4. Neti neti – Az azonosulások lefejtése (Upanisadok, Advaita Vedanta)
Szövegek 1/3:
A VASZISTHA-JÓGA
„Január 7.
(…)
– Miért vagy oly szomorú, fiam? A szomorúság a szenvedés melegágya – ezzel a kijelentéssel Vaszistha és Visvámítra is egyetértett.
Ráma szólt:
– Szent bölcsek, halljátok hát részletes válaszom. Boldogsággal övezve nőttem fel itt, apám hajlékában, ahol kiváló mesterek voltak a tanítóim. Mint tudjátok, nemrég tértem vissza egy zarándoklatról. Ez idő alatt egy gondolatsor teljesen lekötötte figyelmemet, s a világba vetett összes reményemtől megfosztott. Szívem a következő kérdéstől volt terhes: Vajon birtokolhatjuk-e az emberek által boldogságnak nevezett valamit itt, a folytonosan változó tárgyi valóságban?
(…)
Uram, egyikőnk sem rabszolga, akit megvásárolt egy rabszolgatartó, ennek ellenére mindannyian rabszolgaságban éljük életünket, s reményünk sincs a felszabadulásra. Nem ismerve az igazságot, céltalanul bolyongunk sűrű erdőként elterülő világunkban. De mi végre ez a világ? Mi válik létezővé, s miért növekszik és hal meg? Miként érhetünk a szenvedés végére?” (Első rész, 19. o.)
„Január 28.
(…)
A szabadság birodalmának (móksa) bejáratát négy őr vigyázza, ó Ráma. E négy őr: az önfegyelem, a kutatószellem, a megelégedettség és a megfelelő társaság. A bölcs keresőnek szorgalmasan ápolnia kell a velük való barátságot, de legalább az egyikükkel kapcsolatban kell maradnia.” (Első rész, 42. o.)
„Január 29.
Vaszistha ezután így folytatta:
– Tiszta szívvel, nyugodt és nyitott elmével, kételyektől mentesen hallgasd végig a felszabadulás természetére és eszközeire vonatkozó tanításomat! Hiszen míg a legfelsőbb létezőt nem sikerült közvetlenül megtapasztalnunk, a születés és a halál félelmetes szenvedésének nem tudunk véget vetni. Ha a tudatlan élet mérges kígyóját nem tudjuk itt és most megölni, akkor nemcsak ebben, de az elkövetkező életeinkben is mérhetetlen szenvedést zúdít majd reánk. A szenvedés létét tagadni nem lehet, de a tőlem kapott bölcsességgel felülemelkedhetsz rajta te, s mindenki más is.
Ó Ráma, ha ennek révén felülemelkedsz a sorozatos testet öltés szenvedésén, akkor bizony mondom néked, hogy Brahmához vagy Visnuhoz hasonló isteni életet élhetsz itt a Földön! Hiszen amikor az Önvaló kutatásával a tévképzet elszáll, és az igazság napfényre kerül, amikor az elme nyugodt, és a szív a legfelsőbb igazságban lüktet, amikor az elmét megtöltő összes zavaró gondolathullám elcsendesült, s beállt a béke töretlen állapota, amikor a szív boldogsággal telített, és az igazság fényében ragyog, akkor a világ maga lesz a boldogság birodalma.
Az ezt az állapotot elért embernek nincs már mit megszereznie, s nincs már mitől tartania. Mentes lesz az élet hibáitól, és a szenvedés sem érintheti. Noha egy külső megfigyelő szemében jönni és menni látszik, a valóságban soha nem válik létezővé, s nem is tűnik el. Még a vallási kötelezettségek is feleslegessé válnak. A múlt hajlamai többé nem gyakorolnak rá hatást, mivel elveszítik lendületüket, az elme felhagy a nyughatatlansággal, s elmerül a boldogságban, mely valódi természetünk. Ezt a boldogságot csakis az önismeret révén érhetjük el, semmi mással. Éppen ezért az önmegismerés folyamatának töretlennek kell lennie, ez az egyedüli kötelességünk.” (Első rész, 43. o.)
„Január 31.
Majd Vaszistha ekképp folytatta:
– A töretlen kutatáshoz vagy vizsgálódáshoz (mely a felszabadulás második kapuőre) csakis a szent iratok tanulmányozásával megtisztult értelemmel láthatunk hozzá. Az így végzett kutatásnak köszönhetően az értelem állhatatos lesz, és képessé válik a legfelsőbb megtapasztalására, éppen ezért a sorozatos testet öltés hosszan tartó betegségére a vizsgálódás kínálja a legjobb gyógyírt.
(…)
Mi is valójában a kutatás vagy vizsgálódás? Az igazi vizsgálódáskor az ember mélyére hatol az olyan kérdéseknek, mint: »Ki vagyok én?« vagy »Miként jött létre a sorozatos testet öltés ördöge?«. Az igazság ismeretét az ilyen vizsgálódás tárja fel előttünk, s az így megszerzett ismeret belső nyugalomhoz vezet; ekkor megjelenik bennünk az a béke és nyugalom, mely minden ismeretet felülmúl, s mely véget vet minden szenvedésnek.” (Első rész, 45. o.)
„Július 21.
(…)
Akárcsak a benne lebegő porrészecskéktől érintetlen égbolt, a test sincs semmiféle hatással az Önvalóra. A boldogságot és a fájdalmat ugyanolyan hibás képzet révén tapasztaljuk, mint amikor az égboltot helytelenül »szennyezettnek« gondoljuk. Az igazat megvallva, a fájdalom és a boldogság sem a testet, sem a mindent túllépő Önvalót nem érinti, e minőségek a tudatlanság termékei, éppen ezért elvesztésük nem tekinthető veszteségnek. A boldogság és a fájdalom senkihez sem tartozik, hiszen minden csak az Önvaló, mely a legfelsőbb nyugalom és végtelenség. Erre kell ráébredned, ó Ráma!
Az Önvaló és a világ nem tekinthető azonosnak, de nem is különböznek egymástól. Mindez csak az igazság tükröződése. Csak Brahman létezik, semmi más. A »különbözöm ettől« gondolat tiszta képzelgés, ettől kell megszabadulnod, ó Ráma! Az egyedüli Önvaló végtelen tudatként érzékeli önmagát önmagában.” (Első rész, 226. o.)
„Január 6.
(…)
– Ó nagy bölcs, hagyj fel hát a tárgyak elméddel történő érzékelésével! Az Önvaló ismerői mindent látnak, mit látni érdemes. Mintha karddal vágnád, szeld ketté és különítsd el egymástól a békeként és nyughatatlanságként ismert minőségeket!” (Második rész, 418. o.)
„Január 14.
(…)
A »Brahmanhoz« hasonló szavak valójában a tiszta tudatot hivatottak kifejezni. Hozzá viszonyítva még a határtalan tér is olyan durva és anyagi, mint egy hatalmas hegy. Noha határtalan Önvalóként nem lehet tárgya semmilyen megismerésnek, a megismerés tárgyaként mégis a tiszta tudat tündököl, és a tudat vagy az értelem képzetek is belőle fakadnak. A pillanatnyi képzetformálásnak köszönhetően a tiszta tudatban megjelenik az érzet: »Én vagyok a megismerő«.” (Második rész, 426. o.)
„Január 29.
(…)
Úgy látom, hogy tanításom révén teljesen felébredtél. Az Önvalót lásd hát mindenhol, s maradj szilárdan megalapozódva a jógában (egységben)! Az ember, ki így tesz, noha továbbra is részt vesz a természetes cselekedetekben, nem születik többé. Az egység képzete kioltja a sokféleség gondolatát, az Önvaló (végtelen tudat) tapasztalata pedig elsöpri az egység képzetét. Az Önvaló nem fogható fel létként vagy nemlétként, egyszerűen csak az, ami.
Az összes létezőben tiszta érzékelésként tündöklő belső fény valójában az Önvaló, bizony mondom néked, ez az igazi »Én«.” (Második rész, 441. o.)
„Január 31.
(…)
Nem létezik semmiféle testhez, illetve fájdalomhoz hasonló dolog, mely független lenne az Önvalótól. Akkor viszont ki érzékel és mit? A teljesen felébredt egyén mentes az efféle tévképzetektől. Ahogyan a kígyónak vélt kötél tévképzete is szertefoszlik a következetes vizsgálódás hatására, a szellemi felébredés is eltünteti a testhez és a szenvedéshez hasonló káprázatokat. A helyes megértés, vagy lelki felébredés nem más, mint annak belátása, hogy az egyetemes Brahman soha nem született, és soha nem is szűnik meg létezni.” (Második rész, 443. o.)
„Február 16.
(…)
Ez a legfelsőbb béke állapota. A világ tárgyaira vonatkozó képzetek valótlanságának felismerése kizárólag az Önvaló felismerésével érhető el. Ez véget vet a vászanáknak, s az elme és az életerő közötti kapcsolatnak. Az elme vászanák, vagy benyomások halmaza, semmi több. Ha pedig köddé válik, előáll a legfelsőbb állapot. A valóság tudása maga a tudás. A tudás pedig nem más, mint az alámerülő vizsgálat, vagy vicsára.
(…)
A tudatlanság maga a nemlét, míg az Önvaló felismerése a legfelsőbb állapot. A valóságosnak tűnő elme a tudatlanság, nemlétének felismerése pedig a legfelsőbb állapot.” (Második rész, 459. o.)
„Február 17.
– Az Önvaló feltárásával szertefoszló tudatlanságot nevezzük felszabadulásnak, vagy móksának, amikor a dzsíva és az elme egy szempillantás alatt nemlétezővé válik – folytatta Vaszistha. Mivel az énérzet és az ehhez hasonló dolgok valójában olyanok, mint a délibáb vize, a rájuk irányított elmélyülő vizsgálódás hatására köddé válnak.” (Második rész, 460. o.)
„Február 23.
– Az Önvaló felismerésének örömében – folytatta Vaszistha – a királynő így szólt:
»Végre elértem, mit el kell érni (mit fel kell ismerni). Most már nincs több veszteség. Még maga az elme és az érzékszervek is csak a tudat tükröződései, hiszen nélküle valótlanok lennének. Egyedül csak ez a legfelsőbb tudatosság létezik, mely az énérzettől mentes, örök nyugalom állapotában honolva maga a színtiszta igazság. Amint erre az igazságra ráébredünk, a fény többé nem huny ki.
A Brahman, a legfelsőbb Önvaló és az ehhez hasonló nevekkel valójában erre a tudatra utalnak. Ebben az állapotban nem létezik az alany-tárgy felosztás, s az őket összekötő kapcsolat (a megismerés) sem. A tudat tudatos lesz önmagáról, másként (tárgyként) azonban a tudat fel nem ismerhető. Valójában a tudat nyilvánul meg elmeként, értelemként és érzékszervekként.
(…)
A látó (alany) és a látott (tárgy) valójában nem különböznek a tiszta tudattól. Ennek fényében érthetetlen, hogy az »egység« és a »kettősség«, illetve az ehhez hasonló téveszmék hogyan születhettek meg? Hol és kiben létezik ez a tévképzet? Kié? Felismerve, hogy minden (élő és élettelen) dolog valójában a tiszta tudat, a legcsekélyebb gondolatmozgásoktól mentes nirvánában (felszabadulásban, vagy megvilágosodásban) honolok. Nincs többé »ez«, sem »én«, sem »más«, ahogyan lét és nemlét sincs. Csak a csend van.«
– Minderre ráébredve Csúdálá a legfelsőbb békében pihent – folytatta Vaszistha.” (Második rész, 466. o.)
„Február 24.
(…)
Ragyogását és nyugalmát látva Sikhidhvadzsa így szólt a királynőhöz:
– Szerelmem, teljesen megfiatalodtál, és földöntúli ragyogás övez. Semmi nem zavar, és nem is vágyódsz semmi után. Ennek ellenére telve vagy boldogsággal. Csak nem az istenek nektárjából kortyoltál? Mondd, nehéz megszerezni azt, amit elértél?
Csúdálá válaszolt:
– Egyszerűen csak hátrahagytam ezt a látszólag formát öltött ürességet, s a káprázat helyett az igazságban vertem gyökeret. Ezért ragyogok. Felhagytam mindennel, s helyette valami olyanra bukkantam, ami egyszerre valós és valótlan. Ezért ragyogok. Ez a valami egyszerre létezik is meg nem is, és én olyannak ismerem, amilyen. Ezért ragyogok. A meg nem élt gyönyöröknek ugyanúgy örülök, mint a megélteknek. Nem örvendezem, és nem is vagyok dühös. Ezért ragyogok. A szívemben ragyogó valóságban időzve a legnagyobb boldogságot tapasztalom. Az udvari örömök nem zavarnak. Ezért ragyogok. Még akkor is az Önvalóban maradok, amikor a gyönyörök kertjében átadom magam az élvezeteknek, vagy éppen szégyenlősködöm. Ezért ragyogok.
A világegyetem ura vagyok, nem pedig ez a véges lény. Az Önvalóban keresem a boldogságot. Ezért ragyogok. Vagyok, nem vagyok, valójában azonban egyszerre létezem és nem létezem, mert minden vagyok és mégis semmi. Ezért ragyogok. Nem vágyom boldogságra, vagyonra, szegénységre, valójában a létezés semmilyen formájára sem vágyom. Bármit is adjon az élet, mindennek örülök. Ezért ragyogok. A szent iratokból nyert betekintés révén a vonzás és taszítás kifinomult állapotaival játszadozom. Ezért ragyogok. Bármit is lássak a szememmel vagy érzékeljek az érzékszerveimmel és az elmémmel, csak az egyedüli igazságot látom, tisztán önmagamon belül.” (Második rész, 467. o.)
November 21.
„Ráma szólt:
(…)
Valójában azonban sem a látó, sem a tárgy, sem a teremtés, sem a világ, sőt még a tudat sem létezik, azaz az éber-, az álom- és a mélyalvástudat sincs. A létezni vélt dolgok sincsenek. Ha felkutatjuk a »Miként vált eme valótlan káprázat valósággá?« kérdés mélységét, rájövünk, hogy a kérdésnek semmi értelme, hiszen a káprázat nem lehet valós. A megtéveszthetetlen tudatban ugyanis nem jelentkezhet káprázat. Vagyis ami káprázatnak tűnik, az is csak tudat.
A káprázat tapasztalatai a megértés hiánya miatt jelentkeznek, olyan ez, mint az álombéli halálunk megélése. Azaz, ha a valóság természetének mélyére hatolunk, a káprázat szertefoszlik. Olyan ez, mint a gyermek félelme a szellemektől, melyek valójában csak elméjében léteznek. Vizsgálódás hiányában az efféle képzetek mélyen beágyazódnak lényünkbe, ám ha kifürkésszük mibenlétüket, azonnal szertefoszlanak.
(…)
Ami pedig valótlan, az sohasem létezett. Éppen ezért minden, mit észlelni vélünk, nem egyéb, mint a fátyol nélküli, összefüggő tudattömeg. A világként észlelt ragyogás az önmagában létező legfelsőbb lét, semmi más. Nincs se fény, se sötétség. Egyedül a legfelsőbb létező létezik mindenféle formában.” (Második rész, 741. o.)
„November 22.
Majd Ráma így folytatta:
(…)
Én vagyok a nirvána. Minden kétségem elszállt. Szabad vagyok. Boldogsággal telve vagyok, aki vagyok, akár a végtelen. Minden, s a békében honoló semmi vagyok, örökkön-örökké. Mindent elértem, mi elérhető. A tárgy tapasztalásával felhagytam. Elértem hát az igazi megvilágosodást, s innen többé nincs visszaút.
A megvilágosodott értelem a maga valóságában tapasztal mindent úgy, ahogy van. A végtelen tudatban folyamatosan bukkannak fel és tűnnek el a világegyetemek. Néhányat közülük megtapasztal valaki, míg másokat nem. Ki mondhatná hát meg pontosan a számukat? A szervek és a szervezet közötti megkülönböztetés csak szóbeli és önkényes, s ugyanez igaz Brahmanra és a teremtésre is. Közülük csak Brahman létezik, a másik nem. Ha erre ráébredünk, megszűnik minden vágyakozás, és a végső béke honába lépünk.” (Második rész, 742. o.)
„November 23.
Ezután Ráma ekképpen folytatta:
– A felébredés, vagy megvilágosodás önmagától következik be, ahogy a Nap is magától ragyog fel délben. A felébredt egyénben a vágyak megszűnnek, és a nirvána anélkül jelenik meg, hogy az egyén vágyna rá. A megvilágosodott ember folyamatosan a meditáció állapotában honol, és saját valódi természetében állandóan megalapozott, aminek köszönhetően semmit nem kér, és semmit nem utasít vissza. Olyan, akár a lámpa, melynek fénye minden cselekvést megvilágít, miközben maga a lámpa egyetlen cselekvésben sem vesz részt. Az ilyen egyén él és cselekszik, ám közben semmit nem akar.
Egyedül csak a határtalan tudat létezik, mely a teremtésként nyilvánul meg, ezért Brahmának nevezzük. Aki mindezt érzékeli, az megbékélt. A világegyetemben látható összes tárgy valójában nem különbözik ettől a végtelen tudattól. Az igazság ismerői ebben a tudatban honolnak, ám ez az állapot nem írható le szavakkal. Még a »Csak ez létezik« kifejezés is helytelen, éppen ezért félrevezető.
(…)
A tökéletes megvilágosodásból eredő teljes vágytalanság maga a felszabadulás. Ezt elérve minden szomorúság, fájdalom és szenvedés véget ér, noha az egyén tovább él.
Az Önvalóban időzőnek csak az Önvaló nyújt boldogságot, annak, kiben minden vágy megszűnt és akiben az énérzet is elhalt, az ő számára az élet maga lesz az akaratlan tökéletes tisztaság.” (Második rész, 743. o.)
Forrás:
Swami Venkatesananda: A Vaszistha-jóga. Ford. Dienes István. Vaszistha Kiadó, 2024.
BHAGAVAD-GÍTÁ – A Magasztos Szózata
II. Ének
„A Magasztos szólt:
[11. Okos szavakat szólsz, de olyanokért bánkódsz, akikért nem szabad bánkódnod. Bölcsek nem bánkódnak sem élőkért, sem az életből távozottakért. 11.]
[12. Mert nem volt olyan idő, hogy ne léteztem volna én, vagy te, vagy ezek az uralkodók, és ezután sem lesz úgy, hogy ne létezzünk mindannyian. 12.]
(…)
[16. A nem-létező nem juthat létbe, a létező nem juthat nemlétbe; a kettő határát jól látják a valóságot felismerők. 16.]
[17. Tudd meg, hogy nem múlhat el az, amely ezt a Mindenséget kifeszítette; ennek az Örökkévalónak az elmúlását senki sem képes előidézni. 17.]
[18. Az elpusztíthatatlan, mérhetetlen, örök emberi léleknek csak a testei végesek; kelj hát csatára, Bhárata! 18.]
[19. Aki egyiket ölőnek véli, másikat megöltnek hiszi – mindketten tévesen tudják: ez nem öl és nem ölhető. 19.]
[20. Nem születik, és nem hal sohasem meg; ha létrejött, nem válhat nem-létezővé; ezt a születetlen, örök, állandó, ősit nem ölik meg, ha megölik a testet. 20.]
[21. Aki tudja, hogy ez elpusztíthatatlan, állandó, nem születő, örökkévaló, az olyan ember kit és hogyan ölethet meg? kit ölhet meg, Prithá fia? 21.]
(…)
[24. Nem vágható, nem égethető, nem ázhat el, nem szikkad ki; változatlan, mindent áthat, szilárd, mozdulatlan, örökkévaló. 24.]
[25. Láthatatlan, felfoghatatlan, megmásíthatatlan, így tudhatod. Ha tehát így megismerted, nem szabad többé bánkódnod. 25.]” (13–14. o.)
III. Ének
„[17. Ám az a halandó, aki önmagában leli boldogságát, önmagának örvend, önmagával megelégszik, annak már nincs mit tennie. 17.]
[18. Annak már nincs oka sem tettre, sem tétlenségre, s nincs semmi ok, amelyért bármely élőlényhez kellene fordulnia a földön. 18.]
(…)
[42. Erősnek mondják az érzékeket, az érzékeknél erősebb a gondolkozás, a gondolkozásnál erősebb az értelem, de az értelemnél is erősebb ez. 42.]
[43. Ha felismerted, hogy ez erősebb az értelemnél, légy magad önmagad támasza, erőskarú hős, és sújtsd le ezt az ezer alakú, veszedelmes ellenséget. 43.]” (23–26. o.)
IV. Ének
„[18. Aki felismeri a tettben a tétlenséget és a tétlenségben a tettet, az olyan ember a bölcs, az olyan az önmagát fegyelmező, bármely tettet végez. 18.]
[19. Aki minden tettéhez vágy és ábrándok nélkül kezd, azt tetteit a tudás tüzében felperzselő bölcsnek nevezik a tudók. 19.]
(…)
[37. Mint ahogy a lobogó tűz minden fát hamuvá hamvaszt, Ardzsuna, ugyanúgy hamuvá hamvaszt minden tettet a tudás tüze. 37.]
[38. Nincs semmi, ami a tudáshoz hasonló tisztító erővel bírna. Aki a jógában tökéletességre jutott, ezt idővel önmagában találja meg. 38.]
[39. A hívő, aki érzékeit megfékezi, elnyeri a tudást, ha minden erejével erre törekszik. Ha a tudást elnyerte, igen hamar a legteljesebb nyugalmat is eléri. 39.]” (29–31. o.)
V. Ének
„[15. (…) A tudást tudatlanság burkolja, ez megtéveszti az embereket. 15.]
[16. De aki tudással megsemmisíti önmagában ezt a tudatlanságot, abban a tudás napfényként felragyogtatja a Legfelsőt. 16.]
[17. Akik tudatukkal és egyéniségükkel ebbe merülnek, ehhez fordulnak, ennél keresnek menedéket, a tudás letörli vétkeik szennyét, és több újjászületés nem vár rájuk. 17.]
[18. A bölcs szemében egyforma a szertartástudó, jámbor pap, a tehén, elefánt, kutya, kutyahús-evő pária. 18.]
[19. Akiknek gondolatait ez az egyformaság uralja, már ezen a földön legyőzték a születést és halált; mert a hibátlan Brahman egyforma, s így ők a Brahmanban lakoznak. 19.]
[20. A Brahman-ismerő, Brahmanban lakozó, rendíthetetlen elméjű, tévedhetetlen bölcs ne örvendjen, ha jó éri, s ha baj éri, ne bánkódjék. 20.]
[21. Külvilág ingerei elől elzárkózva, önmagában találja meg boldogságát a lelkét Brahman-jógával megkötő bölcs, s nem múló boldogságot élvez. 21.]” (35–36. o.)
VI. Ének
„[23. Ennek a szenvedés kötődésétől oldódásnak a neve jóga, így kell tudni; ezt a jógát kell végezni eltökélten, ernyedetlen akarattal. 23.]
[24. Elgondolásaiból fakadó vágyait mindenestül, csírájukban fojtsa el, érzékei seregét értelme kerítse be, zabolázza meg, 24.]
[25. fokozatosan merüljön nyugalomba szilárdan eltökélt tudattal, gondolatait csak magára irányozza, és ne gondoljon semmire. 25.]
[26. Bármerre elkalandoznék a csapongó, ingatag gondolat, mindenhonnét terelje vissza, hajtsa önmaga uralma alá. 26.]
[27. Mert a gondolatait elaltató, szenvedélyeit elpihentető, mindentől megtisztult jógi Brahmannal azonosul, a legfőbb boldogság tölti el. 27.]
[28. A hibáktól megtisztult jógi, aki magát örök fegyelem alatt tartja, könnyűszerrel eléri a Brahmannal egyesülés végtelen boldogságát. 28.]
[29. Aki jógával köti meg énjét, az minden lényben magát látja és magában lát minden lényt, azonosnak tekint minden dolgot. 29.]
[30. Aki mindenben engem lát, és mindent bennem lát, az nem szakadhat el tőlem, s én sem szakadok el tőle. 30.]
[31. Aki minden lényben engem szeret, mert meglátta, hogy minden egy, az a jógi énbennem él, bárhol tartózkodik. 31.]
[32. Aki mindent önmagához hasonlít, és egyformának néz örömet és bánatot, Ardzsuna, azt tartsd a legtökéletesebb jóginak. 32.]” (40. o.)
XIII. Ének
„A Magasztos szólt:
[1. Ennek a testnek a neve mező, Kuntí fia, s aki ezt ismeri, azt nevezik mező-ismerőnek a hozzáértők. 1.]
[2. De tudd meg, Bhárata, hogy minden mezőben én vagyok a mező-ismerő, és mező és mező-ismerő együttes ismeretét mondom (igazi) ismeretnek. 2.]
[3. Hallgasd meg összefoglalva, hogy mi ez a mező és milyen, s hogyan változik és miért, – és amaz kicsoda, és milyen képességekkel rendelkezik. 3.]
[4. Látnokok Véda-himnuszokban sokféleképpen megénekelték, s ugyanúgy az Upanisadok versei is világosan okadatolva kifejtették. 4.]
[5. Az öt elem, az én-tudat, az értelem, a láthatatlan, a tizenegy érzékszerv, az érzékszervek öt tárgya, 5.]
[6. kívánság, ellenszenv, öröm, bánat, anyagi test, ész, erő – röviden ezt és változásait nevezik mezőnek. 6.]
[7. Szerénység, tisztesség, nem-ártás, türelem, becsületesség, tanító tisztelete, tisztaság, szilárdság, önmérséklet, 7.]
[8. lemondás az érzékek tárgyairól [az anyagi világról], önzetlenség, a születésben-halálban-öregségben-betegségben rejlő szenvedés nyomorúságának felismerése, 8.]
[9. ragaszkodás elvetése, gyermek-hitves-ház vágyának távoltartása, állandó kiegyensúlyozottság a kívánatos és nemkívánatos események közepette, 9.]
[10. lankadatlan szeretet irántam más felé nem forduló jógával, magányba vonulás, népes társaság kerülése, 10.]
[11. kitartás a Világlélek ismeretében, a valóságismeret lényegének kutatása – ezt nevezik tudásnak, s ami ennek ellentéte, az a tudatlanság. 11.]
[12. Most elmondom, mi a megismerendő, aminek ismeretében halhatatlanságot élvezel: ennek neve Kezdet Nélküli, Legfelső Brahman, amely sem lét, sem nemlét. 12.]
[13. Minden oldalról kéz és láb, minden oldalról szem, fej, arc, minden oldalról fül a világ felé, magába foglalja a mindenséget. 13.]
[14. Minden érzékszerv jellegeit tükrözi, s kívül áll minden érzéken; nem kapcsolódik semmihez, s mégis mindent hordoz; jellegekkel nem rendelkezik, mégis minden jellegben részesül. 14.]
[15. A lényeken kívül áll és bennük van, mozdulatlan és mozgó; oly finom, hogy észrevehetetlen; távol van és közel. 15.]
[16. A lényekben osztatlanul és felosztódva tartózkodik; a lények fenntartójaként fogd fel, aki elnyeli és szüli őket. 16.]
[17. A fényességek fénye ő, túl a sötétségen; ő a tudás, ő a megismerendő, a tudás számára elérhető; minden élőlény szívében ott lakik. 17.]
[18. Így összefoglalólag elmondtam, hogy mi a mező, mi a tudás, mi a megismerendő. Ha a bennem hívő ezt felfogja, az én lényembe olvad. 18.]
[19. Tudd meg: a Természet [az anyag] és a lélek egyaránt öröktől való; a változásokat és a jellegeket a Természet [anyag] hozza létre. 19.]
[20. A tettnek, indítéknak, cselekvésnek okozója az anyag; a lélek az öröm és szenvedés elviselésének okozója. 20.]
[21. Mert az anyagban tartózkodó lélek az anyagból fakadó jellegeket vesz fel, s e jellegek hozzátapadása az oka jó vagy rossz életre születésnek. 21.]
[22. Ebben a testben a felsőbb lelket nevezik tanúnak, engedélyezőnek, megtartónak, élvezőnek, Legnagyobb Úrnak, Legfelső Szellemnek. 22.]
[23. Aki így ismeri a lelket és az anyagot annak jellegeivel, az bárhogyan éli életét, többé nem születik újjá. 23.]
[24. Egyesek meditációval szemlélik énjüket saját énjükkel önmagukban, mások a szánkhja jógájával, ismét mások a cselekvés jógájával. 24.]
[25. Másoknak nincs ilyen tudásuk, de hallomás alapján tisztelik; akik a hallomásban kerestek menedéket, azok is legyőzik a halált. 25.]
[26. Tudd meg, Bharaták hőse, hogy amikor bármely mozgó vagy mozdulatlan lény keletkezik, ezt a mező és a mező-ismerő egyesülése hozza létre. 26.]
[27. Aki meglátja, hogy minden létezőben egyformán ez a Legfőbb Úr lakozik, amely nem pusztul el, amikor azok elpusztulnak, az lát helyesen. 27.]
[28. Mert ha látja, hogy az Úr mindenütt egyformán jelen van, nem veszejti el maga magát, s azután a legfelső célba jut. 28.]
[29. Aki meglátja, hogy minden cselekvést az anyag végez, nem ő maga cselekszik, az lát helyesen. 29.]
[30. Ha meglátja, hogy a lények külön-külön léte egyetlen helyen összpontosul, és onnan terjed szét, akkor eljut a Brahmanhoz. 30.]
[31. Ez az örök Legfelső Szellem nem cselekszik, tett nem tapad hozzá, akkor sem, ha a testben tartózkodik, mert kezdete nincs, jellegek nem fűződnek hozzá, Kuntí fia. 31.]
[32. Ahogy a mindent betöltő éterre [világűrre] semmi sem tapad, mert oly finom, úgy a minden testben jelenvaló Önvalóra [világlélekre] sem tapad semmi. 32.]
[33. Ahogy a Nap egymaga ezt az egész világot bevilágítja, úgy az egész mezőt megvilágosítja a mező ura, Bhárata. 33.]
[34. Akik így felismerik a tudás szemével a mező és a mező-ismerő közötti különbséget, és az élők szabadulását az anyag hatalmából, azok eljutnak a Legfelsőhöz. 34.]” (78–81. o.)
Forrás:
Bhagavad-gítá – A Magasztos Szózata. Ford. Vekerdi József. Terebess Kiadó, 1997.
PATANJALI JÓGA SZÚTRÁK (RÉSZLETEK)
„1.1.
Következzék tehát a Jóga-tudomány elveinek feltárása.
1.2.
A jóga a tudat/elme ellenőrzése/igázása, a tudatfolyamatok kioltása.
1.3.
Ekkor a Látó önnön eredeti formájában nyugszik.
1.41.
Amint a tévképzetek vagy elme módosulatok eltűntek, a Jógi elméje áttetszővé, gyémánt tisztaságúvá válik, ekkor az ismerő, az ismeret és a megismerés tárgya egymásba olvad.
2.5.
Az Avidjá vagy nem-tudás elegye az állandónak és az átmenetinek, a tisztának és a tisztátalannak, a gyönyörnek és a szenvedésnek, a nem énnek és az önvalónak.
2.6.
Az örök Önvalónak a látásérzékelő erején keresztül, ideiglenes egoként való észlelése az Aszmitá, a téves önazonosítás.
2.7.
Rága vagy ragaszkodás az a téves feltételezés, hogy a boldogság külső körülményektől függ.
2.8.
Azt az elképzelést, miszerint a fájdalmat és a szenvedést külső körülmények okozzák, nevezik ellenszenvnek vagy gyűlöletnek.
2.17.
A szenvedés oka a Látónak, a valódi örökkévaló Énnek azonosítása vagy meghatározása az észlelt változó és ideiglenes dolgokkal.
2.20.
Mivel a Látó a tudatosság vagy látás maga (az eredeti Önvaló), közvetlenül és tisztán szemléli az ideákat.
2.25.
Amikor a tudatlanság eltűnik, vele e hamis önazonosság is szertefoszlik, s ekkor a Látó vagy Önvaló visszavonhatatlanul észleli a Prakrititól vagy anyagi természettől való teljes különállását.
4.19.
Ez az elme vagy tudat nem önfényű, mert maga is megismerendő.
4.20.
Szintúgy nem lehet egy időben a kettőt (ismerőt és ismerendőt) meghatározni vagy megismerni.
4.22.
Amikor a tudat mozdulatlan, felölti eredeti változatlan formáját vagy természetét, ily módon megvalósítva az önvaló felismerését, a tökéletes önmagára ébredést.
4.25.
Számára, aki megtapasztalta ezt az egyedülálló érzékelést az önvalóban megvalósuló belső beteljesedés révén, eltűnik minden késztetés vagy elmemódosulat.
4.34.
A Kaivalja vagy teljes megszabadulás az az állapot, amikor az anyagi természet minőségei immár céljukat vesztve egymásba olvadnak, mialatt a tiszta tudatosság energiája révén feltárul az eredeti Önvaló.” (32–183. o.)
Forrás:
Patanjali Jóga Szútrák Pszichológiája. Ford. Bakos Attila, Bakos Judit Eszter. Danvatara Kiadó, 2017.
Szövegek 2/3 (Upanisadok):
TITKOS TANÍTÁSOK · VÁLOGATÁS AZ UPANISADOKBÓL
TAITTIRÍJA UPANISAD
III. 1–6.
„Bhrigu, Varuna fia, atyja elé járult:
– Tiszteletreméltó atyám, taníts meg rá, mi a brahman!
Felsorolta neki:
– Táplálék, lélegzet, látás, hallás, gondolkozás, beszéd.
Hozzátette:
– Amiből az élőlények születnek, ami megszületésük után élteti őket, amibe haláluk után távoznak, azt igyekezz megismerni, az a brahman.
Bhrigu önsanyargatásba fogott. Miután önsanyargatást folytatott, erre a felismerésre jutott:
– A táplálék a brahman. Mert táplálékból születnek az élőlények, megszületésük után táplálék élteti őket, haláluk után táplálékba távoznak.
E felismerés után ismét atyja, Varuna elé járult:
– Tiszteletreméltó atyám, taníts meg rá, mi a brahman!
Így válaszolt:
– Önsanyargatással igyekezz megismerni a brahmant. A brahman önsanyargatás.
Bhrigu önsanyargatásba fogott. Miután önsanyargatást folytatott, erre a felismerésre jutott:
– A lélegzet […] A gondolkozás […] A megismerés […] A boldogság a brahman. Mert boldogságból születnek az élőlények, megszületésük után boldogság élteti őket, haláluk után boldogságba távoznak.
Ez Bhrigu Varunától nyert tudománya, amelynek talpazata a legfelső levegőég.” (113–114. o.)
MAITRÍ UPANISAD
„Ekkor a tiszteletreméltó Sákájanja örvendezve szólt a királyhoz:
– Brihadratha, nagy király, az Iksváku nemzetség zászlaja, hamarosan megismered az Önvalót, és eléred célodat. Az Önvaló a te önmagad énje.
– Milyen énem, szentség?
Így válaszolt:
– Az Önvaló az, ami folyamatos lélegzéskor felemelkedik, távozik és nem távozik, elűzi a sötétséget. Így mondta a tiszteletreméltó Maitri. Az a tökéletes boldogság, amely e testből távozta és legfelső fényességbe jutása után saját alakjában tűnik elő, az az Önvaló. Halhatatlan, veszély nem fenyegeti, maga a brahman.
(…)
A bölcsek úgy tanítják, hogy ez az Önvaló nincs alávetve a tettek jó és rossz gyümölcseinek, úgy megy testből testbe. Mivel nem nyilvánul meg, finom, láthatatlan, megfoghatatlan, érdek nem érinti, ezért úgy tűnik, mintha változó és cselekvő volna, noha valójában nem cselekszik, és állandó. Tiszta, szilárd, megingathatatlan, folttalan, háborítatlan, vágytalan, puszta szemlélő, független. Igazságból táplálkozik, a tulajdonságok szövevénye mögé rejtőzik.
(…)
– Másutt ezt mondják: az egyén Énje a cselekvő, és a belső lélek az, aki az érzékszervek segítségével cselekvésre készteti. Mint ahogy a vastömb a tűz ereje és a kovácsok ütései nyomán sokféle alakot nyer, ugyanúgy az egyének Énje a belső lélek ereje és a tulajdonságok ütései nyomán sokféle alakot nyer. Az élőlények négy rendje, tizennégy fajtája, nyolcvannégyféle változata képezi ezt a különféleséget. A tulajdonságokat a lélek indítja, mint a fazekas a korongot. Viszont ahogy a vastömb megmunkálásakor a tűz nincs semminek alávetve, ugyanúgy nincs semminek alávetve a lélek, hanem az egyén Énje van alávetve, a tulajdonságoktól való függősége folytán.” (135–138. o.)
MÁNDÚKJA UPANISAD
„Mert a világmindenség brahman. Az Önvaló is brahman. Az Önvaló négy fokozatból áll.
(…)
Negyediknek azt tartják, amelyben az értelem sem befelé nem irányul, sem kifelé nem irányul, sem mindkét irányba nem irányul; ez nem válik megismeréssé; sem tudatos, sem tudattalan; láthatatlan, kimondhatatlan, megfoghatatlan, meghatározhatatlan, elgondolhatatlan, megmutathatatlan, az egységgé vált Én bizonyosságának lényege, a jelenségek eltörlése, nyugalom, üdv. Neve advaita (‘kettősség nélküli’). Ez az Önvaló, ezt kell megismerni.
(…)
A negyedik, az advaita, nem képez egységet, mert ez maga az Óm szó, és azonos az Önvalóval. Ez kimondhatatlan, a jelenségek eltörlése, nyugalom, üdv. Önnön valójával az Önvalóba jut, aki ezt tudja, – aki ezt tudja.” (132–133. o.)
KAUSÍTAKI UPANISAD
„Mert értelem nélkül a beszéd semmiféle nevet nem képes tudatosítani. »Máshol járt az eszem, nem fogtam fel ezt a nevet« – szokták mondani. És értelem nélkül a lélegzet semmiféle szagot sem képes tudatosítani. »Máshol járt az eszem, nem fogtam fel ezt a szagot« – szokták mondani. (…) És értelem nélkül semmiféle gondolat sem volna képes megszületni, az ismereteket nem lehetne megismerni.
Nem a beszédet kell kutatni, hanem a beszélőt kell megismerni. Nem a szagot kell kutatni, hanem a szaglót kell megismerni. (…) Nem a gondolkozást kell kutatni, hanem a gondolkozót kell megismerni.
Mert a külvilágnak ez a tíz része az értelemhez kapcsolódik, az értelem tíz része a külvilághoz kapcsolódik. Mert ha nem léteznének a külvilág megfelelő részei, az értelem részei sem léteznének; és ha nem léteznének az értelem megfelelő részei, a külvilág részei sem léteznének. Mert e kettő közül csupán egyiknek révén nem jöhetne létre semmilyen alak. A kettő nem választható el egymástól. Mint ahogy a kocsikerékben a keréktalp a küllőkre illeszkedik, a küllők a kerékagyba illeszkednek, ugyanúgy a külvilágnak ezek a részei az értelem megfelelő részeihez illeszkednek, az értelem részei a lélegzetbe illeszkednek. A lélegzet értelemmel teljes, maga a boldogság, nem öregszik, halhatatlan, jótettek nem növelik, rossztettek nem csökkentik, mivel ő maga az, aki a jótetteket végezteti azzal az emberrel, akit a magasba akar emelni ebből a világból, és ő az, aki a rossz tetteket végezteti azzal az emberrel, akit alá akar taszítani. Ő a Világőr, ő a világ uralkodója, ő a mindenség ura. »Ez az én Énem« – ezt kell tudni, – »ez az én Énem« – ezt kell tudni.” (122–123. o.)
Forrás:
Titkos tanítások – Válogatás az Upanisadokból. Ford. Vekerdi József. Helikon, 1987.
UPANISADOK II.
CSHÁNDÓGJA-UPANISAD
HATODIK FEJEZET
„[1] Élt [akkor] egy Svétakétu Árunéja nevű fiú. Atyja e szavakkal fordult hozzá:
– Svétakétu, (menj el egy tanítómesterhez, és) éld a védikus tanítványok [önmegtartóztató] életét! Mert, kedves fiam, a mi családunkban senki sem tanulatlan, senki sem csak névleg pap.
Így hát [a fiú] tizenkét évesen elment, majd – miután az összes védát megtanulta – huszonnégy évesen, nem kis büszkeséggel a szívében, a kívülről megtanult védák miatt magát nagyra tartva, [kissé] mereven és fontoskodva visszajött.
[Apja] így szólt hozzá:
– Svétakétu, ha már ilyen büszke vagy, mereven és fontoskodva [viselkedsz], s a kívülről megtanult védák miatt nagyra tartod magadat, rákérdeztél-e arra a behelyettesítési szabályra, kedves fiam, amelynek révén meghalljuk, amit [korábban] nem hallottunk; megértjük, amit [korábban] nem értettünk; és megismerjük, amit korábban nem ismertünk?
– Hogy szól ez a behelyettesítési szabály, áldott uram?
– Ahogyan, kedves fiam, egy agyagrögöt megismerve mindaz ismertté lesz, ami agyagból készült; a megjelenési formák csupán a beszédből eredően, nevükben különböznek, [de] igazság szerint [mindez] pusztán agyag.
(…)
[2] – Kezdetben, kedves fiam, ez [a világ] csak a létező volt, egyedül, második nélkül. Ezzel kapcsolatban egyesek azt mondják, hogy kezdetben ez [a világ] csak a nemlétező volt, egyedül, második nélkül. És ebből a nemlétezőből született meg a létező.
De hogyan lehetett volna így, kedves fiam? – folytatta. – Hogyan születhetett volna a létező a nemlétezőből? Éppen ellenkezőleg, kedves fiam, kezdetben ez [a világ] csak a létező volt, egyedül, második nélkül.” (93–94. o.)
„[12] – Hozz egy gyümölcsöt arról a fügefáról!
– Itt van, áldott uram.
– Vágd fel!
– Felvágtam, áldott uram.
– Mit látsz benne?
– Egészen apró magvakat.
– Vágj fel egyet közülük!
– Felvágtam, áldott uram.
– Mit látsz benne?
– Semmit, áldott uram.
– E legfinomabb alapból, amit nem [is] látsz, jön létre a hatalmas fügefa egésze. Higgy, kedves fiam!
Ez a legfinomabb alap, amiből az egész [mindenség] felépül, ez az igazság, ez az Önmaga. Az te vagy, Svétakétu.
– Áldott uram, taníts tovább engem!
– Jól van, kedves fiam – válaszolta.
[13] – Tedd bele ezt a darab sót a vízbe, és gyere vissza holnap reggel!
[A fiú] úgy tett, ahogyan atyja kérte; ő pedig ezt mondta neki:
– Hozd ide nekem azt a darab sót, amelyet este a vízbe tettél!
Elkezdte fogdosni [a vizet], de nem találta, mert [a só] teljesen feloldódott.
– Most igyál egy kortyot erről a feléről! – kérte. – Milyen [ízű]?
– Sós.
– Most igyál egy kortyot a közepéről! Milyen [ízű]?
– Sós.
– Most igyál egy kortyot arról a feléről! Milyen [ízű]?
– Sós.
– Tedd félre, majd gyere vissza!
Úgy tett, ahogy atyja kérte.
– A só íze még mindig itt van [a számban – közölte].
Atyja pedig ezt mondta neki:
– Bár azt [a létezőt] nem látod, mégis jelen van itt, kedves fiam.
Ez a legfinomabb alap, amiből az egész [mindenség] felépül, ez az igazság, ez az Önmaga. Az te vagy, Svétakétu.” (102–104. o.)
Forrás:
Upanisadok II. – Cshándógja-upanisad. Ford. Fórizs László. Helikon, 2022.
UPANISADOK I.
BRIHADÁRANJAKA-UPANISAD
„Az alaktalan [nem más, mint] a lélegzet és a testen belüli tér; halhatatlan, dinamikus és túlnani. Az alaktalan, halhatatlan, dinamikus és túlnani esszenciája a jobb szemben levő személy; bizony ő a túlnani esszenciája.
E személy formája, mint a sáfránnyal befestett ruha, mint a halványsárga gyapjú, mint a vörös bársonyatka, mint a tűz lángja, mint a fehér lótusz, mint a felragyogó villám. Aki tudja ezt, annak tündöklő kiválósága úgy ragyog fel, mint a villám.
Ezért a »nem [ez]«, »nem [az]« (néti néti) mutat rá. Nincs más [érvényes útmutatás] azon túl, hogy »nem [ez]«. A neve pedig »a valóság valósága«, mert az életműködések a valóság, ez pedig azok valósága.” (49. o.)
„Nem az egész mindenség szeretetéért kedves az egész mindenség, hanem az Önmaga szeretete miatt kedves az egész mindenség.
Az Önmagát kell meglátni, Maitréjí, őt kell meghallani, róla kell elmélkedni, róla kell meditálni. Ha az Önmagát látja, hallja, róla elmélkedik, és megismeri [az Önmagát], mindent megismer [az ember].
(…)
Aki a teremtményeket másban, s nem az Önmagában ismeri fel, azt kivetik maguk közül a teremtmények. Aki az egész mindenséget másban, s nem az Önmagában ismeri fel, azt kiveti magából az egész mindenség.
A papi hatalom, az uralkodói hatalom, a világok, az istenek, a teremtmények, az egész mindenség: ez az Önmaga.
Mint amikor a dobot ütik: a külső hangokat [önmagukban] nem tudjuk megragadni, hanem a dob vagy a dobos megragadásán keresztül ragadjuk meg a hangot.
(…)
Mint amikor egy sódarabot vízbe dobunk: feloldódik benne, és több nem tudjuk kivenni; azonban bárhonnan veszünk [a vízből], sós lesz. Ugyanígy ez a nagy lény végtelen, határtalan, maga a tiszta megismerés.” (51–53. o.)
„Az Önmaga minden teremtménynek méz, és minden teremtmény méz az Önmagának. Aki az Önmagában a fényből és halhatatlanságból álló személy, és aki maga a fényből és halhatatlanságból álló személy, az bizony az Önmaga, a halhatatlan, a Brahman, a mindenség.
Az Önmaga mindennek az ura, minden teremtménynek a királya. Ahogyan a küllőket összetartja a kerékagy és az abroncs, éppen úgy tartja össze az összes teremtményt, az összes istent, az összes világot, az összes életműködést az összes [egyéni] önmagát ez az Önmaga.” (56–57. o.)
„Aki már nem vágyakozik, aki vágytalan, aki mentes a vágytól, akinek a vágyai beteljesültek, akinek vágya: Önmaga, abból nem távoznak az életfolyamatok. Brahman lévén a Brahmanba jut.” (104. o.)
„Ahogyan például a sódarabnak [a vízben] nincs belseje vagy külseje, hanem puszta, egynemű íz az egész, ugyanígy ennek az Önmagának sincs belseje vagy külseje, hanem puszta, egynemű igaz megismerés az egész.
(…)
Ez az Önmaga elpusztíthatatlan, természeténél fogva nem semmisülhet meg. Ahol kettősség van, ott az egyik szagolja a másikat, az egyik látja a másikat, az egyik hallja a másikat, az egyik megszólítja a másikat, az egyik gondol a másikra, az egyik megismeri a másikat. Amikor azonban minden Önmaga lett, ki révén [történne a szaglás]? [És] kit szagolhatna? Ki révén [történne a látás]? [És] kit láthatna? Ki révén [történne a hallás]? [És] kit hallhatna? Ki révén [történne a megszólítás]? [És] kit szólíthatna meg? Ki révén [történne a rágondolás]? [És] kire gondolhatna? Ki révén [történne a megismerés]? [És] kit ismerhetne meg? Mi révén ismerhetjük meg azt, aki megismerhetővé tesz mindent?
Erről az Önmagáról csak annyit lehet mondani, hogy »nem [ez]«, »nem [az]«. Megragadhatatlan, mert nem lehet megragadni. Elpusztíthatatlan, mert nem lehet elpusztítani. Ragaszkodás nélküli, [hozzá semmi] nem tapad. Meg nem kötött, meg nem inog, nem szenved.
Mi által ismerhetjük meg a Megismerőt?
Megkaptad a tanítást, Maitréjí. Ez a halhatatlanság – mondta Jádzsnyavalkja, és távozott.” (113–114. o.)
Forrás:
Upanisadok I. – Brihadáranjaka-upanisad. Ford. Fórizs László. Helikon, 2022.
Szövegek 3/3 (Ádi Sankara):
SANKARA: ÁTMA BÓDHA (AZ ÖNVALÓ ISMERETE) (Ramana Maharsi fordítása)
„1. Ezen Átma Bódha azért íródott, hogy kielégítse a megszabadulást keresők szükségleteit, akik állhatatos önmegtagadásuk révén már megtisztították magukat a szennyeződésektől, békéssé és vágytalanokká váltak.
2. A megszabaduláshoz vezető eszközök közül egyedül a tudás a közvetlen – olyan lényeges, mint a tűz a főzéshez, nélküle a megszabadulás nem érhető el.
3. Mivel a tett (karma) nem ellentéte a nemtudásnak, nem számolja azt fel. A tudás az, ami felszámolja a nemtudást, olyan biztosan, mint a fény a sötétséget.
4. A tudatlanság miatt tűnik most úgy, hogy az Önvaló elrejtőzött. A nemtudás megszüntetésével a tiszta Önvaló magától felragyog, mint a Nap a felhők eloszlása után.
5. A dzsíva tudatlansággal szennyezett, ám a tudás folyamatos gyakorlásával tisztává válik, mert a tudás eltűnik (a tudatlansággal együtt), mint ahogy a tisztítószer a szennyeződésekkel együtt kiülepszik a vízből.
(…)
15. Ahogy a tiszta kristály (mely maga színtelen) pirosnak, kéknek, sárgának stb. látszik a háttér szerint, úgy az Önvaló is, mely tiszta és makulátlan, azonosnak tűnik a testtel, az érzékekkel, az elmével, az értelemmel vagy a boldog tudatlansággal (azaz a pancsakósával, az öt burokkal), amikor kapcsolatba kerül velük.
16. Ahogy a rizs hántolása előhozza a (rizsben lévő) magot, úgy kell belátással elkülönítened az Önvalót az azt elfedő burkoktól.
17. Bár mindig és mindenhol jelen lévő, az Önvaló nem ragyog minden helyen. Éppen úgy, ahogy a fény csak a kristálytiszta dolgokban tükröződik, az Önvaló is csupán az értelemben látható tisztán.
18. Az Önvalót az értelemben a test, az érzékek, az elme, az értelem és a természet (prakriti) tevékenységeinek tanújaként ismerjük fel, mely különbözik a testtől, az érzékektől, az elmétől, az értelemtől és a természettől, ahogy a király különbözik alattvalóitól.
(…)
22. Ugyanígy az elme tulajdonságait, mint hogy tevékeny stb., a tudatlanság következtében rávetítjük az Átmanra, ahogy a víz hullámzását a benne tükröződő Holdra.
23. Csak amikor az értelem megnyilvánul, akkor érzünk vonzódást és ellenérzést, örömet és fájdalmat. A mélyalvásban, amikor az értelem nem nyilvánul meg, nem érezzük ezeket. Ezért ezek az értelemhez tartoznak, nem pedig az Átmanhoz.
(…)
29. Hogy lásd a lámpást, ahhoz nem szükséges másik fényforrás. Ugyanígy az Önvalónak sincs szüksége más megismerő eszközre, hiszen önmagától ragyog.
30. »Sem ez, sem az.« E védikus tanítás alapján különítsd el a járulékokat, és a nagy mondások segítségével ismerd fel a dzsívátman (egyéni én) azonosságát a Paramátmannal (Legfőbb Énnel).
31. Az egész tárgyi világ, mint például a test, a nemtudásból születik, és mulandó, mint a vízen úszó buborék. Légy tisztában azzal, hogy az Önvaló ettől különböző, és azonos a Brahmannal (a Legfőbbel).
32. Mivel különbözöm a durvatesttől, a születés, halál, öregség, betegség stb. rám nem vonatkozik. Mivel az érzékek sem vagyok, nincs kapcsolatom az érzékek tárgyaival, a hanggal és a többivel.
33. A srutik kinyilvánítják: »Nem az életszél s nem is az elme, hanem a tiszta (Létezés) vagyok.« Mivel nem az elme vagyok, mentes vagyok a vonzódástól és az ellenszenvtől, a félelemtől és a többitől.
(…)
40. Ha elvetsz minden nevet és formát, a Legfőbb Létező ismerője vagy, és a tökéletes tudatosság-boldogság is maradsz.
41. Mivel az Önvaló azonos a tudatosság-boldogsággal, nem létezik a megismerő és a megismert közötti különbség; önmagában ragyog Az.
(…)
44. Igaz, hogy az Önvaló mindig jelen van, a tudatlanság miatt azonban mégsem nyilvánvaló. A tudatlanság legyőzésével úgy tűnik, megtaláltuk, mint a nyakéket saját nyakunkon.
(…)
47. A dnyání, aki tökéletesen önmagára ébredett jógi, a bölcsesség szemével minden dolgot az Önvalóban és az Önvalóhoz tartozónak lát, és így az Önvalót látja az egyetlen létezőnek.
48. Ahogy a különféle edények (mint például a korsó, a cserép stb.) mind agyagból készülnek, [a dnyání] azt látja, hogy az egész világegyetem az Önvalóból áll, és semmi sem létezik, csak az Önvaló.
(…)
53. A járulékok (a test, az érzékek stb.) eltűnésével a megkülönböztető jegyektől így megszabadult bölcs feloldódik a mindent átható Létezőben, mint víz a vízben, éter az éterben vagy tűz a tűzben.
54. Amit ha elértél, nincs többé elérnivaló, nincs azon túli és azt meghaladó boldogság, nincs azon túli és azt meghaladó tudás – ismerd fel, hogy az a Brahman.
55. Amit ha látsz, nem marad más látnivaló, ha azzá válsz, nincs visszatérés a létforgatagba, ha megismered, nincs már semmi megismernivaló – ismerd fel, hogy az a Brahman.
56. Ami megtölt mindent, fent, lent és ezek között létezik, maga a létezés-tudatosság-boldogság, nem kettős, végtelen, örök és egyetlenegy – ismerd fel, hogy az a Brahman.
57. Ami örök, zavartalan boldogságként, egyetlenként megmarad, amire még a szent iratok is csak közvetetten utalnak a »sem ez, sem az« kizárásos módszer által – ismerd fel, hogy az a Brahman.” (235–244. o.)
Forrás:
Srí Ramana Maharsi összes művei. Ford. Malik Tóth István, Fajd Ernő. Filosz, 2019.
SANKARA: A VÉDÁNTA FILOZÓFIÁJA
A Védánta-fejezet szövege
„1. Tömören elmondjuk a védánta tudományának tantételét. A többi filozófiai iskola követőinek tanai is túlnyomórészt ennek értelmét járják körül.
2. A Brahman megismerésére avatott bölcsek, akik erényesek és a Brahmannak átadták magukat, arra vágynak, hogy megismerjék a Brahmant – az »Az vagy te« és más hasonló mondatok igazi jelentését.
3. Aki képes megkülönböztetni az örök és a mulandó dolgokat, nem vágyik a [rítusok és tettek] evilági és túlvilági gyümölcseire, és rendelkezik a nyugalommal, az önmegtartóztatással és a megszabadulásra vágyik – az az avatott.
4–5. »Az vagy te«, és nem más. Az »Az« jelentése a Legfelsőbb Úr (Brahman). A »te« jelentése az előtted nyüzsgő [lények], állatok, halandók és a többi alsóbbrendű [teremtmény]. A »vagy« pedig az »Az« és a »te« által jelölt dolgok azonosságát állítja. [Ezt] kell felismerni, s az »Ez az ember az!«-hoz hasonló mondatokban levő azonosság szerint kell azt érteni!
(…)
14–16. »A tudás a mester kegyéből származik« – így mondják az árunák. A rítusok csak arra képesek, hogy az értelem befelé forduló hajlamát felkeltsék, [s miután] céljukat elérték, elenyésznek, mint esős évszak végén a felhők. Aki avatott a Brahman megismerésére, és értelme befelé fordul, az a mester [által kifejtett] »Az vagy te« mondat révén kutassa a Brahmant! Az »Az vagy te« és hasonló mondatok célját újra és újra kifejtették.
(…)
37.b–38. Mikor az öt burokról sorra elmondjuk: »Ez sem az, ez sem az!«, ami [ekkor] feltűnik, az a Legfelsőbb Brahman; ellenkező esetben pedig ez a nemtudás is Őbelőle [jön létre], s az átman önformáját elfedve, a nemtudás rávetítésekkel díszíti fel Azt.
(…)
45–47. Ha maga az egyedüli átman mutatkozik közvetlenül az »én«-tudatban, akkor a »sovány vagyok« gondolatban is az Egyedüli tűnik fel? Ezt ne mondd, hiszen ahogy itt a »sovány« és a többi [tulajdonságot] nem az átman tulajdonságainak fogjuk fel, mivel láthatók, ugyanúgy a boldogság és a többi [állapot] is a testre jellemző, s így ezek sem az átman tulajdonságai; az átmant ismerők szerint a tudótól, a megtudástól és a tudás tárgyától egyaránt különbözik az átman!
(…)
85–87.a Az »Az vagy te« és hasonló mondatokból ered [az a pramana, amelyik a nemismerést] maradéktalanul eltávolítja. (…) Így jellemzik [az átmant az azt ismerők]: önmagát felfogó, mérhetetlen, beszédet és elmét felülmúló.” (159–168. o.)
Forrás:
Sankara: A védánta filozófiája. Ford. Fajd Ernő. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1996.
SANKARA: VIVÉKA-CSÚDÁMANI – A megkülönböztetés koronaéke (Ramana Maharsi fordítása)
„Nagyon nehéz elnyerni az emberi testet. Még ha valakinek ez sikerül is, nagyon nehéz bráhmin (papi) születést elnyerni. Még ha valakinek ez sikerül is, még nehezebb a védikus dharma ösvényén járni, a Védákat recitálva. Még ennél is nehezebb tökéletes hittudóssá válni, és még nehezebb kutatni, mi az Önvaló, és mi nem az. Még ezeknél is nehezebb elérni az Önvaló megtapasztalásából születő bölcsességet. Az ebből a bölcsességből születő megszabadulás, mely nem más, mint az állandó időzés az Önvalóban, nem érhető el másképp, mint számtalan születésen keresztül végzett erényes tettek eredményeképpen. De ha a fentiek mindegyikére nem is sikerül szert tennünk, a megszabadulást az Úr kegyelme biztosítja [számunkra], ha pusztán három tulajdonsággal rendelkezünk, melyek: az emberi születés, a megszabadulásra való intenzív vágyódás és a bölcsek társasága.
Ha valamiféle nagy vezeklés folytán elnyertük e ritka kincset, az emberi testet, a szent iratok megértésének képességével együtt, ám az érzéketlen dolgokhoz való ragaszkodás miatt nem törekszünk arra, hogy elérjük a megszabadulás rendíthetetlen állapotát, ami saját igaz állapotunk, akkor öngyilkos bolondok vagyunk. Elképzelhető-e ostobább annál, aki nem keresi a saját javát?
A megszabadulás nem érhető el sem a szent iratok olvasása, sem az istenek imádata, sem semmi egyéb által – még ha világkorszakokon át vég nélkül gyakoroljuk is ezeket –, csak a Brahman és az Átman egységének tudása révén. Az anyagi jólét és a tettek, melyekre a jólét által nyílik lehetőség, nem vezetnek a megszabadulásra való vágyakozásra. Ezért az írások – igen helyénvalóan – kinyilvánították, hogy a tettek soha nem hozhatják el a megszabadulást.
(…)
Hogy valaki alkalmas legyen az Önvaló kutatására, a szent iratok által felsorolt egyéb szükséges tulajdonságok mellett erőteljes intellektussal kell rendelkeznie, és meg kell tudnia ragadni a lényegeset és elutasítani a lényegtelent. Melyek ezek a tulajdonságok? Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy megkülönböztesse a valóst a nem valóstól; ragaszkodás nélküli elmével kell rendelkeznie; hevesen kell vágynia a megszabadulásra; és fáradhatatlannak kell lennie a gyakorlásban. Csak az olyan ember alkalmas a Brahman kutatására, aki az alábbi tulajdonságokkal rendelkezik:
1. a valós és a valótlan megkülönböztetése;
2. elfordulás a tettek gyümölcseinek ebben vagy bármely későbbi életben való élvezetétől;
3. a nyugalom, az önfegyelem, [az elme] visszavonás[a], a tűrés, a hit és az Önvalón történő koncentráció hat erénye;
4. a megszabadulásra való intenzív vágyakozás.
A jelöltnek rendelkeznie kell ezekkel a tulajdonságokkal, hogy elérje az Önvalóban időzést; ezek nélkül az Igazság nem valósítható meg.” (251–253. o.)
„A bölcs, aki így felismerte a legfelsőbb Brahmant, örökké az Önvalóban fog örvendezni zavartalan gondolatárammal. Jön és megy, áll, ül, lefekszik, de bármilyen tevékenységet is végezzen, nem kell a hellyel, idővel, testtartással, iránnyal, a jama vagy a jóga más szintjeinek szabályaival vagy a koncentráció tárgyaival törődnie. Mi szükség van a jamára és a hasonló előírásokra ahhoz, hogy felismerjük saját Önvalónkat? Semmilyen külső szabályra sincs szükség ahhoz, hogy Önvalónkat »Én a Brahman vagyok«-ként ismerjük, mint ahogy Dévadattának sincs szüksége külső módszerekre ahhoz, hogy magát Dévadattaként ismerje. Ez az örökké létező Önvaló önmaga által fénylik, amikor az elme tiszta, mint ahogy a korsó is a maga természetességében látszik, amikor a látásunk egészséges. Nem kell a hely vagy az idő megfelelőségét nézni ahhoz, hogy az Önvalóban időzzünk.” (308. o.)
„Ha valaki elveti a testet, a vándorbotot és a vizesedényt [melyek a kolduló szerzetesek használati tárgyai], az még nem a valódi megszabadulás; a megszabadulás, ahogy azt a bölcsek megértették, valójában azt jelenti, hogy kioldozzuk a nemtudás csomóját a Szívben.
Mint amikor a kő, a fa, a szalmaszál, a gabonaszem, a gyékényfonat, a kép, a korsó stb. elég, és egyenlővé válik a földdel, ahonnan jött, ugyanúgy a test és az érzékei, amikor elenyésznek a tudás tüzében, tudássá válnak, és feloldódnak a Brahmanban, ahogy a sötétség a Nap fényében. Amikor egy korsó eltörik, akkor a tér, ami benne volt, eggyé válik a [külső] térrel. Hasonlóképpen, amikor a test és járulékai által okozott korlátozásoknak vége szakad, akkor a még életében felismerésre jutott bölcs Brahmanként fénylik, és feloldódik a Brahmanban – ami már azelőtt is volt –, mint tej a tejben, víz a vízben, olaj az olajban, és az egyetlen legfelsőbb Önvalóként sugárzik. Így aztán amikor a bölcs – aki a Brahmanban időzik, ami tiszta Létezés – eléri test nélküli abszolút állapotát, soha többé nem születik újra. Hogyan létezhetne újraszületés egy bölcs számára, aki a Brahmanban honol, s teste és korlátai elégtek a tudás tüzében, az egyéni és a Legfelsőbb egységében? A léte mindannak, amit megerősítenek vagy tagadnak az elpusztíthatatlan, független, nem kettős, abszolút Önvalóban, az egyetlen szubsztrátumban, csak az elmén alapul, miként a kötélbe képzelt kígyó megjelenésének vagy eltűnésének sincs valóságalapja. A kötöttség és a megszabadulás is csak a májá teremtményei, az elmének a Brahmanra vetített téves képzetei, s valójában egyáltalán nem is léteznek. Bolond az, aki a Napot hibáztatja saját vakságáért. Érvek segítségével lehetetlen azt alátámasztani, hogy a kötöttséget a májá elfedőereje okozza, a megszabadulást pedig ennek a megsemmisülése, mivel az Önvalóban nincsenek különböző dolgok. Az efféle érvelés az egység igazságának tagadásához és a kettősség megerősítéséhez vezetne. Ez ellentmondana a szent iratok tekintélyének. Hogyan jelenhetne meg a májá bármiféle formában a nem kettős Brahmanban, ami maga a tökéletes csendesség, egyetlen teljesség, mint az éter, folttalan, tevékenység nélküli, makulátlan és forma nélküli? A szent iratok is ezt hangoztatják: »Valójában nincs teremtés és pusztulás. Senki sincs kötöttségben, senki sem keresi a megszabadulást, senki sem halad a megszabadulás felé, és senki sem szabadult meg. Ez az abszolút igazság.«” (311–312. o.)
Forrás:
Srí Ramana Maharsi összes művei. Ford. Malik Tóth István, Fajd Ernő. Filosz, 2019.
SANKARA: DRIK-DRISJA-VIVÉKA (Ramana Maharsi fordítása)
„Az általunk tapasztalt világ, amit a szemünkkel látunk, a drisja (tárgy); a szem, ami lát, a drik (alany). De a szem, ha az elme észleli, akkor drisja (tárgy), és az elme, ami látja, a drik (alany). Ha az elmét gondolataival együtt – az Önvaló észleli, akkor az a drisja (tárgy), és az Önvaló a drik (alany). Az Önvaló nem lehet drisja (tárgy), mivel semmi sem észlelheti. Az észlelt formák sokfélék lehetnek, kék és sárga, durva és finom, magas és alacsony és így tovább. De a szem, ami látja ezeket, egy és ugyanaz marad. Hasonlóképpen, a szem különféle jellemzőit, mint például a vakságot, valamint a fül és a többi szerv élességét vagy tompaságát egyedül az elme észleli. Ugyanígy az elme összes különféle jellemzőit, mint például a vágyat, az eltökéltséget, a kételyt, a hitet, a hitetlenséget, a bátorságot, a gyávaságot, a félelmet, a félénkséget, a megkülönböztetést, a jót és a rosszat, egyedül az Önvaló észleli. Ez az Önvaló nem kel fel és nem nyugszik le, nem növekszik és nem fogy. Saját fénye által ragyog, és megvilágít minden mást, anélkül hogy ehhez más forrásból származó segítségre szüksége lenne.
(…)
A víz tulajdonságai (édes, folyékony, hideg) a hullámban és a habban is jelen vannak. Ugyanígy a (páramárthiká) Önvaló Létezés-Tudatosság-Boldogság jellemzői jelen vannak a tapasztalati lélekben és általa az álombeli lélekben is, mivel ezek csak az Önvalóban létrejövő képzeletbeli teremtmények. A hab minden jellemzőjével (pl. hideg) együtt a hullámba vész, a hullám minden jellemzőjével (pl. folyékony) együtt a vízbe tér, és csak az óceán létezik, ahogy az kezdetben is volt. Hasonlóképpen, az álombeli lélek és tárgyai feloldódnak a tapasztalati lélekben, aztán a tapasztalati világ a jellemzőivel együtt feloldódik a páramárthikában, és ahogy kezdetben is volt, egyedül a Létezés-Tudatosság-Boldogság, azaz a Brahman ragyog majd.” (315–320. o.)
Forrás:
Srí Ramana Maharsi összes művei. Ford. Malik Tóth István, Fajd Ernő. Filosz, 2019.
SANKARA: A BRAHMA-SZÚTRA MAGYARÁZATA
„[A Brahmával való azonosság felismerése]
(…) önmagunk felismerésének gyümölcse csupán a megszabadulás akadályainak eltávolítása. A mester is így rögzítette, levezetéssel megerősítve, szútrájában: »Szenvedés – születés – tevékenység – hiba – tévtudás: ezek egymás utáni megszűntével a rákövetkező is megszűnik, s ebből ered a bevégezés.« A tévtudás megszűnése pedig a Brahma és önmagunk azonosságának felismeréséből fakad.
(…)
Így hát a Brahma megismerése nem függ az ember tevékenységétől. Hát akkor? Mint a többi ismeretforrás (tapasztalat stb.) tárgyát képező dolgok megismerése: magától a dologtól függ. Mivel tehát a Brahma ilyen, lehetetlen bármiféle érvelés alapján akár őt, akár a megismerését valamely megteendőre rákövetkezőnek tekinteni.
[A Brahma nem tárgy]
De a megismerési tevékenység tárgyaként sem következhet a Brahma valami teendőre:
»Más az, mint bármi ismert, ám túl van az ismeretlenen«
(Kéna-upanisad I. 3);
ez kizárja, hogy megismerési tevékenység tárgya lenne, mint ez is: »Mivel ismerheti meg azt, amivel mindezt megismeri?« (Brihad-áranjaka-upanisad II. 4.14).
(…)
Arra az ellenvetésre, hogy ha a Brahma nem tárgy [a semminek], akkor nem lehet a Tanítás a forrása, a válasz: nem így van, ugyanis a Tanítás célja a tudatlanság képezte elkülönülés megszüntetése. Hiszen a Tanítás nem kívánja a Brahmát mint, ’ez’-t, tárgyként bemutatni. Hát akkor miként? Belső magunkként, nem-tárgyként mutatva be, elveti a tudatlanság képezte elkülönülést, mindenekelőtt a megismerendő – megismerő – megismerés különbségét. A Tanítás is így szól:
»Gondolja, ki nem gondolja; ki gondolja, nem ismeri. Az értői nem értik meg, csak nem-értői értik őt.«
(Kéna-upanisad II. 3)
Továbbá »Nem láthatod a látás látóját, … nem értheted meg a megértés megértőjét« (Brihad-áranjaka-upanisad III. 4.2).
Így örökké megszabadult önmagunk igaz valóját (a tudatlanság képezte létforgatagba vetettség elvetésével) felmutatva nem lép fel az a hiba, mely szerint a megszabadulás nem örök. Aki számára viszont a megszabadulás valami létrehozandó, az természetesen meg fog követelni valamely gondolati, szóbeli vagy testi cselekvést.” (49–52. o.)
„[A tudás nem cselekvés]
A tudás ugyebár nem más, mint elmebeli cselekvés?
Nem: mások a fő jellegzetességeik. Cselekvés ugyanis az, ahol a felszólítás független a dolog valódi természetétől, az emberi tudat tevékenységének viszont alá van rendelve. (…) A meditáció, a gondolkodás elmebéli ugyan, mégis képes az ember megtenni, nem megtenni, avagy máshogyan megtenni, mivel az embertől függ.
A tudás viszont az ismeretforrásokból származik; az ismeretforrás tárgya pedig a tényleges dolog, amint van. Ezért lehetetlen a tudást megtenni, nem megtenni, avagy máshogyan megtenni: csak és kizárólag a dologtól függ. Felszólítástól nem függ, az embertől sem. Ezért, bár szintén elmebéli, a tudás nagyon is különbözik.
(…)
Ám annak, aki már belefogott önmaga keresésébe, az alábbiakból kitűnik, hogy az önmaga-princípium se nem kerülendő, se nem kívánatos: »Mindez csak a lélek (átma)« (Brihad-áranjaka-upanisad II. 4.5); »Ahol viszont számára mindenből csupán önnön maga (átma) lett, … akkor mivel s kit láthat? … Akkor mivel s kit ismerhet meg? … Mivel ismerheti meg a megismerőt?« (Brihad-áranjaka-upanisad II. 4.14); »Ez a lélek a Brahma« (Brihad-áranjaka-upanisad II. 5.19).
Ami pedig azt illeti, hogy a Brahma ismerete, mely nem tartozik a teendők alá, nem szolgál semminek kerülésére vagy követésére, ezt elfogadjuk: pontosan így van. Hiszen számunkra ez ékesség, hogy a Brahma teljes megértésével minden kötelesség megszűnik, a teendők megtétettek.” (55–57. o.)
Forrás:
Sankara: A Brahma-szútra magyarázata. Ford. Ruzsa Ferenc. Kossuth Könyvkiadó, 1996.
ÁTMA SZÁKSÁTKÁRA (MINDENT MAGÁBA FOGLALÓ TUDÁS) (Ramana Maharsi fordítása)
(Fakultatív szöveg)
„(Srí Bhagaván áldó sorai)
Az az Önvaló közvetlen tudása,
Melyet maga Ísvara – a legkiválóbb és legfőbb Úr –,
Aki az Önvalóként lakozik a szívemben,
Tamilul fejt ki most kegyesen Guhának.
EZUTÁN ÍGY SZÓLT SIVA:
1.
Guha! Egy másik útról beszélek neked,
Mellyel ama Valóságot elérheted, mely osztatlan,
mindent áthat,
S ugyanakkor túl finom ahhoz,
Hogy (az elmével) meg lehessen ragadni,
2.
Amely által a Tudatosságról szerzett tudás elnyerhető,
Amelynek ismeretével az ember magává Sivává válik.
Ezt ez eddig még senkinek sem adtam át,
Ma halld tőlem e bölcsességet!
3.
A guruk hagyományvonalán átörökítve,
A logika tudósainak ismeretét meghaladva,
Ez a születés-halál forgatagából való megszabadulás,
Melynek legfőbb látomása mindenhol ragyog.
4.
Ő, az Egyetlen, aki mindent áthat,
Ő, aki Mindenként nyilvánul meg,
Ő, akinek arca minden irányba tekint,
aki túl van a gondolaton,
Aki Önmaga marad minden lényegiségként (tattva), és aki
meg is haladja őket – Ő az Önvaló.
5.
Ő meghalad minden igaz állítást,
Beszéd, elme és név nem ér el hozzá.
»Én Az (a Siva-Én) vagyok«: így kellene meditálnod
Tökéletesen megkülönböztetés nélküli elmével.
6.
Megszilárdulva az Örökkévalóként,
Mely elmúlhatatlan és különbségek nélküli,
A mindent átható, részek nélküli Tudás, melynek az elme a
mélyére nem hatolhat,
A legfőbbként ragyog – nincs semmi hozzá fogható.
7.
Makulátlan, elpusztíthatatlan, teljesen nyugodt,
Minden érzéktárgyat meghaladó tudás,
A gondolat, fogalom és kétség határain túl
Az (a Legfőbb) én vagyok – efelől semmi kétség.
8.
E legfőbb istenség, Siva valóban én vagyok,
Ki minden mantra lényege,
És mindezen mantrákat meghaladja,
Pusztulást és teremtést nem ismerve.
9.
Ami látható, s ami láthatatlan, mozgó és mozdulatlan,
Mindazt áthatom én.
Én vagyok e világegyetem Ura.
Minden általam ragyog.
10.
Változatos – egymástól különböző – formákkal tele,
Világok galaxisával ragyogó,
Az egész világegyetem, Sivától egészen a földig,
Bennem létezik.
11.
Bármi látható e világon,
Bármi hallható e világon,
Bármi, ami ragyog, bármi, amit belsőként vagy külsőként
észlelünk,
Mindazt én hatom át a mindent átható Egy. Ismerd ezt fel!
12.
Aki ugyan önmagát az Önvalónak gondolja, de mégis
Mint tőle különállót szeretné elérni Sivát, a Legfőbb
Önvalót (Paramátman),
Bárki, aki Siván ily tévhitben meditál,
Az nem éri el a Siva-állapotot (sivatva) ily elmélkedéssel
– tudd ezt!
13.
»Siva különbözik tőlem, én különbözöm Sivától« –
Vesd el e különbségtevő hozzáállást (bhinna-bháva)!
»Én valóban Siva vagyok« –
E nem kettős meggyőződést (advaita-bhávaná) alkalmazd mindig!
14.
E nem kettős meggyőződést magáévá téve az,
Aki mindenhol örökké az Önvalóban időzik,
Minden dologban, minden testben
Kizárólag a Siva-Ént fogja látni – efelől semmi kétség.
15.
Akiben soha nem inog meg e meggyőződés az egyetlen
Önvalót illetően,
Az megszabadítja magát a káprázattól és a kettősség
észlelésétől.
Az a jógi eléri a mindentudást
– ahogy azt a Védák kijelentik. Ezt tudnod kell!
16.
Akit a szent iratok
A meg nem születettként, az Ísvaraként magasztalnak,
Az a forma és tulajdonságok nélküli Önvaló
Vagyok én valóban – efelől semmi kétség.
17.
Csak aki nem ismeri valós természetét,
Az a születésnek, halálnak és a többi dharmának
(jellemzőnek) kitett dzsíva.
Aki ismeri igaz Valóját, az örökkévaló,
Az tiszta – Ő Siva. Semmi kétséged ne legyen efelől!
18.
Így tehát amit a megkülönböztetés emberének figyelmesen
kutatnia kell,
És közvetlenül fel kell ismernie, az az Önvaló,
Mely kétféleképpen ragyog,
A transzcendens és az alsóbbrendű elkülönítéseként,
a durvaként és a finomként.
19.
A Legfelső nirvána (parama-nirvána) a magasabb rendű,
Az alsóbbrendű a teremtésként nyilvánul meg,
A mantrákról mint annak durva formájáról beszélnek,
S ami a változatlan tudatosságban lakozik, az a finom.
20.
Sanmukha! Annak (az Átmannak) felismerése nélkül,
Mondd, mi haszna a róla szóló végtelen magyarázatoknak!
Mindaz csupán a szavakkal való szellemes kérkedés,
Az elme káprázatának okozója.
21.
Minden dharma (tulajdonság; náma-rúpa) az Önvalóban lakozik.
Bármelyiket képzeli is el a dzsíva,
És összpontosít ismételten arra,
Ugyanoda fog eljutni – efelől semmi kétség.
22.
Úgy mondom el ezt, mint az Önvaló ismeretét,
Melyet tömör formában összefoglaltam.
Minden feltétlenül az Önvaló természetével rendelkezik
(átmamaja).
Ezt felismervén szilárdulj meg örökké az Önvalóra
gondolva (átma-csintá)!
23.
Az istenségek, a Védák, a tűzáldozatok
S a papoknak adott különféle felajánlások e rítusok során –
Ezek egyike sem létezik ott (az Önvaló természetében).
Találj menedéket az Önvaló ismeretében, mely megingathatatlanul
makulátlan (nirmala) és sokarcú!
24.
A dzsívának, mely a születés-halál körforgásának
Hatalmas óceánjában fuldoklik, és menedéket keres,
Ami menedéket nyújt, az csupán az Önvaló ismerete,
Más semmi – tudd ezt!
25.
Az, aki a Legfőbbé válva
Szilárdan felismeri természetét, ahogy az valóban van,
Bár talán megtapasztalja mind(ezeket) a változó állapotokat,
Erőfeszítés nélkül a megszabadulásban nyugszik
– légy ennek tudatában!
26.
Nincs nagyobb áldás, mint az Önvaló elérése.
Meditálj örökké az Önvalón! Ó, aki az Én,
Valóban a mindent átható Legfőbb Önvaló
– légy ennek tudatában!
27.
Az Önvaló nem a prána (a testet átjáró éltető levegő),
sem az apána (a lefelé áramló levegő),
Sem az ezek felett álló eszközök, az érzékek,
az elme és az ehhez hasonlók (karanák).
Gondolatodban időzz mindig az Önvalónál
– a Mindentudónál és Tökéletesnél!
28.
Az se nem belül, se nem kívül van,
Se nem távol, se nem közel található, s nem tartozik
egyetlen helyhez sem.
A Legfőbb forma nélküli, mindent átható és fénytől sugárzó,
Irányítsd a gondolataidat örökké Őhozzá!
29.
A »belsőt« és a »külsőt« áthatva,
Az át, felül és alul (fogalmaival) örökké felosztva,
Mindenhol és mindenkor szilárdan áll az üresség,
az önmagától fénylő Önvaló.
Örökké azon meditálj, mind többet és többet!
30.
Nem üresség (súnja), és nem is nem üresség (asúnja),
De nemüresség és üresség is egyben,
Mindent átható, ám részlehajlások nélküli
– örökké gondolj erre az Önvalóra!
31.
Szenvedéstől mentes, mindenféle támasz nélkül álló,
Kaszttól, névtől és formától független
– a makulátlan, tulajdonságok nélküli Önvalón,
Azon meditálj szüntelen!
32.
Aminek nincs menedéke, nincs, mi támogatná,
A megértés határain túli, páratlan,
Természetéből adódóan makulátlan, örökkévaló
– az Önvalón, mely ilyen, azon meditálj örökké örömmel!
33.
Az embernek, miután magáévá tette a szenvtelenséget,
Felhagyván minden karmikus cselekedettel,
S visszavonulva a társadalomtól,
Örökké a benne lévő Önvalón kellene meditálnia,
egyes-egyedül – légy ennek tudatában!
34.
Ország (désa) és származás (dzsáti), tradicionális kasztok
(varna) és életszakaszok (ásrama)
– kitörölve az ezekből felmerülő gondolatokat,
A bölcsnek nap mint nap saját természetén kellene meditálnia.
35.
»Ez a mantra«, »Ez az istenség«,
»Valóban ezt nevezik meditációnak«,
»Valóban ez a tapasz«
– vess el minden gondolatot,
S összpontosíts saját Önvalód természetére!
36.
Az Önvaló gondolat nélküli.
Ne hagyj helyet a felbukkanó gondolatoknak
– az ember elsődleges gondolatokba bonyolódásának.
Csendesítsd le a gondolkodó elmét az Önvalóban,
Megsemmisítve a gondolatot.
37.
Az Önvalóra nem lehet gondolni, s nem lehet nem gondolni.
Az maga nem gondolat,
Az a gondolat maga
– ami nem hajlik ezek egyike felé sem,
Az a Legfőbb, az Önvaló, örökké meditálj azon!
38.
Örökké meditálj Azon, amihez a gondolat nem érhet el,
Az elmének nem adva menedéket.
Az öröm, melyben bőségesen van részünk az Önvalóban,
Túl van minden tattván, teljes,
39.
Megkülönböztetés nélküli, és a gondolat nem érheti el,
Példátlan, nincs hozzá hasonló,
Abban, ami az abszolút, és legfőbb üdvként magasztalják,
Abban merülj el!
40.
Minden érzéktárgy iránti vágyat elvetve,
Az elmemódozatokat (vrittik) pusztítsd el.
A nem kettős létállapotot,
Amikor az elme megszűnik létezni,
Legfőbb üdvösségnek nevezik.
41.
Minden irány (dis), minden hely (désa), minden idő (kála)
Megfelel az Önvaló jógája számára – ezt állítják a szent iratok.
A kasztkülönbségek, az életszakaszok és a hasonlók
Nem okozhatnak különbségeket a tudás természetében.
42.
A tej egyszínű, a tehenek viszont sokszínűek,
Ilyen a tudás természete is – figyeld meg a bölcseket!
A különböző jegyekkel és tulajdonságokkal felruházott szentek
Olyanok, mint a tehenek, a felismerésük mégis ugyanaz;
Ezt a példát ismernünk kell.
43.
A Brahman bensőségesen áthat mindent,
Arcai minden irányban ragyognak.
Szüntelenül megállapodva Abban,
Ne gondolj hely- vagy iránybeli különbségekre.
44.
Az Önvalóban elmerült bölcsnek ebben a világban
nincsenek feltétlen ismertetőjegyei,
Életvezetési szabályok vagy hagyományok nem szükségesek
a számára.
Nincs mit elérnie cselekedetek által, cselekednie nem szükséges,
És cselekedeteket elrendelő parancsok (vidhi) sem vonatkoznak rá
– tudd ezt!
45.
Akár jár, áll vagy alszik, ébren van, eszik vagy iszik,
Széllel, hideggel vagy hőséggel dacol,
Nem érinti őt semmi – semmilyen helyzetben, semmikor.
46.
Félelem, nélkülözés, heves láz, gyomorrontás
– még ha ezek támadják is meg azt,
Aki az Önvalóban megszilárdult, Ő békés és teljességében ragyog,
Soha nem tanácstalan; az Önvalóban való elmerülés
elégedettségét élvezi.
47.
»Akár elmegyek valahová, akár jövök valahonnan, nem én
vagyok az,
Aki megy vagy jön. Ha alaposan megvizsgálod, nem találsz jövést
és menést.
A Prakriti – az illuzórikus teremtés [májá] okozója –
örökké változó dharmájában
Soha nem merültem el – és nem merülök el most sem.
48.
Minden elrendelt cselekedet a Prakriti, az illúzió műve.
Ez a Prakriti minden cselekedet forrása.
A Makulátlan, a Cselekvés Nélküli vagyok én«
– a bölcs valóban így gondolkodik. Ő a tudás ismerője.
49.
Számára nem létezik az illuzórikus Prakriti köteléke,
Kiérdemelte a megszabadult nevet.
Őt soha nem érintik azok a tökéletlenségek,
Amelyekről mint a Prakriti következményeiről beszélnek.
50.
A lámpa világít, s fényével eloszlatja a sötétséget.
Ugyanígy ragyog az Önvaló, a tudás tiszta fénye,
Eloszlatva a mindent elnyelő sötétséget,
Mely e megmagyarázhatatlan nemtudásból jelenik meg.
51.
Mint ahogy a tűz a tüzelő elemésztése után
A megnyilvánulatlanba lobban,
Ugyanúgy az Önvalón szünet nélkül kontempláló jógi is
Eléri (a megnyilvánulatlant).
52.
Amikor egy korsót viszünk, akkor azt gondoljuk,
Hogy az edényben lévő teret is cipeljük,
De vajon nem pusztán a korsót visszük-e?
Az Önvaló, szintúgy, mint a Tér, mindvégig mozdulatlan.
53.
Amikor a korsó összetörik,
A korsóban lévő tér egyesül a nagy Térrel (mahákása).
Amikor az érzéketlen test meghal,
Az Önvaló, mely látszólag a testben van,
Azonnal eggyé válik a Legfőbb Önvalóval.
54.
Ímigyen szólt végül (fiához, Guhához) ellentmondást nem
tűrő hangon
A (teremtés mögött meghúzódó) Legfőbb Hatalom,
a mindentudó Úr:
»Az, aki megszabadult, minden köteléktől szabad,
Felismeri a mindenütt jelenvalóságot és a végtelen, abszolút
Tudatosságot.«
55.
Minden ágamát teljességgel elvetve,
Az Önvalóba olvadás makulátlan szamádhiját elérve
S felismerve, hogy nincs több tennivaló,
Semmisíts meg az elmében minden különbségre vonatkozó
káros elképzelést!
56.
Szüntelenül kutatva ezt (az Önvalóra vonatkozó) különleges
tudást,
A jógi egyszer csak eléri a test (valósága) tagadásának állapotát.
E tiszta dnyání, aki imigyen elkötelezte magát e
(testre alapozott kettősségek valótlanságát illető)
dharma megtartására,
Kívül s belül ragyogva,
E Megszabadult arra megy, amerre csak a kedve tartja.
57.
Mindentudás, üdvösség és bölcsesség,
Függetlenség, határtalan erő
– ezeket elérve ragyog ő, a szenvedések nélküli Önvaló.
Makulátlan testtel elmerül ő Sivában.
58.
[Számára] nem fontos [Isten] nevének az ismétlése,
Az istentisztelet, a szent vizekben való megmártózás,
A rituális tűzáldozatok bemutatása,
Sem másmilyen gyakorlás.
A dharma és az adharma gyümölcsei,
Az ősöknek felajánlott vízáldozat
– ezek egyike sem szükséges számára.
59.
Sem betartandó parancsok, sem böjtök nem vonatkoznak rá,
Semmilyen cselekedetbe nem szükséges belebonyolódnia,
vagy azt elutasítania,
S nem kell nőtlenségi fogadalmat tennie – tudd ezt!
60.
(Annak, aki már életében test nélkül létezik) lényegtelen
testi létezésének úgy véget vetnie,
Hogy a test tűzbe vagy vízbe esik, vagy akár lezuhan egy szikláról.
Élvezd Siva ismeretét, mely örökkévaló és tiszta.
A teremtményekre vonatkozó törvényektől megszabadulván
kalandozz kedved szerint!
61.
Azt mondom neked háromszor, ez az Igazság, ez az Igazság,
ez az Igazság, Guha!
Nincs ennél nagyszerűbb,
Semmi kiválóbb, amit meg kellene ismerni,
Egyáltalán semmi – sehol, semmikor.
62.
Hiányosságtól, tudatlanságtól megszabadulván,
Letisztult értelemmel, a tiszta Önvalóként,
Igaz meggyőződéssel, hogy minden, amit lát, az tiszta,
És a Makulátlanon meditálva,
Eléri a Tudatosságot.”
(Dr. H. Rámamúrti fordítása alapján)
Forrás:
Srí Ramana Maharsi összes művei. Ford. Veszprémi Krisztina. Filosz, 2019, 195–207. o.