1. A szókratészi vizsgálódás (elenkhosz)
Szöveg 1 (műhelysorozat bevezető szöveg):
PLATÓN: ÁLLAM VII. BARLANGHASONLAT
„– Ezek után – mondtam – a nevelés, valamint a nevelés hiánya szempontjából hasonlítsd természetünket a következő helyzethez. Képzelj el embereket egy barlangszerű, föld alatti lakóhelyen, amelynek a bejárata a barlang teljes szélességében nyitva van a fény felé. Itt élnek az emberek gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon is megkötözve, így kénytelenek egy helyben maradni, csak előre nézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják. Hátuk mögött felülről és messziről tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig a magasban út vezet, ennek mentén alacsony fal húzódik, amilyet a bábjátékosok szoktak emelni a közönség elé, hogy fölötte mutogassák a bábjaikat.
– Elképzelem – szólt.
– Mármost képzelj el újabb embereket, akik az alacsony fal mellett mindenféle
tárgyakat, aztán emberi alakot ábrázoló szobrokat, kőből, fából és más anyagokból készült állatfigurákat hordoznak fel és alá, amelyek a fal fölé magasodnak. A tárgyakat hordozók némelyike – ahogy ez már lenni szokott – beszélget, másikuk hallgat.
– Különös egy képet írsz le – jegyezte meg –, és különös foglyokat.
– Éppen olyanok, mint mi – mondtam. – Mert először is: gondolod, hogy ezek az emberek önmagukból és egymásból valaha is láthattak-e bármi egyebet, mint azokat az árnyékokat, amelyeket a tűz a barlangnak velük szemben lévő falára vetít?
– Hogy is láthattak volna – felelte –, amikor a fejüket egész életükön át mozdulatlanul kénytelenek tartani?
– És mit látnak vajon a fel és alá hordozott tárgyakból? Nem ugyanezt?
– Mi mást látnának?
– És ha beszélgetni tudnának egymással, nem gondolod, hogy meg volnának győződve arról, hogy amikor megnevezik azt, amit látnak, akkor az éppen elhaladó tárgyakat nevezik meg?
– Szükségképpen.
– És ha még visszhang is verődne vissza a börtön szemközti faláról, valahányszor az elhaladók valamelyike hangot ad, gondolhatnának-e másra, mint hogy az elhaladó árnyék adott hangot?
– Zeuszra is – mondta -, nem hiszem, hogy másra gondolhatnának.
– Egyáltalában – folytattam – ezek az emberek aligha gondolhatnák azt, hogy a valóság valami egyéb, mint ama mesterséges tárgyak árnyéka.
– Ez teljesen szükségszerű – felelte.
– Képzeld most el – mondtam –, hogy milyen volna a bilincsekből való kiszabadulásuk, ha a természetnek megfelelően valahogy így történne. Amikor valamelyiküket eloldoznák, és arra kényszerítenék, hogy hirtelen álljon föl, fordítgassa jobbra és balra a fejét, járkáljon és nézzen föl a tűz felé, és ha mindezek végrehajtása során fájdalmat érezne, és a vakító fény miatt nem is látná a tárgyakat, amelyeknek annak előtte az árnyékát látta. – Nos, mit gondolsz, mit felelne, ha valaki azt mondaná neki, hogy korábban üres semmiségeket látott, most azonban, mivel közelebb van a valósághoz, és jóval valóságosabb dolgok felé fordult, sokkal helyesebben lát? Mit felelne, ha valaki egyenként rámutatva az úton elhaladó tárgyakra arra kényszerítené, feleljen arra a kérdésre, hogy mi az? Nem gondolod, hogy tanácstalan volna, és úgy ítélné, hogy a korábban látottak valóságosabbak voltak, mint azok, amiket most mutatnak neki?
– Nagyon is így gondolom – felelte.
II. – Ha pedig arra kényszerítenék, hogy nézzen bele a fénybe, hát megfájdulna a szeme, és megfordulna, hogy visszameneküljön azokhoz a dolgokhoz, amelyeket ő is felismer, és a most mutatott tárgyaknál ténylegesen világosabbaknak tartaná őket.
– Így tenne – mondta.
– Ha pedig innen valaki erőszakkal fölfelé vonszolná a göröngyös és meredek úton – folytattam –, és nem engedné el, amíg csak ki nem húzta a napfényre, vajon nem szenvedne-e emiatt, és nem méltatlankodna-e hurcoltatása közben? És amikor a napfényre érne, vajon a fénytől elárasztott szemével látna-e valamit is abból, amit mi valóságnak mondunk neki?
– Aligha látna – felelte –, legalábbis nem azonnal.
– Gondolom, előbb szoknia kellene hozzá, ha a fenti dolgokat látni akarja. Először a legkönnyebben az árnyképeket venné észre, ezt követőleg az embereknek és minden egyébnek a vízben tükröződő képmását, és csak utoljára magukat a dolgokat. Közülük az égi jelenségeket és magát az égboltot könnyebben tudná szemlélni éjjelenként, könnyebben tudna a csillagok és a Hold fényébe belenézni, mint nappal a Napba és a napfénybe.
– Így van.
– Legvégül, gondolom, a Napot is meg tudná pillantani, de nem a víz tükrében, és nem is valami másban megjelenő képmását, hanem őt magát, a maga valóságában és a maga helyén, és szemügyre tudná venni, hogy milyen.
– Szükségképpen így volna – felelte.
– És ekkor aztán arra a következtetésre jutna, hogy a Nap adja az évszakokat és az éveket, ő uralkodik mindenen a látható világban, és mindannak, amit valaha csak láttak, valamiképpen ő az oka.
– Világos, hogy az előbbiek után erre a gondolatra kell jutnia – mondotta.
– Ha pedig visszaemlékezik korábbi lakóhelyére, arra a bölcsességre, ami ott járta, valamint ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy e változás miatt boldognak fogja tartani magát, amazokon pedig szánakozni fog?
– Nagyon is.
– És ha az akkori életükben voltak is bizonyos kitüntetések, dicséretek és ajándékok, amelyeket annak adtak, aki az előtte elvonuló árnyképeket a legélesebben föl tudta ismerni, és aki a legjobban tudott emlékezni arra, hogy melyek szoktak előbb, melyek később és melyek egyszerre elhaladni, és mindezek alapján a legbiztosabban meg tudta jósolni, hogy mi fog következni – el tudod képzelni, hogy ő továbbra is vágyakozik ezekre, és irigyli az ottani világ kitüntetettjeit és hatalmasait? Nem inkább Homérosszal érezne-e, és nem szeretné-e inkább »napszámban […] túrni másnak a földjét, egy nyomorultét« és inkább akármit elviselni, mint amazokkal osztozni vélekedéseikben, és úgy élni, ahogy ők?
– Én bizony úgy gondolom – felelte –, hogy mindent inkább vállalna, semhogy úgy kelljen élnie.
– Aztán gondold meg azt is – folytattam –, hogy ha ez az ember megint leereszkedne ugyanoda és újra elfoglalná eredeti helyét, nem telne-e meg sötétséggel a szeme, ahogy a napfényről hirtelen odaérkezne?
– Bizony hogy megtelne – válaszolta.
– Ha pedig megint azoknak az árnyképeknek a megfejtésében kellene vetélkednie amaz örök rabokkal, miközben homályosan látna mindaddig, amíg csak a szeme újból nem alkalmazkodna – márpedig elég sok időbe telne, amíg hozzászokna –, nem lenne-e nevetség tárgya, és nem azt mondanák-e róla, hogy fölmenetele volt az oka annak, hogy megromlott szemmel jött vissza, tehát a fölmenetelt még csak megkísérelni sem érdemes? Aztán ha megpróbálná a többieket kioldozni és fölvezetni, ezek meg valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék őt, nem ölnék-e meg?
– Bizony megölnék – felelte.” (357–361. o.)
Forrás:
Platón: Állam. Ford. Steiger Kornél. Atlantisz, 2014.
Szöveg 2:
PLATÓN: SZÓKRATÉSZ VÉDŐBESZÉDE
„VI. Nézzétek csak, miért is mesélem el mindezt: ugyanis meg akarom magyarázni nektek, honnan eredt ellenem a rágalom. Mert miután e szavakat meghallottam, mélyen elgondolkodtam, valahogy így: »Mit is mond az isten, miféle rejtett értelme van a szavának? Hisz legjobb tudomásom szerint én bizony sem nagyon, sem kicsit bölcs nem vagyok. Akkor hát mit akar mondani, amikor kijelenti, hogy én vagyok a legbölcsebb? Mert, gondolom, csak nem hazudik. Hisz ezt az isteni törvény neki meg nem engedi.« Azután jó ideig kétségek közt hányódtam, hogy mit is akar mondani, míg végül nagy nehezen ilyesféle kiutat találtam, hogy a dolgot megvizsgáljam. Elmentem azok egyikéhez, akik bölcs hírében állnak, hogy ha valahol, hát nála megcáfoljam a kijelentést, és bebizonyítsam a jóslatnak: »Lám, itt ez az ember, aki bölcsebb nálam, te pedig azt mondtad, én vagyok a legbölcsebb«. Nos, miután jól megvizsgáltam ezt az embert, és elbeszélgettem vele – a nevét nem is szükséges említenem, athéni férfiak, legyen elég, hogy egy államférfi volt, akinél vizsgálódva valahogy így jártam –, úgy láttam, bölcsnek vélik ugyan sokan mások is, leginkább pedig saját maga, de valójában nem az. Ezután megpróbáltam bebizonyítani neki, hogy ugyan bölcsnek hiszi magát, de nem az. Így aztán meggyűlölt ő maga is és sokan mások is a jelenlévők közül. Miután eltávoztam, úgy okoskodtam magamban, hogy ennél az embernél legalábbis bölcsebb vagyok; mert ugyan alighanem egyikünk sem tud semmi szépet és jót, csakhogy ez azt hiszi, tud valamit, miközben nem, én viszont, aminthogy éppenséggel nem tudok, nem is hiszem azt, hogy tudok. Úgy tűnik tehát, valami apróság tekintetében mégiscsak bölcsebb vagyok nála, éspedig épp ebben, hogy amit nem tudok, arról nem is hiszem, hogy tudom. Ezután másvalakihez mentem el, azok közül, akiket az előzőnél is bölcsebbeknek tartottak, és pontosan ugyanezekre jutottam. Így azután ő is és még sokan mások is gyűlölni kezdtek.” (64–66. o.)
„XVII. (…) Hogyne volna hát ez tudatlanság, méghozzá a legszégyenletesebb fajta: azt hinni, hogy tudjuk, amit nem tudunk? Én viszont, férfiak, alighanem e tekintetben is abban különbözöm a legtöbb embertől – s ha egyáltalán, akkor ennyiben mondanám magamat másnál bölcsebbnek, hogy mivel nem tudok eleget a Hádész-beli dolgokról, úgy is vélem, hogy nem tudok. Azt azonban tudom, hogy ha az ember jogtalanságot követ el, és nem engedelmeskedik a jobbnak, legyen az isten vagy ember, az rossz és szégyenletes. Tehát olyan dolgoktól, amelyekről nem tudom, történetesen nem jók-e, soha nem fogok jobban félni és menekülni, mint az olyan rossz dolgoktól, amelyekről tudom, hogy rosszak. Még akkor sem, ha ezen nyomban készek volnátok szabadon bocsátani, nem hallgatván Anütoszra, aki kijelentette, hogy vagy egyáltalán nem kellett volna törvény elé idéznetek, vagy ha már megtettétek, akkor mindenképp ki kell végeztetnetek, mert – mondotta előttetek – ha megmenekülök, a fiaitok majd tovább foglalatoskodnak azzal, amit Szókratész tanít, és mindannyian egészen el fognak zülleni. Mármost, ha erre így felelnétek: »Rendben van, Szókratész, nem hallgatunk Anütoszra és elengedünk, de csupán azzal az egy feltétellel, hogy soha többé nem foglalatoskodsz ezzel a bizonyos vizsgálódással, és nem fogsz filozofálni – ám ha még egyszer rajtakapunk, hogy ezt teszed, meghalsz«; egyszóval, ha ezzel a feltétellel bocsátanátok el, akkor azt felelném nektek: »Igen tisztellek és kedvellek benneteket, athéni férfiak, hallgatni azonban inkább fogok az istenre, mint rátok, és míg csak élek és képes vagyok rá, meg nem szűnök filozofálni, sem titeket inteni és utat mutatni bárkinek közületek, akivel csak találkozom, a szokott módon beszélve: „Drága barátom! Te athéni polgár vagy, e kultúra és hatalom tekintetében legfontosabb és leghíresebb város lakója. Hát nem szégyelled magad, hogy csupán arra van gondod, miként növeld a lehető legnagyobbra vagyonod, hírneved, közmegbecsülésed, de a józan belátással, az igazsággal, s hogy a lelked miként tedd a lehető legkiválóbbá, mit se törődsz, mit se gondolsz reá?”« S ha valamelyikőtök ellenkezne, és azt állítaná, hogy igenis törődik mindezzel, akkor nem fogom azonnal elengedni, és nem is tágítok mellőle, hanem kikérdezgetem, jól megvizsgálom és megpróbálom megcáfolni. S ha úgy látom, hogy nincs birtokában az erénynek, csak azt állítja, akkor megdorgálom, hogy a legbecsesebb dolgokat a legkevesebbre tartja, a hitványabbakat többre. Ugyanezt fogom tenni ifjúval és időssel, akivel csak találkozom, legyen az idegen vagy városbeli. Sőt veletek, városbeliekkel még inkább, amennyivel közelebb is álltok hozzám származásotoknál fogva. Mert – tudjátok meg – ezt parancsolja az isten, én pedig úgy hiszem, nem is történt soha nagyobb jótétemény veletek ebben a városban, mint ez az én istennek tett szolgálatom. Mert nem másban fáradozom, amikor köztetek járok, mint hogy meggyőzzelek benneteket, ifjat, időset egyaránt, hogy se teste, se vagyona ne legyen előbbre való, és senki ne törődjék velük odaadóbban, mint azzal, hogy a lelke miként legyen a lehető legjobbá. Azt mondom: »Nem a vagyonból lesz az erény, hanem erényből a vagyon és minden egyéb jó az ember számára, akár a magánéletben, akár a közéletben.« Mármost, ha én ezzel megrontom az ifjakat, akkor legyen az ilyen beszéd ártalmas; de ha valaki azt állítja, hogy mást mondok, az nem mond valót. Mindezek alapján azt kell mondanom, athéni férfiak, hogy felőlem hallgassatok Anütoszra vagy ne hallgassatok, bocsássatok szabadon vagy ne bocsássatok, de tudnotok kell, hogy én soha nem fogok másként cselekedni, ha százszorosan halál fia volnék is.” (83–85. o.)
„XVIII. (…) Tudjátok meg ugyanis, hogy ha engem abbéli minőségemben, amilyennek az imént mondtam magam, kivégeztettek, nem annyira nekem fogtok ártani vele, mint inkább saját magatoknak: mert nekem ugyan semmit nem árthat sem Melétosz, sem Anütosz. Nem is tehetné, mert, úgy tartom, nem isteni jog szerint való, hogy a kiválóbbnak hitványabb ember árthasson. Persze minden bizonnyal megölheti, száműzheti, vagy megfoszthatja jogaitól. Mindezt az ilyen ember és a legtöbben valószínűleg valami nagy szerencsétlenségnek tartják, csakhogy én nem tartom annak; sokkal inkább azt, amit most ő cselekszik, hogy egy embert megpróbál igazságtalanul halálra ítéltetni. Tehát biztosíthatlak, athéni férfiak, távol állok tőle, hogy a magam védelmében beszéljek, ahogyan valaki gondolhatná: ellenkezőleg, a ti érdeketekben szólok, nehogy még vétkezzetek az isten nektek adott ajándéka ellen azzal, hogy elítéltek. Mert ha engem halálra ítéltek, nem egykönnyen találtok majd más, ilyen embert, akit – ha ez mulatságosan hangzik is – egyenesen úgy rendelt városotokhoz az isten, mint valami jól megtermett. nemes paripa mellé, mely azonban nagyságánál fogva kissé lomha, és szüksége van rá, hogy valami bögölyféle felserkentse. Úgy vélem, bizonnyal ilyesfélének rendelt engem az isten a város számára, olyan valakinek, aki naphosszat mindenfelől csipkelődve, egy pillanatra meg nem szűnök titeket egyenként ostorozni, győzködni és korholni. Más ilyen ember nem egykönnyen fog nektek teremni, férfiak, ezért ha rám hallgattok, meg fogtok kímélni. De könnyen megeshet, hogy mint akiket álmukból riasztottak fel, haragotokban lecsaptok rám, és Anütoszra hallgatva akár óvatlanul meg is ölhettek, hogy azután egész, hátralévő élteteket alva töltsétek – hacsak az isten nem gondoskodik rólatok, és nem küld rátok valaki mást.” (86–87. o.)
„XXVIII. Mármost, valaki talán ezt kérdezhetné: »De hát nem tudnál a kedvünkért csendben maradva, nyugton élni, Szókratész, ott a száműzetésben?« Nos, épp ez az, amiről mindennél nehezebb meggyőznöm közületek némelyeket. Mert ha azt mondom, hogy ez annyit tesz, mint nem engedelmeskedni az istennek, és ez a magyarázata, hogy lehetetlen nyugton maradnom, nem hisztek nekem, mert azt gondoljátok, megjátszom magam. Ha pedig azt mondom, hogy történetesen épp ez a legnagyobb jó az ember számára, ha minden egyes nap az erényről beszélgethet, és más olyan dolgokról, amelyekről engem hallotok társalogni, amikor magamat és másokat vizsgálok, s hogy a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet – ha ezt mondom, erről még kevésbé tudlak meggyőzni benneteket. Pedig úgy van, ahogy állítom, férfiak – csakhogy ezt nem könnyű beláttatni.” (103–104. o.)
Forrás:
Platón: Szókratész védőbeszéde. Ford. Mogyoródi Emese. Atlantisz, 2005.
Szöveg 3:
XENOPHÓN: EMLÉKEIM SZÓKRATÉSZRÓL
„Aztán meg állandóan a nyilvánosság előtt forgott Szókratész. Már kora reggel a sétányokra és sportpályákra sietett. Amikor megtelt a piac, ott tűnt föl, és a nap hátralevő részét mindig ott töltötte, ahol számítása szerint a legtöbb emberrel találkozhatott. Jobbára beszélt is, az érdeklődők pedig meghallgathatták.
Soha senki sem látta Szókratészt istentelent vagy szentségtelent tenni, sem nem hallotta ilyet mondani. Sohasem értekezett ugyanis a mindenség természetéről, mint sokan mások, nem vizsgálta, milyen az, amit a szofisták kozmosznak neveznek, miféle szükségszerűségek hatására keletkeznek az égitestek, hanem még az efféléken töprengőket is félkegyelműnek nyilvánította. (…)
Ő maga pedig folyton az emberi dolgokról beszélgetett, megvizsgálva, mi a jámbor és mi az istentelen, mi a szép, mi a rút, mi az igazságos és mi az igazságtalan, mi a józanság és mi az őrjöngés, mi a bátorság és mi a gyávaság, mi az állam, mi a politikus, mi az emberek fölötti hatalom, milyen az, akinek hatalma van az emberek fölött, és egyebekről is szót váltott, mert meggyőződése szerint azok, akik járatosak az ilyen kérdésekben, részesülnek a szépséggel párosult kiválóságban, akik pedig tájékozatlanok bennük, joggal nevezhetők szolgalelkűnek.” (9–11. o.)
„A magam részéről, Antiphón, ahogy más ember a nemes paripában, a kutyában vagy a madárban gyönyörködik, én inkább a kiváló barátoknak örvendek, és megtanítom nekik, ami jót tudok, és másoknak is ajánlom mindazt, amit hasznosnak tartok az erénnyel kapcsolatban. Végigbúvárolom barátaimmal a régi bölcsek kincseit, amelyeket örökül hagytak ránk könyveikben leírva, és ha valami nagyszerű gondolatra bukkanunk, kiemeljük. A hasznot pedig mérhetetlennek tartom, ha egymásban barátokra lelünk.
Amikor e szavakat hallottam Szókratésztól, megértettem, hogy boldog, és hogy hallgatóit a szépséggel párosult kiválóságra vezeti.” (43. o.)
„– Mondd csak, Euthüdémosz – kérdezte Szókratész –, jártál te már Delphoiban?
– Zeuszra, kétszer is – felelte.
– És láttad-e a szentélyen e feliratot: »Ismerd meg önmagad«?
– Természetesen.
– Na és egyáltalán nem törődtél a felirattal, vagy odafigyeltél, és megkísérelted kideríteni, hogy ki is vagy valójában?
– Zeuszra, egyáltalán nem, hiszen biztos voltam benne, hogy pontosan tudom. Hiszen aligha érthetek máshoz, ha még magamat sem ismerem.
– Na de szerinted ki ismeri önmagát? Aki csupán a tulajdon nevét ismeri, vagy aki olyan, mint azok, akik lovat vásárolnak? Mert azok nem hiszik a megismerni kívánt lóról, hogy ismerik, amíg meg nem vizsgálják, hogy engedelmes-e vagy sem, erős-e vagy gyenge, gyors-e vagy lomha, és amíg szemügyre nem vesznek minden egyebet, ami a ló hasznavehetőségére vagy hasznavehetetlenségére utalhat. Így kell önmagadat is megvizsgálnod, hogy mennyire használsz az embereknek, és csak azután mérheted föl a saját képességedet.
– Azt hiszem, aki nincs tisztában a saját képességeivel, nem ismeri önmagát – válaszolta Euthüdémosz.
– Ugye a napnál is világosabb, hogy az emberek önismeretéből származik a legtöbb jó, önáltatásukból pedig a legtöbb rossz?” (147. o.)
„Azt is említette, hogy a kérdezés és válaszadás neve onnan ered, hogy a beszélgetésre összegyűltek közösen meghányva-vetve választják szét fajtánként a dolgokat. (…)
Szókratész ugyanis úgy tartotta, hogy akik minden egyes dologról tudják, hogy micsoda, képesek elmagyarázni a többieknek. Abban viszont semmi csodálatos nincs, hogy akik nem tudják, mi micsoda, maguk is tévednek, és másokat is tévútra vezetnek. Ezen okokból vizsgálta szüntelenül barátai társaságában, hogy minden egyes dolog pontosan mi is.” (170. o)
„Azok közül, akik tudták, hogy milyen volt Szókratész, még most is, szüntelenül, mindennél jobban vágyakoznak társaságára, mindazok, akik erényesek szeretnének lenni, mert ő bizonyult a leghasznosabb segítőtársnak az erény felé vezető úton. Én pedig, aki olyannak festettem le, amilyen volt, olyannyira jámbornak láttam, hogy az istenek megkérdezése nélkül semmit sem tett, láttam, hogy annyira igazságos volt, hogy soha senkinek a legkevésbé sem volt ártalmára, de akik hozzáfordultak, azoknak a legnagyobb segítséget nyújtotta. Annyira önmegtartóztató életet élt, hogy sohasem részesítette előnyben a jó helyett a kellemeset. Annyira megfontolt volt, hogy sosem hibázott ítéletében: mi a jó és mi a silány. Nem szorult rá másra, döntéseit maga hozta mindenben, sőt el is tudta másoknak magyarázni, és meg tudta határozni e fogalmakat. Képes volt másokat megvizsgálni, megcáfolni a tévedésben élőket, sőt rábeszélni őket az erény és a szépséggel párosult kiválóság követésére. Olyannak láttam őt, amilyen csak a legkiválóbb és legboldogabb férfi lehet.” (184. o)
Forrás:
Xenophón: Emlékeim Szókratészról. Ford. Németh György. Európa, 1986.
Szöveg 4:
PLATÓN: GORGIASZ
„XII. SZÓKRATÉSZ: Úgy képzelem, Gorgiasz, hogy te is számos vitában vettél már részt, s ilyenkor tapasztalhattad, hogy a beszélgetők nemigen szokták szabatosan meghatározni a vita tárgyát, pedig akkor egymáson okulva, egymást oktatva juthatnának a kérdés végére. Ehelyett, ha ellentmondás támad közöttük, s az egyik azt állítja, hogy ellenfelének nincs igaza, vagy nem világos, amit mond, összezördülnek és ráfogják egymásra, hogy akadékoskodásból állítják, amit állítanak, csak hogy övék legyen az utolsó szó, nem pedig a szóban forgó tárgy kiderítésére. Vannak, akik végül csúnyán összevesznek, miután már annyit gyalázták, szidalmazták egymást, hogy a jelenlévők szinte restellkednek, hogy ilyen embereket méltattak figyelmükre. S hogy miért mondom mindezt? Mert úgy látom, hogy abból, amit a szónoklásról először elmondtál, nemigen következik s azzal nehezen egyeztethető össze az, amit most mondasz. Ugyanakkor nem szívesen dörgölöm ezt az orrod alá, nehogy azt gondold, hogy kötekedésből beszélek, és nem a tárgy megvilágítására, hanem ellened. Ha te is azon emberek sorába tartozol, ahová én, nagyon szívesen kereszttűzbe veszlek; de ha nem, inkább abbahagyom. S hogy én milyen emberekhez tartozom? Azokhoz, akik szívesen veszik a cáfolatot, ha tévednek valamiben, de szívesen cáfolnak is, ha történetesen másvalaki téved; s azokhoz, akiknek, ha őket cáfolják, az semmivel sem kellemetlenebb, mint ha ők cáfolnak másokat. Sőt, ha engem ér a cáfolat, azt annyival jobbnak is tartom, amennyivel jobb, ha az ember maga szabadul meg a legnagyobb rossztól, mint ha mást szabadít meg. S azt hiszem, nagyobb rossz nem is érhetné az embert, mint a hamis vélemény arról, amiről most beszélünk. Ha te is ilyen embernek vallod magad, folytassuk a beszélgetést, ha azonban az a véleményed, hogy abba kell hagyni, ám legyen, hagyjuk abba.
GORGIASZ: Ami engem illet, Szókratész barátom, én is olyan ember vagyok, amilyennek magadat leírtad. Csakhogy tekintetbe kellene vennünk a jelenlévőket is. Amikor ti még nem voltatok itt, hosszú előadást tartottam nekik, és ez a mostani beszélgetés is, ha folytatjuk, ki tudja, mennyire elhúzódhat. Legyünk hát rájuk is tekintettel, és ne tartsunk itt senkit, ha inkább máshoz volna kedve.
XIII. KHAIREPHÓN: A jelenlévők zajongásából magatok is hallhatjátok, kedves Gorgiasz és Szókratész, hogy mennyire szívesen vennék, ha tovább beszélgetnétek. Ami engem illet, soha ne akadjon olyan elfoglaltságom, hogy le kelljen mondanom egy ilyen nagyszerű beszélgetésről, valami sürgősebb tennivaló kedvéért.
KALLIKLÉSZ: Istenuccse, jól mondod, Khairephón! Sok beszélgetést hallgattam már végig magam is, de nem emlékszem, hogy nagyobb örömem telt volna bármelyikben, mint éppen a mostaniban; ezért akár napestig vitatkozhattok, én szívesen veszem.
SZÓKRATÉSZ: Részemről, Kalliklészem, semmi akadálya; csak Gorgiasz is akarja!
GORGIASZ: Nem volna szép tőlem, ha ellenállnék, miután én szólítottam fel mindenkit, hogy kérdezhet tőlem, ami tetszik. Ha társainknak kedvük van hozzá, folytassuk a beszélgetést, és kérdezz, amit akarsz.” (43–44. o.)
„XXVII. SZÓKRATÉSZ: Már beszélgetésünk legelején megdicsértelek, Pólosz, mennyire képzettnek látszol a szónoklásban. De a párbeszéd szabályaival annál kevesebbet törődsz. Ez hát az a beszéd, amellyel még egy gyermek is megcáfolhatna, amellyel, véleményed szerint, már meg is döntötted állításomat, azt, hogy a jogtalanságot elkövető ember boldogtalan? Ej, derék barátom! Én bizony fejtegetésednek egyetlen szavával sem értek egyet.
PÓLOSZ: Azért nem, mert nem akarod. Hiszen egyébként ugyanúgy gondolod, mint én.
SZÓKRATÉSZ: Szónoki fogásokkal próbálsz megcáfolni engem, Pólosz barátom, ahogy a törvényszéken szokás. Ott is azzal győzi le egyik a másikat, hogy állításai bizonyítására sok tekintélyes tanút tud idézni, ellenfele viszont legföljebb egyet vagy annyit sem. Az ilyen cáfolat azonban nem alkalmas az igazság felderítésére, és nem ritka, hogy az ártatlan ember húzza a rövidebbet a sok tekintélyes tanú hamis tanúságára. Így a szóbanforgó kérdésben is veled fognak tartani az athéniak és a nem athéniak csaknem valamennyien, s ha tanúkat akarsz ellenem állítani arra, hogy nem mondok igazat, tanúskodni fog melletted, ha kívánod, Nikératosz fia, Nikiasz s vele együtt a testvérei, akiknek tripuszai ott sorakoznak Dionüszosz templomában; vagy ha tetszik, Szkelliosz fia, Arisztokratész, akinek meg Apollón templomában látható szép ajándéka; ha tetszik, Periklész egész házanépe, vagy bármelyik jelentős athéni család. De én, bár egymagam vagyok ellened, nem tágítok. Nem tudsz meggyőzni, hiába próbálsz a sok hamis tanú felvonultatásával kiforgatni vagyonomból, az igazságból. Ami viszont engem illet, mindaddig, amíg téged magad egy személyben meg nem nyerlek tanúnak arra, amit mondok, éppen nem gondolom, hogy valami fontosat tettem kérdésünk tisztázására; és szerintem te is csak akkor, ha el tudod küldeni a többi tanút, mert engem, éppen engem sikerült magad mellé állítani. Íme, a cáfolás két módja: az egyikben te hiszel és veled együtt sokan mások, a másikban meg én. Vessük hát egybe a kettőt, s lássuk, miben különböznek egymástól. Hiszen nem éppen aprócska tárgyról vitatkozunk, hanem olyanról, amit tudni a legszebb, nem tudni a legszégyenletesebb. Mert lényegében arról van szó, hogy megtudjuk-e, vagy nem sikerül megtudnunk, hogy ki boldog és ki nem az.” (65–66. o.)
Forrás:
Platón: Gorgiasz. Ford. Steiner Kornél. Atlantisz, 1995.
Szöveg 5:
PLATÓN: THEAITÉTOSZ
„THEAITÉTOSZ: Hidd el, Szókratész, hogy ez már nekem is sokszor eszembe jutott, miután kérdéseidnek hírét vettem. Sajnos, egyszerűen soha nem tudom elhinni, hogy szavaim megállnának, s mást sem hallottam még a te kívánalmaidnak megfelelően fogalmazni. No, nem mintha már nem is érdekelne a dolog…
SZÓKRATÉSZ: A szülés fájdalmai ezek, drága Theaitétoszom: terhes vagy, nem csupán üresség van benned…
THEAITÉTOSZ: Nem is tudom, Szókratész. Én csak azt mondom, amit érzek.
SZÓKRATÉSZ: Aztán azt még nem hallottad, hogy én egy amolyan emberes s nemes bábaasszony, Phainareté fia lennék?
THEAITÉTOSZ: De, már hallottam.
SZÓKRATÉSZ: És azt hallottad-e, hogy jómagam is ezt a mesterséget űzöm?
THEAITÉTOSZ: Nem, azt még soha.
SZÓKRATÉSZ: Pedig így van: csak aztán nehogy másnak is eláruld! Mesterségem ugyanis, kedvesem, titkon űzőm. Így aztán, mivel az emberek ezt nem tudják, nem is így hívnak, hanem azt mondogatják felőlem, hogy csodabogár vagyok, és hogy zavarba hozom az embereket. Ezt már bizonyára hallottad?
THEAITÉTOSZ: Ezt már igen.
SZÓKRATÉSZ: Szeretnéd-e hallani az okát?
THEAITÉTOSZ: Hogyne szeretném?!
SZÓKRATÉSZ: Ha arra gondolsz, hogy a bábaasszonyok hogy s mint gyakorolják mesterségüket, akkor könnyebb lesz megértened, hogy mire gondolok. Azzal nyilván te is tisztában vagy, hogy a bábaasszonyok nem a még termékeny és szülésre képes nők közül kerülnek ki, hanem azok közül, akik már nem képesek gyereket szülni.
THEAITÉTOSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ennek pedig az az oka, hogy a szülést a szűz Artemisz felügyeli. Azt azért mégsem tette lehetővé, hogy meddő asszony bába lehessen, mert az emberi természet erőtlenebb annál, hogy bármilyen mesterséget saját tapasztalat híján sajátíthasson el. Ezért aztán a bábáskodás tisztjét azoknak juttatta, akik életkoruk folytán nem szülhetnek több gyermeket: ezáltal fejezte ki tiszteletét saját magához való hasonlóságuk iránt.
THEAITÉTOSZ: Nem is hihetetlen…
SZÓKRATÉSZ: S ugye az meg maga a bizonyosság, hogy a bábaasszony bárki másnál jobban tudja, hogy ki várandós és ki nem?
THEAITÉTOSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: S ugye a bábák gyógyfüvekkel és ráolvasással képesek a szülés megindítására, s ha úgy kívánják, a szülési fájdalmak enyhítésére? S nemde arra is képesek, hogy nehéz szüléseket is levezessenek, s arra is, hogy a terhesség korai szakaszában elhajtsák a magzatot, ha úgy döntenek?
THEAITÉTOSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Hát azt tudod-e, hogy mindehhez még kiváló házasságszerzők is? Ők aztán tényleg mindent tudnak arról, hogy melyik asszony melyik férfival nemz kiváló gyermeket!
THEAITÉTOSZ: Ezt nem tudtam.
SZÓKRATÉSZ: Tudd meg hát, hogy nagyra is vannak e tudományukkal, méginkább, mint a köldökzsinór elvágásával. Mert gondold csak meg: vajon a föld termésének a gondozása és aratása, valamint annak ismerete, hogy milyen talajba milyen növényt és magot kell vetni, nem ugyanaz a mesterség-e?
THEAITÉTOSZ: Már hogy is ne lenne ugyanaz?
SZÓKRATÉSZ: S a női nem esetében, kedvesem, talán más mesterség lenne a vetés, és más mesterség az aratás ismerete?
THEAITÉTOSZ: Legalábbis nem valószínű.
SZÓKRATÉSZ: De nem ám! Csakhogy a férfiak és nők jogtalan és közönséges összehozása miatt, melynek kerítés a neve, a babák – akik igazi szent asszonyok – már a házasságszerzést is kerülik: félnek, nehogy emiatt kerítéssel vádolhassák őket. Pedig az igazi házasságszerzéshez egyedül a valódi bábaasszonyok értenek.
THEAITÉTOSZ: Igaz…
SZÓKRATÉSZ: Nagy dolog hát a bábamesterség, ám mégsem fogható az én ténykedésemhez. Vagy tán az asszonyok néha árnyképet szülnek, néha meg valami valódit, amelyeket aztán alig lehet megkülönböztetni egymástól? Dehogy! De ha ez így lenne, akkor a valódi és nem valódi megkülönböztetése lenne a bábák legnagyobb és legszebb feladata. Vagy te nem így gondolod?
THEAITÉTOSZ: Dehogynem!
VII. SZÓKRATÉSZ: A bábáskodás általam gyakorolt mestersége sok mindenben rokon a bábaasszonyokéval, de abban azért különbözik tőle, hogy én nem a nőket, hanem a férfiakat segítem a világrahozatalnál, s hogy nekik is a lelküket segítem szüléshez, és nem a testüket.
Sőt, a mi mesterségünkben épp az a legfontosabb, hogy képesek legyünk minden lehetséges módon megítélni, vajon az ifjú elme valami árnyképet, valami hamisat vagy életerős és igaz dolgot hozott-e a világra. Abban aztán megint a bábaasszonyokra ütök, hogy ami a bölcsességet illeti, én is terméketlen vagyok. Sokan vetették már a szememre, hogy én csak másokat kérdezgetek, míg magam soha semmit nem teszek világosabbá, minthogy egy cseppet sem vagyok bölcs: e szemrehányás sajnos jogos. Ám ennek az istenség az oka, aki engem arra kényszerít, hogy bábáskodjam, míg a nemzéstől eltiltott. Bizony nem vagyok én bölcs: s nem születnek lelkemben bölcs felfedezések sem. Viszont akik mellém szegődnek – noha először igencsak tanulatlannak tűnik néhányuk –, ahogy egyre több időt töltenek társaságomban – s ha az istenség is úgy akarja –, mindannyian lenyűgöző fejlődésről adnak számot, s ezt nem csak ők, hanem mások is így gondolják. Pedig az világos, hogy tőlem soha semmit nem tanulnak, hanem maguktól fedezik fel és hozzák világra azt a sok szép dolgot. A világrahozatalnál azonban az istenség és én bábáskodunk. Hogy világosabb legyen: sokan vannak, akik ezzel mit sem törődtek, és azt hitték, maguk is képesek lesznek minderre, engem semmibe vettek, és önszántukból vagy másokra hallgatva idő előtt elhagyták társaságomat. S miután engem elhagytak, silány társaságba kerültek, s ami bennük volt, elvetélt, az általam világra segített magzatokat pedig a rossz gondoskodásukkal tették tönkre, mivel az igaznál többre becsülték a hamisat és az árnyképeket. Őket végül mindenki ostobának tartja, még saját maguk is. Ariszteidész, Lüszimakhosz fia is közülük való, s persze nincs egyedül. Később aztán egyesek újra visszakéredzkednének társaságomba, s a csillagokat is lehoznák ezért, s ekkor néhányuk társaságától a szokásos isteni jel megjelenésével eltilt, mások társaságát engedi, s ők ismét nagyot fejlődnek.
De hadd szóljak társaim szenvedéséről: mert ebben is hasonlítanak a vajúdó nőkhöz. Mert ha rájuk tör a vajúdás, akkor éjjel-nappal tanácstalanul gyötrődnek, jóval tanácstalanabbul, mint a nők. Nohát: az ő szülési fájdalmaik beindítására és lecsitítására képes az én mesterségem. Velük így áll hát a dolog. Vannak aztán olyanok, Theaitétoszom, akik az én szememben nem várandósak. Tudom, hogy nem szorulnak rám, tehát jóindulatúlag megpróbálom kiházasítani őket, és – istenemre mondom! – azt hiszem, elég jól el tudom találni, hogy kinek milyen társaság válna hasznára! Nem kevesen vannak, akiket Prodikoszhoz küldtem, míg másokat egyéb bölcs és istenes férfiakhoz szoktam meneszteni. S hogy miért időztem ily hosszasan mindennél, kedvesem? Mert gyanítom – véleményem talán te magad is osztod –, hogy szíved mélyén magad is viselős vagy, s már szülési fájdalmak gyötörnek. Úgy tekints hát rám, mint aki bábaasszony fiaként maga is ezt a mesterséget űzi; és csak arra figyelj, hogy tehetséged szerint válaszolj kérdéseimre. Ha pedig alapos vizsgálat után szavaid árnyképnek és valótlannak találnám, majd megcáfolnám és elvetném, akkor se bőszülj fel ellenem, mint elsőszülött gyermekét védelmező nő! Ezt csak azért mondom, drágaságom, mert sokan annyira fel szoktak bőszülni ellenem, hogy készek akár belém is marni, mikor valami ostoba fecsegésüktől fosztom meg őket. Nem hiszik el, hogy jóindulatból teszem ezt, mivel nem sejtik, hogy egy isten sem rosszindulatú az emberek iránt; s hogy én sem rosszindulatból cselekszem így, hanem csak azért, mert nem lenne szép dolog, ha valami hamis dolgot elfogadnék, s elvetném az igazságot. Kezdd hát elölről, Theaitétoszom, próbáld ismét megmondani, hogy mi a tudás, azt pedig soha ne mondd, hogy erre nem vagy képes. Ha az isten is úgy kívánja, és bátor vagy, akkor képes leszel rá.
VIII. THEAITÉTOSZ: Nos, Szókratész, ily buzdítás után igazán nem volna szép, ha nem próbálnánk meg szívvel-lélekkel igyekezetünk legjavát nyújtani. Nekem tehát úgy tűnik, hogy aki valamit megismer, az érzékeli azt, amit megismer, és legalábbis most úgy látszik, hogy a tudás nem más, mint érzékelés.
SZÓKRATÉSZ: Nagyszerű, gyermekem! Ilyen egyértelműen kell beszélni! Nosza, vizsgáljuk meg együtt, válaszod vajon termékeny vagy meddő.” (24–28. o.)
„SZÓKRATÉSZ: (…) Kedvedre van-e a lakoma, Theaitétosz? Elégedett vagy-e az ízével?
THEAITÉTOSZ: Nem is tudom, Szókratész. Én még az sem látom, hogy azt mondod-e, amit gondolsz, vagy csak engem kívánsz próbára tenni.
SZÓKRATÉSZ: Hát már nem emlékszel, kedvesem, hogy én erről semmit sem tudok, és nem is tekintem a sajátomnak? Hogy én magam meddő vagyok, és csak neked segédkezem bábaként, és ezért varázsigéket olvasok rád, és a bölcseket sorra megidézem, hadd ízleljük végig őket, míg veled együtt napvilágra nem hozom a véleményedet? S ha napvilágra hoztuk, akkor majd megvizsgálom, hogy életerősnek vagy satnyának tűnik-e? Ne csüggedj hát: felelgess csak szépen bátran, s főleg őszintén, akármit is kérdeznék.
THEAITÉTOSZ: Kérdezz hát.” (38. o.)
Forrás:
Platón: Theaitétosz. Ford. Bárány István. Atlantisz, 2001.
Szöveg 6:
PLATÓN: MENÓN
„MENÓN: (…) De mi van akkor, ha az illető azt válaszolja, hogy nem tudja, mi az a szín, éppúgy fogalma sincs róla, mint a formáról? Akkor mit válaszolnál?
VIII. SZÓKRATÉSZ: Csakis az igazat. Persze ha beszélgetőtársam a vitázó és csatázó bölcsek egyike volna, azt mondanám neki: »Ez volt a válaszom. Ha nem helyes, a te feladatod lesz, hogy átvedd a szót és megcáfolj.« Ha ellenben – mint most te meg én – baráti hangnemben szeretnénk beszélgetni egymással, a válaszadás szelídebb és a beszélgetéshez jobban illó módjára van szükség. A valódi beszélgetéshez valószínűleg még az is hozzá tartozik, hogy ne egyszerűen igaz választ adjunk, hanem olyasmiből induljunk ki, aminek az ismerete a beszélgetőtárs számára elfogadott dolog.” (31. o.)
„MENÓN: Már korábban is hallottam, Szókratész, még találkozásunk előtt, hogy te magad sem jutsz soha egyről a kettőre, és másokat is folyton összezavarsz – és lám, nagyon úgy tűnik, hogy engem is megbabonázol, elvarázsolsz, rám énekelsz, úgyhogy teljesen elfogott a tanácstalanság: nem találom a kiutat. Ha szabad kajánnak lennem, roppantul hasonlítasz a lapos tengeri rájához – s nem csak külsőleg. Mert ez a rája lebénít mindenkit, aki és ami csak a közelébe kerül és hozzáér, – s te, azt hiszem, éppen ezt tetted most velem: megbénítottál. Megbénult a lelkem, a szám, és fogalmam sincs, miként feleljek kérdésedre. Hiába beszéltem ezerszer az erényről oly sokat, sokak előtt, és nem is akárhogy, vagy legalábbis azt hittem, most még azt se tudom megmondani, hogy úgy általában mi az erény. Azt hiszem, jól döntöttél, hogy nem utazol s költözöl el innen: ha másik városban idegenként ilyesfélére adnád magad, mint afféle varázslót letartóztatnának.
SZÓKRATÉSZ: Nagy ravasz vagy te, Menónom. Kis híján túljártál az eszemen.
MENÓN: Már mivel, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Tudom am, mi volt hasonlatoddal a szándékod!
MENÓN: Mi lett volna az?
SZÓKRATÉSZ: Hátha hasonlatodat hasonlattal viszonzom. Annyit már megtanultam, hogy minden csinos ifjú örül az ilyen képes beszédnek: számukra az csak kedvező lehet, hiszen a csinos ifjakról szóló képek nemkülönben csinosak. De tőlem efféle hasonlatokban hiába reménykedsz.
Ami pedig engem illet, ha ez a rája úgy bénít le másokat, hogy közben maga is éppoly bénult állapotban van, akkor én is olyan vagyok. De ha ő nem ilyen, akkor nem hasonlítok rá. Hiszen én nem úgy zavarok össze másokat, hogy én magam közben mindent világosan látok: nem, én vagyok a legnagyobb zavarban és útvesztőben, amikor másokat összezavarok. Most is ez a helyzet: nekem fogalmam sincs, mi az erény, te pedig, bár talán korábban tudtad, még mielőtt hozzám értél volna, most olyan ember benyomását kelted, aki nem tudja. Mindenesetre arra hajlandó volnék, hogy együtt vizsgáljuk és keressük, hogy mi lehet az.
XIV. MENÓN: Dehát mi módon fogod kutatni azt, Szókratész, amiről egyáltalán nem tudod, hogy micsoda? A számodra ismeretlen dolgok közül miből indulsz ki és mit kutatsz? Majd pedig, mégha történetesen rá is akadnál, honnan fogod tudni, hogy éppen ez volt az, amit nem ismertél?
SZÓKRATÉSZ: Látom már, mire célzol ezzel. Ugye tudod, hogy szofista harcosként forgatod a szavakat – hiszen te is azt mondod, hogy az ember nem kutathatja sem azt, amit ismer, sem azt, amit nem ismer? Amit ismer, azt azért nem fogja kutatni, mert ismeri – miért is kellene az ilyesmit kutatni? – amit nem ismer, azt azért nem, mert nem tudja, hogy mit kutasson.
MENÓN: És szerinted nem hangzik meggyőzően ez a gondolatmenet, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Szerintem nem.
(…)
Minthogy a lélek halhatatlan, és korábban többször megszületett, és már látott mindent itt is és a Hádészban is, mindenféle dolgot, így nincs olyan tudás, amit ne sajátított volna el mostanra: úgyhogy semmi csodálatos nincs abban, hogy képes visszaemlékezni az erényre és bármi másra, ha egyszer már előzőleg is rendelkezett ezzel a tudással. És minthogy a valóság egésze egy családba tartozik, továbbá a lélek már minden tudást elsajátított, semmi sem gátolja, hogy miután egyetlen dologra visszaemlékezett – ezt szokás „tanulásnak” nevezni – minden egyebet felfedezzen, feltéve, hogy bátran és lankadatlanul kutat tovább. Merthogy a kutatás és a tanulás összességében nem más, mint visszaemlékezés. Bizony: nem szabad hitelt adni az előbbi szofista szócselnek: csak tétlenséget szül az emberben, és ezért is olyan csábos a hangja a kényelmes ember számára. Emez viszont tevékenységre sarkall, kutatásra ösztönöz. Én bizonyosan hiszem, hogy igaz, s e hitre támaszkodva szeretném veled együtt megvizsgálni, hogy mi az erény.
MENÓN: Hogy van ez, Szókratész? Hogy érted azt, hogy nem tanulunk, hanem amit tanulásnak hívunk, az visszaemlékezés? Meg tudnál tanítani arra, hogy is van ez?
SZÓKRATÉSZ: Hát nem megmondtam, Menón, hogy nagy ravasz vagy? Erre most azt kérded, hogy meg tudnálak-e tanítani – engem, aki éppen azt állítom, hogy nem létezik tanítás, csak visszaemlékezés? Azt szeretnéd, hogy azonnal s nyilvánosan ellentmondásba keveredjek önmagammal?
MENÓN: Istenemre, dehogy, Szókratész, nem ez volt a célom, csak úgy megszokásból mondtam. Mindenesetre ha valamiképpen be tudnád mutatni, hogy is van, amiről beszélsz, tedd meg!
SZÓKRATÉSZ: Hát könnyűnek nem könnyű, de azért hajlandó vagyok némi erőfeszítésre a kedvedért. Hívd csak ide szolgáid közül az egyiket, úgyis sokan vannak itt, akit csak akarsz, az ő példáján fogom bemutatni!
MENÓN: Persze. Te ott, gyere csak ide!
SZÓKRATÉSZ: Görög? Vagy tud görögül?
MENÓN: Hogyne, a házamban nőtt fel.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát jól figyelj, hogy mi lesz a benyomásod, vajon visszaemlékezik vagy tőlem tanul
MENÓN: Rendben, figyelek.
(…)
SZOLGA: Istenemre, Szókratész, én aztán nem tudom!
XVIII. SZÓKRATÉSZ: Látod már, Menón, milyen messzire jutott a visszaemlékezés ösvényén? Kezdetben sem tudta, hogy melyik szakasz lesz a nyolc láb területű négyzet oldala, és még most sem tudja: azonban akkor még azt hitte, hogy tudja és nagy merészen válaszolgatott, abban a hiszemben, hogy tudja, és meg sem fordult a fejében, hogy milyen útvesztőbe keveredett. Most már érzi, hogy zavarban van és tanácstalan, és annak megfelelően, hogy nem tudja, nem is hiszi, hogy tudja.
MENÓN: Tényleg így van.
SZÓKRATÉSZ: Így most ennyivel előbbre tart abban, amit nem tud?
MENÓN: Igen, én is így látom.
SZÓKRATÉSZ: És ártottam neki azzal, hogy zavarba hoztam és lebénítottam, mint egy rája?
MENÓN: Szerintem nem.
SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik tehát, hogy egy fontos lépést tettünk afelé, hogy kiderítsük, mi az igazság. Most már legalább hajlandó lesz vizsgálni a kérdést, amit nem tud, míg az előbb könnyen azt hihette volna, hogy bármilyen sokaság előtt és bármikor helyes volna azt mondani, hogy a kétszeres területű négyzethez kétszer olyan hosszú szakaszt kell vennünk.
MENÓN: Tényleg.
SZÓKRATÉSZ: És szerinted megpróbálta volna felkutatni és megtudni azt, amit hite szerint már tudott, jóllehet nem tudta, amíg nem ismeri fel tudatlanságát, majd gyötörni nem kezdi a tanácstalanság, és nem támad fel benne a tudásvágy?
MENÓN: Szerintem nem, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Ezek szerint hasznára vált, hogy lebénítottam?
MENÓN: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Figyelj hát, hogy ebből a zavarból és útvesztőből eljut-e a felfedezésig, ha együtt folytatjuk a vizsgálódást, úgy hogy én semmit sem tanítok neki, csak kérdéseket teszek fel. Jól figyelj: rajtakapsz-e azon, hogy bármit is tanítok vagy elmagyarázok neki – vagy tényleg csak az ő véleményét kérdezgetem!
(…)
Mit gondolsz, Menón? Volt olyan állítása, amelyik nem az ő saját véleménye volt?
MENÓN: Nem, a sajátja volt mindegyik.
SZÓKRATÉSZ: De tudással nem rendelkezett, mint egy kicsivel korábban mondottuk.
MENÓN: Szentigaz.
SZÓKRATÉSZ: Viszont ezek a vélemények ott voltak benne, ugye?
MENÓN: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a tudatlan emberben igaz vélemények lakoznak – méghozzá éppen arról, amit nem tud.
MENÓN: Tényleg, úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Ezek a vélemények most mint álomképek ébredtek fel benne. Ha pedig valaki tovább kérdezgeti őt róluk, többször és többféleképpen, a végén a tudása senki más tudásánál nem lesz pontatlanabb e téren.
MENÓN: Tényleg.
SZÓKRATÉSZ: És ha úgy tesz szert erre a tudásra, hogy senki sem tanítja, csak kérdezgeti – akkor tudását visszaszerzi, méghozzá önmaga és önmagától?
MENÓN: Igen.
SZÓKRATÉSZ: S ha a benne meglévő tudást saját maga szerzi vissza, az nem visszaemlékezés?
MENÓN: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: És arra a tudásra, amellyel most rendelkezik, vagy szert tett valamikor, vagy pedig mindig is a birtokában volt?
MENÓN: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Ha mindig is a birtokában volt, akkor állapotát mindig is a tudás jellemezte. Ha pedig megszerezte valamikor, az bizonyosan nem jelenlegi életében történt.” (45–63. o.)
Forrás:
Platón: Menón. Ford. Bárány István. Atlantisz, 2013.
Szöveg 7:
PLATÓN: A SZOFISTA
„THEAITÉTOSZ: Nos, mi a helyzet? Látod-e már, amit keresünk?
VENDÉG: Mindenesetre a tudatlanságnak – azt hiszem – elkülönítve látom egy nagy és súlyos fajtáját, amely az összes többi részével felér.
THEAITÉTOSZ: Melyik az?
VENDÉG: Az, amikor az ember nem tud valamit, mégis azt hiszi, hogy tudja. Alighanem mindnyájan ennek köszönhetjük minden tévedésünket, aminek gondolkodásunk ki van téve.
THEAITÉTOSZ: Így van.
VENDÉG: Sőt úgy gondolom, hogy a tudatlanságból egyedül ennek adjuk az oktalanság nevet.
THEAITÉTOSZ: Kétségkívül.
VENDÉG: És hogyan kell nevezni a tanítás azon részét, mely ezt a bajt igyekszik megszüntetni?
THEAITÉTOSZ: Úgy gondolom, kedves vendégünk, hogy a többi részét mesterségekre való tanításnak, ezt pedig – legalábbis itt mifelénk – nevelésnek hívják.
VENDÉG: Sőt úgyszólván az összes görögök körében, Theaitétosz. Ámde nekünk még azt is meg kell vizsgálnunk, hogy vajon a nevelés a maga összességében tovább nem osztható-e, vagy rejt-e még magában olyan felosztást, amely további elnevezéseket kíván meg.
THEAITÉTOSZ: Csakugyan meg kell vizsgálnunk.
XVII. VENDÉG: Nos, nekem úgy tűnik, hogy valamiképpen ezt is elhasíthatjuk még.
THEAITÉTOSZ: Milyen szempont szerint?
VENDÉG: A beszéddel való tanítás egyik útja rögösebbnek látszik, másik része viszont simábbnak.
THEAITÉTOSZ: De mit értsünk ezen a két úton?
VENDÉG: Az egyik az az ősi és tiszteletre méltó módszer, melyet atyáink fiaikkal szemben alkalmaztak, és sokan még ma is alkalmaznak, ha megítélésük szerint valami hibát követnek el, részint megdorgálván őket, részint szelídebben beszélve lelkükre. Ezt az eljárást a maga egészében leghelyesebben intésnek mondhatnánk.
THEAITÉTOSZ: Úgy van.
VENDÉG: Ami a másik módszert illeti, úgy látszik, egyesek – miután számot adtak önmaguknak a kérdésről – arra a meggyőződésre jutottak, hogy az oktalanság minden esetben önkéntelen és akaratlan, továbbá senkiben, aki valamiben bölcsnek hiszi magát, nem lesz hajlandóság valaha is olyasmit tanulni, amihez – úgy képzeli – kiválóan ért, és a nevelésnek intelmekkel dolgozó fajtája sok fáradozása ellenére vajmi keveset ér el.
THEAITÉTOSZ: Helyes a meggyőződésük.
VENDÉG: Más módon látnak tehát hozzá e tévhit kiküszöböléséhez.
THEAITÉTOSZ: Hogyan?
VENDÉG: Alaposan kikérdezik az illetőt arról, amiről azt képzeli, hogy valami okosat mond, noha nem mond semmi értelmeset; azután, minthogy össze-vissza beszél, könnyen átvizsgálják a vélekedéseit, és a beszélgetés során összegyűjtve és egymással összevetve őket, kimutatják, hogy e vélekedések egyidejűleg, ugyanazon dolgokra vonatkozólag, ugyanazon viszonyban és ugyanazon tekintetben ellentétesek egymással. Az illető pedig ezt látva elégedetlen lesz önmagával, másokkal szemben viszont türelmesebb, s ily módon megszabadul az önmagáról táplált nagyzoló és merev véleményétől – ez a szabadulás annak is igen kellemes, aki hallja, annak pedig, aki átéli, a legszilárdabb alap a jövőre. Azoknak ugyanis, akik e tisztítást végzik, fiatal barátom, ugyanaz a meggyőződésük, mint a test orvosainak, akik úgy gondolják, hogy a test nem veheti hasznát a neki nyújtott tápláléknak, míg valaki el nem távolítja belőle mindazt, ami ebben megakadályozza. Szóval az előbbiek ugyanerre a gondolatra jutottak a lélekkel kapcsolatban is, mely szintén nem veheti semmi hasznát a közölt ismereteknek, míg valaki cáfolataival meg nem szégyeníti az illetőt, és meg nem szabadítja az ismeretek útjában álló vélekedéseitől, s ily módon meg nem tisztítja és el nem éri, hogy egyedül arról higgye azt, hogy tudja, amit tényleg tud is, és semmi másról ne.
THEAITÉTOSZ: Csakugyan ez a lehető legjobb és legértelmesebb állapot.
VENDÉG: Mindezek alapján, Theaitétosz barátom, egyrészt azt kell mondanunk, hogy a cáfolat a legfontosabb és leghatásosabb tisztító eljárás, másrészt arról, aki ezen a cáfoláson nem megy keresztül – még ha maga a perzsa király volna is az illető –, úgy kell tartanunk, hogy épp azokban a fontos dolgokban marad megtisztítatlan, neveletlen és rút, amelyekben a legtisztábbnak és legszebbnek illenék lennie annak, aki valóban boldog akar lenni.
THEAITÉTOSZ: Teljesen igazad van.” (45–47. o.)
Forrás:
Platón: A szofista. Ford. Kövendi Dénes; átdolg. Bene László. Atlantisz, 2006.