egy csapásra elérhető. Éppen ellenkezőleg, azt mondom, hogy a végső tudás lépésről lépésre történő gyakorlással, lépésről lépésre történő erőfeszítéssel, lépésről lépésre történő előrehaladással érhető el.
23. És miképpen érhető el a végső tudás lépésről lépésre történő gyakorlással, lépésről lépésre történő erőfeszítéssel, lépésről lépésre történő előrehaladással? Nos, először is van egy ember. Ebben az emberben bizonyosság ébred tanítója iránt. Miután bizonyosság ébredt benne tanítója iránt, fogja magát, s felkeresi. Miután felkereste, kifejezi neki tiszteletét. Miután tiszteletét kifejezte, fülét megnyitja. Miután fülét megnyitotta, figyelmét a Dharmára irányítja. Miután figyelmét a Dharmára irányította, eszébe vési. Miután eszébe véste, megvizsgálja a tanítás értelmét. Miután megvizsgálta a tanítás értelmét, vizsgálódásának, elmélkedésének köszönhetően a tanítást elfogadja. Miután vizsgálódásának, elmélkedésének köszönhetően a tanítást elfogadta, lelkesedés és buzgóság támad benne. Miután lelkesedés és buzgóság támadt benne, akaratát felkelti, akaratára támaszkodik. Miután akaratát felkeltette, akaratára támaszkodott, tüzetes vizsgálódásra szánja magát. Miután tüzetes vizsgálódásra szánta magát, törekvése fellobban. Miután törekvése fellobbant, s nem lankadt, testével a legfőbb igazságot eléri, s bölcsességgel áthatva látja.
(…)
Egy hűséges tanítvány számára, ki minden igyekezetével azon van, hogy a Tanító Tanításának mélyére hatoljon, a Tanító Tanítása tápláló és frissítő. Egy hűséges tanítvány számára, ki minden igyekezetével azon van, hogy a Tanító Tanításának mélyére hatoljon, természetes, hogy életét ilyeténképpen irányítsa: »Maradjon belőlem akár csak bőr, inak, s csontok, foszoljék le rólam a hús, száradjon ki vérem, akaratom nem csökken, eltökéltségem nem lanyhul, míg el nem értem azt, amit emberi erővel, emberi akarattal, emberi kitartással elérni lehet.« Egy hűséges tanítvány számára, ki minden igyekezetével azon van, hogy a Tanító Tanításának mélyére hatoljon, kétfajta gyümölccsel számolhat: vagy eléri a végső tudást már itt és most, vagy ha még a ragaszkodás nyoma fellelhető, vissza nem térővé válik.” (2. kötet, 275–281. o.)
11. AZ OROSZLÁNÜVÖLTÉS
CULASIHANADA SUTTA
(rövidebb beszéd)
„9. Szerzetesek, négyfajta ragaszkodást ismerünk. Mi ez a négy? Ragaszkodás az érzéki vágyhoz, ragaszkodás a nézetekhez, ragaszkodás a szabályokhoz és előírásokhoz, ragaszkodás az »én« tanához.
(…)
14. Szerzetesek, amikor a Tathágata, az Arahat, a Tökéletesen Teljesen Felébredett azt állítja, hogy a ragaszkodás valamennyi fajtáját tökéletesen megértette, akkor ő maradéktalanul és tökéletesen megértette a ragaszkodás valamennyi fajtáját: a Tathágata tökéletesen megértette az érzéki vágyakhoz való ragaszkodást, a nézetekhez való ragaszkodást, a szabályokhoz és előírásokhoz való ragaszkodást és az »én« tanához való ragaszkodást.
15. Szerzetesek, vita nélkül való, hogy egy ilyen Dharmában, ilyen Nemes Fegyelmi Szabályokat követve helyesen viseltetnek bizalommal a Tanító iránt, helyesen viseltetnek bizalommal a Dharma iránt, helyesen tesznek eleget az előírásoknak, és helyes érzülettel fordulnak a Dharmában lévő társaik felé. Miért van ez így? Ez azért van így, mert a Dharmát és a Fegyelmi Szabályokat jól magyarázzák, jól fejtik ki, s olyan szájából hangzik el, aki már elérte a tökéletesen teljes felébredettséget, ez pedig megszabaduláshoz vezet, belső békéhez, lecsendesüléshez vezet.
16. Most pedig lássuk, mi is a ragaszkodás e négy fajtájának a forrása, mi az eredete, miből születik, hogyan merül fel? A ragaszkodás e négy fajtájának a szomj a forrása, a szomj az eredete, a ragaszkodás e négy fajtája a szomjból születik, és a szomjból merül fel. És mi a szomj forrása, mi az eredete, miből születik, hogyan merül fel? A szomjnak az érzés a forrása […] Az érzésnek az érzékelés a forrása […] Az érzékelésnek a hatrétű érzékelési tartomány a forrása […] A hatrétű érzékelési tartománynak a név és forma a forrása […] A név és formának a tudatosság a forrása […] A tudatosságnak a késztetések a forrásai […] A késztetéseknek a vakság, a nem-tudás a forrása, a vakság, a nem-tudás az eredete, a késztetések a vakságból, a nem-tudásból születnek, és a vakságból, a nem-tudásból merülnek fel.
17. Szerzetesek, amikor a szerzetes a vakságot elhagyta és látóvá lett, amikor az igaz tudás felébredt benne, akkor a vakságból, a nem-tudásból való kigyógyultával és az igaz tudás felébredésével többé már nem ragaszkodik az érzéki vágyakhoz, többé már nem ragaszkodik a nézetekhez, többé már nem ragaszkodik a szabályokhoz és előírásokhoz, többé már nem ragaszkodik az »én« tanához. Nem ragaszkodva a feldúltságát leveti. Feldúltságát levetve eléri a Nirvánát, s megérti: »A születés elpusztíttatott, a dukkha megsemmisítéséhez, felébredéshez vezető üdvös élet beteljesíttetett, amit meg kellett tenni, az meg lett téve, nincs többé visszatérés a lét forgatagába.«” (1. kötet, 300–304. o.)
121. AZ ÜRESSÉG
CULASUNNATA SUTTA
(rövidebb beszéd)
„1. ÍGY HALLOTTAM. Az idő tájt a Magasztos éppen Szávatthíban tartózkodott a Keleti kertben, Migára anyjának palotájában.
2. Történt akkor, hogy az est közeledtével a tiszteletreméltó Ánanda, elmélyedését megszakítván, felkereste a Magasztost, s miután tiszteletét kifejezte, helyet foglalt a Magasztos mellett, majd e szavakkal fordult a Magasztoshoz:
3. – Tiszteletreméltó uram, a Magasztos egykor a Szakják országában időzött, ahol a Szakjáknak van egy városuk, név szerint Nagaraka. Ott, tiszteletreméltó uram, a Magasztos szájából ezt hallottam, s ez maradt meg emlékezetemben: »Ánanda, időm java részében ürességben időzök.« Vajon jól hallottam-e, tiszteletreméltó uram, jól maradt-e meg az emlékezetemben, jól figyeltem-e, s hűen idézem-e fel?
– Ne aggodalmaskodjál, Ánanda, jól hallottad, jól maradt meg az emlékezetedben, jól figyeltél, s hűen idézed fel. S ugyanúgy, mint akkortájt, Ánanda, időm java részében most is ürességben időzök.
4. Ánanda, miként Migára anyjának a palotája tátong az ürességtől, s nincsenek benne sem elefántok, sem lábasjószág, sem csődörök, sem kancák és nincs benne sem arany, sem ezüst, sem férfinép, sem asszonynép, és csak egyetlenegy dolog van, ami az ürességet megzavarja, mégpedig a szerzetesek Szanghájának jelenléte, úgy ügyel a szerzetes, figyelmét nem bolygatva meg sem a falu látványa, sem az emberek látványa, csak az erdő látványa feltételeként megjelenő egypontú tapasztalata. Tudata az erdő látványa felé fordulva magabiztosságra, szilárdságra és eltökéltségre tesz szert. Felismeri: »Bármily zavarodottság is támadjon a falut látva, az nincs ott, bármily zavarodottság is támadjon az embereket látva, az nincs ott. Csak ez az egyetlen zavarodottság van, mégpedig az erdő látványa feltételeként megjelenő egypontú tapasztalat.« Felismeri: »Az észlelés eme területe üres a falu látványától, az észlelés eme területe üres az emberek látványától. És csak ez az egyetlen, ürességet megzavaró nem-üresség van, mégpedig az erdő látványa feltételeként megjelenő egypontú tapasztalat.« Így ő azt annak az ürességnek tekinti, ami nincs ott, míg a még ott maradt kapcsán felismeri: »Ez jelen van.« Ánanda, ez az ő tiszta, zavartalan, folttalan behatolása az ürességbe.
(…)
Felismeri: »Az észlelés eme területe üres az érzéki vágy mérgétől, az észlelés eme területe üres a létesülési vágy mérgétől, az észlelés eme területe üres a vakság, a nem-tudás mérgétől. És csak ez az egyetlen, ürességet megzavaró nem-üresség van, mégpedig e test feltételeként és az élet feltételeként megjelenő hat érzékelési alap.« Így ő azt annak az ürességének tekinti, ami nincs ott, míg a még ott maradt kapcsán felismeri: »Ez jelen van.« Ánanda, ez az ő tiszta, zavartalan, folttalan behatolása az ürességbe, mely magasrendű és felülmúlhatatlan.
13. Ánanda, bárki aszkéta vagy bráhmana lépett is be a múltban, (…) lépjen is be a jövőben (…) lépjen is be most, s időzzön a folttalan, magasrendű és felülmúlhatatlan ürességben, valamennyien ugyanabba a folttalan, magasrendű és felülmúlhatatlan ürességbe lépnek be, s ott időznek. Ezért, Ánanda, így gyakoroljatok: »Belépünk a folttalan, magasrendű és felülmúlhatatlan ürességbe, s ott fogunk időzni.«” (3. kötet, 297–303. o.)
151. AZ ALAMIZSNA MEGTISZTÍTÁSA
PINDAPATAPARISUDDHI SUTTA
„1. ÍGY HALLOTTAM. Az idő tájt a Magasztos éppen Rádzsagaha mellett, a Bambuszligetben, a Mókusetetőnél tartózkodott. Akkor a tiszteletreméltó Száriputta az est közeledtével, félbeszakítván elmélyedését, felkelt és felkereste a Magasztost. Odaérve kifejezte tiszteletét, majd helyet foglalt a Magasztossal szemben. A Magasztos ekkor e szavakkal fordult hozzá:
2. – Száriputta, képességeid minden zavarodottságtól mentesek. Bőröd tiszta és ragyogó. Mely állapotban időzöl mostanság, Száriputta?
– Tiszteletreméltó uram, most az üresség állapotában időzöm.
– Nagyszerű, Száriputta, nagyszerű! Akkor te most valóban a Nagy Ember állapotában időzöl, amely nem más, mint az üresség.” (3. kötet, 675. o.)
109. A TELIHOLD
MAHAPUNNAMA SUTTA
(hosszabb beszéd)
„S akkor a Magasztos, olvasva a szerzetes gondolataiban, e szavakkal fordult a szerzetesekhez:
– Lehetséges, szerzetesek, hogy némely értetlen, korlátolt és balgatag ember, kinek tudatát a szomj legyűrte, azt gondolja, hogy a Tanító Tanításán felülkerekedhet és diadalmaskodhat, mondván: »Nos, akkor a forma nem az én valódi önmagam, az érzés nem az én valódi önmagam, az észlelés nem az én valódi önmagam, a késztetések nem az én valódi önmagam, a tudatosság nem az én valódi önmagam. Akkor miféle önmagam fogja learatni a nem-önmagam által elvetett tettek gyümölcseit?« Nos, szerzetesek, kérdések feltevésével már számtalan alkalommal, számtalan dologgal kapcsolatban okítottalak benneteket.
15. Szerzetesek, miként vélekedtek? A forma állandó vagy állandótlan?
– Állandótlan, tiszteletreméltó uram.
– Ami állandótlan, az a fájdalom vagy az öröm forrása?
– A fájdalom forrása, tiszteletreméltó uram.
– És ami állandótlan, a fájdalom forrása és változásnak alávetett, nos, arról mondhatjuk-e ezt: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én valódi önmagam«?
– Semmiképpen sem, tiszteletreméltó uram.
– Szerzetesek, miként vélekedtek? Az érzés […] Az észlelés […] A késztetések […] A tudatosság állandó vagy állandótlan?
– Állandótlan, tiszteletreméltó uram.
– Ami állandótlan, az a fájdalom vagy az öröm forrása?
– A fájdalom forrása, tiszteletreméltó uram.
– És ami állandótlan, a fájdalom forrása, változásnak alávetett, nos, arról mondhatjuk-e ezt: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én valódi önmagam«?
– Semmiképpen sem, tiszteletreméltó uram.
16. – Ezért, szerzetesek, bármilyen forma, legyen az akár múltbéli, akár jövőbéli, akár jelenbéli, durva vagy finom, alacsonyrendű vagy felsőbbrendű, távoli vagy közeli, az aszkéta ekképpen lássa a formát a valóságnak megfelelően, s tökéletes bölcsességgel: »Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én valódi önmagam.« Bármilyen érzés […] észlelés, […] késztetések […] tudatosság, legyen az akár múltbéli, akár jövőbéli, akár jelenbéli, durva vagy finom, alacsonyrendű vagy felsőbbrendű, távoli vagy közeli, az aszkéta ekképpen lássa a tudatosságot a valóságnak megfelelően, s tökéletes bölcsességgel: »Ez nem az enyém, ez nem én vagyok, ez nem az én valódi önmagam.«
17. Amikor ezt felismeri, a tanult, nemes tanítvány kijózanodik a formából, kijózanodik az érzésből, kijózanodik az észlelésből, kijózanodik a késztetésekből, kijózanodik a tudatosságból.
18. Kijózanodva a szenvedély lángja ellobban, kihuny. A szenvedély lángjának ellobbanásával, kihunytával megszabadul. Amikor megszabadult, tudatára ébred: »Megszabadultam.« S felismeri: »A születés elpusztíttatott, a dukkha megsemmisítéséhez, felébredéshez vezető üdvös élet beteljesíttetett, amit meg kellett tenni, az meg lett téve, nincs többé visszatérés a lét forgatagába.«
Így beszélt a Magasztos. A szerzetesek elégedetten és örömmel hallgatták a Magasztos szavait. S a beszéd elhangzása közben, a ragaszkodás elűztével hatvan szerzetes tudata szabadult fel a mérgek alól.” (3. kötet, 135–138. o.)
147. TANÁCS RÁHULÁNAK
CULARAHULOVADA SUTTA
„1. ÍGY HALLOTTAM. Az idő tájt a Magasztos éppen Szávatthí mellett, a Dzséta ligetben, Anáthapindika kertjében tartózkodott.
2. Történt akkor, hogy mialatt a Magasztos éppen a magányos elmélyedést gyakorolta, a Magasztosnak a következő gondolata támadt: »A megszabadulásban kibomló állapotok megértek Ráhulában. Mi lenne, ha arra az elhatározásra jutnék, hogy elvezetem őt a mérgek elpusztításához?«
És akkor, a reggel közeledtével, a Magasztos felöltötte ruháját, és magához véve alamizsnásszilkéjét és felső öltözetét, elindult Szávatthíba alamizsnáért. Amikor Szávatthíból alamizsnagyűjtő útját befejezve visszatért, és étkét elfogyasztotta, e szavakkal fordult a tiszteletreméltó Ráhulához:
– Ráhula, fogd a pokrócot, amin ülni szoktál, és menjünk, keressük fel a Világtalan Férfiak ligetét, hogy ott töltsük a napot.
(…)
A Magasztos e szavakkal fordult a tiszteletreméltó Ráhulához:
– Ráhula, hogyan vélekedel? A szem állandó vagy állandótlan?
– Állandótlan, tiszteletreméltó uram.
– Ami állandótlan, az a dukkha vagy az öröm forrása?
– A dukkha forrása, tiszteletreméltó uram.
– Ami állandótlan, a dukkha forrása, és alávetett a változásnak, arról helyénvaló-e ezt gondolni: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én valódi önmagam«?
– Nem helyénvaló, tiszteletreméltó uram.
– Ráhula, hogyan vélekedel? A formák […] A látástudatosság […] A szem érzékelése […] Bármi, ami a szem érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel az érzés, az észlelés, a késztetések és a tudatosság tartományában […] A fül […] A hangok […] A hallástudatosság […] A fül érzékelése […] Bármi, ami a fül érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel az érzés, az észlelés, a késztetések és a tudatosság tartományában […] Az orr […] A szagok […] A szaglástudatosság […] Az orr érzékelése […] Bármi, ami az orr érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel az érzés, az észlelés, a késztetések és a tudatosság tartományában […] A nyelv […] Az ízek […] Az ízleléstudatosság […] A nyelv érzékelése […] Bármi, ami a nyelv érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel az érzés, az észlelés, a késztetések és a tudatosság tartományában […] A test […] A tapintások […] A tapintástudatosság […] A test érzékelése […] Bármi, ami a test érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel az érzés, az észlelés, a késztetések és a tudatosság tartományában […] Az elme […] A tudattartalmak […] Az elmetudatosság […] Az elme érzékelése […] Bármi, ami az elme érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel az érzés, az észlelés, a késztetések és a tudatosság tartományában, az állandó vagy állandótlan?
– Állandótlan, tiszteletreméltó uram.
– Ami állandótlan, az a dukkha vagy az öröm forrása?
– A dukkha forrása, tiszteletreméltó uram.
– Ami állandótlan, a dukkha forrása, és alávetett a változásnak, arról helyénvaló-e ezt gondolni: »Ez az enyém, ez én vagyok, ez az én valódi önmagam«?
– Nem helyénvaló, tiszteletreméltó uram.
9. – Ezt látva, Ráhula, egy jól képzett nemes tanítvány kijózanodik a szemből, kijózanodik a formákból […] a látástudatosságból […] a szem érzékeléséből […] mindabból, ami a szem érzékelésének, mint feltételnek a következtében támad fel […] a fülből […] a hangokból […] a hallástudatosságból […] a fül érzékeléséből, […] mindabból, ami a fül érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel […] az orrból […] a szagokból […] a szaglástudatosságból […] az orr érzékeléséből […] mindabból, ami az orr érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel […] a nyelvből […] az ízekből […] az ízleléstudatosságból […] a nyelv érzékeléséből, […] mindabból, ami a nyelv érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel […] a testből […] a tapintásokból […] a tapintástudatosságból […] a test érzékeléséből […] mindabból, ami a test érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel […] az elméből, […] a tudattartalmakból, […] az elmetudatosságból, […] az elme érzékeléséből, és kijózanodik mindabból, ami az elme érzékelésének mint feltételnek a következtében támad fel az érzés, az észlelés, a késztetések és a tudatosság tartományában. Amikor kijózanodott, szenvtelenné válik. A szenvtelenségen keresztül tudata felszabadul. Amikor az felszabadult, tudatára ébred: »A tudatom felszabadult.« Megérti: »A születés elpusztíttatott, a dukkha megsemmisítéséhez, felébredéshez vezető üdvös élet beteljesíttetett, amit meg kellett tenni, az meg lett téve, nincs többé visszatérés a lét forgatagába.«
10. Így beszélt a Magasztos. A tiszteletreméltó Ráhula elégedetten és örömmel hallgatta a Magasztos szavait. S mialatt e beszéd elhangzott, a nem ragaszkodás gyakorlatán keresztül a tiszteletreméltó Ráhula tudata megszabadult a mérgektől. A sok ezernyi istenségben pedig felébredt a Dharma folttalan és ragyogóan tiszta látása: »Ami keletkezik, az el is múlik.«” (3. kötet, 608–617. o.)
Forrás:
Buddha beszédei. Majjhima Nikāya I-III. A Tan Kapuja – OneDropZen, Budapest, 2023.
BUDDHA MEGVILÁGOSODÁSA [MADDZSHIMA-NIKÁJA 36.]
(Fakultatív szöveg)
„[Buddha szól:]
– És ekkor, Aggivesszana, még megvilágosodásom előtt, mielőtt még megvilágosodtam volna, mikor még csak bódhiszattva voltam, ez a gondolatom támadt: »Az otthon rabság, szemétgödör. A remeteség szabad levegő. Aki a házban marad, nem képes a teljesen megigazult, teljesen megtisztult aszkétaéletnek eleget tenni. Jobb lesz, ha most hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távozom.«
És egy idő múltán, még ifjúkorom virágában, fejemen fényes fekete hajjal, boldog fiatalság gyönyörét élvezve, férfikorom elején, síró és jajveszékelő szüleim akarata ellenére, hajamat és szakállamat lenyírva, sárga ruhát öltve, otthonomból az otthontalanságba távoztam. Remete lettem, s az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, felkerestem Álára Kálámát. Álára Kálámához érkezve, így szólítottam meg:
– Álára Káláma testvér, ezt a tant és életmódot követve szeretnék aszkétaéletet élni.
Álára Káláma így válaszolt szavaimra:
– Maradj itt, tiszteletreméltó úr! Ez a tan olyan, hogy értelmes ember rövid idő alatt felfogja, megérti és magáévá teheti.
És én rövid idő alatt, igen hamar felfogtam ezt a tant. Meggyőződtem róla, hogy mindent megtanultam, megismertem és megértettem, amit a száj és beszéd közölhet: a tudás igéit és a régiek igéit, én magam is, a többiek is.
Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: »Álára Káláma nem közölte velünk a teljes tant, ilyen meggondolással: »Én felfogtam és megértettem, és egyedül magamévá tettem.« Álára Káláma bizonyára többet is tud erről a tanról.« Álára Káláma elé járultam, és elébe járulva, megkérdeztem:
– Káláma testvér, mennyiben közölted velünk ezt a tant, úgy, ahogyan te magad felfogtad, megértetted és magadévá tetted?
Ekkor Álára Káláma feltárta a semmiség birodalmát. Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: »Nemcsak Álára Káláma tett szert bizonyosságra, én is szert tettem bizonyosságra. Nemcsak Álára Káláma tett szert szilárdságra, én is szert tettem szilárdságra. Nemcsak Álára Káláma tett szert felfogóképességre, én is szert tettem felfogóképességre. Nemcsak Álára Káláma tett szert elmélyedésre, én is szert tettem elmélyedésre. Nemcsak Álára Káláma tett szert bölcsességre, én is szert tettem bölcsességre. Jobb lesz, ha ezt a tant, amelyről Álára Káláma így beszél: »Én felfogtam és megértettem, és egyedül magamévá tettem«, megpróbálom saját erőmből elsajátítani.« És rövid idő alatt, igen hamar felfogtam, megértettem és magamévá tettem ezt a tant.
Ekkor ismét Álára Káláma elé járultam, és elébe járulva, megkérdeztem:
– Káláma testvér, ebben áll ez a tan, ahogyan te felfogtad, megértetted és magadévá tetted?
– Testvér, valóban ebben áll ez a tan, ahogyan én felfogtam, megértettem és magamévá tettem.
– Testvér, ezt a tant most én is ugyanúgy felfogtam, megértettem és magamévá tettem.
– Boldog vagyok, testvér, szerencsés vagyok, testvér, hogy ilyen kiváló személyt tisztelhetek aszkétatársamként. Ahogyan én felfogtam, megértettem, magamévá tettem és hirdetem a tant, úgy fogtad fel, értetted meg és tetted magadévá te is; ahogyan te felfogtad, megértetted és magadévá tetted a tant, úgy fogtam fel, értettem meg, tettem magamévá és hirdetem én is. Ahogyan én ismerem a tant, úgy ismered te is; ahogyan te ismered a tant, úgy ismerem én is. Amilyen én vagyok, olyan vagy te is; amilyen te vagy, olyan vagyok én is. Jöjj, testvér, irányítsuk ketten a tanítványokat!
Így tanítóm, Álára Káláma, engem, tanítványát, magával egyenlőnek ismert el, és nagy tiszteletben részesített. Ekkor azonban ez a gondolatom támadt: »Ez a tan nem vezet lemondáshoz, vágytalansághoz, csillapodáshoz, megnyugváshoz, felismeréshez, megvilágosodáshoz, nirvánához, csupán a semmiség birodalmába jutáshoz.« És elégtelennek találtam ezt a tant, elfordultam ettől a tantól, és távoztam.
Ekkor az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, felkerestem Uddaka Rámaputtát. [Megismétlődik a szöveg; »semmiség birodalma« helyett most »sem tudat, sem öntudatlanság birodalma« szerepel.] És elégtelennek találtam ezt a tant, elfordultam ettől a tantól, és távoztam.
Ekkor az igaz üdvöt keresve, a páratlan, legmagasabb rendű nyugalom ösvényét kutatva, egyik helyről a másikra vándoroltam Magadha tartományban, és Uruvélá település közelébe értem. Ott gyönyörűséges tájra bukkantam, kies erdőségre, tiszta vizű, fürdésre alkalmas, szívderítő folyóra, körös-körül mezőkre és szántóföldekre. Ekkor ez a gondolatom támadt: »Valóban gyönyörűséges ez a táj: kies erdőség, tiszta vizű, fürdésre alkalmas, szívderítő folyó, körös-körül mezők és szántóföldek. Ennyi elég a tisztes családból származó, elmélyedésre vágyó embernek az elmélyedésre.« És ott maradtam, mondván: »Ennyi elég az elmélyedésre.« […]
És ekkor ez a gondolatom támadt: »Mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám gondolkozásomat?«
És ekkor fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafogtam, elfojtottam, megbénítottam gondolkozásomat. És amikor fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafogtam, elfojtottam, megbénítottam gondolkozásomat, veríték borította el hónom alját. Mint amikor egy erős ember a gyengébb embert fejénél fogva megragadja, vagy vállánál fogva megragadja, lefogja, fojtogatja, megbénítja, ugyanúgy elborította a veríték hónom alját, amikor fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafogtam, elfojtottam, megbénítottam gondolkozásomat. Akaratom ugyan szilárd és hajlíthatatlan volt, felfogóképességem zavartalan és megingathatatlan, de testem ingatag maradt, nem jutott nyugalomra ettől a fájdalmas önfegyelmezéstől. És az így keletkező fájdalmas érzés nem tudta megkötni gondolkozásomat. […]
Ekkor ez a gondolatom támadt: »Mi volna, ha most lélegzetvétel nélküli révületbe merülnék?«
És visszatartottam a be– és kilélegzést szájamon, orromon, fülemen át. És amikor visszatartottam a be– és kilélegzést szájamon, orromon, fülemen át, őrjítő fájdalom támadt a fejemben. Mintha egy erős ember kemény szíjköteggel korbácsolná a fejemet, olyan őrjítő fájdalom támadt a fejemben, mikor visszatartottam a be– és kilélegzést szájamon, orromon, fülemen át. Akaratom ugyan szilárd és hajlíthatatlan volt, felfogóképességem zavartalan és megingathatatlan, de testem ingatag maradt, nem jutott nyugalomra ettől a fájdalmas önfegyelmezéstől. És így a keletkező fájdalmas érzés nem tudta megkötni gondolkozásomat. […]
Ekkor ez a gondolatom támadt: »Mi volna, ha csak kevés, kevés táplálékot vennék magamhoz, egy-egy maroknyit, hol babpépet, hol borsópépet, hol lencsepépet?« És csak kevés, kevés táplálékot vettem magamhoz, egy-egy maroknyit, hol babpépet, hol borsópépet, hol lencsepépet. És amikor csak kevés, kevés táplálékot vettem magamhoz, egy-egy maroknyit, hol babpépet, hol borsópépet, hol lencsepépet, testem rendkívül lesoványodott. Karom és lábszáram olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint a nádszál, vagy lián szára. Ülepem olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint a teve patája. Hátgerincem kiugró csigolyáival olyan lett ettől a szűkös táplálkozástól, mint golyók füzére. Bordáim úgy meredtek ettől a szűkös táplálkozástól, mint rozzant ház tetőgerendái meredeznek. Szemüregem mélyén a beesett szemgolyók úgy ültek ettől a szűkös táplálkozástól, mint mély kút fenekén megcsillanó víztükör. Fejbőröm ráncos és aszott lett ettől a szűkös táplálkozástól, ahogyan a száráról levágott tök megráncosodik és összeaszik a széltől és a nap hevétől. És amikor a hasamat megtapintottam, a gerincemet érintettem, és amikor a gerincemet megtapintottam, a hasamat érintettem, olyan közel került egymáshoz a hasam és a gerincem ettől a szűkös táplálkozástól. És amikor vizeletemet és székletemet akartam üríteni, előrebuktam ettől a szűkös táplálkozástól. Hogy testemet erősítsem, kezemmel dörzsöltem tagjaimat; és miközben kezemmel dörzsöltem tagjaimat, elcsenevészedett szőrzetem kihullott a dörzsöléstől ettől a szűkös táplálkozástól.
Amikor az emberek láttak, így szóltak: »Megkékült Gótama remete!« Mások így szóltak: »Nem megkékült Gótama remete, megbarnult Gótama remete!« Ismét mások így szóltak: »Nem megkékült Gótama remete, és nem megbarnult Gótama remete, megsárgult Gótama remete!« Ennyire kikezdte tiszta, világos testszínemet ez a rendkívül szűkös táplálkozás.
Ekkor ez a gondolatom támadt: »Minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül, amelyet remeték és papok a múltban átéltek, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható. És minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül, amelyet remeték és papok a jövőben át fognak élni, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható. És minden fájdalmas, gyötrő, keserű érzés közül, amelyet remeték és papok a jelenben átélnek, ez a legnagyobb; tovább nem fokozható. Mégis e keserves önsanyargatás nem segít hozzá a nemes megismerés és tisztánlátás földöntúli üdvéhez. Bizonyára más út vezet a megvilágosodáshoz.«
Ekkor ez a gondolatom támadt: »Emlékszem, hogy egyszer, miközben atyám, Szakka, mezei munkában szorgoskodott, én egy gránátalmafa hűs árnyékában ültem, és minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodásom szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület (dzshána) állapotába jutottam. Bizonyára ez az út vezet a megvilágosodáshoz.« […]
Ekkor ez a gondolatom támadt: »Ezt a boldogságot nem könnyen lehet elérni ilyen mérhetetlenül legyengült testtel. Jobb lesz, ha ismét elegendő táplálékot veszek magamhoz, főtt rizst fogyasztok.« Ekkor ismét elegendő táplálékot vettem magamhoz, főtt rizst fogyasztottam.
Ebben az időben öt szerzetes volt, akik követőimül szegődtek, mondván: »Ha Gótama remete valamilyen felismerésre jut, közölni fogja velünk.« De amikor ismét elegendő táplálékot vettem magamhoz, főtt rizst fogyasztottam, akkor ez az öt szerzetes elfordult tőlem és otthagyott: »Gótama remete falánk lett, felhagyott az igyekezettel, falánkságba merült.«
Amikor ismét elegendő táplálékot vettem magamhoz, megerősödtem, és minden vágytól távol, minden bajtól távol, eltávolodásom szülte, elmélkedve elgondolkozó, boldog örömben az első révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.
Az elmélkedést és gondolkozást feladva, elértem a belső nyugalmat, az érzések egybeolvadását, az elmélkedés és gondolkozás nélküli, feloldódásból fakadó, boldog örömet; a második révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.
Az örömről is lemondva, egykedvűen, az emlékezést és tudatot összpontosítva azt a boldogságot éreztem testemben, amelyről az igaz emberek ezt mondják: »Az egykedvűen emlékező boldogan él.« Így a harmadik révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.
A boldogságon és a szenvedésen túllépve, az egykori vidámság és bánat megsemmisítése után elértem a szenvedés nélküli, boldogság nélküli, egykedvű és tiszta emlékezést; a negyedik révület állapotába jutottam. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.
Ebben a feloldódott elmeállapotban, megtisztultan, tisztán, gondoktól menten, szelíd, készséges, szilárd, nyugodt lélekkel, korábbi létezéseim visszaemlékező felismerésére irányítottam gondolataimat. Visszaemlékeztem sok különböző korábbi létezésemre, ilyeténképpen: egy életre, két életre, három életre, négy életre, öt életre, tíz életre, húsz életre, harminc életre, negyven életre, ötven életre, száz életre, ezer életre, százezer életre, majd világkorok keletkezésének időszakaira, majd világkorok pusztulásának időszakaira, majd világkorok pusztulása és keletkezése közötti időszakokra. »Ott voltam, ez volt a nevem, ebben a családban, ebben a kasztban születtem, ez volt a foglalkozásom, ilyen örömet és bánatot értem, így végeztem életemet, onnan távozva amott születtem újra.« Így emlékeztem vissza sok különböző korábbi létezésemre, azok formájára és jellegére. Először ez a tudás világosodott meg bennem az éjszaka első óráiban. Lankadatlan buzgalmam nyomán eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.
Ebben a feloldódott elmeállapotban, megtisztultan, tisztán, gondoktól menten, szelíd, készséges, szilárd, nyugodt lélekkel az élőlények távozásának és újraszületésének felismerésére irányítottam gondolataimat. Emberi korlátokon túlpillantó, megtisztult, égi látásommal láttam távozni és újraszületni az élőlényeket, közönségeseket és kiválókat, szépeket és rútakat, boldogokat és boldogtalanokat, amint tetteiknek megfelelően térnek vissza: »Ezek a kedves lények tetteikben a rosszat követik, szavaikban a rosszat követik, gondolataikban a rosszat követik, a helyeset ócsárolják, helytelen nézeteket táplálnak, helytelen nézetek szerint cselekszenek. Testük pusztulása után, haláluk után rossz útra kerülnek, gonosz ösvényre, mélységbe, pokolra buknak. Amazok a kedves lények viszont tetteikben a jót követik, szavaikban a jót követik, gondolataikban a jót követik, nem ócsárolják a helyeset, helyes nézeteket táplálnak, helyes nézetek szerint cselekszenek. Testük pusztulása után, haláluk után jó útra kerülnek, égi világba jutnak.« Emberi korlátokon túlpillantó, megtisztult, égi látásommal így láttam távozni és újraszületni az élőlényeket, közönségeseket és kiválókat, szépeket és rútakat, boldogokat és boldogtalanokat, amint tetteiknek megfelelően térnek vissza. Másodszorra ez a tudás világosodott meg bennem az éjszaka középső óráiban. Lankadatlan buzgalmam nyomán eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat.
Ebben a feloldódott elmeállapotban, megtisztultan, tisztán, gondoktól menten, szelíd, készséges, szilárd, nyugodt lélekkel, az indulatok legyőzésére irányítottam gondolataimat. »Ez a szenvedés« – értettem meg a valóságnak megfelelően. »Ez a szenvedés oka« – értettem meg a valóságnak megfelelően. »Ez a szenvedés megszüntetése« – értettem meg a valóságnak megfelelően. »Ez a szenvedés megszüntetéséhez vezető út« – értettem meg a valóságnak megfelelően. »Ezek az indulatok« – értettem meg a valóságnak megfelelően. »Ez az indulatok oka« – értettem meg a valóságnak megfelelően. »Ez az indulatok megszüntetése« – értettem meg a valóságnak megfelelően. »Ez az indulatok megszüntetéséhez vezető út« – értettem meg a valóságnak megfelelően.
Amikor ezt felismertem, amikor ezt megláttam, gondolataim megszabadultak a kívánságok indulatától, megszabadultak a létezés indulatától, megszabadultak a tudatlanság indulatától. Felismertem: »A megváltás a megváltottban van.« Megértettem: »Legyőztem a születést, beteljesítettem az aszkétaéletet, elvégeztem munkámat, többé nem kell e világra kerülnöm.« Harmadszorra ez a tudás világosodott meg bennem az éjszaka utolsó óráiban. Lankadatlan buzgalmam nyomán eloszlott a tudatlanság, megjelent a tudás, eloszlott a homály, megjelent a világosság. És az így keletkező boldogság érzése nem kötötte meg gondolkozásomat, Aggivesszana.” (13–19. o.)
Forrás:
Buddha beszédei. Ford. Vekerdi József. Helikon, 2009.