2. Platón – A megismerés fokozatai
Szöveg 1:
PLATÓN: ÁLLAM
„– Mármost aki elismeri, hogy vannak szép dolgok, de sem magának a szépnek a létezését nem ismeri el, sem nem tudja követni azt, aki elvezetné ennek a megismerésére, mit gondolsz, álomvilágban vagy az ébrenlét világában éli-e az életét? Figyelj ide! Nem álomszerű tévképzet-e az, amikor valaki – álmában vagy ébren – azt, ami valamihez hasonló csupán, nem hasonlónak gondolja, hanem annak véli, amihez ez hasonlít?
– Én bizony azt mondanám – felelte –, hogy az ilyen ember álmodozik és képzelődik.
– Aki ellenben elismeri magának a szépnek a létezését, és képes meglátni őt magát is, meg a benne részesülő dolgokat is, de azért a benne részesülőket nem téveszti össze ővele magával, sem őt magát a benne részesülővel – mit gondolsz az ilyenről: az ébrenlét világában, vagy az álomvilágban éli-e az életét?
– Nagyon is az ébrenlét világában – felelte.
– Az ő elméjének tevékenységét – mivel ő megismer valamit – nem megismerésnek kell-e helyesen mondanunk, amazét pedig – mivel ő csak úgy véli – vélekedésnek?
– De igen.” (299. o.)
„Aki tehát sokféle szépet szemlél, de magát a szépet nem látja, és mást sem tud követni, aki őt erre irányítaná; és aki sokféle igazságos dolgot szemlél, de magát az igazságosságot nem látja, és így tovább, arról azt kell mondanunk, hogy mindenről csak vélekedik, de arról, amiről vélekedik, nincs igazi tudása.
– Szükségképpen így van – válaszolta.
– Mit mondunk viszont majd azokról, akik magukat az örökké változatlanul létezőket szemlélik? Nem azt-e, hogy ismerik őket, nem pedig vélekednek róluk?
– Ez is szükségképpen van így.” (306–307. o.)
„II. – Abban már korábban megegyeztünk, hogy a filozófustermészetet minden körülmények között olyan megismerésnek a vágya fűti, melynek tárgya – mint ez számára világos – az örökké létező, és a keletkezésnek és pusztulásnak nem alávetett valóság.
– Igen, ebben már megegyeztünk.
– És még abban is – folytattam –, hogy ennek a teljes egészére vágyakoznak, és sem kicsiny, sem nagyobb részéről, sem becsesebb, sem kevésbé becses részéről nem mondanak le önként, amint azt korábban a dicsőségvágyó és a szerelmes természetű emberekről is megállapítottuk.
– Ahogy mondod – jegyezte meg.
– Ezek után azt vizsgáld meg, hogy azoknak az embereknek a természetében, akik olyanok akarnak lenni, amilyeneknek leírtuk őket, a mondottakon kívül nem kell-e jelen lennie még a következő vonásnak is.
– Mi volna az?
– A hamisságtól való mentesség, és az, hogy önként semmiféle valótlanságot nem fogadnak el, hanem gyűlölik, és az igazságot szeretik.
– Ez valószínű – felelte.
– Sőt nemcsak valószínű, barátom, hanem teljességgel szükségszerű, hogy aki valakit természeténél fogva szeret, az mindenhez ragaszkodik, ami a szerelmesével rokonságban áll és hozzá tartozik.
– Jól mondod – válaszolta.
– Márpedig találhatnál-e valamit, ami közelebb áll a bölcsességhez, mint az igazság?
– Már hogyan is találhatnék? – kérdezett vissza.
– Lehetséges volna-e tehát, hogy ugyanazon természet bölcsességszerető és a hamisságot kedvelő legyen?
– Semmiképpen sem.” (310–311. o.)
„– Nem akkor szólunk-e helyesen a tudás valódi szerelmesének védelmében, ha azt mondjuk róla, hogy természetéhez tartozik az igazi létezőért folytatott kemény küzdelem? Ha azt mondjuk róla, hogy ő nem időz a vélekedés sok részleges tárgya körében, hanem továbblép, szerelme nem hagy alább és nem szűnik, amíg maguknak a létezőknek a természetét meg nem érintette lelkének azzal a részével, amellyel az effajta természet megérinthető, mert rokon vele. Ezzel ér a valóságosan létező közelébe, és egyesülve vele észt nemz és igazságot, és eljutva immár a megismeréshez igazán él és növekszik, és ekkor ér véget vajúdása, előbb nem.
– Igen – mondta –, ez a leghelyesebb védelem.
– No és az ilyen ember vajon szereti a hazugságot, vagy éppen ellenkezőleg, gyűlöli?
– Gyűlöli – felelte.
– Ahol pedig az igazság a vezető, ott azt hiszem, aligha mondhatnánk, hogy nyomában a hitványság kara halad.
– Hogyan is mondhatnánk!
– Hanem egy egészséges és igazságos jellem, és kíséretében van a mértéktartás is.
– Ez a helyes beszéd – mondta.” (319–320. o.)
„(…) Ami az én esetemet, a daimóni jeladást illeti, arról nem érdemes beszélni, hiszen ez a korábbi filozófusok közül alig valakinél jelentkezett, vagy éppen senkinél sem. Mármost ha valaki e kevés hátramaradott közé tartozik, és megízleli azt, hogy milyen édes és boldogságos szerzeményre tett szert, továbbá megfelelő tapasztalatot szerez a tömegemberek őrjöngéséről és arról, hogy a közügyek terén úgyszólván senki semmiféle épkézláb dolgot nem cselekszik, és hogy olyan szövetségesre sem találhat, akinek segítségével az igazságos ügy védelmére kelhetne, sőt olyan a helyzete, mint a vadállatok közé került emberé, aki amazokkal sem az igazságtalankodásban nem kíván együttműködni, sem pedig egymagában nem elég erős ahhoz, hogy e vad tömeggel szembeszálljon, és mivel még azt megelőzően el kellene buknia, hogy az államnak vagy barátainak bármiben is hasznára lehetne, és így mind önmaga, mind a többiek számára hasznavehetetlenné válna – nos, ha mindezzel számot vetett, akkor visszavonul a nyugalomba, és a maga dolgával foglalkozik, mint ahogy az ember a viharban, amikor a szél porfelhőt és záporesőt kerget maga előtt, tető alá áll, és onnan nézi, hogy mások eltöltekeznek törvénytelenséggel, ő pedig megelégszik azzal, hogy igazságtalankodástól és istentelen tettektől tisztán élje le földi életét, távozni pedig jó reménnyel, kegyes és jámbor szívvel távozzék belőle.
– Hát nem éppen kicsiny dolgot vitt véghez – mondta –, ha így távozhat.
– De nem is a legnagyobbat – válaszoltam –, mert nem élhetett a természetének megfelelő alkotmány szerint. Hiszen a megfelelő alkotmány esetén ő maga is jobban kiteljesedne, és magánügyei mellett a közjót is biztosítani tudná.” (329–330. o.)
„XIII. – Hiszen aki a gondolkodását valóban a létezőkre irányítja, Adeimantosz, annak nincs ideje rá, hogy pillantását lefelé fordítsa az emberek ügyes-bajos dolgaira, és velük marakodjon, hogy aztán irigységgel és rosszindulattal teljen el. Ellenkezőleg, szemét az elrendezett és örökké változatlan dolgokra függeszti, és azokat szemléli, amik igazságtalanságot sem nem tesznek egymáson, sem nem szenvednek el egymástól, hanem állandóan szép rendben és ésszerűen állnak fenn. Ezek mintáját igyekszik követni, és lehetőleg hozzájuk hasonul. Vagy elképzelhetőnek tartod, hogy valaki ne követné annak a mintáját, amivel állandóan érintkezik, és amire csodálattal tekint?
– Ez lehetetlen volna – felelte.
– Így a filozófus az isteni és rendezett dolgokkal való állandó érintkezés folytán maga is rendezetté és istenivé válik, amennyire ez ember számára lehetséges. De hamis vádak mindig bőven akadnak.
– Az biztos.
– Ha mármost valamilyen kényszer folytán az lesz a feladata, hogy amit ott látott, azzal ne csak önmagát formálja, hanem hogy mindezt az egyes ember és az egész emberi közösség természetébe is elültesse, mit gondolsz, rossz mestere lenne a mértéktartásnak, az igazságosságnak és az összes közéleti erénynek?
– A legkevésbé se lenne rossz mestere.
– Ha a sokaság megérzi, hogy amit mondunk a filozófusról, az igaz, akkor vajon még mindig haragudni fog a filozófusokra, és továbbra sem ad hitelt nekünk, amikor azt mondjuk, hogy az állam nem boldogulhat másként, csak úgy, hogy az isteni mintát használó művészek rajzolják föl a körvonalait?
– Ha ezt megérzi – felelte, nem fog haragudni.” (335–336. o.)
„– De mit értesz a legmagasabb rendű tanulmányon, és micsoda annak a tárgya? Azt hiszed, el fog engedni bárki is, mielőtt megkérdezné tőled, hogy mi az?
– Egyáltalán nem hiszem azt – feleltem, tedd csak fel a kérdést. Egyébként nemegyszer hallottad már, de most vagy nem emlékszel rá, vagy pedig megint azon jártatod az eszedet, hogy zavarba hozz az akadékoskodásoddal. Én inkább ez utóbbira gondolok, hiszen hogy a legmagasabb rendű tanulmány tárgya a Jó ideája, azt már sokszor hallottad: minden, ami igazságos és a többi ilyesmi, csak úgy lesz igazán értékes és hasznos, ha összekapcsolódik vele. Alighanem most már érted, hogy erről szeretnék beszélni, és hogy azt is hozzáteszem, hogy nem ismerjük eléggé ezt az ideát. Márpedig ha nem ismerjük, akkor – ezt is jól tudod – ismerhetünk rajta kívül minden egyebet bármilyen jól, semmi hasznunk sincs belőle, aminthogy abból se volna, ha bármit is a jó nélkül birtokolnánk. Vagy talán azt hiszed, jelent bármi előnyt, ha minden a birtokunkban van, kivéve a jót? Vagy ha minden egyebet megértünk ugyan, de a jót nem, és ha nem értünk meg semmit, ami szép és jó?
– Nem, Zeuszra is, ezt nem hiszem – felelte.” (342. o.)
„– Így gondold el a lélek működését is. Ha olyasmire irányul, amit az igazság és a létező világít meg, ezt azonnal felfogja és megismeri, és ilyenkor értelmesnek látjuk; de ha a keletkezőre és pusztulóra irányul, amit átjár a sötétség, akkor csak vélekedik, sötétben tapogatózik, ide-oda váltogatja a véleményeit, és olyan, mintha nem is volna esze.
– Bizony olyan!
– Mármost ami a megismerhető dolognak az igazságot, a megismerőnek pedig a megismerés képességét biztosítja, azt kell a Jó ideájának mondanunk. És amennyiben a tudás és az igazság oka, megismerhetőnek kell gondolnod, de bármilyen szép ez a kettő, a megismerés és az igazság, csak akkor gondolod helyesen, ha a Jót másnak, még ezeknél is szebbnek tekinted. A tudást és az igazságot illetően pedig ez a helyzet: ahogy az imént is az volt a helyes, hogy a fényt és a látást a Nappal rokonságban lévőnek értelmezzük, de ha azonosítanánk őket a Nappal, ez már nem volna helyes – éppúgy itt is helyes e kettőt a Jóval rokonságban lévőnek értelmeznünk, de már ha bármelyiküket is azonosítanánk a Jóval, ez nem volna helyes, mert azt a módot, ahogy a Jó fennáll, még többre kell értékelnünk.
– Valami rendkívüli szépség lehet az, amiről beszélsz – jegyezte meg. – Tudást és igazságot ad, és maga mégis fölöttük áll szépségével; mert nem gondolnám, hogy az élvezetre célzol.
– Ne is mondj ilyet! – kiáltottam fel. – Vizsgáld inkább meg a Jó képmását a következő szempontból is!
– Milyen szempontból?
– Tudod, hogy a Nap a látható dolgoknak nemcsak a láthatóság képességét adja, hanem a keletkezést, növekedést és táplálkozást is biztosítja, bár ő maga egyáltalán nem keletkezés.
– Hogy is volna az!
– Ugyanígy a megismerhető dolgoknak sem csupán a megismerhetősége származik a Jótól, hanem ezenfelül még a létezésük és valóságos voltuk is, miközben a Jó nem valóságos létező, hanem messze túlszárnyalja a valóságos létezést méltóságával és erejével.” (349–350. o.)
„III. – Nos, ezt a hasonlatot, kedves Glaukón, teljes egészében az imént mondottakra kell alkalmazni – folytattam –: a látás révén megjelenő világot hasonlítsd a börtönbeli lakóhelyhez, az ott égő tűz fényét a Nap erejéhez. Ha a fölmenetelt és a fönti dolgok szemlélését a léleknek az ésszel felfogható világba való fölemelkedéseként értelmezed, megértetted az én elképzelésemet – márpedig ezt akartad hallani. Persze isten tudja, igaz-e. Én mindenesetre így képzelem: a megismerhető dolgok között a végső a Jó ideája. Ezt csak nehezen lehet meglátni, ám ha egyszer megpillantottuk, arra a következtetésre fogunk jutni, hogy mindnyájunk számára minden jónak és szépnek ő az oka: a látható világban a fény és a fény ura az ő szülötte, az ésszel felfogható világnak pedig ő maga az ura, az igazság és az ész forrása. És arra fogunk következtetni, hogy ezt az ideát kell meglátnia annak, aki a magán- és a közéletben bölcsen akar cselekedni.
– Osztozom a nézetedben – mondta –, már amennyire hozzá tudok szólni.
– No, akkor osztozz abban is – feleltem –, és ne csodálkozz rajta, hogy akik egyszer idáig eljutottak, azok tovább már nem hajlandók az emberi dolgokkal foglalkozni, mert a lelkük állandóan arra törekszik, hogy ott fent időzhessen, és ez természetes is, ha ennek is az iménti hasonlat szerint kell történnie.
– Tényleg természetes – mondta.
– És azon csodálkozol-e, ha valaki az isteni dolgok szemlélésétől az emberi világba érkezve gyámoltalanul viselkedik – kérdeztem –, és ugyancsak nevetségesnek tűnik, mert a szeme még homályosan lát, és mielőtt az ottani sötétséghez teljesen hozzászokott volna, már kénytelen a törvényszék előtt, vagy egyebütt az igazságosság árnyékáról vitázni, vagy azokról a mesterséges alakokról, amelyek ezt az árnyékot vetik, és minderről harcot folytatni azoknak a felfogásával, akik magát az igazságosságot soha nem is látták?
– Ez egyáltalán nem különös dolog – felelte.
– Ám ha valakinek egy kis esze is van – folytattam –, vissza tud emlékezni, hogy a látási zavarok kétfélék, és két okból keletkeznek: vagy akkor, ha az ember világosságból megy sötétségbe, vagy ha sötétségből világosságba. Mármost ha egyszer belátja, hogy ugyanez áll a lélekre is, és ezek után azt tapasztalja, hogy valamely lélek összezavarodott és nem képes fölismerni valamit, ezen nem nevet értelmetlenül, hanem azt tudakolja, vajon egy fényesebb világból érkezve, a neki szokatlan sötétség miatt van-e a látása elhomályosulva, vagy pedig egy vaskosabb tudatlanságból jött át a világosságba, és a fényes ragyogás vakította-e el. Ez utóbbit boldognak mondja majd új helyzete és élete miatt, az előbbi iránt pedig szánalmat érez. És ha a sötétségből érkező lelken akarna nevetni, még mindig kevésbé volna nevetséges a nevetése, mint ha azon a lelken nevetne, amelyik felülről, a világosságból érkezik.
– Nagyon helyes, amit mondasz – felelte.
IV. – Ha így van – folytattam –, akkor mindezekre vonatkozóan az kell, hogy legyen a véleményünk, hogy a nevelés nem olyan, amilyennek némely foglalkozások képviselői tartják. Ezek ugyanis azt hirdetik, hogy a lélekbe – miután eredetileg nincs benne a tudás – azt ők helyezik bele úgy, mintha egy vaknak a szemébe látást ültetnének.
– Csakugyan ezt hirdetik – hagyta jóvá.
– A jelen gondolatmenetünk pedig azt mutatja – mondtam –, hogy ezt a valamennyiünk lelkében benne lévő képességet és annak szervét, amelynek a segítségével megértjük azt, amit tanulmányozunk, a lélek egészével együtt kell elfordítani a keletkezés világától, és forgatni mindaddig, amíg már képes lesz elviselni a létezőnek és a létező legvilágosabb részének a látványát, úgy, mintha a szemet nem volna lehetséges másként, mint a test egészével együtt a sötétségből a világosság felé fordítani. Mármost a létező legvilágosabb részének a Jót mondjuk, ugye?
– Igen.
– Magának ennek a megfordításnak is van művészete, mégpedig az a művészet, hogy hogyan lehet a lelket a legkönnyebben és legeredményesebben átfordítani. Ez nem azzal foglalkozik, hogy beleültesse a látást, hiszen már benne van, csak éppen nem jó irányba fordult, és nem arra tekint, amerre kellene – nos, ez a művészet éppen ezt akarja elérni.
– Láthatólag erről van szó – mondta.
– Mármost a lélek többi úgynevezett erényei közeli rokonságban vannak a test kiváló tulajdonságaival, hiszen valójában nem eleve vannak meg a lélekben, hanem később kerülnek belé szoktatás és gyakorlás révén. A belátás erénye viszont egy minden másnál istenibb adomány, olyasmi, ami a képességét soha nem veszíti el ugyan, csak éppen aszerint, hogy merre fordul, hasznos és üdvös is lehet, de haszontalanná és kártékonnyá is válhat. Avagy nem vetted észre, hogy a hitványnak, de okosnak tartott emberek kisszerű lelke milyen élesen lát és milyen pontosan föl tudja ismerni azt, ami felé fordul? Nem rossz az ő látása, ám egy belső kényszer folytán a rossznak engedelmeskedik, ennélfogva minél élesebben lát, annál több aljasságot művel.
– Nagyon is észrevettem – felelte.
– De ha egy ilyen alkatú léleknek erről a részéről – folytattam – rögtön gyermekkorától kezdve leütögetnék a keletkezés világának azt a lerakódását, amely születésétől fogva mintegy ólombevonatként belepi, és az evés-ivás, meg efféle élvezetek és ínyenckedések következtében hozzá nő és lefelé húzza a lélek tekintetét – nos, ha ezektől megszabadulva az igazi valóság felé fordulna, akkor ugyanezeknek az embereknek ugyanez a képessége az ottani dolgokat is olyan élesen látná, mint azt, ami felé most irányul.
– Ez valószínű – mondta.
(…)
– Figyeld meg, Glaukón – folytattam –, hogy nem bánunk igazságtalanul a nálunk nevelkedő filozófusokkal, hanem jogos utasítást adunk nekik, amikor arra szorítjuk rá őket, hogy gondoskodjanak a többiekről, és vigyázzanak rájuk. Ezt mondjuk majd nekik: az természetes, hogy a más államokban nevelkedő filozófusok nem veszik ki részüket az ottani erőfeszítésekből, hiszen ők a maguk erejéből fejlődtek ki, anélkül hogy az egyes alkotmányformák törődnének velük, márpedig az teljesen rendjén való, hogy aki magától fejlődik ki, anélkül hogy neveltetéséért bárkinek is hálával tartoznék, annak nem is kell törnie magát, hogy megfizesse neveltetése költségeit. De mi benneteket a magatok és az állam javára olyannak neveltünk föl, amilyenek a méhkasban a vezetők és a királynők, de náluk jobb és tökéletesebb nevelésben részesítettünk titeket, hogy mindkét életforma vállalására még inkább alkalmasak legyetek. Le kell ezért szállnotok – kinek-kinek, amikor rá kerül a sor – a többiek lakhelyére, és hozzá kell szoknotok az ottani homályos dolgok látásához. Hiszen ha ehhez hozzászoktok, a többieknél ezerszer jobban fogtok látni, jobban fel fogjátok ismerni az egyes képmásokat, hogy mi micsoda és minek a képe, mivel már láttátok az igazi szépséget, az igazi igazságosságot és az igazi jót. Így azután mi és ti az államot éber elmével fogjuk irányítani, nem pedig mintegy álomban, ahogy manapság a legtöbb állam működik amiatt, mert polgárai egymással árnyékokért harcolnak és a vezetésért marakodnak, mintha bizony az valami nagy érték volna. Pedig valójában valahogy úgy áll a dolog, hogy amelyik államban a legkevésbé tülekednek a vezetésért az arra hivatottak, szükségképpen az van a legjobban megszervezve és azt fenyegeti legkevésbé a belső viszály; amelyiknek ezzel ellentétes természetű vezetői vannak, annak a helyzete ellentétes emezével.
– Teljes mértékben így van – mondta.
– Úgy gondolod, hogy növendékeink ennek hallatán nem engedelmeskednek, és nem lesz hajlandó mindegyikük kivenni részét az államigazgatás munkájából, ha őrá kerül a sor, amikor a legtöbb időt úgyis egymás között, a maguk tiszta világában töltik?
– Lehetetlenség, hogy ne engedelmeskedjenek – válaszolta –, hiszen igazságos dolgot rendelünk el igazságos embereknek. De az biztos, hogy mindegyikük kötelességből vállalja el a vezetést, éppen ellenkezőleg, mint az államok mai vezetői.
– Igen, mert a helyzet, barátom, a következő – mondtam. – Ha azoknak a számára, akik vezetni fogják az államot, találsz egy olyan életformát, amely többet ér az államvezetésnél, akkor lesz megvalósítható a jól kormányzott állam. Csakis ebben az államban fognak a vezető helyekre a valódi gazdagok kerülni, akik nem aranyban gazdagok, hanem abban, amiben a boldog ember gazdag: ez pedig a jó és bölcs élet. De ha koldusok és magánvagyonra éhes emberek lepik el a közügyeket, akik úgy gondolják, hogy onnan kell javakat rabolniuk, akkor nem valósítható meg a dolog. Mert ha a vezetés hatalmi harcok középpontjába kerül, akkor ez a belső háborúskodás nemcsak őket, hanem az egész államot tönkreteszi.
– Nagyon is igaz – mondta.
– Ismersz-e más olyan életformát az igazi filozófián kívül – kérdeztem –, amely kevésbe veszi a közügyekben játszott vezéri szerepet?
– Zeuszra is, nem ismerek – válaszolta.
– Ámde kívánatos, hogy a vezetésre olyanok vállalkozzanak, akik nem szerelmesek ebbe a szerepbe – különben a hatalom ellenérdekelt szerelmesei vetélkedni kezdenek velük.
– Ez biztos.
– Ki mást fogsz tehát rávenni, hogy az állam őrzésére vállalkozzék, mint azokat, akik a legnagyobb belátással rendelkeznek az állam kiváló kormányzásának módjáról, és akiknek tekintélyük is másfajta és az életformájuk is magasabb rendű, mint a közéleti emberé?
– Senki mást – felelte.
VI. – Akarod-e, hogy most már rátérjünk annak vizsgálatára, milyen módon alakulnak ki az ilyen emberek, és hogyan vezetheti fel őket valaki a fényre, ahogyan állítólag némelyek az alvilágból jutottak föl az istenekhez?
– Már hogyne akarnám! – felelte.
– Csakhogy ez, úgy gondolom, nem olyasmi, mint a játékkocka perdülése, hanem ez a lélek átfordulása az éj sötétségű nappalból a valódi nappalba, azaz a létezőhöz felvezető útra, amelyet igazi filozófiának nevezünk.
– Ez bizony az.
– Ugyebár azt kell megvizsgálnunk, hogy a tanulmányok közül melyik alkalmas erre.
– Ez a kérdés.
– Vajon melyik az a tanulmány, Glaukón, amelyik a lelket a keletkezés világától a létező világa felé vonja?
(…)
– Az ilyen irányú tanulmányokat tehát helyes volna törvényben előírni, Glaukón, és azokat, akik az államban a legmagasabb tisztségek betöltésére vannak hivatva, rávenni arra, hogy forduljanak a számtan felé, és foglalkozzanak vele, de nem műkedvelő magánemberként, hanem egészen addig, amíg tisztán elméleti úton el nem érnek a számok természetének szemléléséig, nem azért, hogy ezt az adásvétel céljából, kereskedőkként és szatócsokként gyakorolják, hanem hadászati okokból, meg azért, hogy megkönnyítsék lelkük számára a keletkezés világától az igazság és a lényeg világa felé végrehajtott fordulatot.
– Ezt nagyon helyesen mondod – jegyezte meg.
(…)
– Nekünk viszont a nagyobb és felsőbb tanulmányokat igénylő részt kell megvizsgálnunk, hogy vajon a mi célunkra irányul-e, tehát előmozdítja-e azt, hogy a Jó ideáját könnyebben megpillantsuk. Márpedig szerintünk minden tanulmány erre irányul, amelyik a lelket rákényszeríti, hogy arrafelé forduljon, ahol a létező legboldogságosabb része lakozik, amelyet a léleknek mindenáron meg kell pillantania.
– Igazat mondasz – felelte.” (361–377. o.)
„XIII. – Úgy gondolom – folytattam – hogy az elérni kívánt cél szempontjából már maga az is jelent valamit, ha ezeknek a témáknak a kutatása elérkezik addig, hogy fölismerjük a köztük lévő összefüggéseket és rokon természetüket, és ha következtetni tudunk arra, hogy miben rokonok. Ha ez megtörténik, a fáradság nem volt hiábavaló, ám ha nem történik meg, akkor hiábavaló volt.
– Magam is így sejtem – mondta. – De hát roppant feladatról beszélsz, Szókratész!
– A bevezetésre gondolsz – kérdeztem, vagy mire? Vagy ne tudnánk, hogy mindez bevezetés csupán ahhoz a dallamhoz, amelyet meg kell tanulnunk? Mert azt csak nem gondolod, hogy akik ezekben jártasak, azok már kész dialektikusok!
– Zeuszra is – mondta –, nem, kivéve azt a nagyon keveset, akikkel találkoztam.
– Márpedig akik nem képesek valamiről beszédben számot adni és a válasszal számot vetni – jegyeztem meg – tudhatnak-e valaha is valamit abból, aminek a tudását mi megköveteljük?
– Nem tudhatnak – felelte.
– Ugye, Glaukón, ez már az a dallam – folytattam –, amelyet a dialektika játszik? Ez a dallam csak ésszel ismerhető meg, ám ennek a visszfénye van meg a látás képességében, amelyről azt mondtuk, hogy ő már arra vállalkozik, hogy magukra az élőlényekre, magukra a csillagokra, és végül magára a Napra tekintsen. Ugyanígy, amikor valaki arra vállalkozik, hogy a dialektika segítségével, minden érzékelés kizárásával, a gondolkodás útján jusson el magukhoz az egyes dologhoz, és nem nyugszik addig, amíg magát a Jót magával az ésszel meg nem ragadta – nos ekkor érkezik el az ésszel felfogható dolgok végpontjához, miként ama másik a látható dolgok határához elérkezett.
– Ez okvetlenül így van – helyeselt.
– És nem ezt az utat nevezed dialektikának?
– De igen.
– A bilincsekből való eloldoztatást – folytattam –, az árnyaktól a képmások, majd a fény felé való fordulást meg a föld alatti üregből a napfényre való fölmenetelt – bár itt egyelőre nem képes tekintetét az élőlényekre, a növényekre felemelni és a napfénybe belenézni, hanem csupán a létezőknek a vízben tükröződő isteni eredetű képeit és árnyképeit látja, de már mégsem csupán a képmások árnyképeit, ezeket a Naphoz viszonyítva csak másodrendű fény vetette árnyképeket – mindezt az említett tudományokkal való foglalkozás teszi lehetővé, vagyis azt, hogy a lélek legjobb része föl tud emelkedni a létezőkben található legnagyobb jó szemléletéhez, éppen úgy, mint amott a test legvilágosabb része a testi és látható világban található legfényesebbnek a szemléletéhez.
– Elfogadom így – mondta. – De igen nehéznek tartom, hogy elfogadjam, másrészt meg más szempontból nem elfogadnom is nehéz. Mindazonáltal – hiszen nemcsak most kell erről hallanunk, hanem többször is vissza kell rá térnünk – tegyük föl, hogy a dolog úgy áll, ahogyan most mondjuk, és térjünk át magára a dallamra, és beszéljük meg éppen olyan részletesen, ahogy a bevezetést megbeszéltük. Mondd el hát, miben áll a dialektika képessége, milyen fajtákra oszlik és milyen útjai vannak. Hiszen nyilván ezek vezethetnek majd el oda, ahová ha elérkeztünk, mintegy utunkon megpihenhetünk, és végére juthatunk vándorlásunknak.
– Tovább már nem fogsz tudni követni, kedves Glaukón – mondtam –, mindenesetre részemről az igyekezetben nem lenne hiány, és nem is a képmását látnád annak, amiről beszélünk, hanem magát a valódit, legalábbis ahogyan az nekem megmutatkozik – persze hogy helyesen-e vagy sem, azon nem érdemes vitatkoznunk. Ám hogy valami effélét kell megpillantani, az bízvást állítható. Nem így van?
– De igen.
– Valamint az is, hogy csupán a dialektika ereje képes ezt megmutatni annak, aki az imént tárgyaltakban jártas, ez sehogy másként nem lehetséges.
– Ezt is bízvást állíthatjuk.
– Senki nem fog vitába szállni velünk, és nem fogja azt állítani, hogy létezik más olyan eljárás is, amely minden esetben igyekszik módszeresen megragadni, hogy mik is az egyes dolgok a maguk valóságában. Az összes többi mesterségbeli tudás vagy az emberek vélekedéseire és vágyaira vonatkozik, vagy valaminek a létrehozására, létrejöttére és összeállítására, vagy a növekedésben lévő és összetett dolgok gondozására és kezelésére irányul. A többi meg, amelyekről azt mondtuk, hogy megragadnak valamit a létezőből – a geometria és az őt kísérő tudományok –, láthatólag álomképeket alkotnak a létezőről, ám képtelenek ébren lévők módjára látni mindaddig, amíg olyan alapfeltevéseket alkalmaznak, amelyeket érintetlenül hagynak, mivel nem képesek számot adni róluk. Aminek ugyanis a kiindulópontja olyasmi, amit az ember nem ismer, és a végpontja és a közbülső lépések is olyasmiből szövődnek össze, amit nem ismer – ugyan mitől lesz ezeknek az összhangjából valaha is tudomány?
– Erre nincs semmi lehetőség – válaszolta.
XIV. – Hát nem a dialektikai eljárás az egyetlen – folytattam –, amely ezen az úton jár: mely felszámolja az alapfeltevéseket, és a valódi kiindulóponthoz tér vissza, hogy ott megerősödjön és bizonyosságra leljen? És így a léleknek a szó szoros értelmében a barbárság mocsarába merülő pillantását lassanként elvonja onnan és fölfelé vezeti, segédekként és munkatársakként alkalmazva az említett mesterségeket, amelyeket megszokásból gyakran tudományoknak nevezünk, de amelyekre más név illenék, amely a vélekedésnél világosabb, ám a tudománynál homályosabb megismerési formára utal. Korábban valahol értelemként határoztuk meg. Egyébként az elnevezésről nem érdemes vitázniuk azoknak, akik olyan fontos kérdésekkel foglalkoznak, mint mi.
– Persze hogy nem érdemes – mondta –, [hiszen az elnevezés csak arra elegendő, hogy megvilágítsa a külsődleges érthetőség számára azt, amit az ember a lelkében kimond].
– Elegendő hát – folytattam –, ha úgy, mint az imént, az első részt tudásnak nevezzük, a másodikat értelemnek, a harmadikat hiedelemnek, és találgatásnak a negyediket. A két utóbbi együtt: a vélekedés, a két előbbi pedig együtt az ésszel történő megismerés. A vélekedés a keletkezés világára, az észismeret a valóságra vonatkozik. Ahogy a valóság a keletkezéshez, úgy aránylik az észismeret a vélekedéshez; és ahogy az észismeret a vélekedéshez, úgy aránylik a tudás a hiedelemhez, és az értelem a találgatáshoz.” (385–389. o.)
Forrás:
Platón: Állam. Ford. Steiger Kornél. Atlantisz, 2014.
Szöveg 2:
PLATÓN: PHAIDROSZ
„XLIX. SZÓKRATÉSZ: Próbáljuk csak megérteni belőle, hogyan tudott a beszéd gáncsból dicséretbe átmenni!
PHAIDROSZ: Hogy érted ezt?
SZÓKRATÉSZ: Egyéb tekintetben tényleg játszi tréfálkozásnak látom az egészet, ám azzal a két gondolkodási formával kapcsolatban, melyek szerencsés véletlennek köszönhetően kerültek beszédünkbe, már nem volna ellenemre, ha működésüket valaki szaktudás alapján is meg tudná ragadni.
PHAIDROSZ: Melyik kettőre gondolsz?
SZÓKRATÉSZ: Az egyik abban áll, hogy a sokfelé szétszórt dolgokat egybelátva egyetlen átfogó formába foglaljuk avégett, hogy az egyes dolgokat meghatározva világossá tegyük azt a tárgyat, amelyről tanításunkat éppen közölni akarjuk. Mint most is Erószról – már akár jól, akár rosszul – azután szóltunk, hogy meghatároztuk: mi ő. Ennek köszönhette beszédünk, hogy világosan és önmagával összhangban tudott szólni.
PHAIDROSZ: És a másik gondolkodási formán mit értesz, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Azt, hogy – az előző eljárás megfordításaként – formák szerint tagolni is tudunk, mégpedig a természetes tagokat követve, és nem igyekszünk széttörni egyetlen tagot sem, holmi rossz szakács módjára. Például az előbbi két beszédem értelmünk zavart állapotát egyetlen közös formának fogta fel, de ahogyan az egy testből is páros és azonos nevű testrészek nőnek ki (s az egyiket mindig balnak, a másikat jobbnak nevezzük), úgy a két beszéd az őrültséget is egyetlen természetes formának tekintette, s az egyik a balra eső részét tagolta szét, s nem hagyta abba a tagolást, amíg csak rá nem bukkant az úgynevezett balgatag szerelemre, s ezt teljes joggal gáncsolta, a másik beszéd viszont a rajongás jobbik feléhez vezetve el bennünket, meglelte azt a szerelmet, amely azonos nevű ugyan a másikkal, de isteni természetű; ezt aztán elénk tárta és legnagyobb javaink forrásaként magasztalta.
PHAIDROSZ: Színigazat mondasz.
L. SZÓKRATÉSZ: Én magam szerelmese vagyok az ilyen felosztásoknak és egybefoglalásoknak, Phaidrosz, mivel általuk lehetek képes beszélni és gondolkodni. Ezért ha valaki másról úgy gondolom, képes rá, hogy lássa azt, ami természettől fogva egy és sok, követem őt »hátulról nyomába szegődve mint isteni lénynek«. Azokat pedig, akik képesek erre az eljárásra – isten tudja, helyes elnevezéssel-e vagy sem –, mindenesetre ma is dialektikusoknak nevezem. De mondd csak, hogyan kell nevezni azokat, akik manapság tőled és Lüsziasztól tanulnak? Ez a ti mesterségetek volna az a szónoki szaktudás, amelyet alkalmazva Thraszümakhosz és a többiek maguk is jártassá váltak a szónoklásban, és másokat is azzá tesznek, legalábbis azokat, akik készek rá, hogy ajándékokkal halmozzák el őket, mint valami királyokat?
PHAIDROSZ: Valóban királyi férfiak ők – ahhoz azonban, amiről te kérdezősködsz, nem értenek. De úgy gondolom, a beszédnek ezt a fajtáját helyesen nevezed meg, amikor dialektikainak nevezed.” (77–80. o.)
„LIX. SZÓKRATÉSZ: Tudod-e, hogyan tehetsz legjobban az isten kedvére a beszédek gyakorlásában és a róluk való beszédben is?
PHAIDROSZ: Én bizony nem tudom. Hát te?
SZÓKRATÉSZ: Én is csak egy elődeinktől ránk maradt történetet tudok hallomásból elmesélni. Már hogy igaz-e, azt csak ők tudják. De hiszen ha az igazságot magunk megtalálhatnánk, törődnénk-e még az emberi véleményekkel?
PHAIDROSZ: Mulatságos kérdés. De meséld el, amit hallottál!
SZÓKRATÉSZ: Szóval azt hallottam, hogy az egyiptomi Naukratisz környékén az ottani ősi istenek közül volt egy, akinek az ibisz a szent madara; ennek az isteni lénynek pedig Theuth a neve. Ő találta fel a számot és a számolást, a mértant, a csillagászatot, az ostábla- és a kockajátékokat, valamint a betűket is. Egész Egyiptom királya ekkoriban Thamusz volt, aki a felső országrésznek abban a városában élt, amelyet a görögök az egyiptomi Thébának neveznek, az istenét pedig Ammónnak hívják.
Hozzá jött el Theuth, bemutatta mesterségeit, és azt mondta, a többi egyiptomival is meg kellene osztani őket. A király erre megkérdezte, hogy melyiknek mi haszna van, s mikor ő elősorolta, az egyiket helytelenítette, a másikat dicsérte aszerint, hogy helyesnek találta vagy sem. A történet úgy szól, hogy Thamusz sok jót is és rosszat is mondott Theuthnak minden egyes mesterségről, amiket hosszú volna most végigmondani. Amikor végül elértek a betűkhöz, Theuth így szólt: »Ez a tudomány, királyom, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi az egyiptomiakat, mert sikerült föltalálnom az emlékezet és a bölcsesség varázsszerét.« A király erre így válaszolt: »Theuth, te ezermester, az egyik ember képes e mesterségek föltalálására, a másikban pedig annak a képessége van meg, hogy megítélje, miféle kárt vagy miféle hasznot jelentenek azok számára, akik majd használják őket. Így most te is, a betűk atyja, jóindulatból épp az ellenkezőjét mondtad, mint ami a valódi hatásuk. Hiszen találmányod éppen hogy feledést fog eredményezni azok lelkében, akik megtanulják, mégpedig az emlékezet elhanyagolása miatt. Az írásban bízva ugyanis kívülről, idegen jelek által, nem pedig belülről, önmaguktól emlékeznek majd vissza. Nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad te fel! S tanítványaidnak látszatbölcsességet nyújtasz valódi bölcsesség helyett. Mert sok mindenről hallva, ámde kifejtő tanítás nélkül, azt fogják gondolni, hogy sokat tudnak, miközben jórészt nem tudnak semmit, és ráadásul nehéz felfogásúak lesznek, hiszen ahelyett, hogy bölcsekké váltak volna, látszólagos bölcsek lettek.«
PHAIDROSZ: Szókratész, milyen könnyedén alkotsz te egyiptomi, vagy bárhonnan való történeteket!
SZÓKRATÉSZ: Barátom, azok a régiek ott a dódónai Zeusz-szentélyben azt hirdették, hogy egy tölgy hangjai voltak az első jósigék. Az akkori embereknek – nem lévén olyan okosak, mint ti, fiatalok – együgyűségükben elegendő volt tölgyre és sziklára hallgatni, ha egyszer azok igazat szóltak; ezzel szemben neked, úgy látszik, fontos, hogy ki az, aki beszél, s hová való. Mert nem egyedül csak azt vizsgálod, hogy valami úgy van-e, vagy másképpen.
PHAIDROSZ: Joggal pirítottál rám. Úgy gondolom, a betűkkel valóban úgy áll a dolog, ahogy a thébai mondja.
LX. SZÓKRATÉSZ: Ennélfogva az, aki azt hiszi, hogy szaktudását a betűkre bízva hátrahagyhatja, valamint az, aki abban a hiszemben veszi át, hogy a betűkből valami világosat és szilárdat nyerhet ki, nagy együgyűséggel van telve, és valójában nem érti Ammón jóserejű szavait, ha úgy gondolja, hogy az írásba foglaltaknak bármi egyéb jelentősége van azon túl, hogy emlékeztessék a leírtak tartalmára azt, aki már úgyis ismeri a szóban forgó dolgot.
PHAIDROSZ: Nagyon helyesen mondod.
SZÓKRATÉSZ: Hiszen van az írásban valami különös és megdöbbentő, Phaidrosz, ami valójában a festészethez hasonlít. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mint ha elevenek volnának, ám ha kérdezel tőlük valamit, módfelett méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanez a helyzet a szövegekkel is: azt hihetnéd, hogy valamit gondolnak is, miközben beszélnek, de ha rákérdezel valamire a mondottakból, mert meg akarod érteni, akkor mindig csak egy és ugyanaz, amit jeleznek.
Aztán meg ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt: eljut az értőkhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja, kikhez kell és kikhez nem szabad szólnia. Ha pedig nem megfelelően bánnak vele és igaztalanul ócsárolják, mindig atyja segítségére van szüksége, hiszen ő maga sem védekezni, sem önmagán segíteni nem tud.
PHAIDROSZ: Ezt is nagyon helyesen mondod.
SZÓKRATÉSZ: Most pedig akarod-e, hogy egy másfajta beszédet vegyünk szemügyre, amely ennek törvényes testvére? Megnézzük-e, milyen módon jön létre és természeténél fogva mennyivel különb és hatásosabb ennél?
PHAIDROSZ: Melyik az, és mit mondasz, hogyan jön létre?
SZÓKRATÉSZ: Az, amelyik tudással párosulva íródik be a tanuló ember lelkébe, képes megvédeni magát, és ért hozzá, hogy azok előtt beszéljen és azok előtt hallgasson, akik előtt kell.
PHAIDROSZ: A tudással rendelkező ember eleven és lelkes beszédéről szólsz, amelynek az írott beszéd – joggal mondhatjuk – árnyképe csupán.
LXI. SZÓKRATÉSZ: Úgy van.
(…)
PHAIDROSZ: Igazán szép játékot emlegetsz, szemben a közönségessel, Szókratész: annak a játékát, aki képes rá, hogy beszédekkel játszva töltse az időt, történeteket mondva az igazságosságról és minden egyébről, amiről beszélsz.
SZÓKRATÉSZ: Mert ez a helyzet, kedves Phaidrosz. De még sokkal szebb, ha mindez komolyan történik: ha valaki a dialektika mesterségével élve, mikor megfelelő lélekre talál, ebbe veti el és plántálja tudással párosult beszédeit, amelyek aztán maguknak is és plántálójuknak is segítségére tudnak lenni, és nem meddőek, hanem magvuk van, amelyből más jellemekben másféle beszédek növekednek, melyek alkalmasak rá, hogy az eredeti magot örökre halhatatlanná tegyék, birtokosát pedig boldoggá, amennyire csak ez ember számára lehetséges.
PHAIDROSZ: Valóban, amiről most beszélsz, az még sokkal szebb.
(…)
SZÓKRATÉSZ: Az az ember viszont, aki úgy vélekedik, hogy az írott beszédben – bármiről szóljon is – szükségképpen sok a játék, és semmiféle igazán figyelmet érdemlő beszédet nem foglalnak írásba – sem versbe, sem prózába –, de nem is úgy mondják el, ahogyan a rapszódoszok előadásait – kérdés és kifejtő tanítás nélkül, pusztán az elhitetés kedvéért –, hanem valójában a legkiválóbb írások is csak emlékeztetőül szolgálnak azok számára, akik már ismerik a szóban forgó tárgyat, s aki továbbá úgy vélekedik, hogy csakis a kifejtő tanítás közben, a megértetés kedvéért az igazságosságról, a szépről és a jóról mondottakban, amelyek valóban a lélekbe íródnak, egyedül ezekben van világosság, tökéletesség, és csak ezeket lehet komolyan venni, továbbá, hogy az ilyen fejtegetéseit nevezheti az ember úgyszólván törvényes fiainak, először is azt, amelyet saját magában hordoz, ha rátalált, azután ha ennek ivadékai és testvérei sarjadtak egyidejűleg más emberek másmilyen lelkében, érdemük szerint; a többinek ellenben búcsút int – az ilyen gondolkodású ember lehet az, kedves Phaidrosz, akivé válni imáinkban is mindketten szeretnénk.
PHAIDROSZ: Én mindenképpen azt akarom és azért könyörgök, amiket mondtál.” (96–102. o.)
Forrás:
Platón: Phaidrosz. Ford. Simon Attila. Atlantisz, 2005.
Szöveg 3:
PLATÓN: PARMENIDÉSZ
„IV. Miközben Szókratész beszélt, folytatta Püthodórosz, ő, Püthodórosz szinte minden szóra azt hitte, hogy Parmenidész és Zénón majd megneheztelnek rá, ám azok őszinte figyelemmel követték, közben gyakran egymásra pillantottak és elmosolyodtak, bizonyságul Szókratész iránti csodálatuknak. Miután Szókratész elhallgatott, Parmenidész ezt ki is mondta:
– Szókratész, csodálatos, ahogy a gondolkodás szenvedélye magával ragadott! De azért hadd kérdezzek valamit: te magad ezek szerint úgy, ahogy mondtad, különbséget teszel egyrészt valamifajta magukban vett formák, másrészt az ezekből részesedő dolgok között? Szerinted a hasonlóság attól a hasonlóságtól, amely a miénk, független módon létezik? És ugyanígy az egy, a sok és minden más, amelyekről az imént Zénóntól hallhattál?
– Szerintem igen – válaszolta Szókratész.
– És mi a helyzet az igazságossal, a széppel, a jóval, és az összes ehhez hasonló dologgal: az ilyeneknek is van önmagában létező formájuk?
– Igen – felelte.
– És vajon az embernek is van tőlünk függetlenül létező formája? És az összes olyan dolognak is, mint amilyenek mi vagyunk? Tehát van-e az embernek, a tűznek, vagy a víznek valamilyen magában vett formája?
– Velük kapcsolatban – válaszolta – mindig is tanácstalan voltam, Parmenidész, hogy rájuk is érvényes-e ugyanaz, mint az előzőekre, vagy sem.
– És mit gondolsz azokról a talán nevetségesnek látszó dolgokról, mint a szőr, a sár, a piszok, s a többi hétköznapi és jelentéktelen dolog? Vajon az ő esetükben sem tudod, hogy úgy kell-e beszélnünk róluk, mint amelyeknek a formája tőlük függetlenül létezik, és más, mint amit meg tudunk fogni – vagy ellenkezőleg?
– Dehogyis nem tudom – felelte Szókratész, ezek tényleg csak azok, amit látunk. Teljesen abszurd volna azt gondolni, hogy valamiképpen nekik is volna formájuk. Bár, az igazat megvallva, már nemegyszer zavarba jöttem, hátha ez minden másra is érvényes. Ilyenkor aztán inkább gyorsan továbbállok, nehogy a sok hiábavaló beszéd teljesen elnyeljen és felőröljön. Ezért inkább visszatérek azokhoz a dolgokhoz, amelyeknek, mint az imént mondtuk, vannak formáik, és inkább velük foglalkozva töltöm az életem.
– Mert fiatal vagy még, Szókratész, és még nem ragadott magával úgy a filozófia, ahogy véleményem szerint a jövőben fog: akkor majd egyetlen dolgot sem fogsz lebecsülni. Egyelőre fiatalságod miatt még adsz az emberek véleményére.” (21–22. o.)
„VIII. – És mi lesz akkor a filozófiával? Merre indulsz el, ha ezeket a problémákat nem tudjuk tisztázni?
– Egyelőre fogalmam sincs róla.
– Mert túl hamar, edzés és gyakorlás nélkül akartad elkülöníteni és meghatározni a szépet, az igazságost, a jót és egyenként az összes formát, Szókratész. Ez már tegnap is feltűnt, ahogy Arisztotelésszel beszélgettél. Persze – ezt el kell ismerni – szép, szinte már isteni az a szenvedély, amellyel a gondolkodásba veted magad. Azonban erőt kell venned magadon, és egyelőre inkább ezeken a látszólag haszontalan és a sokaság által fölösleges szócséplésnek tartott gyakorlatokon edzd magad, amíg még fiatal vagy. Máskülönben faképnél hagy az igazság.
– De Parmenidész, miből áll ez az edzés?
– Abból, amit Zénóntól hallottál. Még annyit hozzátéve, amit olyan szépen megfogalmaztál vele szemben, hogy te nem hagynád, hogy a vizsgálódás, leragadva a látható dolgoknál, csak ezekkel bajlódjon, hanem azokat a dolgokat vizsgálnád, amelyeket leginkább a gondolkodással lehet megragadni, vagyis amiket formáknak tarthatunk.
– Persze, mert véleményem szerint arra nem nagy ügy rámutatni, hogy a látható dolgok hasonlók és nem-hasonlók, vagy hogy bármilyen más tulajdonsággal rendelkeznek.
– S ebben igazad is van. De mindehhez még egyvalamit hozzá kell venned. Ne csak azt vizsgáld meg, hogy mi következik abból a feltevésből, hogy egy-egy dolog létezik, hanem azt is tedd fel, hogy ugyanaz nem létezik. Ez volna az edzés alaposabb fajtája.
(…)
Ilyen alapos felkészülés kell ahhoz, hogy az igazi valóságot valóban megláthasd.
– Lehetetlen feladatról beszélsz, Parmenidész, nem is nagyon értem. De miért nem mész végig egy ilyen feltevésen, hátha úgy jobban megérteném!
– Túl nagy dolgot kérsz egy öregembertől, Szókratész.
– Hát te, Zénón? Nem volna kedved egy bemutató előadáshoz? – Mire Zénón elnevette magát:
– Erre mégiscsak Parmenidészt kell megkérnünk, Szókratész, mert nem könnyű, amit itt felvázolt. Vagy te talán nem látod, hogy mekkora dologra szeretnél rávenni? Ha többen volnánk, akkor talán nem volna helyes tőle ilyet kérni, mert tényleg nem való, különösen az ő korában, sok ember előtt ilyesmiről beszélni. A sokaság ugyanis nem érti, hogy e nélkül a teljeskörű és szerteágazó vizsgálódás nélkül lehetetlen rátalálni az igazságra és belátásra szert tenni. Ezért hát, Parmenidész, Szókratésszel együtt én is erre kérlek: hadd legyek ismét a hallgatód!
IX. Ezzel Zénón elhallgatott, majd – ahogy azt Antiphón elbeszélése szerint Püthodórosz elmesélte – mindannyian kérlelni kezdték Parmenidészt – maga Püthodórosz, Arisztotelész és a többiek mind –, hogy szíveskedjék bemutatni, miről beszél. Mire Parmenidész így szólt:
– Kénytelen vagyok engedni. Pedig úgy érzem magam, ahogy az az öreg versenyló Ibükosznál, akit a verseny előtt éppen befognak a kocsi elé, és mivel már sok mindent látott, remegve várja a jövőt: Ibükosz önmagát egy ilyen lóhoz hasonlítja, aki öregemberként, akarata ellenére sem menekülhet a szerelem kényszerű erejétől. Ha felidézem az emlékeimet, én is épp így rettegek attól, hogyan fogok öregemberként a szavak és érvek nehéz és hatalmas tengerén átgázolni; mindazonáltal meg kell próbálni, hadd örüljetek, hiszen, mint Zénón mondta, egymás között vagyunk.” (32–34. o.)
Forrás:
Platón: Parmenidész. Ford. Bárány István. Atlantisz, 2017.
Szöveg 4:
PLATÓN: HETEDIK LEVÉL
„Hiszen amikor az előbbiek elpusztították az igazságot akarót, az utóbbi pedig egész uralkodása során semmibe vette az igazságot, jóvátehetetlen kárt okoztak nekem és másoknak is – szinte valamennyi embernek. Pedig ha Dionüsziosz rendkívüli hatalma példát tudott volna mutatni rá, hogy filozófia és hatalom valóban egyazon személyben egyesülhetnek, minden ember – görög és barbár – előtt ragyogón bizonyíthatta volna az igaz belátást, amely szerint egyetlen város és senki emberfia nem lehet boldog addig, míg csak az igazságtól vezérelt belátással nem éli az életét – akár személyes meggyőződésből jut erre, akár úgy, hogy istenfélő emberek erkölcsi vezetése alatt nőtt fel és nevelkedett az igazságosság szellemében.” (46. o.)
„Másokról is tudom, hogy írtak e kérdésekről, de bárkik voltak is, nem magukat tüntették fel szerzőnek. Mindenesetre annyit mondhatok mindazokról, akik már megírták munkájukat, vagy majd később fogják megírni: ahányan csak azt állítják, hogy tisztában vannak ama kérdéssel, amelyekre az én kutatásom irányul, akár tőlem hallottak erről, akár másoktól, akár maguktól jöttek rá, azok – megítélésem szerint – semmit sem konyítanak a filozófiához. Annyi bizonyos, hogy nekem legalábbis semmiféle munkám nincs e kérdésről, és nem is lesz soha, szavakkal ugyanis nem lehet kifejezni, ahogyan más ismereteket, hanem az érte szakadatlanul végzett közös munka és életközösség eredményeként villan fel a lélekben, hirtelen, mint a kipattanó szikra által keltett világosság, s önmagától fejlődik. Annyit azért biztosan tudok, hogy írásban vagy szóban én tudnám a legjobban kifejezni, persze az is igaz, hogy egy rosszul megfogalmazott mű nekem okozná a legnagyobb bánatot. De ha úgy gondolnám, hogy akár írásban, akár szóban elfogadható módon a nagyközönség elé lehetne tárni, szentelhetném-e életemet dicsőbb célra, mint hogy művem megírásával tegyek nagy szolgálatot az emberiségnek, és a dolgok természetét mindenki számára láthatóvá tegyem? Ám nem hiszem, hogy e dolgok szavakba foglalásának megkísérlése javára válna az embereknek, talán csak néhányuknak, akik csekély útmutatással maguk is erre jutnának. A többiek esetében viszont egyesekben feleslegesen keltenénk megalapozatlan ellenszenvet, másokban pedig, akik azt hinnék, hogy valami magasztos dolog birtokában vannak, a fennhéjázó és üres önhittséget táplálnánk.
De szeretnék erről bővebben szólni, ha ugyanis elmondok még egyet s mást, talán az eddig mondottak is érthetőbbek lesznek. Van ugyanis egy komoly érv az olyan emberrel szemben, aki bármit is le mer írni az említett dolgokból, s bár ezt az érvet már korábban is többször alkalmaztam, úgy látszik, most is elő kell adnom.
Bármely létező esetében három lépés szükséges a tudás megszerzéséhez, a negyedik lépés maga a megismerés, végül ötödik helyre kell tennünk a megismerés tulajdonképpeni tárgyát, amely valódi létező. Az első lépés a dolog neve, a második a meghatározása, a harmadik a képe, a negyedik pedig a tudás. Ha meg akarod érteni, mit jelentenek az imént mondottak, vegyél egyetlen példát, és alkalmazd minden más esetre! A kör egy bizonyos dolog, amelynek neve éppen az, amit most kimondtunk. Második ennek a meghatározása, mely névszókból és igékből áll: ugyanis az állítás, miszerint „a szélső pontok és a középpont között mindenütt egyenlő a távolság”, éppen annak a dolognak a meghatározása, amelynek neve „gyűrű”, „karika”, „kör”. A harmadik az, amit lerajzolunk és letörlünk, amit vésünk és eltüntetünk: ilyesmi magával a körrel, amire mindezek vonatkoznak, nem történhet meg, mivel más, mint ezek. A negyedik az ezekre vonatkozó tudás, belátás és helyes vélemény; mindezt egyvalaminek kell tételeznünk, amennyiben nem hangokban vagy térbeli alakzatokban, hanem a lélekben jelenik meg, ebből pedig nyilvánvaló, hogy más, mint magának a körnek a természete, és más, mint a korábban említett három dolog. Közülük rokonságát és hasonlóságát tekintve az ötödikhez a belátás áll legközelebb, a többi esetében nagyobb a különbség.
Ugyanez érvényes a körön kívül az egyenes oldalú alakzatra, a színre, a jóra, szépre és igazságosra, valamennyi mesterséges és természetes dologra, tűzre, vízre és minden effélére, az egész élővilágra, továbbá a lelki alkatra, mindenféle cselekedetre és hatásra. Mert bármelyikükről legyen is szó, ha az ember nem ragadja meg valami módon mind a négy dolgot, sohasem fog részesülni az ötödik tökéletes tudásából. Mindezek a lépések ráadásul a nyelvi eszközök pontatlansága miatt az egyes dolgok minőségét éppen úgy kifejezésre kívánják juttatni, mint a létezését. Ezért aki észnél van, sohasem fog arra vetemedni, hogy erre a [nyelvi] formára ültesse át azt, amit értelmével megragadott, főleg, ha e forma olyan megváltoztathatatlan, mint az írásban való rögzítés.
Most mondok még egy dolgot, amit szintén meg kell értenünk. Minden egyes ténylegesen lerajzolt vagy vésett körnek csupa olyan tulajdonsága van, mely szöges ellentétben áll az ötödikként említett dologgal – hiszen mindenütt részesedik az egyenesből –, míg maga a kör, hangsúlyozom, az önmagával ellentétes természetből sem kisebbet, sem nagyobbat nem tartalmaz. Ami a dolgok nevét illeti, úgy vélem, hogy az egyetlen esetben sem változtathatatlan, és semmi akadálya annak, hogy amit most kereknek nevezünk, egyenesnek hívjuk, az egyenest pedig kereknek egyetlen tulajdonságuk sem fog megváltozni, ha nevüket felcseréljük, és fordítva hívjuk őket. Ugyanez vonatkozik a meghatározásra is: ha egyszer névszókból és igékből áll, semmi sem tekinthető benne kellő szilárdan rögzítettnek. Számtalan érvet sorolhatnék arra, hogy a négy dolog mindegyike mennyire meghatározatlan, de a legfontosabb az, amit kevéssel ezelőtt mondtam, hogy a dolog lényege és minősége közül a lélek nem a minőségnek, hanem a lényegnek megismerésére törekszik, a négy dolog közül viszont mindegyik, akár a szóbeli, akár az érzéki megismerés útján, azt tárja a lélek elé, amit nem keres; és mivel mind a szavakat, mind a tárgyakat mindig az érzékszervek könnyen megcáfolható megítélésére bízza, úgyszólván minden embert a legkülönfélébb kételyekkel és bizonytalanságokkal tölt el. Mármost olyan esetekben, ahol hitvány életmódunk miatt hozzá sem szoktunk ahhoz, hogy az igazságot keressük, és beérjük egy odavetett képpel, nem válunk nevetségessé egymás szemében, amikor kérdést intéznek hozzánk olyanok, akik értenek a négy dolog összezavarásához és megcáfolásához. Ám amikor válaszunkban az ötödik dolgot kell feltárni, bárki, aki ért a szócsavaráshoz, győzelmet arat, és eléri, hogy az előadóról – akár szóbeli, akár írásos előadásról van szó, akár válaszadásról – a hallgatóság többsége úgy gondolja, hogy semmit nem ért abból, amit megpróbál leírni vagy elmondani, mert általában elkerüli a figyelmüket, hogy nem az író vagy a szónok lelke az, ami ekkor alulmarad, hanem a négy elem mindegyikének természete, mely eleve tökéletlen. Csak a velük való szakadatlan foglalkozás, amely lépésről lépésre halad rajtuk keresztül, teremti meg nagy nehezen a természeténél fogva kiváló dolog megismerését a természeténél fogva kiváló lélekben. (…) Csak ha már az említett dolgok mindegyikét – a nevet, a meghatározást, a látványt és az érzékelést – üggyel-bajjal összevetettük egymással, és jó szándékú érveléssel megvitattuk, kérdések és feleletek formájába bújt rosszindulat nélkül, csak akkor fogja beragyogni a kutatás minden tárgyát a belátás és az értelem, méghozzá olyan erővel, hogy az már szinte nem is embernek való.” (53–57. o.)
Forrás:
Platón: Levelek. Ford. Mészáros Tamás. Atlantisz, 2007.
PLATÓN: ÁLLAM VI. VONALHASONLAT
(Fakultatív szöveg)
„XX. Glaukón heves nevetésre fakadt: – Apollónra mondom, ez aztán a démoni szertelenség!
– Te vagy az oka – feleltem –, te kényszerítesz rá, hogy elmondjam róla a nézeteimet.
– A világért se hagyd abba – mondta. – Ha nem akarod folytatni, legalább a Napról szóló hasonlatot vidd végig, ha valamit kihagytál belőle.
– Bizony, jókora részt kihagytam– mondtam erre.
– De semmit se hagyjál el belőle – szólt.
– Pedig azt hiszem – válaszoltam –, sok mindent el kell hagynom. Mindazonáltal azt, amit most el tudok mondani, készakarva nem fogom elhallgatni.
– Ne is! – mondta ő.
– Vedd észre – folytattam –, hogy amint megállapítottuk, kettőről van itt szó: egyikük az ésszel felfogható nemnek és területnek a királya, a másik pedig a láthatóé – nem akarom azt mondani, hogy „az égbolté”, nehogy azt gondold, hogy elmés játékot akarok űzni a szavakkal. Felfogtad, ugye, hogy kétféléről van szó: láthatóról és ésszel felfoghatóról?
– Felfogtam.
– Szemléltetésükhöz most húzzál egy vonalat, amely két egyenlőtlen szakaszra van osztva – egyikük a látható dolgok nemének, másikuk az ésszel felfoghatóénak a szakasza –, és osszad föl megint mindkét szakaszt ugyanilyen arányban. Viszonylagos világosságuk, illetve homályosságuk foka szerint a látható dolgok szakaszának egyik rész-szakasza a képmásoknak felel meg – képmásokon értve először is az árnyképeket, aztán a víz felszínén, valamint a kemény, sima és fényes tárgyak felületén visszatükröződő jelenségeket, és minden ehhez hasonlót. Érted?
– Értem.
– A másik rész-szakaszt annak feleltesd meg, aminek ezek a képek a hasonmásai: vagyis a körülöttünk lévő állatoknak, a növényzetnek és a kézzel készített dolgok egész nemének.
– Megfeleltetem – mondta.
– Hajlandó vagy-e azt mondani, hogy az igazságnak és az igazság ellentétének szempontjából a hasonmás úgy viszonylik ahhoz, aminek hasonmása, ahogy a vélekedés tárgya a megismerés tárgyához?
– Hajlandó vagyok, persze – felelte.
– Akkor most vizsgáld meg, hogyan kell felosztanunk az ésszel felfogható dolgok szakaszát.
– Hogyan kell?
– Úgy, hogy az egyik rész-szakaszt – miközben az amott utánzott tárgyakat emitt képek gyanánt alkalmazza –, a lélek úgy kénytelen vizsgálni, hogy alapfeltevéseitől nem a valódi kiindulópont, hanem a végpont felé halad. A másik rész-szakaszt ellenben úgy vizsgálja, hogy alapul szolgáló feltevésétől egy olyan kiindulópont felé halad, amely maga már nem feltevésen alapul, és az előbbi vizsgálatban szereplő képek nélkül csak az ideákat alkalmazza, és ezeket használva jár el vizsgálatában.
– Amit most mondtál, nem értem teljesen – jegyezte meg.
– Akkor vegyük át újra – mondtam. – Könnyebben megérted, ha előrebocsátom a következőket. Gondolom, tudod, hogy akik mértannal, számolással és effélékkel foglalkoznak, adottnak veszik a páratlan és a páros számot, valamint a mértani idomokat és a szögek három fajtáját, meg a velük rokon dolgokat, mindegyik a maga vizsgálódásában, és ezeket teszik meg kiindulópontjaiknak, majd a továbbiakban már ismertnek tekintik őket, és nem tartják szükségesnek, hogy akár önmaguknak, akár másoknak számot adjanak róluk, hiszen úgyis nyilvánvalóak mindenki számára. A továbbiak kifejtése során már ezekből indulnak ki, és így érnek el szigorú ellentmondásmentességgel addig a pontig, amelyre vizsgálódásuk irányul.
– Igen, ezt jól tudom – mondta.
– És bizonyára azt is tudod, hogy látható alakokkal dolgoznak, és szavaik ezekre vonatkoznak, jóllehet gondolataik tárgyai nem ezek az alakok, hanem azok, amelyeknek ezek a hasonmásaik. Hiszen magának a négyzetnek, magának az átlónak a kedvéért beszélnek, nem pedig annak az átlónak a kedvéért, amelyet megrajzoltak, és így tovább. Amiket megformáltak vagy lerajzoltak, és amiknek árnyéka is lehet, és tükörképe a víz felszínén, képmások gyanánt alkalmazzák, ám ezenközben az a törekvésük, hogy azokat a dolgokat szemléljék, amelyeket másként, mint a gondolkodás segítségével senki sem láthat.
– Ez igaz – mondta.
XXI. – Ez tehát az a fajta, amelyet ésszel felfoghatónak neveztem, ám mégis olyannak, amelynek vizsgálatakor a lélek egyrészt alapfeltevéseket kénytelen alkalmazni, és a vizsgálatban nem a kiindulópont felé halad, hiszen nem képes az alapfeltevések fölötti valóságba kilépni, másrészt képmásokként használja azokat a dolgokat, amelyeket viszont az alattuk lévő dolgok utánoznak, és amelyeket ez utóbbiakhoz viszonyítva világosabban fölismerhetőnek vélünk és értékelünk.
– Most már értem, hogy a mértan és a vele rokon tudományok eljárásáról beszélsz.
– Akkor értsd meg azt is, hogy az ésszel felfogható világ másik rész-szakaszának azt veszem, amit maga az érvelés ragad meg a dialektika képességével: az alapul szolgáló feltevéseket nem kiindulópontoknak, hanem valóban feltevéseknek tekinti, mintegy támpontoknak, ahonnan elrugaszkodhat, hogy először eljusson a mindenség kiindulópontjáig, amely nem feltevésen alapul, majd miután ezt megragadta, akkor a továbbiakban szigorúan ahhoz tartva magát, ami ebből következik, így ereszkedjen alá a végpontig anélkül, hogy bármiféle érzékelhetőt alkalmazna, hanem csak magukat az ideákat használva halad ideákon át ideák felé, és jut el legvégül ugyancsak ideákhoz.
– Értem – mondta –, ha nem is teljesen, mert úgy gondolom, igen nagy dologról beszélsz. De annyit mégiscsak megértettem, hogy a következő megkülönböztetéssel élsz: amit a létezőnek és az ésszel megismerhetőnek a tudománya, a dialektika szemlél, világosabb, mint az, amit az úgynevezett tudományok szemlélnek, amelyek kiindulópontjai: alapfeltevések, s jóllehet kutatói szükségképpen az értelem, nem pedig az érzékelés segítségével szemlélik, amit szemlélnek, mivel azonban nem mennek vissza a valódi kiindulópontig és nem onnan kezdve vizsgálódnak, hanem alapfeltevésekből indulnak ki, ezért nem ésszel ragadják meg tárgyukat, jóllehet ezek is ésszel megismerhetők, ha a valódi kiindulóponttól indul el valaki. Úgy látom, hogy a mértantudósok és hasonló kutatók eljárását értelmi megismerésnek nevezed, nem pedig észnek, és úgy tekinted, hogy az értelem középütt van a vélekedés és az ész között.
– Nagyon jól megértetted – mondtam. – Vedd hát úgy a dolgot, hogy annak vonatkozásában, amit e négy szakasz jelképez, a következő négy folyamat játszódik le a lélekben: a legfelsőre vonatkozik az ész belátása, a másodikra az értelmi megismerés, a harmadikra a sejtés és a negyedikre a képzelgés és aszerint állítsd sorba, hogy amilyen mértékben azok a dolgok, amelyekre ezek a képességek vonatkoznak, részesülnek az igazságban, ugyanolyan mértékben részesülnek ezek a világosságban.
– Értem, elfogadom, és úgy rendezem el őket, ahogyan mondod – felelte.” (350–356. o.)
Forrás:
Platón: Állam. Ford. Steiger Kornél. Atlantisz, 2014.
PLATÓN: ÁLLAM VII. BARLANGHASONLAT (Martin Heidegger fordítása)
„Vedd tekintetbe ezt: emberek tartózkodnak egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen. Fölfelé, a napvilág felé a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata esik, efelé összpontosul az egész barlang. Gyermekkoruk óta ezen a lakóhelyen tartózkodnak ezek az emberek, a combjuknál és a tarkójuknál fogva le vannak bilincselve. Ezért egy helyben kell lenniük, és nem marad más a számukra, mint hogy arra tekintsenek, ami a tekintetükkel szemben feltűnik. Fejüket nem forgathatják körbe, mivel le vannak bilincselve. Ezenkívül van még számukra egy fényforrás is, egy tűzé, amely mögöttük, felülről és messziről izzik. A tűz és a lebilincselt emberek között (azaz a hátuk mögött) fönt egy út húzódik; ennek mentén, képzeld el, egy alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.
– Látom – mondta.
– Vedd most azt is szemügyre, ahogyan az alacsony fal mentén az emberek mindenféle holmit hordoznak fel s alá, s ezek az alacsony fal felett kilátszanak: szobrokat és más kőből és fából készített képmásokat és más, sokféle ember által készített dolgot. S mint ahogy várható, a tárgyakat hordozó emberek egy része beszélget, más része hallgat.
– Rendkívüli képet mutatsz be nekünk – mondta –, és rendkívüliek a foglyok is.
– Éppen olyanok, mint mi – válaszoltam. – Mert mit is gondolsz? Vajon az ilyesféle emberek tekintete elé került-e valaha is más, akár önmaguk, akár mások által, mint azok az árnyékok, amit a tűz a barlangnak velük szemben eső falára vetít.
– Hogyan is lenne másképp – mondta –, amikor a fejüket egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek tartani?
– Mégis mit látnak a (hátuk mögött) fel s alá hordozott dolgokból? Nemde éppen ezt (vagyis az árnyékot)?
– Szükségképpen.
– Ha mármost képesek lennének egymás közt fölvetni és megvitatni azt, amit megpillantottak, vajon a létezőnek tartanák-e azt, amit látnak?
– Igen, erre lennének késztetve.
– Mi lenne, ha ez a börtön visszhangozna a velük szemben lévő (és általuk egyedül megpillantott) fal felől? Ahányszor tehát megszólalna valaki a lebilincselt emberek között járók közül (akik a dolgokat ide-oda hordozzák), hiszed-e, hogy a lebilincseltek nem az előttük lévő árnyakat tekintenék a beszélő lényeknek?
– Zeuszra, senki mást – mondta.
– S egyáltalában – válaszoltam –, ezek az emberek vajon mi mást is vélhetnének az elrejtetlennek [das Unverborgene], mint eme készülékek árnyékait.
– Szükségképpen – mondta.
– Kövesd hát most – válaszoltam – a tekinteteddel azt a folyamatot, ahogyan a foglyok megszabadulnak a bilincseiktől, és ezzel kigyógyulnak a tudatlanságukból, és gondold meg eközben, milyen jellegű lehet ez a tudatlanság, ha a következő esne meg velük. Valahányszor feloldanának valakit, és kényszerítenék, hogy hirtelen álljon fel, forgassa körül a nyakát, járjon, és tekintsen föl a fény felé, (akkor) erre (mindig csak) fájdalmak közepette volna képes, és a káprázó fényességen át nem tudna ellátni azokig a dolgokig, amelyeknek árnyékát látta korábban. (Ha tehát mindez így történne vele), mit gondolsz, vajon mit felelne az ilyen ember, ha valaki felvilágosítaná, hogy korábban (puszta) semmiségeket látott, most ellenben sokkal közelebb van a létezőhöz, és minthogy afelé fordult, ami inkább létező, ezért helyesebben is lát? És hogyha valaki még meg is mutatná neki a föl s alá hordozott dolgokat, és rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésre: mi az?, nem gondolod-e, hogy zavarban lenne és azt hinné, hogy az előbb (a saját szemével) látott dolgok az elrejtetlenebbek, és nem a most (mások által) megmutatottak?
– Bizony így van – mondta.
– Ha tehát valaki arra kényszerítené, hogy nézzen bele a tűz világába, nemde fájna a szeme, és elfordulna, és ahhoz menekülne (vissza), aminek a nézésére képes, és úgy vélekedne, hogy az (ami számára minden további nélkül látható) világosabb, mint amit neki mutattak?
– Úgy van – mondta.
– Ha ezután – válaszoltam – valaki erőszakkal továbbvonszolná (a bilincseiből feloldott embert) felfelé a göröngyös és meredek úton, s nem engedné el, amíg ki nem vonná a Napnak a fényére, vajon nem szenvedne és méltatlankodna-e elhurcoltatása közben? S mikor a napfényre érne, vajon nem telne-e meg a szeme a ragyogással, és nem lenne-e ezért képtelen bármit is látni abból, ami most elrejtetlenként megnyílt neki?
– Semmiképp sem lenne képes erre – mondta –, legalábbis hamarjában nem.
– Azt hiszem, hogy nyilvánvalóan szüksége lenne az átszokásra, ha szemügyre akarná venni azt, ami fenn (a barlangon kívül, a napfényen) van. És (az ilyen beleszokás során) először is az árnyékképeket tudná a legkönnyebben nézni, aztán az embereknek s minden egyéb dolognak a vízben tükröződő képét, majd csak ezután tudna rátekinteni ezekre magukra (azaz a létezőre, annak gyenge tükröződései helyett). E dolgok közül is az égbolton lévőket tudná a legkönnyebben szemlélni, méghozzá éjszaka, amikor a csillagok és a Hold fényére (tudniillik könnyebben) tekintene fel, mintsem nappal a Napra és annak fényére.
– Így van.
– S végül azután, úgy vélem, magára a Napra is képes lenne fölpillantani, és nemcsak a vízben megjelenő visszfényére, vagy ahol még másutt föllelhető, hanem magára a Napra, ahogyan a maga valóságában a maga helyén van, azért, hogy megszemlélje, milyen is az.
– Szükségképpen így lenne – mondta.
– Miután pedig mindezt maga mögött tudja, már egybe tudná gyűjteni őróla (tudniillik a Napról) azt is, hogy ő az, ami létrehozza az évszakokat és az éveket, és ő intéz mindent, ami (a napfény) megvilágított körzetében van, úgyhogy ő (a Nap) az oka mindannak, amit azok (akik a barlangban tartózkodnak) láttak.
– Nyilvánvaló – mondta –, hogy ide (azaz a Naphoz és ahhoz, ami a fényében van) kell eljutnia, miután túljutott mindazon (ami csak visszfény és árnyék).
– És ha visszaemlékezik korábbi lakóhelyére, az ott mérvadó „tudás”-ra és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy önmagát boldognak fogja tartani (a vele történt) változás miatt, amazokat pedig szerencsétlennek?
– De igen.
– Ha (közöttük) a korábbi lakóhelyen (azaz a barlangban) voltak is bizonyos kitüntetések, dicséretek és tiszteletajándékok annak számára, aki a legélesebben tudta szemügyre venni a szeme előtt tovatűnőt (ami nap mint nap történt), és a legjobban tudta megtartani az emlékezetében, hogy mely dolgok szoktak előbb, melyek később, s melyek egyszerre elhaladni, s aki mindennek alapján legbiztosabban tudta előre megmondani, hogy mi fog következni, gondolod-e, hogy ő (aki kijutott a barlangból) vágyakozna (még mindig) ezekre (a barlangban lévőkre), hogy versenyre keljen azokkal (ott), akik tekintélyt és hatalmat élveznek azok között, s nem inkább Homérosszal érezne-e, s nem szeretné-e inkább »napszámba bírni… másnak a földjét, egy nyomorultét«, fent a földön, s inkább akármit elszenvedni, mintsem hogy ama (a barlangban érvényes) nézetek között kelljen tengődnie, és ily módon kelljen emberként lennie?
– Én bizony azt hiszem – mondta, hogy mindent inkább vállalna, mintsem hogy azon (a barlangszerű) módon kelljen emberként lennie.
– És gondold meg azt is – válaszoltam –; ha a barlangból kijutott ember ismét visszaereszkedne ugyanarra a helyre, és ott leülne, nem telne-e meg a szeme sötétséggel, így hirtelen a napfényről jövet?
– De bizony – mondta.
– Ha megint csak vetélkednie kellene a mindenkorra lebilincseltekkel abban, ahogy az árnyékokról nézeteket állítanak fel és hangoztatnak, miközben homályosan látna mindaddig, míg csak a szeme újból nem alkalmazkodna, ami pedig nem telne kevés időbe, s amíg bele nem szokna, nem lenne-e ott nevetség tárgya, s nem adnák-e értésére, hogy csak azért jutott föl, hogy megromlott szemmel térjen vissza (a barlangba), s hogy nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt? S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék, és megölhetnék, nem ölnék-e meg?
– De feltétlenül – mondta.”
Forrás:
Martin Heidegger: „…költőien lakozik az ember…” – válogatott írások. Ford. Kocziszky Éva. T-Twins Kiadó / Pompeji, 1994, 67–75. o.