4. példa: ÉN – TUDAT, TUDATOSSÁG
SEGÉD: Minek a létezésében vagy a legbiztosabb?
KUTATÓ: Ezt miért kérdezed?
S: A legbiztosabban létező mentén próbálunk haladni. Ez a kutatás iránya.
K: Mi a cél?
S: Azt közösen kell megtaláljuk.
K: Jó, de mi a… tanításod?
S: Nincs tanításom. Egy kísérletet kínálok. Ha van kedved hozzá, megpróbálhatjuk elvégezni.
K: Mi a kísérlet célja?
S: Ezt már kérdezted…
K: És mi a válasz?
S: Ha most erre bármit mondok, akkor azzal lehet, hogy többet ártok, mint használok.
K: Miért?
S: Mert ha azt mondom, hogy ez és ez a cél, akkor onnantól könnyen lehet, hogy a ’van’-ról a hangsúly áttevődik arra, hogy ’kellene lennie’.
K: És az miért baj?
S: Mert az elvonhatja a figyelmet arról, ami van. Hasznosabb arra összpontosítani, ami van.
K: Jó, de valami célja van ennek, nem? Ha nincs, akkor mi értelme csinálni?
S: Inkább értelme van, mint célja. Ez egy vizsgálatnak mondható. Vizsgáljuk azt, ami van.
K: Miért?
S: Hogy felismerjük azt, hogy mi igaz.
K: Hogy felismerjük az igazságot?
S: Így is lehet mondani. Keressük azt, hogy mi van valójában.
K: Vannak, akik az ilyesféle keresést eleve értelmetlennek tartják.
S: Mármint hiábavalónak?
K: Igen.
S: Ki az ’ők’?
K: Olyan emberek, akik azt mondják, hogy az ilyen keresésekre… és vizsgálatokra kár időt pazarolni. Mert nem vezetnek sehová.
S: Mit mondasz te?
K: Azt, hogy talán igazuk van? Nem tudom.
S: Az ilyen keresés hiábavaló? Időpocsékolás? Ezt mondod?
K: Lehet, hogy az.
S: És lehet, hogy nem?
K: Lehet.
S: Miből tudod meg, hogy időpocsékolás, vagy nem?
K: Lehet, hogy eltöltök most vele egy órát, és utána úgy látom, hogy nem volt semmi értelme.
S: Akkor legalább elmondható, hogy kipróbáltad, mielőtt időpocsékolásnak nyilvánítod.
K: Mi a különbség aközött, aki kipróbálja, és azért nyilvánítja értelmetlennek, és aközött aki ki sem próbálja, mert eleve értelmetlennek tartja?
S: Nem biztos, hogy jól értem a kérdést: a két ember között mi a különbség?
K: Igen.
S: Erre nem biztos, hogy tudok válaszolni, mert nem tudom, hogy kikről van szó.
K: Akkor máshogy kérdezem. Mi a különbség aközött, hogy meg sem próbálom a keresést, mert értelmetlennek tartom, és aközött, hogy abbahagyom, mert megpróbáltam, és rájöttem, hogy értelmetlen?
S: A keresés el nem kezdése, vagy abbahagyása nem ugyanaz, mint a keresés értelmetlenné válása.
K: Mi a különbség?
S: A keresés értelmetlensége vagy belátva van, vagy nincs belátva. Ez a különbség. Értelmetlennek tartani, vagy annak nyilvánítani, más, mint az értelmetlenségét belátni.
K: Más annak tartani, és más belátni, hogy az?
S: Igen. Attól, hogy a keresés valamely módja értelmetlennek van nyilvánítva, a keresés maga még ugyanúgy tovább tart. A keresés számos módon megnyilvánulhat. Az, amit itt próbálunk végezni, a keresésnek egy felvállalt módja… egy mondhatni, szervezett módja. Ezt mondtuk vizsgálódásnak. A keresések nagy része nem szervezetten, nem eltervezetten zajlik. Nem felvállalt módon. Látszólag nem keresések, pedig azok.
K: Az is keres, aki nem keres?
S: Ez a vizsgálódás itt, a keresés egy módja a sok közül. Tágabb értelemben a keresés a hiány, a nyugtalanság, a békétlenség megszüntetésének a keresése. Ki így keres, ki úgy. Az nem mindegy, hogy mit. A hiány, az elégtelenség a közös kiindulópont.
K: Mi az, ami nem mindegy?
S: Más ellenszert keresni a nyugtalanságra, és megint más a nyugtalanság felszámolódását keresni. Ellensúlyozni nem ugyanaz, mint felszámolni.
K: Az ellenszerrel is felszámolni akarom a nyugtalanságot.
S: És sikerrel jársz?
K: Talán igen.
S: Talán nem?
K: Akkor nem, ha az ellenszert… újra és újra adagolni kell.
S: Miért kell adagolni?
K: Különben a nyugtalanság előbb-utóbb kiújul?
S: Ezt most kérdezed?
K: Nem… Ez a beszélgetés is egy keresés?
S: A keresés egyik módja.
K: Konkrétan miben különbözik ez a keresés más keresésektől?
S: Milyen más keresésekre gondolsz?
K: Például azokra, amik a nyugtalanság ellenszerét keresik.
S: Ha sikerrel járunk, akkor a nyugtalanság nem enyhül, hanem jó eséllyel felszámolódik.
K: Az ellenszer megtalálása nem számolja fel?
S: Ha, ahogy az előbb mondtad, az ellenszert újra és újra adagolni kell, akkor a megszüntetés átmeneti, nem?
K: Igen, az.
S: Az ellenszer megtalálása annak a megtalálása, amitől átmenetileg elmúlik, az ok megtalálása annak a megtalálása, amitől egyáltalán megjelenhet.
K: A legtöbb törekvés az elmulasztásra irányul. Vagy az enyhítésre.
S: Talán igen. Ellenszerekkel csak átmeneti eredményeket lehet elérni.
K: A legtöbb ember annyival beéri. Ez azért van, mert nem vágyik többre, vagy, mert nem tudja, hogy van több annál?
S: Több minél?
K: Az átmeneti eredményeknél.
S: Aki beéri átmeneti eredményekkel, az vélhetően még nem elégelte meg az átmenetiséget. Aki viszont megelégeli, az keresni kezdi az állandóságot.
K: És megtalálja?
S: Ha nem éri be kevesebbel, akkor eljuthat hozzá.
K: Az is lehet, hogy valaki azért éri be az átmenetiséggel, mert nem szerzett még tudomást arról, hogy többet is el lehet érni. Pedig ha tudná, akkor lehet, hogy egy kis idővel éveket spórolna meg.
S: Aki még nem elégelte meg az átmenetiséget, az általában nem kíváncsi az állandóra. Nem szakít rá időt, mert az számára többnyire értéktelen. Nem érdekli.
K: Mert mást tart fontosnak.
S: Vagy, mert a figyelmét és az érdeklődését leköti az átmenetiség, és a céljainak, a vágyainak a teljesülését nem is várja máshonnan.
K: Azért nem várja máshonnan, mert nem tud róla, hogy várhatja máshonnan?
S: Attól, hogy valaki tudomást szerez arról, hogy van kiút az átmenetiségből, még nem biztos, hogy el is indul kifelé.
K: Mert jó neki az átmenetiség?
S: Az átmenetiség, az állandótlanság senkinek nem jó. De a kiútról tudomást szerezni, nem ugyanaz, mint megérteni azt, hogy van kiút. Aki megérti azt, hogy van kiút, az feltehetően komolyan veszi, ami azzal egyenértékű, hogy elindul. És csak az veszi komolyan, aki megérti.
K: És csak az érti meg, aki komolyan veszi?
S: Olyan értelemben igen, hogy ahhoz, hogy a kiút megértve legyen, akarni kell a kiutat.
K: Aki nem akarja a kiutat, annak az, amit itt csinálunk, haszontalannak tűnik.
S: Ki tudja? Senki nem akar olyat csinálni, aminek nem látja értelmét. Ez érthető, nem? Te is azért vagy itt, mert úgy gondolod, hogy van, vagy legalábbis lehet értelme annak, amivel itt próbálkozunk. Vagy nem?
K: De igen.
S: Akkor belevágunk?
K: Vágjunk bele.
S: Minek a létezésében vagy a legbiztosabb?
K: Ezt hogy érted?
S: Mi az, amiről biztosan tudod, hogy van?
K: Mi az, amiben biztos vagyok?
S: Kezdhetjük ezzel. Mi az, amiben biztos vagy?
K: Biztos vagyok abban, hogy élek. Biztos vagyok az érzéseimben. A tapasztalataimban.
S: Ez több dolognak tűnik. Melyiket vizsgáljuk meg előbb?
K: Biztos vagyok abban, hogy életben vagyok.
S: Ki van életben?
K: Én.
S: Te az vagy, aki életben van?
K: Igen. Az vagyok, aki életben van. Aki ezt az életet éli.
S: Hol vagy ebben az életben?
K: Mindenhol. Ez az élet velem történik.
S: Mint egy történet?
K: Mondjuk úgy, igen. Az életem velem történik.
S: Szerepelsz a történetben?
K: Állandóan.
S: Te vagy a főszereplő?
K: Nem főszereplő vagyok, hanem… állandó szereplő. Nem tartom magam főszereplőnek, és másokat mellékszereplőknek.
S: Úgy érted, nem tartod magad fontosabbnak másoknál?
K: Igen.
S: Értem. De ha valaki nézné ezt a történetet, akkor azt látná, hogy minden jelenetben szerepelsz.
K: Igen. Ezért mondtam, hogy állandó szereplő vagyok. Ez velem történik, de nem csak rólam szól.
S: Rendben. Állandóan benne vagy a történetben?
K: Állandóan. Igazából én vagyok az egyetlen állandó… elem a történetben.
S: Ezt hogy érted?
K: Úgy, hogy a történet változik, a különféle események… élmények… a helyszínek változnak, még a szereplők is. Az egészben én vagyok a közös… valami.
S: Mi ez a valami?
K: Én.
S: Mi vagy te?
K: Az előbb mondtam el. Én vagyok az, ami közös az… a változó körülményekben. A történetben.
S: Értem. Te is változol?
K: Úgy igen, hogy testem öregszik… és én is változok… érettebb leszek… legalábbis remélem.
S: És hogyan nem változol?
K: Úgy, hogy én mindig én vagyok, és voltam mindig is… úgyszólván a változások hátterében.
S: Te vagy az, ami a változatlan a változó mögött?
K: Igen.
S: Akkor nem az vagy, ami változik?
K: Igazából… nem. A változás a felszín. A körülmények változnak, a történet változik, én nem.
S: Mióta vagy benne a történetben?
K: Amióta elkezdődött.
S: Azaz …?
K: Amióta megszülettem.
S: Akkor kerültél a történetbe?
K: Nem, a történet akkor kezdődött el.
S: Azt mondtad, hogy benne vagy a történetben…
K: Igen.
S: Hol?
K: Hogy-hogy hol?
S: Ha ez a történet olyan, mint egy film, akkor te szerepelsz benne?
K: Igen.
S: A kamera filmez téged, vagy te az vagy, aki filmez?
K: Szereplő vagyok, vagy rendező? Ez a kérdés?
S: Szereplő vagy, vagy operatőr? Ez a kérdés. A kamera előtt vagy? Vagy mögötte?
K: Nem tudom, hogy szereplő vagyok-e, vagy operatőr. Lehet, hogy mindkettő. Lehet, hogy rendező is vagyok. Legalábbis részben. Azt tudom, hogy az élet velem történik. Én élem ezt az életet. A saját életemet élem.
S: Amikor azt mondod, hogy az életedet éled, mi az, amid van pontosan?
K: Az élet, amit én élek.
S: Kinek az életét éled?
K: A magamét.
S: Ki az, akinek élete van?
K: Az, aki ezt életet éli. Az vagyok, aki az életemet élem.
S: Ez az élet a tiéd?
K: Az enyém.
S: Hogy lett a tiéd?
K: Kaptam. Nem a szüleimtől.
S: Hanem kitől?
K: Senkitől… Nem tudom.
S: Nem adták?
K: Nem, és nem is kértem, hogy az enyém legyen. És azt sem kérem, hogy elvegyék, mégis el lesz véve tőlem.
S: Még nem értem, hogy hogyan lett a tiéd.
K: Egyszer csak… az enyém lett.
S: A magadévá tetted?
K: Nem tudom. Egyszer csak rájöttem.
S: Mire?
K: Arra, hogy életben vagyok.
S: Te az vagy, aki életben van?
K: Igen.
S: Honnan tudod?
K: Hogy-hogy honnan?
S: Miből tudod, hogy te az vagy, aki életben van?
K: Ezt komolyan kérdezed?
S: Komolyan kérdezem.
K: Szerinted nem vagyok életben?
S: Hol van az, aki életben van?
K: Itt vagyok. Nem látod, hogy életben vagyok?
S: Te látod azt, aki életben van?
K: Azt mondod, hogy egy halottal beszélgetsz?
S: Abból tudod, hogy életben vagy, hogy én mondom neked?
K: Anélkül is tudom.
S: Miből?
K: Abból, hogy élek. Élő vagyok.
S: Honnan tudod?
K: Nem vagyok halott.
S: Honnan tudod?
K: Mozgok, beszélek. A halottak nem mozognak. Nem beszélnek. Erre nem mondhatod, hogy nem tudom biztosan.
S: Nem nekem kell mondanom…
K: Jó, akkor én mondom. Biztosan tudom, hogy a halottak nem mozognak, és nem beszélnek.
S: És ebből tudod, hogy…
K: …hogy élő vagyok.
S: A tested élő, vagy pedig te vagy élő?
K: A testem élő, tehát élő vagyok.
S: Te a tested vagy?
K: Az vagyok, akinek teste van.
S: A test a tiéd?
K: Igen. Ez az én testem.
S: Hogyan került a birtokodba?
K: Ez hogy érted?
S: A tested a tiéd. Hogyan lett a tiéd? Kérted?
K: Nem kértem.
S: Akkor hogyan lett a tiéd? Kaptad?
K: Nem kaptam.
S: Mivel a tiéd, valahogyan a tiéd lett. Valahogy szert tettél rá.
K: Igen.
S: Hogyan? Adták?
K: Nem adták. Ki adta volna?
S: Megszerezted?
K: Nem mondhatom azt, hogy kaptam, sem azt, hogy megszereztem, sem semmi más effélét.
S: Miért?
K: Mert azzal azt mondanám, hogy volt egy idő, amikor még nem volt az enyém ez a test…
S: És ezt nem mondhatod?
K: Nem.
S: Miért nem?
K: Mert nem volt olyan idő, amikor ez a test még nem volt az enyém.
S: Nem volt olyan idő, vagy nem tudsz olyan időt felidézni?
K: Nem tudom felidézni. Ami nekem annyit tesz, hogy nem volt.
S: Hogyan lett a test a tiéd?
K: Hát nem úgy, hogy egy ideig test nélkül bolyongtam, aztán beleköltöztem ebbe a testbe. Nem hiszek a lélekvándorlásban.
S: Akkor hogyan lett a tiéd?
K: Lehet, hogy előbb volt a test, és aztán lettem én. A pszichológia is ezt mondja.
S: Mit mond a pszichológia?
K: Azt, hogy az újszülötteknek még nincs kialakult én-tudatuk. Az később fejlődik ki. Talán három-négy éves korban.
S: És mit mondasz te?
K: Nem tudom a csecsemőkoromat felidézni. Ha ez a kérdés.
S: A kérdés az, hogy kié ez a test? És hogyan lett a tiéd?
K: Ameddig vissza tudok emlékezni, mindig is az enyém volt. Lehet, hogy mégis elfogadom a pszichológusok magyarázatát, és azt mondom, hogy előbb volt a test, és aztán lettem én.
S: Akkor máris fiatalodtál pár évet.
K: A testem sajnos nem.
S: Akkor te a gyerekkorban alakultál ki?
K: Tessék?
S: Te az vagy, aki a gyerekkorodban kialakult?
K: Ha azt akarod bebizonyítani, hogy nem létezek, az nem fog menni.
S: Nem akarom bebizonyítani sem azt, hogy nem létezel, sem azt, hogy létezel.
Igazából semmit nem akarok bebizonyítani. Nem azért vagyunk itt, hogy elhiggyél nekem bármit. Azt hidd el, amit közvetlenül megtapasztalsz.
K: Közvetlenül megtapasztalom azt, hogy létezek.
S: Hogyan?
K: Például, ha beütöm a bokám, mondjuk az asztal lábába, érzem a fájdalmat. Ebből tudom, hogy létezek.
S: Ha nem ütöd be a bokád, akkor nem tudod, hogy létezel?
K: Akkor is van tapasztalás… Tapasztalás mindig van.
S: Miközben mélyen alszol, miből tudod, hogy létezel?
K: Akkor… ébredéskor beindul a tapasztalás, és tudom, hogy létezek… és arra a következtetésre jutok, hogy akkor is léteztem, miközben aludtam.
S: Most van tapasztalás?
K: Van.
S: És abból tudod, hogy létezel?
K: Igen.
S: Hogyan?
K: Ha nem lenne tapasztaló, akkor tapasztalás sem lenne.
S: Ez egy feltevés?
K: Nem, ez tény.
S: Honnan tudod, hogy tény?
K: Onnan, hogy ez nyilvánvaló.
S: Hogyan nyilvánvaló ez? A számodra.
K: Szerinted tapasztaló nélkül lehetséges a tapasztalás?
S: Nem véleményekre kellene hagyatkozzunk. Keresd a biztosat.
K: Egyetértek. Mi az, ami biztos?
S: Te mondd meg.
K: Tudom, hogy létezek.
S: Miből tudod, hogy létezel?
K: Abból, hogy gondolkodok. Gondolkodom, tehát vagyok.
S: Ha nem gondolkodsz, akkor nem létezel?
K: Nem ezt mondom. Azt mondom, hogy mivel gondolkodok, ezért vagyok.
S: Ki az, aki van?
K: A gondolkodó.
S: Miből tudod, hogy van a gondolkodó?
K: Ha nem lenne, aki gondolkodhatna, akkor gondolkodás sem lenne. De mivel gondolkodás van, kell lennie gondolkodónak is.
S: Kell lennie, vagy van?
K: Van.
S: Hol?
K: Gondolatban… nem… Nem tudom hol. De van. Vagyis vagyok. Kételkedek, tehát gondolkodok. Gondolkodok, tehát vagyok. Ha nem lenne, aki kételkedhetne és gondolkodhatna, akkor kételkedés sem lenne, sem gondolkodás.
S: Ki az, aki kételkedik? Ki a kételkedő?
K: Az, akinek kétségei vannak.
S: Kinek vannak kétségei?
K: A gondolkodónak.
S: Az ki?
K: Én.
S: Ki az, aki gondolkodik?
K: Én vagyok a gondolkodó.
S: Hol vagy?
K: Ugyanaz a kérdés…
S: Akkor másképpen kérdezem: ki gondolja azt, hogy ’én vagyok a gondolkodó’?
K: Másképpen kérded ugyanazt.
S: És mi a válasz?
K: Én gondolom magamról, hogy a gondolkodó vagyok.
S: A gondolkodó: ez vagy te?
K: Igen.
S: A ’gondolkodó’: ez micsoda pontosan?
K: Nem biztos, hogy értem a kérdést.
S: Azt mondod, hogy a gondolkodó vagy, ugye?
K: Igen.
S: Abban, hogy „a gondolkodó vagyok”, az hogy ’gondolkodó’, mit jelent pontosan?
K: Még mindig nem értem.
S: Te, a gondolkodó, létezel.
K: Igen.
S: Mi az, ami létezik pontosan? Mi vagy te?
K: Ha most erre azt mondom, hogy a gondolkodó…
S: Hogyan létezel, te a gondolkodó?
K: Miként?
S: Igen, miként létezel?
K: Hát… nem gondolatként.
S: Miért nem?
K: Mert én az vagyok, aki a gondolatot elgondolja. A gondolkodó vagyok, és nem a gondolat.
S: Nem vagy a gondolat?
K: Komolyan kérded?
S: Igen.
K: Nem vagyok egy gondolat. Az vagyok, akiben a gondolat megjelenik.
S: „Akiben a gondolat megjelenik”: ez mi pontosan?
K: Nem gondolat, az biztos.
S: Jó. Nem gondolat. Akkor mi?
K: Inkább azt tudnám elmondani, hogy mi nem az. Vagyis, hogy… Elmondom azt, hogy mi nem vagyok…
S: Halljuk.
K: Nem egy képzet, vagy egy érzés, vagy bármi efféle.
S: Miért nem?
K: Mert én az vagyok, akiben az érzés, a képzet létrejön. Nem az érzés vagyok, hanem az, aki érzi az érzést.
S: Folytasd.
K: Nem vagyok egy élmény. Nem vagyok egy érzéklet… hanem az érzékelő vagyok.
S: Folytasd.
K: Nem vagyok egy… tapasztalat. A tapasztaló vagyok.
S: Folytasd.
K: Ennyi.
S: Összefoglalod?
K: Nem vagyok egy gondolat, nem vagyok képzet, érzet… Nem vagyok érzés. Nem vagyok tapasztalat.
S: Tudjuk, hogy mi nem vagy. Mi az, ami vagy?
K: Az vagyok, ami közös az összes tapasztalatomban, élményben…
S: És az mi pontosan?
K: Az, ami nem változik. A tapasztalatok, érzések jönnek-mennek.
S: Tudjuk, hogy mi nem vagy, és hogy nem változol. El tudod mondani, hogy mi vagy pontosan?
K: Huh… kifogytam a tippekből. Az érzékelő, a tapasztaló, a gondolkodó vagyok. Ezeket már mondtam.
S: Azt mondod, hogy a gondolkodó vagy.
K: Igen.
S: Az elgondoló vagy, vagy az, aki el van gondolva?
K: Az elgondoló.
S: Ki az, aki el van gondolva?
K: Én tudom magamról, hogy a gondolkodó vagyok.
S: Amikor azt mondod, hogy „magamról tudom”, kire érted azt, hogy ’magamról’?
K: Magamra.
S: Ki vagy te?
K: Az, aki elgondolja a gondolkodót.
S: Ki van elgondolva?
K: Erre mit válaszoljak? A gondolkodó…
S: Ha te vagy az elgondoló, akkor ki az, aki gondolkodóként van elgondolva?
K: Szerintem elakadtunk.
S: Te az elgondoló vagy? Vagy az, aki elgondolva van?
K: Ezt már kérdezted.
S: Kérdezek mást. Amikor azt gondolod, hogy ’az vagyok én’, akkor az ’én’ rajtad kívül van, vagy belül rajtad?
K: Egyik sem.
S: Hol van hozzád képest?
K: Az ’én’?
S: Igen.
K: Nem tudom, hogy hozzám képest hol van. Nem is biztos, hogy hozzám képest van valahol.
S: Miért nem biztos?
K: Az olyan mintha azt mondanám, hogy magamhoz képest vagyok valahol. Ami képtelenség.
S: Miért?
K: Mert nem lehetek magamhoz képest sehol.
S: Pedig abból, hogy „az vagyok én” úgy tűnhet, mintha te az ’az’ lennél, aki a ’vagyok’-hoz képest van.
K: Lehet, de az akkor is képtelenség.
S: Miért?
K: Mert nem lehetek magamhoz képest.
S: Miért nem?
K: Mert nem különbözhetek magamtól.
S: Miért nem?
K: Mert az olyan mintha két énem lenne…
S: Az nem lehet?
K: Nincs két énem…
S: Ebben biztos vagy?
K: Száz százalékig. Nem lehetek egyszerre két valaki.
S: Nem lehetsz?
K: Viccelsz? Nem vagyok kettő.
S: Egy vagy?
K: Egy vagyok. De mi van, ha nem találjuk meg az ’én’-t?
S: Ezt miért kérded?
K: Mert még mindig nem tudom, hogy az a cél, hogy megtaláljuk az ’én’-t, vagy inkább az a jó, ha nem találjuk. Az számít sikernek, ha megtaláljuk, vagy inkább az, hogyha nem találjuk meg?
S: Nem cél, hogy megtaláljuk, és nem cél az sem, hogy ne találjuk meg. A ’vagyok’ tudata mentén próbálunk haladni. Azt vizsgáljuk, amire ez esetben a ’vagyok’ vonatkozik.
K: Azt keressük, amire a ’vagyok’ vonatkozik?
S: Azt vizsgáljuk.
K: Mi a különbség a keresés és a vizsgálat között?
S: A keresés feltételezi azt, hogy van valami, amit keresünk, és amit aztán vagy megtalálunk, vagy nem. A vizsgálat inkább azt jelenti, hogy azt nézzük, ami van. Nem szándékunk találni, vagy nem találni valamit.
K: Erre értetted azt, hogy nem akarod bebizonyítani azt, hogy létezek vagy azt, hogy nem?
S: Erre is, igen.
K: Ha ez így van, akkor miért vizsgáljuk a bizonyítékokat?
S: Milyen bizonyítékokra gondolsz?
K: A létezésemnek a bizonyítékaira.
S: Azt vizsgáljuk, hogy a ’vagyok’ mire vonatkozik.
K: Vagyis keressük a létezésemnek a bizonyítékait…
S: Így is lehet mondani. De a bizonyítékokat nem azzal a céllal keressük, hogy ne találjuk meg őket.
K: És nem is azzal a céllal, hogy megtaláljuk őket…
S: Úgy van. Nem akarjuk sem megtalálni, sem megtalálni őket.
K: Nem akarjuk elüldözni az ’én’-t…
S: … és nem is üldözzük. Ez nem egy üldözés.
K: Nem boszorkányüldözés.
S: Nem üldözés, hanem kutatás. Vizsgálódás.
K: Vizsgáljuk azt, amire a ’vagyok’ vonatkozik.
S: Igen. Vizsgáljuk tovább?
K: Vizsgáljuk.
S: Hol tartottunk?
K: Ott, hogy az vagyok-e, aki elgondolva van.
S: És? Az vagy?
K: Nem… nem lehetek az, aki elgondolva van.
S: Nem lehetsz az, vagy nem vagy az?
K: Nem lehetek, és nem is vagyok az.
S: Miért nem?
K: Nem lehetek az, aminek hiszem magam. Aminek látom magam.
S: Nem lehetsz az, aminek látod magad?
K: Nem lehetek az, aminek látom magam.
S: Mert …?
K: Én a látó vagyok, és nem az, amit látok.
S: Amit látsz, az nem a látó?
K: Nem, mert a látót nem láthatom.
S: Nem láthatod magadat?
K: Nem.
S: Mert …?
K: Mert nem lehetek magamon kívül. Nem lehetek az, aki hozzám képest van.
S: Ezt jól megfogalmaztad. Tehát nem lehetsz az, aminek gondolod magad?
K: Nem. Én a gondolkodó vagyok, és nem az, akinek gondolom magam.
S: Nem vagy az, akinek gondolod magad. Jó. Az vagy, aki elgondolva van?
K: A kettő ugyanaz. Nem?
S: Te mondd meg.
K: Akinek gondolom magam és… aki elgondolva van… az ugyanaz. Azt hiszem.
S: Nem vagy biztos benne?
K: Nem.
S: Miben vagy biztos?
K: Abban, hogy létezek. És abban, hogy tudom magamról, hogy létezek.
S: Haladjunk ezzel. Tudomásod van magadról?
K: Igen, de nem vagyok a tudomás. Nem vagyok az én-tudat.
S: Miért nem?
K: Az én-tudat egyfajta… struktúra, amiben benne van az énkép, minden, amit magamról gondolok, satöbbi. De én nem lehetek az.
S: Miért nem?
K: Én nem vagyok az én-tudatom.
S: Miért nem?
K: Én az vagyok, akinek én-tudata van.
S: És a kettő nem ugyanaz?
K: Nem lehetek a saját magam én-tudata.
S: Miért?
K: Nekem van a tudásom magamról, és nem én vagyok az a tudás.
S: Te külön vagy a tudástól? A magadról való tudástól?
K: Nem vagyok külön… De nem vagyok a tudás.
S: Az ’én’ nem része az én-tudatodnak?
K: Ez kezd bonyolódni… Az, aki tudja magáról… Várj…
S: Próbáld meg első személyben, hátha úgy könnyebb.
K: Tudom magamról, hogy én vagyok… de az nem az, aki vagyok… Várj. Amit tudok, az nem az, aki vagyok… Nem egyszerű.
S: Van időnk.
K: A tudomásom arról, hogy vagyok, és az, amiről tudomásom van… az nem ugyanaz?
S: Ez kérdés?
K: Igen, de kérdezz inkább te. Én belebonyolódtam… Ki bonyolódott bele? Kibe?
S: Menjünk vissza egy kissé. Te nem vagy az én-tudatod: ezt mondtad, ugye?
K: Igen.
S: Ebben biztos vagy?
K: Igen. Nem vagyok az, ami három évvel fiatalabb a testemnél.
S: Te nem az én-tudatod vagy, hanem neked van én-tudatod.
K: Igen.
S: Te nem a magadról való tudás vagy, hanem neked van tudásod önmagadról.
K: Igen, ez ugyanaz, mint amit az előbb mondtál.
S: Mi az én-tudatod? Mi a magadról való tudás? Elkezdted mondani…
K: Az énkép, és a többi?
S: Igen.
K: A véleményem magamról, amilyennek látom magam, az identitásom, aminek tartom magam, az emlékeim… ahogyan viszonyulok másokhoz, és mások hozzám… az érzéseim, a gondolataim, a szokásaim… Az elveim, az értékrendem… rengeteg minden.
S: Tényleg sok minden. Össze tudnád valahogy foglalni?
K: Annál jobban, hogy ’magamról való tudás’, nem igazán.
S: Akkor maradjunk annál, hogy ’magamról való tudás’. Ez egy tudás. Te pedig az vagy, aki a tudást tudja?
K: Igen.
S: Miről szól ez a tudás?
K: Rólam.
S: Rólad szól a tudás?
K: Igen. A tudás rólam való.
S: Te az vagy, akiről a tudás szól.
K: Igen.
S: És te vagy az, aki a tudást tudja.
K: Igen.
S: Te tudod a tudást, vagy a tudás tud téged?
K: Hát ez az… Én tudok magamról… Tudok magamról, de nem vagyok a tudás. Amikor magamról tudok, kiről tudok?
S: Derítsük ki.
K: Van bennem egy tudás… van bennem egy tudás magamról, de én nem vagyok az a tudás. Ez most szintén egy tudás…
S: Hol van ez a tudás?
K: A tudatomban.
S: Az hol van?
K: Ahol a gondolatok, a gondolkodás történik. Az érzékelés. A tudatosítás.
S: És az hol van?
K: Bennem.
S: A tudatosítás benned van?
K: Igen. Bennem zajlik.
S: Ezt miből tudod?
K: Tudatos vagyok. Tudatos lény vagyok. A tudatomnál vagyok.
S: Ezt miből tudod?
K: Például abból, hogy látok. Hallok. Beszélek.
S: Kit hallasz?
K: Hallom magamat, ahogy beszélek.
S: Hallod a szavakat, a beszédet?
K: Igen. Ki mondja a szavakat? Ki beszél?
S: Ki?
K: Én beszélek.
S: Te vagy a beszélő?
K: Igen.
S: Hol van a beszélő?
K: Itt. Nem látsz?
S: A beszédet hallom. Hol a beszélő?
K: Amikor azt mondod nekem, hogy ’te’, kire mondod?
S: Ha azt mondom erre, hogy rád, tudod, hogy kire… vagy mire gondolok?
K: Nem.
S: Lehetsz az, akinek gondollak?
K: Nem, mert nem tudhatom, hogy minek gondolsz.
S: És ha tegyük fel, tudnád, akkor lehetnél az?
K: Ha tudnám… akkor lehetnék?
S: Lehetnél?
K: Az, akinek gondolsz… nem lehetek, mert az a te fejedben van. Nem lehetek az.
S: Miért nem?
K: Mert az a te benyomásod rólam. Az elképzelésed. Nem lehetek egy elképzelés.
S: És ha magadat képzeled el? Az az elképzelés lehetsz?
K: Sem az én elképzelésem nem lehetek, sem a másé. Ezt már tisztáztuk.
S: Igen. Visszatérve a kérdésünkre: ki vagy te?
K: Én vagyok az érzékelő. A tudatosító.
S: Ki a tudatosító?
K: Az, akiben a tudatosítás zajlik.
S: Ha tudatosítás zajlik, az azt jelenti, hogy van tudatosító?
K: Persze. Ha nem lenne tudatosító, akkor hogyan volna lehetséges a tudatosítás?
S: Ez a feltevés bizonyítja azt, hogy van tudatosító? Ez a „ha nem lenne…”?
K: Tudatosítás van, nem?
S: Nem tudom. Van?
K: Beszélgetünk, látjuk egymást, satöbbi. Mondhatjuk ezt úgy, hogy tudatosítás van?
S: Mondjuk.
K: Jó. Tudatosítás van. Kiben van a tudatosítás?
S: Kiben?
K: Bennünk. Benned és bennem. Kiben ötlenek fel ezek a gondolatok? Benned és bennem.
S: Abból, hogy tudatosítás van, hogyan következik az, hogy van egy tudatosító?
K: A tudatosítás feltételezi a tudatosító meglétét.
S: Miért?
K: Van tudatosítás, tehát kell lennie tudatosítónak.
S: Kell lennie, vagy van?
K: Van.
S: Azért van, mert kell lennie?
K: Látom, nem tudlak meggyőzni.
S: Ne engem győzz meg, hanem magadat. Hogyan támasztja alá a tudatosítás azt, hogy van tudatosító?
K: Nincs tudatosító? Nem létezik?
S: Nem mondom ezt. Azt mondom, hogy vizsgáld meg, hogy a tudatosítás hogyan bizonyítja a tudatosító létezését.
K: Tudatosító nélkül nincs tudatosítás.
S: Igen, ezt már mondtad. Honnan tudod? Ki a tudatosító?
K: Ezt már kérdezted.
S: Kérdezek mást: kiben tudatosul az, hogy van tudatosító?
K: A tudatosítóban.
S: Az ki?
K: Megint csak ugyanaz a kérdés…
S: Amire megint csak nem adtál választ. A tudatosításban hol van a tudatosító? Kire vonatkozik az a kifejezés, hogy ’tudatosító’?
K: Arra, akiben zajlik a tudatosítás.
S: A tudatosítás benned zajlik, vagy a tudatban?
K: A tudatomban.
S: Mi az, hogy ’tudat’?
K: A tudat a tudatosítás… szerve.
S: Úgy ahogy a szem a látás szerve?
K: Nem jó az, hogy ’szerve’. Inkább a… közege.
S: A tudat a tudatosítás közege?
K: Igen. Az ami… teret ad a tudatosításnak. Az, ahol a tudatosítás zajlik. Ahol a gondolkodás zajlik. És a tapasztalás. Az érzékelés.
S: A tudatban zajlik a tudatosítás?
K: Igen.
S: Előtte azt is mondtad, hogy a tudatosítás benned zajlik.
K: Igen, bennem, a tudatomban.
S: A tudat benned van?
K: Igen.
S: Hol?
K: Nem mondható, hogy itt vagy amott. Nem tudom, hogy hol. A fejben? Az agyban? Ezek nem jó válaszok.
S: Azt tudod, hogy benned van?
K: Azt tudom.
S: És azt is tudod, hogy te az vagy, akiben a tudat van.
K: Igen.
S: Az a tudás, hogy te az vagy, hol van?
K: Tessék?
S: Azt tudod, hogy az vagy, akiben a tudat van: ez a tudás hol jelenik meg? A tudatodban?
K: Igen. Hol máshol?
S: Ez a tudás rólad szól?
K: Igen.
S: Te az, vagy akiben a tudás megjelenik, vagy te jelensz meg a tudásban?
K: A tudat van bennem, vagy én vagyok a tudatban?
S: Igen. Te vagy benne a tudomásban, vagy a tudomás van benned?
K: Most… mintha megint leblokkoltam volna. Kérdezd másképpen.
S: Az vagy, akiben a tudomás van. A tudomás benned van. Így van?
K: Igen.
S: Ha tudomásod van magadról, akkor a tudomás rólad szól. Vagyis amikor tudomásod van magadról, egyszerre kívül is vagy a tudomáson, és belül is? A magát tudatosító a tudatosításon kívül is van, és belül is rajta?
K: Most már elvesztettem a fonalat.
S: Amikor tudomásod van magadról, te az vagy, akinek tudomása van, vagy az, akiről a tudomás szól?
K: Akinek tudomása van. De kiről szól a tudomás?
S: Kiről szól? És kinek van tudomása?
K: Az, hogy tudomásom van, most mindegy miről, nem azt bizonyítja, hogy van tudatom?
S: Szerinted azt bizonyítja?
K: Azt hiszem, nem.
S: Miért nem?
K: Abból, hogy tudatos vagyok, nem következik az, hogy van tudatom.
S: Miért nem?
K: Mert az, hogy tudatos vagyok, nem jelenti azt, hogy van egy tudat.
S: Nem?
K: Nem… Most majdnem azt mondtam, hogy van, mert kell lennie, de… az csak egy feltételezés. És mi a biztosat keressük. Nem azt, amit másoknak elhiszünk.
S: Jól mondod. Tehát abból, hogy tudatos vagy, nem következik, hogy van egy tudat?
K: Nem. Illetve az a következtetés… annak a következtetésnek nincs alapja.
S: Annak a következtetésnek, hogy „ha van tudatosság, akkor van tudat is”?
K: Igen. Ez a következtetés csupán egy feltevés, aminek nincs alapja.
S: Megalapozatlan?
K: Igen.
S: Az, hogy tudatosítás zajlik, nem azt jelenti, hogy van tudatosító?
K: A tudatosítás nem bizonyítja… a tudatosításból nem következik, hogy lennie kell egy tudatosítónak. Vagy egy tudatnak.
S: Akkor…
K: Ne azt vizsgáljuk, aminek lennie kell, hanem azt, ami van.
S: Pontosan. Mi az, ami van?
K: Tudatosság. Tudatosítás.
S: A kettő között mi a különbség?
K: Nincs igazán különbség… Tudatosítás van. Tudatosság van.
S: És te? Létezel?
K: Igen.
S: Jó…
K: Hol vagyok?… ezt akartad kérdezni?
S: Látom, ráéreztél.
K: A kérdezésre igen, talán.
S: És a válaszolásra?
K: Kezdek elbizonytalanodni.
S: Abban, hogy létezel?
K: Nem… Abban, hogy… ha tudomásom van magamról, akkor… Ha az vagyok, akinek tudomása van magáról, akkor kiről szól a tudomás?… Olyan mintha kettő lennék…
S: És?
K: Az lehetetlen. Nem lehetek kettő.
S: Nem lehetsz, vagy nem vagy?
K: Nem lehetek, és nem is vagyok az.
S: Miért nem?
K: Ha az volnék, akkor az olyan volna, mint egy álom, amiben egy álmodott szereplő vagyok.
S: Egy álom?
K: Igen. És… aki teljesen azonosnak hiszi magát az elgondolttal, abban valószínűleg fel sem merül, hogy álmodik.
S: Érdekes gondolat.
K: Olyan ez, mint egy tudományos fantasztikus film… És lehet, hogy volnának olyanok, akik valahogy megsejtenék, hogy ez az egész egy álom, de arra nem jönnének rá, hogy ők álmodják…
S: Igen… Bár az is meglehet, hogy azok közül, akik megsejtenék, hogy ez csak egy álom, néhányan nem érnék be ennyivel, hanem firtatni kezdenék, hogy vajon ki lehet az, aki mindezt álmodja.
K: Elkezdenének elszakadni az álmodott ’én’-től… de vajon hányan jutnának el az álmodóhoz?
S: Ki jutna el az álmodóhoz?
K: Aki rájönne arra, hogy ő az, aki álmodik.
S: És erre hogyan tudna rájönni?
K: Úgy, hogy ráébredne arra, hogy ő nem az, aki álmodva van.
S: Igen, és ezzel valószínűleg arra is ráébredne, hogy egész idő alatt az álmodottnak hitte magát, miközben az álmot álmodta.
K: Ezzel véget is érne az álom.
S: Minden bizonnyal.
K: Nem vagyok… nem lehetek az, akiről a tudomásom szól… mégis…
S: Mégis?…
K: Mégis mintha… lehetségesnek tűnik. Keresem a választ arra, hogy „Ki vagyok én?”…
S: És?
K: Ki kérdezi a kérdést? Ki keresi a választ? Ki keres kit?
S: Menj tovább.
K: Kiről mondom azt, hogy ’én’?
S: Menj tovább.
K: Hová?… Olyan mintha körbe-körbe járnánk, és nem haladunk előre.
S: Ezt hogy érted?
K: Keressük az ’én’-t, keressük, aztán végül sehova sem lyukadunk ki.
S: Ha nem találjuk meg az ’én’-t, akkor az azt jelentené, hogy nem létezel?
K: Azt nem tudom, hogy az mit jelentene, de azt tudom, hogy létezek. És nem tudnám elfogadni azt, hogy nem létezek.
S: Miért nem?
K: Akárhogy csűrjük-csavarjuk a szavakat, biztos vagyok abban, hogy létezek. Biztosabb bármi másnál.
S: Biztos vagy benne, hogy létezel.
K: Igen. Biztosan tudom, hogy létezek.
S: Mit tudsz még?
K: Tudom, hogy tudomásom van magamról… de nem vagyok a tudomás. És nem vagyok az sem, akiről a tudomás szól. Nem vagyok az, akiről… akire a tudomás vonatkozik.
S: Nem vagy az ’ez’ az „ez vagyok”-ból?
K: Igen. Nem vagyok az ’ami’, az „ami vagyok”-ból.
S: Ezt mondhatjuk úgy is, hogy nem vagy a ’vagyok’ tárgya?
K: Igen. Az alany vagyok. A ’vagyok’ alanya.
S: A ’vagyok’ alanya vagy?
K: Igen… Várj! A ’vagyok’ alanya… Abban, hogy „én a ’vagyok’ alanya vagyok” az alany igazából tárgyat jelent. ’Én az alany vagyok’ azt jelenti: én az a tárgy vagyok, amit ebben az esetben ’alany’-nak nevezek.
S: Úgy érted, hogy amikor azt mondod, hogy ’én az alany vagyok’, abban az ’én’ a tárgy?
K: Igen. A tárggyá tett alany. A ’vagyok’-nak pedig nincs tárgya.
S: Mert…?
K: A ’vagyok’ nem vonatkozhat semmire… Illetve, ha vonatkozik valamire, nem az vagyok. Tehát valójában nem vonatkozik arra, amire vonatkoztatva van.
S: Ha a ’vagyok’-nak tárgya van, az nem te vagy?
K: Így van. Vagyis a ’vagyok’-nak nincs tárgya. Mert nem lehetek az, amire a ’vagyok’ vonatkozik.
S: A ’vagyok’ tárgynélküli?
K: Igen, igazából az. Nincs tárgya.
S: Ez azt jelenti, hogy a tárgya semmis?
K: Nincs, akire vonatkozzon. A ’vagyok’ van. ’Aki’ nélkül.
S: Akire vonatkozik, nincs?
K: Ez így nem jó… Mert az azt jelentené, hogy nem létezek. Hogy semmi vagyok.
S: És az nem lehet?
K: Nem, hisz létezek. Nem vagyok semmi.
S: Nem mondhatod magadról, hogy semmi vagy?
K: Mondani mondhatom, de nem illik rám. Nem illik rám az, hogy nem létezek. Nem illik rám az, hogy semmi vagyok.
S: És…
K: Másfelől az sem illik rám, hogy ez vagy az vagyok… hogy valami vagyok… Ez önellentmondás.
S: Mi önellentmondás?
K: Az, hogy egyfelől nem vagyok valami, és az, hogy másfelől nem vagyok semmi. Ez önellentmondás.
S: Biztos, vagy abban hogy létezel?
K: Azt hiszem, már csak ebben vagyok biztos. Nem lehetek ez és ez… Nincs, ami vagyok…
S: De az nem lehet, hogy ne legyél?
K: Nem lehet… Egyfelől vagyok, tudom, hogy vagyok… másfelől nem vagyok sehol…
S: A ’vagyok’ jelen van?
K: Igen…
S: Hogyan? Miként?
K: Mondjuk… tudomásként.
S: És a tudomás nem te vagy?
K: Nem. Nem vagyok a tudomás… sem tapasztalás.
S: És létezel.
K: Igen.
S: Mi vagy te, ami nem tudomás?
K: (…)
S: Mi vagy te, ami nem tapasztalás?